A minap Demeter Szilárd kormányszemély – korábban az Előretolt Helyőrség nevű fiatalosan hetyke újságnak talán főszerkesztője, manapság a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője – azt nyilatkozta Kásler HR- és kultuszminiszterrel szinkronban, hogy „kulturális erőközponttá” tenné az intézményét, amire vonatkozóan tett is néhány utalást – amelyek leginkább az orwelli szellem kaszárnyaépületét idézték fel.
Ennek kapcsán rövid revíziót tartottam magamban ama kultúra fölött, amelyből ez az erőközpont kisarjadhatna, de más egyéb nem jutott eszembe, mint az agresszió és az üresség pénzzel kitömött hangadóinak eltökélt tábora a parlamenti padsorokban, egy tucat online magazinban és ugyanennyi közpénzen kistafírozott ún. kulturális intézményben. Ezek tanításai kereszténységről, nemzetről, Európáról stb. méltán foglalják el majd helyüket – ha némileg visszaesik a politikai felhajtóerejük – a közéleti gondolkodás képzeletbeli vicclapjában.
A Mandiner nevű egyik ilyen magazin, amelyet a feltartóztathatatlan fasizálódása miatt már eltiltottam a saját cikkeim újraközlésétől, korábban – amíg figyeltem – egyre-másra szólaltatott meg egymásnak teljesen ellentmondó – illetve csak egy dologban, az ún. liberalizmus, valójában a progresszivista baloldal elítélésében egyetértő -, vegyesen középszerű és szerény képességű, nem magyar gondolkodókat, akik az utóbbi évtizedben már végighaknizták Európa radikális és szélsőjobboldalának politikai, média- és alapítványi intézményeit és most eljutottak Magyarországra is. (Az adónkból.)
A sok vendég után, mellett és továbbiak előtt a Mandiner azonban váltig adós bármiféle koherens „magyar”, „nemzeti”, „jobboldali” vagy „konzervatív” gondolat (filozófia, ah!) kimunkálásával, de akárcsak megtermékenyítésével is. Ennek olyasmire kéne választ adni, aminek tudását minden politikai rezsimtől elvárjuk: pl. mit tekint igazságosnak? Mit jól elrendezett társadalomnak? Mi a demokrácia ideális formája és mi az állam funkciója benne? Lehet-e a vallásnak szerepe az állami és közintézményekben? Mi az állampolgári jogok és kötelességek alapja és formája? Hova tartunk? És még néhány tucat a politikai közösségre és a nemzetre vonatkozó kérdés. Ezekről a rezsim hallgat. És a Mandiner (stb.) a rezsim része.
A lap fasizálódása az eszköz voltából következik.
Mivel a rezsim kulturálisan dekódolhatatlan és ideológiailag – leszámítva az etnikai agressziót – mindennek ellentmond, amit magáról állít, értelemszerűen marad egyrészt az inkompatibilis gondolkodók felvonultatása, másrészt a csendes beletörődés az értékelhető saját ideológiai álláspont fölöslegességébe, a szellem politikával – konkrétan a politikai voluntarizmussal és agresszióval való – való felülírásába. A mély barbarizmus és a sekélyes relativizmus egyfelől, a politikával szembeni megalkuvás másfelől a szalonfasizmusnak adott menlevél (a gát felnyitása) a gondolkodásban.
És ha ez a szerkesztőség képtelen alkotni, akkor más (nem sorolom a szellemi tarlókat, de ide kell érteni a Pázmányt, az MMA-t, az NKE-t, csupa szimpatizáns közeget, amelyeknek ha bevallatlanul is, dolguk volna a rezsim magas színvonalú szellemi legitimációjával – vagy a tudományos-szellemi integritás jegyében annak elismerésével, hogy nem tart igényt ilyesmire) kivált képtelen lesz. Egy ilyen közegben a nevezett Demeter aspirációja az erőközpontra megvalósulhat ugyan (hiszen láttuk már ennek példáit az élet más zugaiban is tündöklő tehetségű rezsimszolgák kezei alatt, kár lenne azt gondolni, hogy Demeter egyedül áll a vártán), de az is biztos, hogy semmi „kulturális” nem lesz benne – legalábbis, amíg kultúra alatt azt értjük, amit az elmúlt kétszáz meg kétezer évben (colo, colere, colui, cultus). Agresszió, az igen.
A szellem emberei, a művészek, a tudósok addig maradnak a szellemé, amíg a szellemük normáját a művészet stb. és nem a politika jelenti.
Az ízlésük – ad absurdum – egybeeshet a politikáéval, de nem miatta és belőle vannak. Ezzel szemben a kormányzati kultúrpolitika egyre inkább megrendelőként tekint a kultúrára: a művészetre és a tudományra – már amennyire érdeklik, és még mindig túlságosan érdeklik ezek. Kiváltképp nem akarom felsorolni mind azokat a váteszeket, látnokokat, fél- és egészen őrülteket vagy csak egyszerű nyerészkedőket, akiknek a markain összesen tíz- és százmilliárdok folytak már szét a „nemzeti kultúra” védelme és megerősítése, egyre inkább meg – árulkodóan – a hatékonysága ürügyén (noha igaz, ami igaz, „erőközpontot” még senki se álmodott ide), elég az hozzá, hogy az égvilágon semmilyen kimutatható hasznuk nem volt és nincs.
A nemzet nem gazdagodott vagy erősödött általuk, legfeljebb a nemzet nevében eljáró bitangok.
Ahol a szándékolt értelem politikai, ami megmutatkozik a hatalmi terminológia („védelem”, „megerősítés”, „erőközpont”, „hatékonyság”) transzferálásában, ott a kultúra politikaivá válik, megrendelésre dolgozik a megrendelők politikai esztétikája szerint. A „nemzeti” művészet és tudomány egyre inkább ebbe a logikába engedi magát belekényszeríteni. Drukkoljunk a kitartásuknak.
Az a szomorú, sivár közeg, amelyben végső soron nemhogy a kultúra nem terem meg (elvégre ezt nem lehet csak úgy odalopni valahova, ahogyan egyebeket ellopni máshonnan), de Demeter-szerű lények válnak egzisztenciális és szellemi autoritássá, akiknek „akaratuk”, nota bene „meggyőződésük” van olyan kérdésekben, amelyeknek szegről-végről közük van Berzsenyihez, Bartókhoz és Esterházyhoz, élénken fémjelzi azt, hova jutott szegény hazánk. Az a szellemi reneszánsznak szánt orbánista kulturális program, amely az antikommunizmusból eredezteti a saját legitimitását, de az akarat és a hatalom kultuszán keresztül mára közelebb jutott a kommunizmus kiaszott szelleméhez, mint bármi más a rendszerváltás óta, valójában olyan üreshalmaz, amelyet műveletlen, felkapaszkodott, vagy csak egyszerűen gyáva karrieristák üzemeltetnek minden valamikori magyarnak, nemzetinek és kereszténynek nevezhető gondolat szégyenére.
