Egyetlen papírfecni sem volt Tarján Tamásnál júliusban, Gyulán, amikor már nyolcadik alkalommal vezette az Irodalmi Humorfesztivált. Tizenkét író jött pedig a színpadra, de ő fejből tudta, ki mit olvas fel, a szövegekről, az alkotóikról egyaránt lenyűgöző mennyiségű ismerettel rendelkezett, és szokása szerint áradt belőle a szó.
Kissé hadarva beszélt, ahogy általában, hiszen szinte mindig sokat akart egy szuszra elmondani. Szakszerű ismeretanyagot és személyes dolgokat egyaránt, úgy közölt temérdek mindent, hogy szórakoztató volt, képes volt poentírozni, nevetést fakasztani a publikumból, miközben lázas szenvedéllyel terjesztette az ismereteket. Tudós volt, a budapesti bölcsészkar egyetemi tanára, de igazán nem zárkózott be az elefántcsonttornyába, nem is volt neki olyan, mert ahol csak lehetősége nyílt, terjesztette a kultúrát.
Szerintem széles e hazában
annyi könyvbemutatót senki nem tartott, mint ő,
nekem is vagy öt kötetemet mutatta be. Könyvhét idején már-már pendlizett, mint a haknizó színész, vagy egy helyen bemutatott több kötetet is. Kritikáiban akár metsző élességgel, és persze pontossággal fogalmazott, könyvpremiereken jobbára dicsért, igencsak felkeltette az érdeklődést, de ezt azért úgy tudta tenni, hogy finoman megfogalmazta a kifogásait, egyáltalán nem hozsannázott. Szerkesztőként pedig végtelenül, zavarba ejtően precíz volt, tanúsíthatom, hiszen szerkesztette is könyvemet.
A Gutenberg galaxis szerelmese volt, nehezen szokta a számítógépet, hosszú ideig ellenállt neki,
amikor már szinte mindenki elektronikus úton küldözgette a kéziratokat, neki még papíralapon, kinyomtatva kellett vinni,
hogy azon aztán rossz helyre tett vesszőt ugyanúgy sasszemmel kiszúrjon, mint senki más által észre nem vett apró tárgyi tévedést. Jellemző a precizitására, hogy miközben egy premieren a színház előcsarnokában táskájából előhúzva, ajándékozta nekem tizedik színikritika kötetét, és ott rögtön kedves szavakkal dedikálta, és nem ám csak annyit írt, hogy „barátsággal”, arra is gondja volt, hogy kijavítsa a kiadó hibáját, a megjelenés 2012-es évszámát, 13-asra.
Könyveinek száma közelít a harminchoz, köztük persze sok az irodalmi tárgyú, hiszen a színház mellett, azért mégiscsak ez volt az első számú szenvedélye, hivatása.
Irodalomtörténeti munkát éppúgy írt, mint könyvkritikákat, esszéket, monográfiát, vagy akár szellemes rejtvényeket is.
De szóban, katedrán, pódiumon, legalább olyan karizmatikus volt, mint írásban. Ezért is foglalkoztatta valaha sokat a rádió, a televízió. Felfoghatatlan, hogy ezt a lenyűgöző tudású embert miért rúgták ki az egyetemről, szégyenszemre miért csak óraadóként, akár ingyen, járhatott vissza tanítani. Nem húzott pedig se ide, se oda, nem politizált különösebben.
Nyáron, ott Gyulán, beszéltem vele utoljára. Meghívtam a tévéműsoromba, azt mondta ez nagy megtiszteltetés, de neki elvették minden lehetőségét a médiában, ezért az elektronikus sajtóban nem kíván többet szerepelni. Most sajnos végképp kiiratkozott az életünkből. Lidérces, hogy éppen halálhírének napján jött postán az Óbudai Társaskör októberi programja, melyben huszonhatodikára, Bálint András Arany János estjét hirdetik. És az is ott áll nyomtatásban, hogy „Bevezetőt mond: Tarján Tamás. Sokunknak fáj, hogy már nem lehet ott.
