Olyanfajta bizonytalanság ez, ami semmi jóra nem vezet, ami elbizonytalanítja a kisebb hatalmakat és fölbátorítja a kalandor politikusokat, összemossa a határokat. Orbán máris, hol Európára leselkedő fenyegetésnek tekinti a putyini Oroszországot, ja, a brüsszeli NATO-csúcson, hol meg az ellene hozott szankciók fölött lamentál, ja, persze Moszkvában rázogatva Putyin kezét.
Könnyű fölfigyelni arra, hogy akik szeretik elmondani, azt a jól hangzó, de igaztalan kijelentést, miszerint a tények, és azután a képek “maguktól beszélnek”, valahogy elfelejtik befejezni a mondatot és megmondani, miről is beszélnek fentebb említett dolgok, csak sejtetik, mintha ők percig is tudnák. Mert, sem a tények – különösen azok ma divatos alternatív, magyarán fiktív, hamis (fake) változatai -, sem pedig a képek – különösen azok ma divatos manipulált (fotóshopolt) változatai – nem önmagukban/ról szólnak, bármit is.
Az ún. tények és a többszörösen közvetített imidzsek, lényegüket tekintve, csak az interpretáció, az értelmezések hálózatában nyernek egyáltalán értelmet, lesznek “beszédesek”. Nem beszélve arról, hogy rendelkeznek egy egyre erőteljesebben észlelhető szimbolikus összetevővel. A szimbolikus dimenziónak pedig az a tulajdonsága, hogy sokértelmű, és bizonytalan, nem “önmagában” nyer jelentést, hanem az értelmező elméjében, az olvasat éppen olyan fontos, mint a szimbólum maga, egyik sincs meg a másik nélkül.
Elnéztem, ahogyan a labdarúgást kisajátítja a politika, mégpedig elvben a legmagasabb szintű és ezért is a legmanipulatívabb, hiszen technikai/logisztikai és pénzügyi lehetőségei annak a legnagyobbak, már-már korlátlanok. A VB úgy festett a végére, hogy az csak Putyinnak játszik, az ő, otthon korlátlan, de a világban is jelentős – még ha nem is föltétlen pozitív – imidzsét volt hivatott építeni és erősíteni. De a kép, melyen az orosz autokrata elnököt esernyővel védik, társai Macron és Kitarovic francia, illetve horvát, elnök meg ázottan ölelgetik játékosaikat másról is szól.
Két világ, két mentalitás, (Kelet és Nyugat?), egyfelől a jó modort (ha ugyan létezik ott) is fölülíró szolgalelkűség, az esernyős emberek gesztusa, amivel nem a hölgyet, hanem a potentátot védik, azután Putyin zavart, egyszerre cárovicsos és pártfőtitkári mosolya. Másfelől az egyenlők üdvözlése, mind a francia elnök, mind a horvát elnök-asszony a lehető legközvetlenebbül és személyesen, emberi, nagyon is érthető érzelmi megnyilvánulásokkal üdvözli a győztest, és a döntő vesztes csapatának tagjait is. S, hogy közben bőrig áznak? Aligha számít, az eső maszkokat mos le és emberibbé teszi a mögöttes arcot, viselői megengedhetik, tudják kik ők és ez az öntudat, a pillanatnak megfelelő identitás (facade ez is, csak őszintébb, mondaná Goffman) jobban véd az esernyőnél, humanizál. Nem, mint a potentát, akinek maszkját talpnyalói féltik, nem lehet a király meztelen, mert ki tudja miféle arc van örökös – kardot nyelt, saját fontosságának tudatában, illetve dehogy, annál is nagyobb arcot mutató – álarca mögött? Tud-e közvetlen, tud-e őszinte és fölszabadult lenni, a volt KGB-ügynök, a mindenestől “megcsinált” Putyin (az arctalan, távolságtartó és álságos, fake facade)?
A másik kép, amit érdemes értelmezni Helsinkiben készült. Két merőben eltérő személyiség, megjátszottan egy hullámhosszon, itt is van VB-labda, de az lényegtelen, sem aki adja, sem a ki kapja rá sem néz, mindenestől színházi kellék, mint ahogy üresen teátrális a gesztus is. Tartok tőle, hogy Trump nehezen boldogul a Football értelmezésével, a szabályait sem ismeri a nálunk oly népszerű soccernek, Putyin talán érti a játékot, de jól álcázza, nem labdarugó alkat – azt Orbánról mondja, szintén töltelékmondatként – csak kezébe nyomták a labdát, hát mosolyt imitáló grimasszal tovább adja (Trump azután már dobja is feleségének, és ez árulja el tudatlanságát a soccer-világban).
Nem tudjuk, hogy mit beszélhettek négyszemközt az amerikai és az orosz elnök, de láthatjuk a képen is: álságosak a mosolyok, viszont Putyin ad, Trump tettetett örömmel kap, látszik, hogy meg akarnak egyezni (miről is?), de az is, hogy nem tudnak. Nagyot fordult a politikai világ, hiszen példátlan, hogy éppen az orosz elnöknek “ismeri el” az amerikai, hogy úgymond a rossz viszonyokért elődei, és az AEÁ a hibás, miközben az orosz kampány-beavatkozás egyre nyíltabb titka cinkossá teszi őket.
A barátkozós/bratyizós Trump körbejárta a világot és többszörös salto mortale-t bemutatva, egyelőre, magánérdekből, Putyin mellett horgonyzott le. De ahogy a labdával a képen, képtelen bármit is kezdeni, politikai céljai is határozatlanok (őt is elérte a Dragnea-szindróma, birodalmát adná megmeneküléséért?), engedményeket tesz, de nem látszik az ellentétel, és főként a pozitív eredmény. Sem a kínai elnökkel való találkozója (Trump, “világszínvonalú pókerjátékosnak” nevezte Hszi Csin-ping-et), sem az észak-koreai diktátorral való parolázása (Trump szerint Kim Dzsong Un, “nagyon tehetséges ember, és nagyon szereti a hazáját”) nem hozott eredményt. De rosszul sültek el a nagybritanniai és európai, valamint NATO találkozói is, az amerikai elnöknek, amiből még az is kiderült az EU ellenfél, és nem a természetes partner stb.
Gond, nagy és beláthatatlanul komoly probléma az amerikai elnök színjátéka, az hogy szemmel láthatóan bámul a világra és nem érti azt (akárcsak a soccert nem), és nem működik a “barát-ellenség” detektora (még a republikánus párt korifeusai szerint sem). Olyanfajta bizonytalanság ez, ami semmi jóra nem vezet, ami elbizonytalanítja a kisebb hatalmakat és fölbátorítja a kalandor politikusokat, összemossa a határokat. Orbán máris, hol Európára leselkedő fenyegetésnek tekinti a putyini Oroszországot, ja, a brüsszeli NATO-csúcson, hol meg az ellene hozott szankciók fölött lamentál, ja, persze Moszkvában rázogatva Putyin kezét.
Magyari Nándor László
