Hol van már a tavalyi nyár és a riói olimpia?
Hol van a júliusi budapesti vizes VB?
És hol lesz pár nap múlva a most vasárnap véget ért londoni atlétikai VB?
Az előző kettőből hisztérikus nemzeti ügyet csinált a rezsim, míg Londonból csak azért nem, mert nem létezik magyar atlétika. Szerencsére. Talán, ha elkezdenének százmilliárdokat költeni arra is, természetesen kutatás, fejlesztés, egészségügy, oktatás, és más hasonlóan lényegtelen dolgok helyett, ahogy az ilyen elvadult, embertelen rendszerekben szokás.
Ahogy kivétel nélkül minden diktatúrában szokás.
1972 nyarán Moszkvában egyre nőtt az idegesség. Pedig nem is atomháború lógott a levegőben, hanem egy sima sportvereség: a sakkvilágbajnoki párosmeccsen az orosz Szpasszkíj vesztésre állt az amerikai Fischer ellen. A 10. parti után ezért a Szovjet Sportbizottság elnöke Moszkvába rendelte Szpasszkíj szekundánsát (segítőjét), hogy adjon magyarázatot bajnokuk gyenge játékára.
Ennyire fontos volt nekik.
És ennyire fontos ma Orbánnak is. Ezt látjuk az államkasszából kivett, átirányított, ellopott, eldugott, letagadott, hetente duplázódó sportkiadásokban, a nyomorgó népnek épített stadionokban, ebben az egész megveszekedett diktátori tébolyban.
Önéletrajzi írások c. kötetében Thomas Bernhard megjegyzi: „Aki a sportot támogatja, az a maga oldalára állítja a tömegeket, aki a kultúrát támogatja, az maga ellen fordítja őket, mondta nagyapám, ezért áll ki mindig minden kormány a sport érdekében és a kultúra ellen. Mint minden diktatúra, a nemzetiszocialista is a tömegsporton keresztül tett szert hatalomra és majdnem világuralomra.”
Bernhard persze túloz, a sport a diktátorok rögeszméje.
A demokráciák ebben is sokkal racionálisabbak. Rióban például az éremtáblázaton mögöttünk végzett a nálunk nagyságrendekkel gazdagabb és fejlettebb Svédország, Kanada, Svájc, Dánia, Spanyolország, míg a szintén messze előttünk járó Finnország, Ausztria, Írország és Izrael valóságos rokkant nemzetek hozzánk képest, a nyomorultaknak még érmük se nagyon volt, nemhogy arany: az ő vezetőik tudják, hogy az emberek minőségi életéhez nem az élsportra elpazarolt milliárdokon keresztül vezet az út.
De a mi múltbéli sorsunkhoz legközelebb állók, a csehek, románok, szlovákok, lengyelek is messze mögöttünk végeztek, ők is beérték egy-két éremmel. Ezzel szemben sokkal többet költenek a valóban fontos dolgokra.
Tényleg olyan felemelő sportnemzetnek lenni?
Nem inkább lealacsonyító?
Nem lealacsonyító nyomorogni, hálapénzt fizetni, gyerekeinket versenyképtelen iskolákban taníttatni?
Ha a kormány a sportba ölt tengernyi pénzt, energiát és pr-t mondjuk országos, ipari méretű nyelv és informatikai oktatásra fordította volna, annak már kezdenének látható eredményei lenni, pezsegne, forrna minden. A Katinkát éltető, utáló passzív tömegek helyett a prosperitás jeleit, tevékeny, bizakodó közhangulatot látnánk.
Ha.
De akkor Orbánék tisztességes és bölcs emberek lennének, és nem korlátolt nemzetpusztítók.
Forrás: Bruck András, Facebook.
