A választást követő délelőtt felhívott egy külföldön élő ismerősöm. Rögtön a lényegre tért, és azt kérdezte: mi történik Magyarországon?
– Semmi különös – válaszoltam. – Választottunk.
– Jól vagytok? – kérdezte aggódva.
– Jobban nem is lehetnénk.
– Jó ez nektek?
– Igen. Nekünk ez jó. Pontosabban: ez is jó.
– Viccelsz?
– Tudsz jobbat?
Aztán elmondtam neki, hogy milyen Magyarország. Hogy a mi országunk szép és jó hely, normális emberek lakják. Ebben az országban nincs kirekesztés, mert mi magyarok szolidárisak vagyunk másokkal. Elsősorban azokkal, akik szegényebbek nálunk, elesettebbek, üldözöttebbek.
Magyarországon jogrend van, ami azt jelenti, hogy nem a bűntelen, hanem a bűnös bűnhődik. Verseny van és nem háború. Nem ellenségek, hanem ellenfelek vannak.
A mi hazánk nem egy befelé forduló, önmaga démonaival harcoló, múltjával és jelenével megbékélni nem tudó ország. Magyarország nem vív hülye, sehova sem vezető, a nemzetnek ártó, ezért hazaáruló szabadságharcot. Ebben az országban olyan ember nem kerülhet vezető pozícióba, aki nem a haza javát szolgálja, hanem a javait akarja.
Mi magyarok nem követeljük a tiszteletet, hanem kiérdemeljük.
Magyarország nem a besúgók, a nyilas házmesterek országa, nem a feljelentő, önkéntes menekültvadászok játszóhelye. Itt a gyűlölet nem pálya, az emberek nem vevők az orbitális hazugságokra.
A mi hazánk olyan hely, ahol nem a csókosok és az ügyeskedők boldogulnak. Az egypártrendszerből ismert három T – tilt, tűr, támogat – nálunk azt jelenti, hogy tehetséggel, tudással és teljesítménnyel lehet előbbre jutni.
Magyarország boldog ország.
Amikor láttam, hogy sikerült megnyugtatnom, azzal köszöntem el tőle, hogy nagyon szeretnék Magyarországon élni.
