Hódmezővásárhelyi ismerősöm a minap felháborodva hívott fel, mert az ő neve is szerepelt azon a szórólapon, amit egy „ismeretlen” szervezet aktivistái dobáltak be a város majd minden polgárának levélszekrényébe. Mindennek elmondták az ellenzéki jelölt híveit, csak kedves barátomnak nem, ráadásul olyan személyeket neveztek meg a város ellenségének, akik korábban részt vettek Márki-Zay valamelyik kampányrendezvényén.
Első felháborodásukban sokan arra tippeltek, talán valamelyik helyi rendezvényen készült Kubatov-listájára került fel a nevük, de aztán komorabb gondolatok kezdték foglalkoztatni az embereket. Nem arról van-e szó, hogy a tavalyi év végén sebtében elfogadott, és január 1-től hatályba lépett kormányzati elektronikus adatgyűjtés mutatta ki a „foga fehérjét”? Nem egészen légből kapott az a feltételezés, hogy a harmadik Orbán kormány talán még a választások előtt főpróbát tartott, és az adattrezorba valakik (aligha jogszerűen) belenéztek, és valamilyen módon megcsapolták az ott tárolt személyes információkat.
Egy novemberi salátatörvény „fodrai között” rejtették el a gigantikus kormányzati információs központ létesítésének tervét, amelyet december utolsó napjaiban szentesített is a törvényhozás. Azóta, mint egy kíváncsi polip, úgy fonja körbe csápjaival mindennapjainkat az állam. Szorgosan gyűjt rólunk minden információt: az utcai kamerák látják merre járunk, a boltokban lesnek minket az eredetileg a tolvajok leleplezésre szánt „szemek”, nem bújhatunk el sem a buszokon, sem a villamosokon. Minden, korábban csak házi használatra felszerelt kamera képét, hangfelvételét kötelező beszolgáltatni a központi adatbankba.
Az orvosok is jelentenek, ha gyógyszert megyünk felíratni. Háziorvosomtól tudom, hogy azok a kérdések, amelyeket a legutóbbi találkozásunk alkalmával feltett, nem az ő „kíváncsiságát” voltak hivatottak kielégíteni, hiszen évek óta ismer. Minden kollégája megkapta a listát, a válaszokat digitalizálva el kellett küldeniük a nagy „nemzeti nyilvántartásba”. Már az sem titok a kormány emberei előtt, milyenek a szexuális szokásaim, kezeltek-e pszichiátrián, hány tablettát szedek naponta, és mire.
Nem is tudom, miért vagyok kiakadva. Miért csodálkozom azon, hogy az utcánkat végigjáró fideszes aláírás-vadászok hozzám be sem csöngettek. Nem volnék meglepve, ha egy esetleges későbbi „nemzeti konzultáció” levelét már hiába várnám. Ha maradna a NER kormánya, néhány év múlva a választási névjegyzéket sem küldenék. A választások is feleslegessé válnának. Mást sem kellene tennie a kormánynak, csak bekapcsolni azt a bizonyos számítógépet, ami percek alatt „kiköpné” az eredményt, hiszen a szokásaink, életmódunk alapján pontosan tudnák, milyen a politikai attitűdünk, ha tehetnénk, hová készülnénk behúzni azt a bizonyos ikszet.
Ezek után miért volnának egyáltalán kíváncsiak a véleményünkre?
