Orbán Viktor nem náci, nem bolsi, hanem populista. A hatalom a számára minden másnál fontosabb. Emberségnél, tisztességnél, valódi hazaszeretetnél.
A hatalom megszerzéséért, láttuk nár évekkel ezelőtt is, bármit hajlandó megtenni. Megtartásáért még annál is többet. Még azt is, hogy ha érdekei úgy kívánják, időnként a nácikkal is összefogjon.
Hamarosan, de legkésőbb a 2018-as választás előtt, válaszút elé kerül. Döntenie kell, hogy kikkel szövetkezzen: a „nácikkal”, hogy ne a „kozmopolita hazaáruló migránssimogatók” kerüljenek hatalomra, vagy a „kozmopolita hazaáruló migránssimogatókkal”, hogy meggátolja a „nácik” hatalomra kerülését.
Vonát annak idején Orbán húzta elő a kalapjából, ő engedte ki az akkor általa még ártalmatlannak hitt szellemet a palackból. A Jobbik vezére ugyanabban a polgári körben kezdte politikai pályafutását, amelynek Orbán is tagja volt. De Orbán ettől még nem náci, nem azért szabadította ránk Vonát és pártját, mert lelkesedik a náci eszmékért, hanem, mert azt hitte, hogy ez jó lesz neki.
Most már ő is tudja, hogy nem lett jó.
Ettől még persze nagyon rendben volt a Magyar Narancs két évvel ezelőtti címlapja. A Magyar Narancs, számos értelmezéssel ellentétben, nem fasisztázta le Orbánt, hanem lekerítésezte. Meg még azt is írta róla, hogy elment a maradék esze, és a viharos szellemi leépülés jeleit mutatja.
Ez azért nem ugyanaz, mint amikor valakit fasisztának neveznek. A hanyatt esést sem hívjuk kézenállásnak, a gyomirtóról sem mondjuk, hogy kelkáposzta.
Orbán egy populista népvezér, aki a hatalomért bármire hajlandó. Bármikor, bárkivel.
