Felemás érzéseket hagyott maga után a Trónok harca hetedik évada, amelyet a kései premierdátum és az utolsó előttisége miatt még a szokásosnál is jobban vártak a rajongók. Végre sor került egy csomó nagy találkozásra, fontos titkok lepleződtek le, és voltak elképesztően látványos csatajelenetek is. Viszont mindezek feldolgozására nem hagyott elég időt az évad, amely rövidebb volt, mint amit eddig megszokhattunk. Erősen spoileres összefoglaló következik a nem túl jól sikerült évadról.
Július közepén még annak örülhettünk, hogy a megszokottnál később ugyan, de végre itt a hetedik évad, ez az öröm viszont nem tartott sokáig, mert kevesebb, mint másfél hónap alatt már vége is lett. Az eddig tíz epizódos évadok helyett most ugyanis csak hét részt kaptunk.
Ez azzal járt, hogy csak az első epizód után éreztük azt, hogy jóformán semmi sem történt, míg korábban elég sok volt a töltelékrész a sorozatban.
A tempó felgyorsulása viszont mégis fájó űrt hagyott maga után,
mert egyre-másra történtek a jelentőségteljes, évadok óta várt események, ezek feldolgozására viszont egyáltalán nem hagytak időt az alkotók.
Hiába lettek hosszabbak az egyes epizódok a tavalyiakhoz képest – az utolsó rész szinte játékfilm hosszúságú, 80 perces volt -, a készítők csak a forgatókönyvön erőszakot téve tudták elmondani mindazt, amit az utolsó, nyolcadik évad előkészítéseként el kellett.
Jó példa erre, hogy míg az előző évadban az Éjjeli Őrség mesternek készülő tagja, Samwell Tarly (John Bradley) gyakorlatilag az egész évadon keresztül csak utazott a Faltól Óvárosig, most ugyanő egyik részről a másikra visszajutott északra, ahonnan elindult. De mindez semmi ahhoz képest, amit Havas Jon (Kit Harington) művelt, aki
Westeros legkülönbözőbb pontjain tűnt fel az évadban
– még a Falon túlra is eljutott. Ezekből a korábbi évadokban hosszúra nyúló utazásokból szinte semmit nem láttunk: a szereplők egyszer csak már ott is voltak, ahol lenniük kellett.
A Trónok harcában persze már megszokhattuk, hogy az idővel elég önkényesen bánnak az írók, és nem zavarja őket, ha egyes karakterek mintha egy párhuzamos univerzumban léteznének ebből a szempontból. Ez a hetedik évad ötödik részében érte el a csúcspontját, amikor Daenerys Targaryen (Emilia Clarke) több ezer kilométerről a bajba Havas Jon megmentésére siet, és ráadásul még oda is ér időben.
Sokak szemében persze hülyeségnek tűnhet ilyesmit felhozni egy olyan sorozattal kapcsolatban, amelyben élőhalottak, sárkányok és mindenféle más természetfeletti dolgok vannak. Valószínűleg így voltak ezzel a készítők is: nehogy már ez ne férjen bele, mikor így is annyi furcsaság történik.
És hiába ismerték el ők maguk is, hogy itt bizony kicsit lazán kezelték az időtényezőt, egyes rajongók nem voltak restek kiszámolni, hogy igazából tényleg odaérhetett időben Dany Jon megmentésére. De pontosan ebből az igyekezetből,
az utólagos igazolgatásból látszik, hogy még egy ennyire különös fordulattokkal és karakterekkel operáló sztori sem engedheti meg magának, hogy elrugaszkodjon a valóságtól.
Legalábbis attól, amelyet ő maga megteremtett. Lehet, hogy Westerosban évekig tartanak az évszakok, de azt senki nem mondta, hogy egy nap nem 24 órából áll, vagy, hogy a szereplők időbővítő készülékkel is rendelkeznek, mint a Harry Potterben.
Ha a sajátos időkezelésen túllendülünk, még akkor is jócskán voltak zavaró momentumok a forgatókönyvben. Például míg korábban pont azt szokhattuk meg, hogy a Trónok harcában nem lehet előre megjósolni a fordulatokat, és bárki, bármikor meghalhat, ez egyre kevésbé igaz. Minden egyes halálos veszedelemben forgó fontos szereplő csodás megmenekülést produkált, ami egyrészt persze örömteli lehet a rajongóknak, másrészt viszont
egy jelentős izgalomfaktort sikerül lassan teljesen kiirtani a sorozatból.
Egyetlen fontos karaktert vesztettünk el az évadban: Petyr Baelish-t (Aidan Gillen), és az ő halála nevezhető váratlan fordulatnak, viszont annyira váratlan lett, hogy az alkotók nem is bajlódtak azzal, hogy megértessék velük, hogyan jutottunk el idáig. Hiába volt a hetedik évadban fontos történetszál a Stark nővérek rivalizálása és Kisujj kavarása a háttérben, ami a megölésével megnyugtató lezárást kapott, a lényeg nem derült ki, hogy mikor és hogyan fedte fel Arya (Maisie Williams) és Sansa (Sophie Turner) Baelish mesterkedéseit. Pedig ez lett volna az igazán érdekes, és nem az, amit láttunk helyette. Csak így könnyebb volt az alkotóknak, és ez a szemlélet sajnos nagyon jellemző volt az egész évadra.
Minden ilyen, hosszabb kifejtést igénylő, lassan épülő dolgot kihagytak a forgatókönyvből,
majd utólag néhány mondatban megmagyarázták, hogy kedves nézőink, ez és ez történt, amit önök nem láttak, de íme, ez lett az eredménye. Higgyék el, hogy tényleg megtörténhetett így, és haladjunk tovább.
Ezért lehetett az évad megnézése után az az érzésünk, hogy a készítők feláldozták a hetediket a nyolcadik oltárán. A mostani hét résznek semmi más célja nem volt, csak az, hogy az eddig – George R.R. Martin írói stílusa miatt – lassan kibontakozó, és „ez majd egyszer fontos lesz” érzetet keltő mellékszálakat elvarrják, hogy a szereplők készen álljanak a végső nagy küzdelemre. Ezzel nem is lett volna valószínűleg baj, ha nem hét részbe kell belesűríteni mindezt. Így viszont sutba dobták a logikus történetvezetést és a karakterépítést azért, hogy a nyolcadik évadra mindenki eljusson oda, ahová szánták az alkotók.
Kérdés, hogy ezek a hiányosságok mennyire tudhatók be annak, hogy már az egyre terjengősebben író George R.R. Martin könyvei nélkül dolgoztak a showrunnerek, David Benioff és D. B. Weiss. A Trónok harca sorozat és A tűz és jég dala regényfolyama a hatodik évadtól végleg elvált: a kereskedelmi szempontok által jobban kötött tévések nem akartak a lassan dolgozó, vagy a hatodik kötettel írói válságba kerülő Martinra várni, ezért a saját fejük után mentek.
Annyit azonban a kezdetektől tudtak, mert elárulta nekik az író, hogy mire és inkább kikre szeretné kifuttatni a történetét, kik lesznek a végső elszámolásnál a legfontosabb karakterek. Ez tehát adott volt, mint ahogy az is, hogy kezdeni kell valamit a belviszályoknál sokkal nagyobb fenyegetést jelentő Másokkal, akik életre keltik a holtakat. Sokszor elhangzott a hetedik évadban, hogy már nem az a tét, hogy ki ül a Vastrónon, mert ha nem foglalkoznak a Falon túlról érkező fenyegetéssel, akkor végül nem lesz ki felett uralkodni. És így már mindenki számára egyértelmű, hogy miért leíróbb cím az egész sztorinak az, hogy A tűz és jég dala, mint a Trónok harca, amely valójában George R.R. Martin első kötetének a címe volt.
A hetedik évad hetedik részében pedig megtörtént az esemény, amely utat nyit a hatalmas csatának élőhalottak és élők között.
A Fal leomlott, most már nincs, ami visszatartsa a Mások hadseregét. A Trónok harca nyolcadik évada így minden bizonnyal megint tele lesz látványos csatajelenetekkel, amelyekre majd utólag nagyon büszke lehet az HBO. Csak remélni merjük, hogy azért azt sem felejtették el teljesen az alkotók, hogy a háttérben zajló ármánykodások sokszor ezeknél is izgalmasabbak, és újra látunk ilyeneket a sorozatban.
Mert akármennyi rosszat mondunk is a hetedik évadról, nagyon várjuk már a nyolcadikat,
és ezt a készítők is pontosan tudják. Nehéz elképzelni olyan nézőt, aki eddig mindig követte a Trónok harcát, de a hetedik évad annyira nem tetszett neki, hogy az utolsót inkább meg sem nézi. Nagy kockázatot tehát nem vállalt David Benioff és D. B. Weiss, amikor egy önmagában kevéssé értékelhető utolsó előtti évadot forgattak, mert a sorozat egészének megítélésében nem ez fog számítani igazán, hanem ami ezután következik. Némi aggodalomra ad okot, hogy a nyolcadik évad még a mostaninál is rövidebb, hat részes lesz, viszont cserébe az alkotók még hosszabb epizódokat ígértek.
