Legalább annyira szokatlan film a Golden Globe-díjátadón taroló Három óriásplakát Ebbing határában, mint amennyire a címe az, de egyben zseniális alkotás és bűnös élvezet is: irtózatos emberi tragédiákat látunk, közben viszont mégis jól szórakozunk, és még a tanulság sem marad el.
Vannak, akik katarzist akarnak átélni a moziban, mások inkább csak szeretnének kikapcsolódni két órára, és akadnak olyanok, akiknek az elgondolkodtató alkotások jönnek be. A jó hír az, hogy a Három óriásplakát Ebbing határában mindhárom elvárást képest teljesíteni, egyedül azoknak a nézőknek nem ajánljuk, akik nem szeretik a fekete humort, mert szerintük szomorú dolgokról csak szomorú filmet szabad forgatni. Hiába nyert ugyanis a Három óriásplakát… a legjobb dráma kategóriájában Golden Globe-ot, és hiába egy felfoghatatlan tragédia áll az események középpontjában, kifejezetten vicces film, és még az erőszakossága is tud szórakoztató lenni. Pedig a kiindulóhelyzet nagyon nem ezt vetíti előre.
Mildred Hayes (Frances McDormand) egyedülálló anya, akinek a tinédzser lányát megölték és megerőszakolták nem messze a lakóhelyétől, a Missouriban található Ebbing határában. Hiába teltek el már hónapok a bűntény óta, nyoma sincs a tettesnek, még csak gyanúsítottat sem talált a helyi rendőrség. Ebből lesz elege a nőnek, aki úgy dönt,
hogy kibérel három óriásplakátot, és azon üzen a tétlennek tűnő rendőrfőnöknek,
Willoughby-nak. Provokatív kampányával viszont a városka nagy részét maga ellen fordítja, hiszen a rendőrfőnök köztiszteletben álló személy, ő pedig egy elég megosztó figura, és akciózásával ráadásul egy rakás erőszakos esemény láncolatát indítja el. Maga a bűntény innentől kezdve háttérbe kerül, a film középpontjában Mildred Hayes harca áll, illetve azoknak az embereknek a sorsa, akiket akarva-akaratlanul belerángat ebbe. Látszólag csak egy dolgot szeretne: meglelni lánya gyilkosát, de valójában inkább arról van szó, hogy felelősnek érzi magát a halála miatt, és ezért szeretne valamit tenni érte. Más pedig már nem nagyon maradt, mint hogy igazságot szolgáltasson neki, vagy akár bosszút is álljon a haláláért.
Fájdalma teljesen érthető és elfogadható, ahogyan feldolgozza, az viszont már korántsem annyira. Egy nőtől és anyától különösen megdöbbentő, hogy milyen tettekre ragadtatja magát Mildred, és ha sokszor nem is szimpatikus, amit csinál, és morálisan kénytelenek vagyunk elítélni, attól még roppant szórakoztató, hogy mindenkinek nekimegy, aki szembe mer szállni vele. Frances MacDormand néha olyan a szerepben, mint egy magányos vadnyugati hős, akinek már csak egy pisztoly hiányzik a kezéből, de igazából e nélkül is akárkit eltakarít az útjából. Az iszonyú keménység mellett viszont mégis nagyon emberi, ráadásul szép lassan kiderül, hogy a lánya halála mellett más tragédiák is vannak a háttérben, amik megmagyarázzák, hogy miért lett ennyire könyörtelen.
Azt is élvezet nézni, hogy semmiféle tekintélyt nem tisztel:
beszól a papnak, helyre rakja a rendőröket (akik ráadásul mind férfiak), és úgy általában véve leszarja, hogy mit gondolnak róla az emberek. Valószínűleg nincs ember, aki rosszabb napjain ne akarna néha úgy viselkedni, mint ő, de a Három óriásplakát… egyáltalán nem azt mondja, hogy ez rendben van így. Akármilyen tragédiát is élt át, a film nem menti fel Mildred Hayes-t, de nem is ítéli el, ahogy a többi szereplőt sem, pedig egyértelműen pozitív karakter nem nagyon van a történetben. Talán Woody Harrelson rendőrfőnöke, a megbékélést hirdeti, de mindezt olyan suttyó stílusban, ami tökéletesen beleillik a film világába. Ebbingben mintha a legtöbb embernek baltával faragták volna a modorát, és az még a jobbik eset, ha valaki csak simán bunkó és emellé nem rasszista is, a szép déli hagyományokat követve.
De megjelenik a családon belüli erőszak, a rendőri túlkapások, az alkoholizmus és még egy rakás hasonló, korántsem vidám, és általában brutális agresszióba forduló dolog, a film mégsem lesz lehangoló. Egyrészt ezeknek egy részét eleve humorral dolgozza fel a Három óriásplakát…, és minden egyes megrázó jelenet mellé lehet tenni egy kifejezetten vicceset, másrészt nem kelti azt az érzést az emberben, hogy nincsen remény, a világ megérett a pusztulásra. Inkább azt üzeni, hogy az emberekben felül tud kerekedni a jobbik énjük, ha van rá lehetőségük, de szerencsére ezt nem valami iszonyú nagy tanulságként rágja a szánkba, csak utal rá. Hiszen valójában a történet sem zárul le, hanem egyszer csak vége szakad, a nézőre bízva a befejezést. Két, igencsak eltérő alternatíva közül választhatunk gondolatban, és ezek közül csak az egyik a nagyon idézőjelbe tett happy end.
A Három óriásplakát… az egyik rövidfilmjéért korábban már Oscar-díjat is nyert Martin McDonagh író-rendező alkotása, akinek a neve az Erőszakik és A hét pszichopata és a Si-cu miatt lehet ismerős. Filmográfiája tehát már így is különleges, a Három óriásplakát… pedig azért is értékelendő, mert McDonagh saját, eredeti ötletéből dolgozott. Mildred karakterét például már eleve az Oscar-, és most már Golden Globe-díjas Frances McDormand inspirálta. De nem csak ő alakít nagyon a filmben, az együgyű Dixon felügyelőt játszó Sam Rockwell is nagyon jó, csakúgy, mint a déli tahót zsigerből hozó Woody Harrelson Willoughby-ként. Hogy ne csak jót írjunk a filmről, a maga esetlen módján Mildrednek udvarló Peter Dinklage karaktere a többiekéhez képest sajnálatos módon alulírt, és bár elég fontos dramaturgiai szerepe van, nem nagyon volt lehetősége a kibontakozásra, pedig szívesen elnéznénk több jelenetben is.
