Akárhogyan is nevezzük a mai magyar politikai kurzust (1), Magyarország nemcsak a régióban, hanem a politikai nyugatnak számító virtuális (euroatlanti) térben is egyfajta viszonyítási pontnak (benchmark) számít, az orbánizmusnak, a szélsőjobboldali (alt-right) populizmusnak – többnyire be nem vallottan – követői akadtak, akár tetszik, akár nem.
A kalandorpolitika eluralkodása ma nem egyszerűen divat, hanem egyenesen korszellem (Zeitgeist). És ez a liberális demokráciák iránti őszinte elkötelezettség hanyatlását jelzi, azt, hogy nemcsak hataloméhes és gátlástalan politikai akarnokok kerülnek föl a legfontosabb politikai színpadokra, mintegy a semmiből, hanem azt is, hogy egyre kevesebb a demokrata. Világos, hogy politikai kalandorok a demokratikus választások eredményeit, mindig egy kisebbségtől származó és programjaikban megjelölt célokra szóló fölhatalmazásukat – nem először a modern történelemben – autokratikus rendszerek kiépítésére használják. Viszont, ha ilyen politikusok nem szereznének relatív többséget, és ha szavazóik nem legitimálnák utólag is demokrácia-ellenes törekvéseiket, a társadalmak pedig nem tűrnék el patriarchális allűrjeiket, és korrupt ténykedéseiket, nem folytathatnák áldatlan menetelésüket. Azért lehet az ellentmondásos és következetlen, a közösségek valódi érdekeit kijátszó, illetve kockáztató és a tényeket mellőző, álhírekre alapozó stb., politikának sikere, mert hallgatnak a demokrata elkötelezettségűek, mert az ellenelitek passzívak, mert hatalomhoz símúlók és mondjuk ki, gyávák, megalkuvásból a reakciós korszellemhez igazodnak, mintsem bátran kiálljanak ellene.
Akárhogyan is nevezzük a mai magyar politikai kurzust (1), Magyarország nemcsak a régióban, hanem a politikai nyugatnak számító virtuális (euroatlanti) térben is egyfajta viszonyítási pontnak (benchmark) számít, az orbánizmusnak, a szélsőjobboldali (alt-right) populizmusnak – többnyire be nem vallottan – követői akadtak, akár tetszik, akár nem. A követők egy része viszonylag következetes és módszeres, ha lehet ilyent mondani, mint a lengyel populisták teszik, mások meg inkább konjunkturálisak (2). Mint ahogy esetünkben a román politikai mezőny tagolásából származik, hogy a hatalmon levő PSD-ALDE követi az illiberális populista modellt és nem a jobboldalinak mondott formációk. Klienteláris alapon, de egyre inkább módszeresen, sőt olykor leleményesen követik a Fidesz itteni fiókpártjai az Orbán-kurzus logikáját és állásfoglalásait, már amennyire a kalandorpolitikát, a maga eredendő következetlenségeiben követni lehet. Magyarán egy dologban következetesek, nevezetesen abban, hogy mindenben vakon követik a “vezért”, függetlenül attól, hogy ez olykor többszörös ellentmondásba keveri őket, hogy a kisebbségi helyzet sajátosságaiból fakadóan ez, mindent egybevetve, kétszeresen kalandorpolitikához vezet.
Beláthatatlan következményekkel jár a kalandorpolitika Románia jövőjét illetően, ugyanakkor történelmi előzmények nélkül való. Ha valamiben, a külpolitika fő vonalában egyetértettek mindeddig a román pártok és az egységes föllépés sokban segített túlélni krízishelyzeteket, sőt külpolitikai előnyöket hozott. Most viszont a belső politikai harcot külföldi mezőnyökbe helyezik a kétségbeesett, politikai végüket nagyon is átérző hatalmon levő pártok vezérei. Úgy tűnik számukra semmi sem drága, ha saját szabadságukat kell megvédeniük, törvény előtti felelősségüket elkerülniük (3).
A politikai kommunikációra is érvényes a bon mot, miszerint a “stílus maga az ember”, és megmutatja nemcsak a gondolatok koherenciáját, dinamikáját és következetességét, hanem azt is, ha rejteni való van, ha nincs és nem lehet őszinte kommunikáció. És ez az elrejtve és következetlenül való kommunikálás politikai árat kér, hiszen egyre többen érzékelik: politikusaink üres kommunikációs panelekkel élnek, és mert semmit nem mondanak – azt viszont rendszerint hosszan és tekervényesen – valójában lenézik, tudatlannak sőt, hülyének nézik hallgatóságukat, következésképpen hiteltelenek.
A zavaros és ellentmondásos politikai kommunikáció és cselekvés (ezek bizonyos értelemben szinonimák: a politika, különösen a médiapolitizálás korában beszéd-cselekvés, mely a mediatikus térben zajlik), néhány példáját láthattuk a rommagyar politika közelmúltjában. Ezek kielemzése megér egy misét, hiszen jól mutatja nemcsak a megtévesztő szándékot (azt, hogy palimadárnak néznek), hanem azt is, hogy hangadó politikusaink (tisztelet a csendben meghúzódó kisebbségnek, ja, vagy annak sem) közönséges kalandorok, és eszük ágában sincs érdekeinket képviselni, rejtett missziót teljesítenek, és ezért a zavar, ezért az ötölés-hatolás.
Itt van mindjárt a múlt hét végi “közös állásfoglalás”, mármint a Fidesz itteni fiókpártjai és az “autonómiázásért” felelős miniszterelnöki megbízott (alias Szili Katalin ex-MSZP-s képviselő, “majdnem-államelnök”, és notórius (el)hallgató és fő-fő elhallgattató) közös nyilatkozata “az erdélyi közösség legégetőbb kérdéseiről”. Amiből először is kiderül, hogy legégetőbb kérdéseink össz-, “erdélyi közösségként”, hárman vannak: Beke-Szőcs-ügy, Dabis Attila-ügy, és a román kormány által akadályozott restitúciós kérdés. (Ugye, egyetértünk, hogy ezek és csakis ezek a legégetőbb problémáink, mindannyiunknak egyenként, és közösen, hogy helyes a politikai agenda ilyetén való kijelölése? Költői a kérdés, hiszen keveseket érintő, vagy alig belátható ügyekről van szó).
Az elsőben a nyilatkozók, a végleges bírói döntést követően is “koncepciósnak” és igazságtalannak tekintik az ítéletet, és tiltakoznak ellene. Problémás a dolog, mert eközben éppen a napokban hangoztatja Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök (a gyengébbek és a nyomaték kedvéért vagy n-x megismételve /4/) az ártatlanság vélelmét, mely csak a végleges bírósági döntésig illet meg mindenkit (ja, ne mondjam, hogy ezt mégiscsak kiterjeszti “elítélt és bebörtönzött barátjára”). De azért is, mert a két nevezett, egy szélsőséges nacionalista csoportosulás (Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) helyi vezetői, akiktől hébe-hóba a Fidesz fő fiókpártja is elhatárolódott, károsnak tekintve itteni tevékenységüket. Az egyébként ismeretlen Dabis Attila, akit a román hatóságok szintén, illetve föltehetően (hiszen nincs indoklása a kitiltásnak), szélsőséges ténykedésért (?) nyilvánítottak persona non grata-nak, utasítottak vissza a határról, az SzNT “külügyi titkára” (sic!) fontos tisztségét töltené be, ha igaz. Ügye aztán szerfölött égető a rommagyar közösség számára. De az utolsó dolog, a román kormány bírálata a restitúciós ügyek elhúzódásáért, sőt visszafordításáért ugyancsak faramuci helyzetet teremt. Hiszen tudjuk, hogy a Fidesz fő fiókpártját protokollum köti a kormányzó pártokhoz, tehát elvben és a megegyezés szerint, a restitúciós kormánypolitikát támogatja, legalábbis a fő tiltakozó párt.
Viszont és szemmel láthatóan háboríthatatlanul folytatódhat a kalandorpolitika, a paradoxonokban való politikai kommunikáció hiszen nem hogy bírálatot, de semmilyen kommentárt sem fűzött senki az itt fölvetett jelenségekhez: a rossz dolgok akkor történnek, amikor a jó emberek hallgatnak.
Magyari Nándor László
———————————————-
1 Békeidőben rendhagyó jelenség egy úgy-ahogy demokratikus, minden esetre demokratizálódó, és nyugatosodó ország és politikájának “vissza-”, illetve illiberális, azaz autokratikus rendszer fele fordulása, nevezzük ezt hibridnek rezsimnek (Filippov Gábor), vagy posztkommunista maffiaállamnak (Magyar Bálint), poszt-fasiszta fejleménynek (TGM), passzív forradalomnak (Wiener György), vagy bármi másnak.
2 A jobboldali nyugati pártok csak egy-egy témában követik az illiberális modellt, a leginkább a menekült/bevándorlóellenes szólamokban, vagy az ultramontán és idegengyűlölő kijelentésekben.
3 Nem vitás, hogy Rudy Giuliani-féle nyílt levél ennek a Dragnea and Co-t menteni próbáló lobbitevékenységnek az eszköze, átlátszó, fizetett “külső beavatkozás”, amire amúgy roppant érzékeny a román politika usque száz éve, és amihez “ideológiai” okokból – hiszen őt vagy társait nem fenyegetik a korrupciós vádak, nincs különös sürgősség, ha jól tudjuk – Kelemen Hunor is csatlakozott. Azt mondja KH, hogy figyelnünk kell arra, amit Giuliani – neves magánember, és gyanús lobbista – mond, mert (íme a stílus), “Vagyis nem tudjuk mindenféle, tartalmatlan kijelentések alapján minimalizáljuk, amit Rudolf Giuliani mond, akinek én a nagy tisztelője vagyok és egy végtelenül értékes és integráns embernek tartok” (sic!). Érthető, nemde? Azt mondja egy, a román médiának szánt, tartalmatlan és értelmetlen körmondatban, hogy hitelt kell adnunk Giuliani nyilvánvaló lobbiszövegének, mert ő hisz neki, és punktum! De az USA itteni nagykövetsége formálisan elhatárolódott, azzal, hogy nem kommentálta Giuliani levelét, és visszautalt a hivatalos amerikai álláspontra, melyet másik 11 nyugat-európai kormánnyal közösen kifejtett a közelmúltban. Akkor az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénymódosítások miatt fejezték ki aggodalmunkat a nyugatiak, és Codruta Kövesi tevékenységét méltatták, és KH-nak eszébe nem jutott fölhívni rá a figyelmünket, vajon azokat a kormányokat nem tartja bizalomra méltónak, értékeseknek és integránsaknak? Kétlem, hogy végig gondolta volna mostani nyilatkozatakor, de a dolog úgy föst, hogy a korrupt politikusok érdekében lobbizó (“truth isn’t thruth”) Giuliani több figyelmet érdemel KH szerint, mint mondjuk a sajnálatosan eltávozott (RIP) John McCain republikánus szenátor és Christopher Murphy demokrata társa, illetve az ők figyelmeztetése, a DNA főügyészének leváltásával kapcsolatban.
4 Figyelemre méltó a ”szájkaraté” kontextusában, és attól függetlenül is, hogy Porcsalmi szerint “az korrupt, akit a bíróság korrupcióért véglegesen elítélt”. Érdemes megjegyeznünk ezt, hiszen jön még a “Veled vagyunk X és Y, és veled is Z”, olyanok esetében is, akiket már véglegesen elítéltek. És az is jellemző, hogy itt azt mondja, végső soron a bírói döntések hitelesek és korrektek, hiszen elválasztják a korruptakat a nem-korruptaktól, csakhogy máshol éppen az ellenkezőjét hangoztatják, ügyészi-bírói túlkapásokról beszélnek, igazságtalan ítéletekről, sőt mély- és párhuzamos, ügyész-államról stb., stb.
