Szikszai Rémusz, aki a rendezéseiben sokat foglalkozik a hatalom természetrajzával, úgy gondolja, nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók. Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból. Véleménye szerint az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceaușescu rendszerre.
Szinte monomániásan rendezel az eldurvult, vad, embertelen világról különböző produkciókat. Ez, gondolom, nem véletlen.
Minden olyan dolog felé húz az érdeklődésem, ahol embereket elnyomnak, kiszolgáltatottá teszik őket, amikor ember ember fölött rendelkezik. Foglalkoztat a kiszolgáltatottság, az elesettek helyzete, a szegénység, és minden hasonló problémakör.
Lehetséges ez az érdeklődésed a partiumi származásod miatt, hogy ott esetleg nagyobb dózist kaptál megaláztatásból, kiszolgáltatottságból?
Nem hiszem, hogy ez helyspecifikus lenne, ott soha, senki nem bántott a származásom vagy a nemzetiségem miatt. Valószínűbb, hogy ennek az érdeklődésnek inkább ahhoz van köze, hogy a Ceausescu korszakban nőttem fel, és elég közelről láttam az államapparátus elnyomását. Kölyökként, fiatalemberként volt szerencsém megtapasztalni az elnyomó rendszert.
Bodor Johanna koreográfus -,aki könyvet írt egykori erdélyi tapasztalatairól – úgy nyilatkozott, hogy most nálunk hasonló dolgoktól fél, mint valaha ott akkoriban.
Én félni nem félek, de egyértelmű, hogy van hasonlóság. Elsősorban a propagandagépezetben. Az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceausescu rendszerre.
Az is hasonlít, hogy ezt beveszi az emberek jó része?
Nem tudom. Annak idején mi ezt úgy éltük meg, mint nyílt és pofátlan hazugságot, ami az arcunkba tolul, de senki nem mert vele szembeszállni, miközben esetleg otthon titokban hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Nem úgy néztünk egymásra, hogy az egyikünk elhiszi a kormánypropagandát, a másik meg nem. Mindenki tudta, hogy hazugság. Amikor azt nyilatkozták, hogy dübörög a gazdaság és ötezer kilogramm búzát arattak hektáronként a Román Szocialista Köztárság minden megyéjében, Ceausescu elvtárs fantasztikus javaslatainak és iránymutatásának köszönhetően, akkor ezen mindenki röhögött a bajusza alatt. Aztán már nem röhögött senki, hanem egyre szomorúbb lett, mert mindenki tudta, hogy közben üresen konganak a boltok, hideg van a távfűtött lakásokban, nincs benzin.
Szembesültek az emberek a napi valósággal, miközben a propagandagépezet valami mást nyomott.
Ahogy most a propagandagépezet dübörög, abban egyértelmű a hasonlóság az akkor történtekkel.
De most hasonló propagandát miért vesznek be az emberek?
Nem tudom erre a választ, értetlenül állok ezzel a jelenséggel szemben. Sikerült a félelmet úrrá tenni, lehet ijesztgetni az embereket a migránsoktól kezdve Soros Györgyön át a brüsszeli veszedelemig mindenféle marhaságokkal. Miközben nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók, és ez szerintem vidéken még durvább.
Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból.
Az emberek igyekeznek nem elveszíteni a munkahelyeiket, tolják, mint süket a csengőt a kis munkájukat. Közben vagy tudomást szereznek a valóságról vagy valamiben hinni akarnak. Szociológiai felmérések vagy talán azok sem tudnák kideríteni, mi az oka annak, hogy a populizmus ilyen gyökeret tud ereszteni és ilyen táptalajra talál. Nem tudom elképzelni, emberek hogyan jutnak odáig, hogy összehívnak egy falugyűlést, hogy az a pár menekült, akik a magyar állam oltalma alatt állnak hivatalosan, nem üdülhet néhány napot egy magánpanzióban. Nem tudom, hogy ehhez kinek van köze, mert ha nekem van egy panzióm, ott az üdül, aki kifizeti, vagy akit én meghívok. Ehhez senkinek semmi köze. Egyszer csak közüggyé válik valami, ami nem is lehetne az.
Ezeknek az őcsényi embereknek a jó részén látszott, hogy tényleg ennyire felhergelten félnek. Féltik a saját gyerekeiket vagy akár magukat.
Ezért ijesztő ez az egész.
Lehet érezni: a gépezetnek sikerül elérnie, hogy úgy működjenek az emberek, ahogyan a kormánypropaganda elvárja.
Ez már-már közel volt a lincshangulathoz.
Valószínűleg igen. Egy felvétel mást ad vissza, mint a valóság, de nagyon durva volt és az is durva, ami a következménye lett, hogy nem mentek, nem mehettek azok az emberek üdülni. Még egyszer mondom, olyanokról beszélünk, akik hivatalosan a magyar állam oltalma alatt állnak. Mit jelent ez az oltalom? Hogyan védte őket az állam? Erre nem lehet azt mondania hivatalos tisztséget betöltő embernek, hogy nagyon helyes, hogy a falubeliek így cselekedtek. A hatvanas évek Amerikájában a Nemzeti Gárda kordonjai között mentek be a fekete bőrű gyerekek az iskolákba. A kordonon kívül meg őrjöngtek a helyi fehér fajvédők. Ott az állam felelősséget vállalt az elesettekért.
Ez ellen lehet valamit tenni? Az általad most a Radnóti Színházban rendezett Ádám almái félig-meddig erről is szól. Van benne egy jóságos pap, aki hisz abban, hogy a földöntúli jóságával pozitív irányba lehet befolyásolni bűnös embereket, miközben neonácik is megjelennek.
Az Ádám almáiban ez bonyolultabb, mert fel van építve egy egész hazugság légvár, a pap élete elég rendesen meg van nyomorítva és próbál erről nem tudomást venni. Bizonyos értelemben nem vesz tudomást a valóságról, kiépít egy másik világot, ami egy idegen számára a teljes káosz. Másik kérdés, hogy kit nevezünk normálisnak, hogy mi normális? Ki egészséges lelkületű és ki nem az: ha valaki nem bír a fogyatékos gyermekére fogyatékosként tekinteni és elrugaszkodik a valóságtól miért kevésbé normális mint az öltönyös jóképű menedzser aki éjszaka gyerekpornót néz vagy a feleségét veri. Mert ő kevésbé tud boldogulni a „normálisak” világában?
Járható út, hogy némiképp bezárkózva sokan megpróbálnak maguknak mikroklímákat kialakítani?
Nem hiszem. Mert az atomizál. Nyilvánvalóan egy nagy közösségben kellene részt venni, amihez az embernek mind kevésbé van kedve. Egyre kevésbé találjuk a közös hangot a többiekkel, mert mindenki más-más árnyalatban látja ugyanazt a valóságot. Mást tart belőle fontosnak.
A sokszínűség adná az egységünket, mégsem vagyunk képesek egymást olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk.
Az Ádám almái nekem arról szól, hogy nagyon kevés energiát fektetünk abba, hogy megértsük a másikat. Ha a nemrég kirobbant zaklatási ügyre gondolok, akkor azt tapasztalom, hogy olyan sokféle és szélsőséges reakciók érkeztek rá mondjuk az fb-n, amelyek önmagukban, jelenségként is ijesztőek. Azt gondolom, mondják el a lányok, hogy mi történt velük, mondják el az áldozatok azt, ha ilyen eset előfordult és azt is gondolom, erre nem lehet azt kommentelni, hogy miért ül be valaki egy kocsiba. Ez nincs rendben. Az sincs rendben, hogy egy ilyen ügyből másodpercek alatt lincshangulat lesz. Aki ilyesmit követett el, az vállalja érte a felelősséget, akivel ez megtörtént és tud beszélni róla, az beszéljen, valamilyen szinten tisztuljon meg ez a világ. Az viszont, hogy azonnal akasztófát állítunk, az a másik véglet.
Ettől kezdve ez karaktergyilkosság eszköze is lehet. Bárkire, akár rád is, rá lehet fogni, hogy ezt csináltad. És te se tudod bizonyítani, hogy nem történt meg, de az illető sem, hogy megtörtént.
Igen, de mégsem valószínű, hogy valaki kitalálja, hogy ő ezt csinálta. Valószínűleg Marton László vissza akar vonulni egy időre, nem hiszem, hogy kedve van most emberek előtt megjelenni, nem lehet rá úgy nézni, mint néhány héttel ezelőtt.
De szerintem nincs rendben, hogy valaki teljes életműve ripsz-ropsz lenullázódik.
Igen, valószínűleg nincs rendben. De ez a dolgok összekeveréséből következik.
Ha én ellopok egy kabátot, arra nem mentség, hogy amúgy rendes ember vagyok és jó apa.
Ahogy erre a történetre sem lehet azt a választ adni, hogy akkor vegyék le A Pál utcai fiúkat műsorról. A közéletben például volt a vak komondoros eset, azóta is emlegetem, hogy egy politikusnak ezt hogyan lehet megúszni. Ez egy patriarchális ország, amiben az, hogy kiszólnak egy autóból a csinos csajok után, okénak számít. Nem oké.
Némiképp a Rendezés című produkciód nem szól erről? Nem előlegezted meg vele ezt a témát, ráadásul pont a Vígszínházban?
Nem. Bartis Attila színdarabjában viszony van egy rendező és egy fiatal színésznő között, de az nem egy erőszakos viszony, mind a ketten akarnak valamit egymástól. A Rendezésben valaki megír egy színdarabot a múltról és pont a leglényegesebb dolgot „felejti” ki belőle, az igazságot önmagával kapcsolatban, hogy besúgó volt. Aznap este amikor kipattant a botrány, éppen ez az előadás volt műsoron. Biztos, hogy a véletlen folytán volt ennek pikantériája. De nem előlegeztem meg semmit.
Azt is tapasztaljuk, hogy a múltat részint felül akarják írni, másrészt vissza akarnak hozni belőle és ideálként elénk tárni olyasmiket, amik inkább dermesztőek.
Most a közéletre gondolsz?
Igen.
Hát a politika mindenképpen ezt csinálja. Ez sajnos nem csak magyar jelenség, azt látom, hogy Törökországtól az Egyesült Államokig, Oroszországtól Magyarországig, elég szép kis paletta van ebből megint. Volt egy időszak, amikor inkább csak múltidőben tudtunk beszélni kisebb-nagyobb zsarnokokról, például Mozambikig kellett menni egy zsarnokért, vagy Észak Koreáig, de most megint előjöttek azok az urak, akik a saját kezükbe vonják az irányítást, és központosítanak.
A Budapest Bábszínházban Shakespeare remekművét, A vihart rendezed az évad végén. Ebben a főszereplő, Prospero, bár időnként szokták kedves bácsiként ábrázolni, ugyancsak egy diktátor.
A maga módján igen. Már az is megkérdőjelezhető, milyen vezető az, aki elvonul a szobájába és átadja a hatalmat az öccsének, legalábbis névlegesen. A könyvei közé merül és nem törődik azzal, amivel törődnie kéne. Aztán amikor száműzik a szigetre, ott már kézben tart, manipulál mindenkit. Nem szándékozom jóságos bácsinak ábrázolni őt, ebben egyetértünk Fodor Tamással, aki játszani fogja.
Ő rendezőként szintén sokat foglalkozott a hatalom természetrajzával.
Igen, sokat is beszélgettem már vele Prosperoról. A bábszínházat rendkívül alkalmasnak tartom arra, hogy benépesítsünk egy szigetet.
Szép Ernő Emberszag című művének az előadásához is alkalmazol embernagyságú bábokat, ők személyesítik meg a zsidókat, a vészkorszak idején kiszolgáltatottakat.
A párnaember előadásában is használok bábokat, érdekel, hogyan működik a különböző bábtechnikák szimbiózisa. Várom is nagyon.
Egyik produkció után rögtön a másikba mész, mert az Ádám almái bemutatója után azonnal rendezni kezdted Az oroszlán télen előadását a Belvárosi Színházban.
Egy James Goldman nevű amerikai szerző színdarabjáról van szó, amiből híres film is készült. Ez családtörténet, II. Henrik angol király, valamint Aquitániai Eleonóra különös házasságáról szól, amiből például Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János is született.
Végül is, ez is egy hatalmi történet.
Egyértelműen az, nagyhatalmi játszma, egy családi karácsony Chinon várában, 1183-ban, ahol az a tét, ki lesz a következő király. És ez öt percenként változik. Ha jól csináljuk majd, hatalmas krimi, amiben az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogy mire megy ki a játék. Hatalmasok egymás között eldöntik a világ sorsát az elkövetkezendő száz évre. Egy család, apuka, anyuka, három fiú, plusz a francia király és az unokahúga.
Szerelmek, ármánykodások és kisebb-nagyobb koalíciók, amelyek tartanak két-három percig, sőt néha még tízig is.
