Életöröm, energia árad a színpadról, jó nézni, ahogy a táncosok, küzdve a testükkel, kifejező mozdulatokat csiholnak elő belőle, a Fairplay című, Sportóriások alcímű produkcióban.
A Coincidance Táncszínház előadásának premierjét a Városmajori Szabadtéri Színpadon tartották. Gyulai Júlia rendező-koreográfus legendás édesapjára, Gyulai Istvánra is emlékezik benne, aki 28-szoros magyar bajnok, a televízió nagy, világeseményeket is közvetítő riportere, és a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt.
Már „bemelegítésként” futókat látunk, akik ezúttal tánclépésben nyargalják keresztül-kasul a színpadot,
összemosódnak a futás meg a tánc mozgáselemei,
ahogy a valóságban is van köztük kapcsolat. Hiszen a sportoló és a táncos egyaránt a testét igyekszik a végletekig fejleszteni, minden porcikáját kidolgozni, mindkét esetben azért, hogy minél többet és többet bírjon.
A táncos esetében kifejezővé is kell váljon a test, akár bonyolult történések, lelki vívódások, az öröm, a bánat, a kétségbeesés, a szerelem, a gyász kifejezőjévé. De kétségtelen, hogy mind a sport, mind a tánc feszegeti az emberi tűrőképesség határait, igencsak fokozza az adrenalin termelést, nem csak művelőikben, hanem a nézőikben is, nem véletlenek az erőteljes reakciók, akár az euforikus állapot.
A művészet és a sport kiszakít bennünket a hétköznapokból,
rávilágít képességeinkre, szerencsés esetben felemel bennünket, de le is taglózhat, már-már padlóra is küldhet, elementáris hatásokra képes. Gyulai Júlia pontosan erről akar beszélni sajátos eszközeivel. Együttesével ugyanis az attraktív, akrobatikus, hajszolt tempójú, tűzijátékszerű ír sztepptáncot vegyíti az elvontabb, olykor filozofikusabb, töprengőbb, mélyebb, absztraktabb, kortárs tánc elemeivel. Sajátos hibrid lesz belőle.
Egy, azt hiszem sajtós, évekkel ezelőtt hosszú ideig győzködött, mire megnéztem a Coincidance Szentivánéji álom előadását, amit szintén Gyulai Júlia koreografált. Úgy éreztem, hogy az ír sztepptánc inkább show műfaj, és arról, amikor másra használták egészen mások, finoman fogalmazva is rossz tapasztalataim voltak. Amikor például ennek a műfajnak a segítségével igyekeztek végig rohanni a magyar történelmen, a honfoglalástól napjainkig, megjeleníteni gyilkos viszályt, háborúkat, belharcokat, forradalmakat és kínnal teli gyötrődéseket, azt éreztem, hogy minden megmarad a felszín felszínén, profi hatásvadászat, pedig a táncosok igazán nem kímélik magukat, kimondottan géppuskalábúak.
És aztán
a Szentivánéji álom esetében mégiscsak sikerült elbűvölni,
igaz, többször levették a szereplők a szteppcipőt, akár még az előadásban fellépő sztepptánc bajnokok is, és több mélyenszántó jelenetet mezítláb, nem feltétlen attraktivitásra törekedve, alakítottak. Most is érvényre jut időnként a mezítlábasság, ami a csillogáshoz képest bizonyos mértékű lemeztelenedés, némi kiszolgáltatottság is, hiszen cipő nélkül védtelenebbek vagyunk.
A produkció pedig közel sem csak heroizálni akar, a testi fájdalmat, a lelki tipródást egyaránt érzékeltetni kívánja. Nem szégyelli, hogy akár izzadtságszagúan jönnek létre nagy dolgok. Az amúgy is hatalmas melegben, verejtékeznek a szereplők rendesen, csatakossá nedvesednek jelmezek, és erre lehet mondani, hogy ez nem esztétikus, de szerintem mégis szép, mert bizony, aki dudás akar lenni, tényleg pokolra kell annak menni. És Gyulai nem akarta elsinkófálni, meg akarta mutatni felkészült együttesével ezt a poklot ugyanúgy, ahogy az extázist is.
