„Az egész jelenség persze másról sem szól, mint hatalmi küzdelemről. A kezdeményező civil szervezet, érezvén a hagyományos pártok legitimitásának porladását, igyekszik betörni a politikai térbe. Ha sikert aratott volna, akkor új és szélsőjobboldali pártként jelentkezett volna a következő választásokon. A szocdemek pedig hatalmi monopóliumuk megtartása érdekében igyekeztek magukhoz kötni azokat, akik iskolázatlanságuk, Európa-ellenességük, vallásosságuk, vagy egyszerűen csak manipulálhatóságuk okán mozgósíthatók az efféle populista télmák mellett.
Október 6-án és 7-én Romániában kétnapos népszavazás zajlott arról, hogy kötelezzék-e vagy sem a törvényhozást a család fogalmának „újrafogalmazására”, „meghatározására” alkotmányos szinten is. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy immáron az alaptörvény is egyértelműsítse: a család csak egy nő és egy férfi kapcsolata alapján létezhet, s ha ezt az alkotmány is kimondja, akkor az azonos neműek semmiképp sem részesülhetnek azokból a jogokból (örökösödés, gyermekvállalás, adózási és társadalombiztosítási előnyök stb.), amelyekben a „hagyományos” családformáció tagjai részesülnek.
A népszavazást nagy, országos kampány előzte meg, melynek fókuszában egy civil szervezet, a Koalíció a Családért állt, de – legalábbis a deklarációk szintjén – beállt mögéjük a legtöbb politikai formáció, különösen a baloldalon. Mi több, még a nyugatiasnak tekintett Klaus Jonannis elnök is úgy nyilatkozott: „letette voksát a családok mellett”. Persze, hogy mit jelent ez, azt nehéz megmondani, de a kétértelmű nyilatkozat jelzi, hogy mennyire átpolitizált és forró lett ez a szélsőjobbos, populista téma immáron nem csak az Európával szemben nyíltan szakadár Lengyelországban és Magyarországon, hanem a térség többi, a felvilágosodást hírből sem ismerő államában.
Ugyancsak jellemző, hogy a referendumot megelőző napokban Viorica Dăncilă román miniszterelnök az Európai Parlament előtt fogadkozott, hogy országa mindenben teljesíti az „európai elvárásokat” és vallja maga is „az európai értékeket”, csak „meg ne kövezzék Romániát”. Eközben pártja, a baloldali Szociáldemokrata Párt – mellesleg minden unióellens gáncsoskodásban összejátszva a Fidesszel, így a Sargentini-jelentés ellen is szavazva – nem csak támogatta a szélsőjobbos Koalíció a Csalárdért akcióját, de egyenesen a referendum kezdeményezője lett.
Mi több, most, hogy kiderült: a szavazók mindössze 20,4 százaléka jelent meg az urnáknál, így nincs meg az érvényességhez szükséges 30 százalék, gyakorlatilag ugyanazt mondja a civil szervezet és a kormányzó baloldali párt: „történelmi pillanatokat éltünk át, mert a szavazás megmutatta, hogy 4 millió embert tudhatunk magunk mögött” – nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva azokat persze, akik e 4 millióból nemmel szavaztak.
Hogy pontosítsuk a számokat: az összes leadott szavazat száma 3 731 704, ebből 1 901 888 vidéki, illetve 1 829 816 városi lakos – vagyis a két szám szinte teljesen azonos. E tekintetben okkal feltételezhető viszont, hogy a vidéki szavazók körében valóban az igenek lehetnek többen, míg a városiaknál ez közel sem ilyen biztos.
Az egész jelenség persze másról sem szól, mint hatalmi küzdelemről. A kezdeményező civil szervezet, érezvén a hagyományos pártok legitimitásának porladását, igyekszik betörni a politikai térbe. Ha sikert aratott volna, akkor új, populista és szélsőjobboldali pártként jelentkezett volna a következő választásokon. Egy ilyen forgatókönyv egyébként még most sem zárható ki. A szocdemek pedig hatalmi monopóliumuk megtartása érdekében igyekeztek magukhoz kötni azokat, akik iskolázatlanságuk, Európa-ellenességük, vallásosságuk, vagy egyszerűen csak manipulálhatóságuk okán mozgósíthatók az efféle populista télmák mellett, s ezzel kiszorítani erről a területről a Koalíció a Csalárdért politikai törekvéseit. Nem lennék meglepve, ha a szocdemek jövendő választási listáján feltűnne e „civil” szervezet egynémely vezetőjének a neve.
A referendum kezdeményezői szintúgy egy emberként szidják a jobboldali pártokat – közöttük a liberálisokat –, azzal vádolva őket, hogy „dezinformációjuk” okozta a kudarcot. Valójában a jobboldal is eléggé megosztott volt; közülük sokan – épp az egyházakhoz való szorosabb ragaszkodásuk okán – inkább természetes támogatói lehettek volna a kezdeményezésnek. Ugyanakkor a többség feltehetően inkább otthon maradt felismervén: nem a hagyományos családról és nem is a melegekről szólt a szavazást megelőző kampány, hanem arról, hogyan betonozza be magát a populista baloldal, s hogyan próbálják annak vezetői elkerülni a számtalan korrupciós és egyéb bűncselekmény miatt rájuk váró börtönt.
Ebből a szempontból ítélhető meg az RMDSZ rendkívül kétértelmű magatartása is. Inkább a kezdeményezés mellé állt, ezzel téve szolgálatot a magyar pártot egyelőre lélegeztető-gépen tartó szocdemeknek, s hódolva be újra a Budapestről féken tartott, pénzéhes, korrupt és erkölcsi szempontból alulmúlhatatlan erdélyi magyar egyházaknak. Tegyük mindjárt hozzá: leszámítva az evangélikus felekezet vezetőit, akik nem voltak hajlandók nevüket adni az egész gyalázatos kampányhoz.Mindemellett van az esetnek egy rendkívül groteszk fordulata is. Az európai és a demokrácia mellett elkötelezett politikai erők és a kultúrélet azon felhívásának, hogy bojkottálni kell a referendumot, látszólag a két, nagy többségében magyar megye – Kovászna és Hargita – lakosai tettek eleget. Messze a legkevesebben itt mentek el szavazni, Kovásznában mindössze 8,5 és Hargitában is csak 11,1 százalék.
Persze, aligha arról van szó, hogy a melegekkel szembeni tolerancia jellemezné az itt élőket. És még azt sem lehet feltételezni, hogy a demokrácia mellett elkötelezett politikai műveltség – elég Európai-parlamenti képviselőjüknek a Sargentini-jelentés elfogadásakor elmondott beszédét meghallgatni, hogy ilyesmi még véletlenül se jusson eszünkbe. A magyarázat épp ennek az ellenkezője: olyan alacsony az itteniek politikai elkötelezettsége, s oly nehéz őket kampánytechnikákkal elérni, hogy egyszerűen ignorálták az egészet. Dacára persze annak, hogy többségük – politikai elöljáróik mindenképp – a Fidesszel szövetséges román baloldallal kötött korrupt különalkukból él.
Ara-Kovács Attila
