Ma is kirándulni voltunk. A férjem iskolatársa volt a meghívó. Ebédre hívott bennünket vidékre, egy kolostor mellé, ő onnan származik. A bátyja a kolostor egyik vezető szerzetese.
Meséltem már korábban arról a fakéregről, ami gyógyszer és méreg egyben. Gyógyszer mindenkinek, aki nem allergiás rá, halálos méreg annak, aki viszont az. Ezzel a fával főznek meg igazi paraszt tyúkot, rizst és adnak hozzá helyben készült isteni finom kimcsit.
A tyúk olyan finom volt, mint amit anyám vett a Fehérvári úti piacon annak idején kiskoromban, amolyan igazi falusi tyúk, aki egy életen át kapirgál, és nem hizlalják puffadtra pár hónap alatt. Mivel a gyógyfa kérge valóban halálos méreg az arra allergiások számára, kaptunk ellenmérget még evés előtt, amit persze egyikünk sem vett be, sem Olivér, sem én, pedig nem is tudtuk a másikról az elején hogy így tett.
Hoztak italt is, sima 16 fokos szodzsunak tűnt, amibe szintén tettek a fából, amit egyébként otnámunak hívnak. Kiderült, hogy 35 fokos otnámu pálinka. A forró levessel, az otnámu vérkeringést serkentő hatásával együtt sikerült mindannyiunknak fejenként 3 kis pohártól úgy berúgni, mint az albán szamár. A mi autónkkal mentünk, de csak odafelé vezetett a férjem, utána egy barát, aki, mivel tegnap nagyon sokat ivott, ma hanyagolta. Mivel nem ettük meg az ellenmérget, azt mondták, hogy holnap reggelig, ha jelentkezne az allergia, azonnal orvoshoz kell fordulni, itt minden belgyógyász és bőrgyógyász tart olyan injekciót, ami megvéd a komolyabb problémától. Régen persze meglehetősen kockázatos volt ilyesmit fogyasztani, de annyira erős gyógyhatást tulajdonítanak neki, hogy vállalták a kockázatot. Rendszerint novemberben fogyasztják, 3-4 alkalommal. Úgy tartják, hogy egész évre megvéd a náthától és a bőrbetegségektől is, tisztítja az emésztő szerveket, amelyek a hagyományos gyógyászatban az emberi szervezet központi szerepét tölti be, azaz ha az rendben van, akkor semmilyen betegség nem tudja leteríteni az embert. Persze, ma már ez inkább kuriózum, valójában azért kaptuk ezt a meghívást, mert a barátok megtudták, hogy komoly baj van a szememmel, és azt szeretnék, ha minél többet meg tudnának nekem mutatni, amíg még lehet.
Az autóban kifaggattak, hogy pontosan mi a baj, elmondtam, aztán Olivér is, és valaki szóba hozta a sorsot, akkor mi mondtuk, hogy megkérdeztük a szádzsus barátot ismét. Mindenki feszült figyelemmel várta a választ. Hirtelen olyan csend lett az autóban, hogy vágni lehetett. Akkor elmondtuk, hogy a szádzsus barát szerint sem elkerülhető, hogy megvakuljak. Ennél meggyőzőbb dolgot nem mondhatunk volna. Az orvosi részét a dolognak nemigen értették, de a szadzsut, azt mindenki. Az egyik matematika tanár, a másik dizájner professzor egy egyetemen, a harmadik önkormányzati képviselő, a negyedik közgazdász és így tovább. Összesen kilencen mentünk. A szadzsuban való bizalom itt nem iskolázottság, vagy műveltség kérdése, abban feltétel nélkül hisz mindenki, tudják jól, hogy a sorsunk, karmánk sarokköveit mutatja meg avatott kezekben. Persze azt is lehet jól és kevésbé jól elemezni. Közös barátunk az egyik legjobb az egész országban, a férjem is tőle tanul, ugyanis az ő sorsában pedig a sorselemzés képessége van, amin egyedül ő csodálkozott, mi nem, hiszen a dédnagyapja, a nagyapja is híres szadzsu mester volt, az apja abba bolondult bele, hogy nem élt a képességével.
Ebéd után kijózanodás céljából autóztunk egyet a hegyek között, az a barát vezetett, aki nem ivott. Betértünk egy híres – neves teázóba, fermentált arany teát ittunk, ami tulajdonképpen speciálisan érlelt zöld tea, aminek vízben oldva valóban aranyszíne van. A sok teától rendbe jöttünk, és időt is kapott a szervezetünk, hogy feldolgozza az alkoholt. Utána elmentünk abba a kolostorba, ahol a vendéglátónk testvére szerzetes. Kicsit imádkoztunk, adtunk adományt, elvégeztük a szertartásos meghajlásokat is, bár a társaság férfi tagjai kint maradtak. Rajtam kívül mindössze egy hölgy volt a társaságban, őt nemrég műtötték mellrákkal, szóval mindkettőnknek volt oka az imára.
Végül hagyományos kimcsis edényt szerettünk volna venni, de ahová jutottunk, ott inkább művészi alkotásokat árultak, kimcsis agyagedényt nem. Út közben vásároltunk paprika – és babpasztát is házi készítőtől, kaptunk ajándékba egy nagy zacskó vad gombát és két óriás tál itteni kocsonyát. Hazafuvarozott mindenkit a józan barát, bár addigra már nyoma sem volt a részegségnek, de akkor is, az úgy biztonságos. A csirke lélegzetelállítóan finom volt, egyelőre allergiának nyoma sincs.
Viszont Arthur alaposan kibabrált velünk az éjjel, ugyanis amint azt említettem, Olivér kifutót épített neki, hogy ne kelljen az egész lakást minden reggel felsikálni. Igen ám, de ez azt jelenti, hogy az eddig megszokottnál kisebb térben játszott, azaz dörömbölt, valamit kitartóan lökdösött, súrolt és még millió hangot produkált. Olivér hajnali négykor megpróbálta rábeszélni, hogy aludjon, de hát ő sün, esze ágában sem volt aludni. Én is felébredtem, félálomban közöltem az urammal, hogy házi kedvencünknek ez a természetes habitusa és lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet az a karám vagy mi. Túl ezen, mivel evett a hamburgeremből, hasmenést kapott Arthur, úgyhogy a kirándulást követően őt is, meg a helyét is alaposan meg kellett mosdatni, így miatta négykor keltünk. Most itt alszik a lábamnál, már rendben van ő is.
Azt mondták a barátok, hogy a következő túra halas különlegesség lesz, ott másvalakinek vannak rokonai. Nagyon jó érzés, mert senki sem sajnál, a hátam mögött sem, mindenki azon van, hogy amíg lehet, minél többet lássak. És persze keresik a jobbnál jobb orvosokat, bár a szadzsu fényében ez számukra csak kötelező kedvesség, a szemükben a dolog eldőlt. Ezt a lehető legtermészetesebben kezelik, ami okán én ma rengeteget nevettem, remekül szórakoztam, a vendéglős néni, aki 85 éves, egy nagy zacskó levest és húsz tojást is adott, az autóig kísért bennünket. Beszélgettünk, imádkoztunk, teáztunk, gyönyörködtünk a tanpungban, bár azon a vidéken nem olyan látványos, mint a Dzsiri hegyen.
És mégis könnyű a lelkem, persze, fáradt vagyok, a szemem sem jó, de végre-végre természetesen tudtunk erről is beszélni és még millió más dologról, egymásnak mutogattuk az öreg fákat, a vörös levelű juhart, a sziklás szirteket, és valahogy önfeledten jó volt.
