Állampolgárság vs. kettős állampolgárság

Ezt a törvényt módosította az Orbán-kormány, amikor az 1938-1944/45 között születettek gyermekeinek automatikussá tette a magyar állampolgárság elnyerését. Nemrég ebből lett kisebb fajta botrány Ausztráliában, amikor az ellenzék a környezetvédelmi miniszterről kiderítette, hogy édesanyja révén, de a miniszter tudta nélkül(!) – „papíron” magyar is.

Régóta foglalkoztat az állampolgárság vs. kettős állampolgárság kérdése. A téma közelebbi tanulmányozását az ún. Zentai-ügy adta. Érdekelt, hogy egy ország (esetünkben Ausztrália) mennyire komolyan veszi az állampolgárság intézményét, mi mindenre képes állampolgárai érdekében, védelmében. Ugyanis nem sokkal azelőtt tartottak népszavazást Magyarországon a kettős állampolgárság kérdésében, hogy Charles Zentai Károly kiadatását kérte volna a magyar állam Ausztráliától. Az akkoriban Magyarországon zajlott állampolgársági vitából hiányzott – és még most is hiányzik – az állampolgárság jelentőségének alapos jogi ismertetése, és vonzatainak hangsúlyozása. Ehelyett érzelmi alapokra próbálták és próbálják helyezni az egyén és az állam közti nagyon erős kapcsolatot, mint az államiság nélkülözhetetlen alapját, az állampolgárságot. Emlékeztetőül a Zentai-ügy lényege: Magyarországon háborús bűntettel (egy zsidó teenager,Balázs Péter agyonverésében való közreműködéssel) vádolták az egykori katonát.

Számomra azért érdekes a Zentai ügy, mert egy olyan esetről szól, amikor egy ország állampolgára honosítását követően, azaz az állampolgári esküjének szellemében, példamutató életet él(t), majd olyasmivel gyanúsítják, amit, mint (ausztrál) állampolgár el sem követett. Ergo, egy ország kiadhatja-e saját állampolgárát egy idegen országnak, egy olyan (feltételezett) ügyben, amit, nem állampolgáraként követett el? Ez a dilemma egyetemes, hiszen bárhol, bármikor megtörténhet, pl. Magyarországon is, hogy egy honosított, teljes jogú állampolgárról utólag kiderül: még előző állampolgársága ideje alatt bűncselekményt követett el. Vajon ilyen esetben mi a hazai jogállás? Egyáltalán, a magyar törvények mennyire védik az ország polgárait? Tiltják-e saját állampolgár kiadatását? Mi a teendő, ha egy magyar külföldön elkövetett bűncselekmény után hazájába visszatér (hazaszökik)? Kiadják, vagy itthon vonják felelősségre? Mi a teendő, ha bűnét (esetleg) még más állampolgárként követte el?

Az ausztrál bevándorlási és honosítási törvények, ill. a jogalkotók és a hatóságok a II. világháborút követő időkben ilyenekre nem gondoltak. Az alapelv az volt, hogy humanitárius alapon menekülteket fogadnak be, méghozzá lehetőleg „életerős fiatalokat”, akik a földrész nagyságú ország építésében való közreműködésükkel hálálják meg az újrakezdés lehetőségét.

Ugyanakkor, az ENSZ alapokmánya kimondja: állampolgárságától senkit sem szabad vagy lehet megfosztani, az abból való elbocsátást csakis és kizárólag az egyén kérheti. Ezt a náci Németországban alkalmazott gyakorlat miatt hozták, amikor a zsidó származású németeket az állam megfosztotta német állampolgárságuktól. Igaz, közel 100 évvel ezelőtt Lenin is alkalmazta ezt, amikor az Októberi Forradalom következtében elmenekülteket „hazaárulóknak” nyilvánította, és megfosztotta állampolgárságuktól. (mintegy 480.000 emberről volt szó!) Emiatt született meg 1922-ben a Nansen-útlevél. A híres norvég sarkkutató kezdeményezte a hontalanná vált orosz tömegek „realizálását”. Így tudott létezni (és utazni) pl. Marc Chagall, Igor Strawinski vagy Anna Pawlowa is. A Szovjetunió és egyes diktatúrák az ENSZ alapokmány ellenére II. világháború után is alkalmazták ezt a „kitagadási” módszert, például a Nobel-díjas Szolzsenyicin kiutasításakor.

Az állampolgárságtól való megfosztást az Egyesült Államok is alkalmazza, de csak a honosítottak, azaz a bevándorlók esetében, ha az illető Amerika földjére érkezve elhallgatja, letagadja addigi életének sötét foltjait. Franciaországot viszont nem érdekli a honosított múltja, állampolgárságot ad és élete végéig oltalmazza azt, aki legalább három évet eltöltött (harcolt az országért) az Idegen Légióban.

Mindezek ismeretében, Magyarország hogyan jár el a honosítottakkal kapcsolatban? Mi van, ha egy (honosított) állampolgárról kiderült, hogy előző állampolgársága idején bűnt követett el? Akkor a magyar hatóságok kiadják annak az államnak, amelynek – a kettős állampolgárság miatt – még mindig állampolgára, vagy sem? Esetleg Magyarországon állítják bíróság elé és ítélik el a „nem magyarként” elkövetett bűne miatt? Elgondolkozott már ezen valaki is, mondjuk a kormánypárt politikusai, „szakértői” közül?

Emlékeztetőül, a jogfolytonosság alapján 1989 után az Antall-kormány csak azoknak adott „magyar útlevelet”, ismerte el magyar állampolgárságát, akik 1945 után hagyták el az országot, (emigráltak, disszidáltak), azaz Magyarország területén születtek, éltek, és születésükkor magyar állampolgárként anyakönyvezték őket.

Akik Magyarország (jelenlegi) területén kívül születtek, éltek és születésükkor – eleve – más állampolgárként anyakönyveztek, azoknak nem „osztogatták” sem az állampolgárságot, sem az útlevelet, ahogy azt a Horthy korszakban sem tették a (területileg megcsonkított) Magyar Királyságban! Ez a lényeg és az óriási különbség, amit a Fidesz elhallgat.

Viszont érdemes megjegyezni, – mivel Semjén Zsolt sokszor hozza fel példának testvérbátyát, aki Svédországba disszidált, majd 1990 után visszavette magyar állampolgárságát -, hogy a svédek (akárcsak a németek és a legtöbb európai ország) az állampolgárság megadását az előzőről való lemondáshoz kötötték!  Erről pedig a disszidensek, az ENSZ előírásoknak és a nemzetközi jognak megfelelően, „önként” mondtak le, kérvényezték elbocsátásukat az előző (esetünkben magyar) állampolgárságból, amit akkoriban (évente kétszer) a magyar államfő írt alá, engedélyezett. Eszerint Semjén bátyjának hivatalosan le kellett mondania a magyar állampolgárságáról. Majd, – a befogadó ország tudta nélkül! – 89 után visszavehette, kérhette, és visszakaphatta a magyart – anélkül, hogy a jelenlegiről (svéd) le kellett volna mondania.

Ebből is látható, hogy csak az kaphatta vissza magyar állampolgárságát, aki eleve Magyarország területén, magyarnak, magyar állampolgárnak született! A ma élő határon túliak soha sem voltak születésüknél fogva magyar állampolgárok! Ezt kellene megértetni az emberekkel. Akik 1920 (Trianon) óta az országhatáron kívül születtek, azok egyike sem magyar állampolgárként látta meg a napvilágot! A korábban születtek pedig jelenleg 97 éven felettiek! Kivételt csak a 1938-1944/45 között a visszacsatolt területen születtek képeznek, hiszen őket magyar állampolgárként anyakönyvezték. Ezek a kiskorúak eredeti magyar állampolgárságukat pedig úgy tarthatták meg, hogy szüleikkel önként vagy kényszer (kiutasítás, lakosságcsere stb.) alatt 1945 után magyar területre jöttek, és azóta is itt élnek. Ezt a törvényt módosította az Orbán-kormány, amikor az 1938-1944/45 között születettek gyermekeinek automatikussá tette a magyar állampolgárság elnyerését. Nemrég ebből lett kisebb fajta botrány Ausztráliában, amikor az ellenzék a környezetvédelmi miniszterről kiderítette, hogy édesanyja révén, de a miniszter tudta nélkül(!) – „papíron” magyar is. Az ausztrál törvények szerint állami tisztségviselő nem lehet kettős állampolgár.

Klasszikus és egyetemes értelemben állampolgárnak az tekinthető, aki egy ország határain belül született és anyakönyvezett – függetlenül a bőrszínétől, a vallásától vagy nemzetiségétől. Ebből kifolyólag és kiindulva a kettős állampolgárság nem adható vagy kapható, az csak kivételes esetben áll fenn, amennyiben egy ország számára közömbös honosított vagy elbocsátott állampolgára előélete, ill. további sorsa. Az 1879-es állampolgársági törvény, amelyre a jelenlegi kormánytagok is hivatkoznak, a honosítás feltételének szabja meg az előző állampolgárságról való lemondást. Különben a világ legtöbb állama ezt megköveteli. Igaz vannak kivételek, mint például Ausztrália, ahol az állampolgárság megszerzésének nem előfeltétele az előbbiről való lemondás. Viszont felhívják a honosított figyelmét, hogy saját érdekében ezt tegye meg, mert hiába tér ausztrálként vissza, előző állampolgársága helyére, általában szülőföldjére, ott reá – az elbocsátás hiányában – az adott ország törvényei vonatkoznak, és az ausztrál állam semmit sem tud tenni az érdekében.

A németek (akárcsak az előbb említett svédek) viszont épp ilyen konfliktusok elkerülése érdekében kötelezik a honosítottat az előző állampolgárságáról való lemondására. A kiskapu azonban ott van, hogy arra nincs törvény (és ellenőrzési lehetőség sem), hogy a már honosított állampolgár visszavegye előző állampolgárságát, amennyiben szülőhazája törvényei ezt lehetővé teszik, megengedik.

Tehát, a kettős állampolgárság (tömeges) adása, pláne osztogatása ismeretlen fogalom a nemzetközi (állam)jogban. Megjegyzem, ha minden nemzetiségi, kisebbségi egy másik ország állampolgára is, akkor az adott országnak nincs szüksége nemzetiségi törvényre, politikára stb., hiszen a második állampolgárság tökéletes biztonságot nyújt a kisebbség számára. Viszont, ebben az esetben mi van a cigány kisebbséggel?

A problémák a honosítás, a második állampolgárság megszerzéséből adódnak. Általában (épp a kettős állampolgárság és abból adódó konfliktusok elkerülése végett) a befogadó ország megköveteli az előző állampolgárságról való lemondást. Ezt ugyanis csak a honosításra jelentkező egyén teheti meg, hiszen, mint fentebb jeleztem az ENSZ emberi jogi alapszabálya kimondja, senkit sem szabad állampolgárságától megfosztani. Különben az 1879-es állampolgársági törvény is megkövetelte a honosítandó (magyar) állampolgártól, hogy előző állampolgárságáról előbb mondjon le. Sőt, az akkori törvény szerint, aki hazájától (Magyarországtól, a Magyar Királyság területétől) 10 évnél tovább távol tartózkodik, az elveszti magyar állampolgárságát – még akkor is, ha születésénél fogva magyar (volt). Ergo, a határon túl élő magyarok – e törvény alapján – eleve nem jogosultak a magyar állampolgárságra.

A nemzetközi jog(gyakorlat) szerint minden ország maga dönti el, hogy honosított állampolgárát milyen feltétellel fogadja be, ill. bocsátja el az állampolgárság kötelékéből. Hiszen a nemzetközi jog szerint az elbocsátás csak akkor engedhető meg, ha a másik állampolgárság már megvan, mivel egyetlen ország sem teheti állampolgárát hontalanná. Viszont, ha egy állam tudomására jut, hogy állampolgára egy másik ország állampolgárává vált, akkor alkalmazhatja az állampolgárság kötelékéből való elbocsátást. Hiszen az illető ezzel nem válik hontalanná! – és ezt az ENSZ alapszabálya is elfogadja, engedélyezi.

Az igazi probléma azonban a visszahonosítással van. Tehát, ki és milyen körülmények között szerezheti vissza előző vagy eredeti állampolgárságát?

A nyugati országok felfogása (és gyakorlata) szerint ez a honosítottakat nem igen érinti, hiszen azért kérték felvételüket az új (befogadó) ország polgárai közé, mert ott szeretnének élni, a többséggel egyenrangúan. Annak viszont nincs akadálya, hogy előző állampolgárságát a későbbiekben visszavegye, ha ezt előző hazája, szülőföldje törvényei minden következmény nélkül megengedik. Igaz, elvben (és gyakorlatban) nem jó szemmel nézik az ilyen cselekedetet, hiszen ezzel (nemcsak) szimbolikusan hátat fordít a befogadó országnak, második hazájának.

Az állampolgárság megadása, ill. megszerzése két – egymásnak ellentmondó – elven alapszik. Az egyik a jus soli, azaz a terület szerinti, a másik pedig a jus sanguinis, azaz a vér szerinti. A terület szerintit a francia forradalom óta alkalmazzák előszeretettel, és nem csak az angolszász (tengerentúli, úgymond bevándorló) országokban, hanem Franciaországban is. Sőt, a nagy birodalmak is ezt alkalmazták, lásd Osztrák-Magyar Monarchia, cári Oroszország stb. azaz a soknemzetiségű államok. A vér szerinti, pedig az első világháborút követő nemzetállamokra volt jellemző, melynek „vadhajtását” a náci Németországban láthattuk. De a legtöbb közép- és kelet-európai országban is előtérbe került ennek a „származási” elvnek az előnybe részesítése a nemzetállamok megalakulása óta.

A honosításnál lehet jelentősége ennek a „vér szerinti” elvnek, mely felgyorsíthatja, ill. leegyszerűsítheti az állampolgárság megadásának, elnyerésének folyamatát, de nem befolyásolhatja a honosítás feltételeit! Mert vannak bizonyos kritériumok, aminek a honosított személynek meg kell felelnie, ill. amiben a honosított személy, különös tekintettel a kettős állampolgárságra, egész életében korlátozva van. Legismertebb példa: amerikai elnök csak az USA területén születetett személy lehet. Kevésbé ismert, hogy az ausztrál (szövetségi) parlamentben nem lehet képviselő, aki kettős állampolgár (ez elsősorban a britek miatt van). Rupert Murdoch média mágnás lemondott ausztrál állampolgárságáról, és felvette az amerikait, mert az USA törvényei szerint tv-állomás csak amerikai állampolgár tulajdonában lehet. Murdoch csak ezután tudta megvenni a FOX NEWS média birodalmat. Különben a már említett 1879-es magyar állampolgársági törvényben is szerepel, hogy csak született magyar állampolgár lehet a magyar képviselőház tagja. Honosított nem! Ugyanakkor a (kisebbségi) származás, a hiányos (magyar) nyelvismeret nem volt akadály. Talán így már érthetőbb az állampolgárság fontossága, szentsége és magasztos, kivételes helyzete, jelentősége egy ország és népe életében.

Még nem említettem azon kitételeket, „megszorításokat”, amelyek egyes országokban természetes. A legtöbb országban, pl. Németországban, hivatalnok, köztisztviselő (Beamter) csak német állampolgár lehet. Ugyancsak állampolgársághoz kötik a hadsereg, a rendőrség, és általában a fegyveres alakulatokhoz, szervezetekhez tartozást. Ezeken a (munka)helyeken nemzetbiztonsági okokból a kettős állampolgárság szóba sem jöhet! Vajon a magyar törvény ezekre az „apróságokra” kitér-e, figyelembe veszi-e?

A magyar törvény kitér-e a rokoni kapcsolatokra, fokokra? Az angolszász bevándorlási, „családegyesítési” modell például csak a le- és felmenő közvetlen hozzátartozót, azaz házastárson kívül, csak a szülőt és gyermeket tekinti családtagnak. A testvér, például már nem számít „vérrokonnak” a bevándorlási előírások szerint. Egy bevándorlót csakis a házastárs (férj v. feleség), illetve a szülők és a gyerekek követhetnek. Magyarán, egy „újonnan érkező” (honosított), nem hozhatja „egész pereputtyát”. A törvényben meghatározták-e, hogy hányad fokig kell igazolni a magyarsághoz tartozást? Mondjuk a „zsidótörvényekhez” hasonlóan legalább az egyik nagyszülőnek kell magyarnak, magyar származásúnak lenni? Nincs ennek egy kicsit rasszista jellege, szelleme? Ha pedig a „magyar identitás”, és egy bizonyos fokú nyelvismeret is elegendő, akkor sok magyarul kiválóan beszélő szomszéd állambeli, sőt roma is kettős állampolgársághoz juthat. Ezt hogyan kívánják ellenőrizni, ill. megakadályozni a hazai „mélymagyarok”?

Hogyan, és mi alapján állítják ki az állampolgárságot igazoló oklevelet, ill. a magyar útlevelet? Ahogy a jelentkezőt anyakönyvezték, és a születési bizonyítványában szerepel, azaz „elrománosított” vagy „elszlovákosított” névvel, vagy pedig (eredeti) „magyarosított” nevén? A jelenlegi hazai törvények szerint minden személyes dokumentumot az eredeti anyakönyvben szereplő adatok alapján kell kiállítani. Ha nem így történik, akkor az – ugyancsak a fennálló törvények szerint – okirat-hamisításnak számít.

Mi a biztosíték, hogy a honosítottak névsora titokban marad? És nem történhet olyan, mint ami az adóelkerülő németekkel, akiknek (ellopott) névsorát a német állam vette meg, mert az államérdek felülír minden más szempontot és tettet. Vajon nemzeti, nemzetbiztonsági érdekből hasonló eset nem történhet a kettős állampolgárságot elutasító, tiltó környező országok államvezetése részéről?

Tudom, ezek a kérdések csak élénk fantáziám szülöttjei, melyek külföldi tapasztalatokra épülnek, viszont a választ nem látom, nem érzem a hazai illetékesek részéről. Mintha a mostani államvezetés csakis az érzelmekkel fűtött közhangulatot követné, nem pedig a 10 milliós ország állampolgárainak érdekét, az állampolgárság szentségét. Különben is a hazai 10 milliónak ki ad még egy állampolgárságot, hogy hasonló előnyökhöz juthasson, mint a külhoniak?

Néha elgondolkozom, vajon a sokat emlegetett, esetenként irredentának és nacionalistának megbélyegzett Horthy-korszak vezetői miért nem folyamodtak hasonló lépés megtételéhez? Igaz, Trianon után, – a Népszövetség előírása szerint – volt másfél év, hogy az elcsatolt területek (magyar) lakossága áttelepüljön (Csonka-)Magyarországra, és fordítva. A tömegesen érkezőket (kb. 300 ezer menekült) az akkori Magyarország befogadta, majd néhány év alatt beilleszkedésüket biztosította, megoldotta. A bécsi döntéseket követően 1939-ben módosították az 1879-es állampolgársági törvényt, hogy a visszacsatolt területek lakossága ne csak a nemzetközi, de a hazai törvényeknek megfelelően is a visszahonosítással minél hamarabb váljék magyar állampolgárrá. Hiszen a területi visszacsatolás csak a magyar közigazgatás bevezetését jelentette a nemzetközi fórumokon. Ezt erősítette meg nemcsak a nemzethez, de az országhoz tartozás valós és kézen fogható jele, az állampolgárság felvétele, visszavétele, melyet a nemzetközi jog „visszahonosításnak” nevez. Akkor még tisztelet, megbecsülés és büszkeség övezte az ország határain belül élő 10 millió magyar államiságának alapvető jelképét: az állampolgárságot. A magyar állampolgárságnak rangja volt, annak megszerzésével egy időben a másik (általában a hazával szemben nem éppen barátságos ország) állampolgárságáról le kellett mondani, ezzel is mutatni és bizonyítani a magyarsághoz való kötödést. Ezért a kettős állampolgárság ilyen értelemben nemzetellenes, ill. annak kellene lennie a hazai radikális nacionalisták szemében, és helyette a magyar állampolgárság megadását az addigi állampolgárságról való lemondásához kellene kötnie, követelnie, hiszen ez az elv vezérelte elődeinket is.

Jó lenne, ha a Fidesz politikusok is belátnák, hogy az Antall-kormány intézkedése a nemzetközileg 97 éve meghatározott, és elfogadott Magyarország területén született és élt, majd hazájukból elűzött vagy (önként) eltávozott, elmenekült (emigrált, disszidált) magyar állampolgároknak adta meg eredeti állampolgárságuk visszaszerzésének lehetőségét, mintegy kárpótlásként az előző évtizedek politikai elnyomásáért. Ezeket az embereket nem nemzetközi egyezmények kényszeríttették, hogy más ország területén éljenek! Ezek az emberek a hazájukban fennálló államrend, a diktatúra, elől menekültek! – és még lehetőségük sem volt, hogy (büntetés nélkül) akárcsak látogatóba visszatérhessenek szülőföldjükre, szeretteik temetésére, sírjához. Csak az idegen állampolgárság megszerzése adott ilyen esetekre némi reményt.

Ezzel szemben néhány példa a Horthy korszakra. Teller Ede és társai a szégyenletes numerus clausus ellenére magyar állampolgárként, magyar útlevéllel tanulhattak külföldi egyetemeken, és térhettek bármikor vissza szülőföldjükre. Hitler hatalomra jutását követően ugyancsak a magyar útlevél és állampolgárság tette lehetővé számukra, hogy bántódás nélkül elhagyhassák Németországot, majd Európát. Báró Thyssen-Bornemissza szintén magyar állampolgárként mentette ki vagyonát náci Németországból Hollandiába még a 30-as években, majd a világháború kitörésekor magyarként telepedett le Svájcban. A magyar állampolgárságnak igenis rangja volt a két világháború között. Ezt a szellemet követte és képviselte az 1990 óta kettős állampolgár Zwack Péter is, aki lemondott USA állampolgárságáról, hogy magyar nagykövet lehessen Washingtonban.

Stephen Elekes