Makk Károly még holtában sem kellett a kulturális kormányzatnak

Tegnap elbúcsúztunk Makk Károlytól, aki vitathatatlanul a magyar filmművészet egyik legfontosabb alkotója volt. A temetésen a természet az alkalomhoz méltó arcot öltött, az őszi nap simogató sugarai sütöttek át a fák sárguló levelein. Nem voltunk túl sokan. A kulturális kormányzatot senki nem képviselte és nem volt ott Andy Vajna filmügyi kormánybiztos sem.

A magyar kulturális élet mai vezetői tüntetően távol maradtak. Gondolom Makknak – aki egyébként soha nem konfrontálódott a mai vezetőkkel –

az lehetett a „bűne”, hogy 2011-ben őt választották a Széchenyi Művészeti Akadémia elnökének és mind a mai napig ő töltötte be ezt a funkciót.

A Széchenyi Akadémia tagja (volt) többek között Esterházy Péter, Nádas Péter, Kertész Imre, Kurtág György, Eötvös Péter, Ascher Tamás, Enyedi Ildikó, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Jancsó Miklós, Bak Imre, Megyik János, Nádler István stb., egy szóval csaknem mindazok, akik teljesítményükkel hozzájárultak a kortárs magyar művészet gyarapításához.

Közülük sokan külföldön is széleskörű elismertségnek örvendenek, a határokon túl ők jelentik a magyar kultúrát és művészetet, velük azonosítják Magyarországot. Ám egytől-egyig szabad, autonóm emberek, akik sem most, sem korábban nem váltak a politika játékszerévé, a különféle politikai kurzusok kiszolgálóivá. Így volt ez az elmúlt 27 évben, és így van ma is. Nem léptek be abba az MMA-ba, ahová a tagokat nem a művészi teljesítmény, hanem politikai kinevezés alapján veszik fel, és amelynek nem lehet tagja senki, aki kritikusan tekint a mai rezsimre. Makk Károly sem kérte felvételét abba az Akadémiába, amelynek elnöke már első beszédében kirekesztette a magyarságból Makk legrégebbi, legfontosabb barátját; Konrád Györgyöt.

Mert bár Makk nyilvánosan soha nem kritizálta az éppen regnáló rezsimeket, mindig megpróbálta megtalálni a modus vivendit,

művei azonban mindig is a szabadság és függetlenség szellemét sugározták.

A hétköznapokban nem a bátorság volt a legfontosabb erénye, művészetében azonban bátrabb volt sok lázadónál. Nemcsak 56 témájához nyúlt szokatlan őszinteséggel és bátorsággal a hetvenes években, hanem a homoszexualitás témájához is. Jellemző, hogy az „Egymásra nézve” c. filmjét – a ma a liberális értelmiség által ünnepelt – Jeszenszky Géza, 2011-ben, amikor washingtoni nagykövet volt, témája miatt (két leszbikus nő szerelme) levetette a nagykövetség 56-os ünnepi műsorának programjáról.

A temetésére azért nem jöttek el a kulturális kormányzat képviselői, mert számukra a magyar kultúra a vazallus művészetet jelenti, meg azoknak a harmadosztályú alkotóknak az életműve, akiknek művein átsüt – a hatalom által jól hasznosítható – nacionalizmus és rasszizmus. A szórakozás csúcsa pedig a Dzsingisz Khan meg a Terminátor. De sebaj Karcsi! Nem is lettek volna méltók arra, hogy részt vegyenek! Hiszen nekik már a nevére sem fog emlékezni senki, amikor te még mindig a magyar filmművészet legnagyobbjai között fogsz szerepelni.

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook