Két nagy színész, Béres Ilona és Fodor Tamás, remekül kommunikálva egymással a színpadon, azt játsszák, hogy szinte már nem lehet kommunikálni. Ionesco A székek című egyfelvonásos remekművét adják a Pesti Magyar Színházban, Szabó K. István rendezésében, Gera György fordításában. A beszédképtelenségről beszélnek ebben a tragikus tréfában, a megváltásra váró, mind abszurdabb világban.
Szerepük szerint nevük sincs, ők az Öregasszony és az Öregember, így aztán jelképek is, de hús-véren valóságosak is. Kicsi a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpada, ezt még tovább szűkíti Szabó K. és Szatmári J. Ottó, hiszen vizet helyeznek a deszkák elejére. Hőseink vagy antihőseink, ugyanis tengertől körülvéve egy világítótorony elzártságában, riasztó körbebástyázottságában élnek. Érezhetően afféle jó lelkek. Összenőttek. Szeretetteljes a nézésük, ami akár felér egy simogatással. Totyognak. Tesznek-vesznek. Elmerengenek. Béres, Rátkai Erzsébet jelmeztervező intenciói szerint, kendőbe bugyolált fejjel olyan, mint egy mesebeli anyóka, Fodor pedig minden fejfedő nélkül is apóka. Nyilvánvaló, hogy az egész életüket együtt élték le. És az is nyilvánvaló, hogy már nincs sok hátra nekik. Rengeteget tapasztalhattak. Fixa ideájuk, hogy valami olyat tudnak, ami megválthatja az egész emberiséget. Kicsiny lakásukba összehívnak hát sokakat, hogy nagy dolgokat hallhassanak. És érkeznek is a vendégek.
Fodor, inspiratív előadásban, több mint húsz évvel ezelőtt, rendezte is A székeket, Törőcsik Marival, Iglódi Istvánnal, Máté Lajossal, a Thália Stúdióban. Ionesco remek találmánya, hogy nem látjuk a vendégeket. Csak a székek halmozódnak és halmozódnak, a tárgyhalmozódás a szerző esetében meglehetősen gyakori, gondoljunk csak például az Új lakó című darabjára, amiben a címszereplő emlékeit jelképezik, és annyira padlótól a plafonig tele lesz velük a szoba, hogy már kiszorítják az idős férfit. Elveszik tőle a levegőt, valósággal megölik.
Ezúttal is a folyamatosan becipelt, ide-oda rendezgetett, mindinkább összezsúfolódó székek csaknem kilökik az életből a két öreget, akik fogadják a víz irányából érkező látogatókat. Beszélnek hozzájuk, udvariaskodnak, akár hajbókolnak előttük, hiszen nevezetességek, nagyságok is jönnek és jönnek, még maga a császár is megérkezik. Láthatjuk, hogy az idős házaspár egyre izgatottabb, mind kapkodóbbá válnak a mozdulataik, hadaróbbá lesz a beszédük. Aggódnak, nyugtatgatják egymást, hurcolásszák befelé a még fellelhető székeket, iparkodnak az újabb és újabb vendégeknek helyet találni.
Közben pedig nyugtatgatják egymást, amiatt is, hogy mindjárt megjön a Szónok – neki sincs más neve -, azonnal itt lesz. Ezt rengetegszer elmondják, mint amikor Beckett leghíresebb, Godotra várva című abszurdjában a mind reménytelenebbé váló helyzetben Estragon és Vladimir még mindig azzal hitegetik egymást, hogy azért nem moccanhatnak egy tapodtat sem, mert meg kell várniuk a soha meg nem érkező Godot.
Fotó: Juhász Éva
Szónokra ezúttal azért van szükség, mert a két öreg nem meri maga elmondani a világmegváltó gondolatait, tán elszorulna a torkuk, elcsuklana a hangjuk, ha ők kezdenének erről a korszakos gondolatról beszélni, ezért bíztak meg egy szónokot. De az csak nem jön és csak nem jön. Aztán végül betoppan vagy mondhatni inkább, hogy be ugrabugrál, mert Szabó K. elképzelései szerint, Papp Csaba megszemélyesítésében, csaknem úgy néz ki, talpig szőrme bundában, mint egy majom. A darabban eredetileg süketnéma emberről van szó. Vagyis abban az esetben, meg most is, amikor csak panaszosan nyöszörgő, artikulálatlan hangok törnek elő a torkából, evidensen fuccs a világmegváltásnak.
A színészek eljátsszák a nagy akarást, a nekiveselkedést, az iszonyatos igyekezetet, az ügybuzgalmat, az attól való szörnyűséges félelmet, hogy nem jön össze, amit akarnak, meg azt is, hogy ezen túltéve magukat, teszik és teszik a dolgukat, ismét és ismét elszánva magukat a cselekedetre. A két öreg egymásba kapaszkodik, ahogy a két színész ugyancsak, igen jó partnerek. Érezhetően inspirálják egymást. Örülnek a méltó feladatnak, amihez abszolút összegyűlt bennük az élettapasztalat.
Fotó: Juhász Éva
Szerepük szerint, egy díszlet falépcsőn, ahol fölfelé jöttek a képzeletbeli vendégek, elindulnak a tengerbe, a hatalmas végtelenségbe, a megsemmisülésbe. Ionesco-nál nem szoktak jó véget érni a dolgok. Rendületlenül hitt az emberiség megválthatatlanságában. Ez a két öreg, a maga elzárkózott, szigetszerű magányában, még a humanizmus megtestesülése. Hogy utánuk mi következik, nyitott kérdés marad. Remélem, nem az a fasizálódó, tömeges elállatiasodás, amit Ionesco oly szemléletesen megírt az Orrszarvú című darabjában.
Idén is lesz magyar film Cannes-ban, hiszen az elsőfilmes rendezők seregszemléjén, a Kritikusok Hetén mutatják be Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotását, amely egy negyvenes családanya átlagos hétköznapját meséli el. A filmről a cannes-i utazás előtt az egyik producerrel, Pataki Ágival beszélgettünk, aki elmondta, hogy miért szeretett bele egyből a projektbe, milyen volt a közös munka Szilágyi Zsófiával, de a női filmesek helyzete is szóba került.
1100 beküldött játékfilmből választották ki az Egy napot a Kritikusok Hetére, ami már önmagában nagy elismerésnek tűnik.
Ez iszonyatosan nagy dolog, és ami külön érdekessé teszi, hogy a film az Inkubátor Program keretében készült, tehát abszolút low budget alkotás.
Hogyan reagáltatok, amikor kiderült, hogy beválogatták a filmet?
Mindenki iszonyatosan örült. A producertársamnak, Kenesei Edinának, akinek ez szintén az első filmje, időbe telt, mire elhitte. A rendező, Szilágyi Zsófia pedig ijedtséggel vegyes boldogságot élt át, szintén egy kis késéssel.
Egy első filmnél az ember nem is akarja elhinni, hogy sikerült, hiszen olyan sok film próbál bekerülni Cannes-ba.
Több magyar film is szeretett volna egyébként, de az idén ez csak nekünk sikerült.
A szervezők külön kiemelték, hogy idén kifejezetten sok női alkotó filmje került be a válogatásba.
Igen, de az elsődleges szempont mindig a minőség és az izgalmasság Cannes-ban. Minden más csak utána jöhet. Nem gondolom, hogy kifejezetten fókuszáltak a női alkotókra, és nem is lennék boldog, ha így lenne. Inkább arról van szó, hogy egyre erősebb a felhozatal női filmesek munkáiból is a világban. Egyszerűen a felszínre kerültek erős női alkotók, és ilyen például Szilágyi Zsófi is.
A Kritikusok Hetének programját bemutatva Charles Tesson művészeti vezető úgy jellemezte az Egy napot, mint amely egy a napi rutin igáját nyögő pár életét tárja fel, különös tekintettel az anya egy napjára, amelyet a hétköznapok könyörtelensége ural. A film intim közelségbe enged egy nővel, aki megpróbál valamiféle egyensúlyt teremteni az életében a munkája és a családja által diktált feladatok közepette. Egyetértesz ezzel a jellemzéssel?
Nagyon pontos a leírás, annyit tennék hozzá, hogy bár női szemszögből, egy középosztálybeli anya szemszögéből tárja fel a film a napi rutint, ami felemészt, a mindennapok küzdelme igazából mindenkire érvényes. Nem feltétlenül női kérdés ez: mindenki életében felmerül, hogyan tud megfelelni a mindennapi kihívásoknak, hogy tudja elkerülni az összeomlást. Ez egy általános érvényű probléma, de van egy speciális női szemszög, amelyen keresztül ezt bemutatja az Egy nap.
De azért a trailerből az is kiderül, hogy nem csak a mindennapi problémákkal kell megküzdenie a főszereplőnek, hanem egy ennél nagyobb horderejű gond is felmerül a házastársi hűséggel kapcsolatban.
Nyilván ez egy olyan konfliktus, ami okoz egy plusz feszültséget a mindennapi rutinnal járó stresszen kívül a filmben. De ez is olyasmi, amit valahogy meg kell oldani, ha meg lehet – ez egy nagy kérdés a filmben -, és szerintem egyébként ez is hozzátartozik a mindennapokhoz. Persze, nem minden nap, nem mindenkivel és nem ugyanúgy, de nagyon sokunkkal, nagyon sokszor előfordul, hogy megcsalják.
Jelenetfotó a filmből
A téma miatt az időkezelése is érdekes a filmnek, hiszen úgy kellett bemutatni a Szamosi Zsófia által játszott nyelvtanárnő egy napját, hogy pontosan azokat az érdektelennek tűnő dolgokat nem akarta kihagyni a rendező, amelyek máskor kimaradnak a filmekből.
Pontosan ezért érdekes ez a párkapcsolati kérdés is, hiszen nyilván nem egy napos probléma egy párkapcsolati hullámvölgy, de ennek az egy napnak a történéseibe tökéletesen bele tudta építeni a rendező a teljes problémát.
Hiába egy nő „csupán” egy napjának történetét meséli el, egy egész család életéről szól.
Ami szerintem még nagyon erős a filmben az az, hogy nem csupán egy kelet-európai történet, azaz egy kelet-európai rendező kelet-európai filmje, hanem egyben egy európai rendező olyan története, amely bárhol a világon érvényes.
Szóba került az interjú elején az Inkubátor Program, amelynek keretében elkészült a film. Így kerültél kapcsolatba a rendezővel?
Én az első két évben vettem részt a programban, az első évben zsűritag voltam és válogató, a második évben már csak válogató, mert nagyon helyesen elválasztották ezt a két szerepet egymástól. Ez a film az első, 2016-os Inkubátor Program nyertese volt, és amikor megnyerte a támogatást, akkor kerestem meg Kenesei Edinával együtt a rendezőt. Nagyon érdekes volt, mert én már ismertem a projektet,
végigasszisztáltam a teljes pályázási folyamatot, és teljesen beleszerettem a filmtervbe.
A producertársamnak semmit sem mondtam, csak elhívtam a pitchfórumra, ahol kihirdették a nyerteseket. A végén azt mondta, hogy egy film tetszett neki nagyon, és ez volt az Egy nap. Mondtam neki, hogy akkor már ketten vagyunk. Ez annyira jó indítás volt, hogy azonnal megkerestük Zsófit, hogy szeretnénk megcsinálni ezt a filmet. Azt hiszem, hogy pont a lelkesedésünk volt az, ami felénk irányította őt, és mellettünk döntött. Érezte rajtunk az őszinteséget.
És mi okozta ezt a szerelmet?
Készített egy pár perces pilotot, amiből tökéletesen kiderült számunkra az a fajta érzékenység és természetesség, ahogy ehhez a dologhoz viszonyult. Ez az a helyzet, amikor a tehetség egyszerűen és őszintén, de megszólal.
Hogyan találták meg Szamosi Zsófiát a főszerepre?
Nehezen. Minden szereplőt nagyon nehezen találtunk meg, egy komoly, hosszú casting előzte meg a forgatást. Három gyerekfőszereplő és egy házaspár van, tehát egy egész család, és az egész családnak passzolnia kell vizuálisan is, habitusban is, mindenben. Hiába talált volna egy tökéletes női főszereplőt a rendező, ha az összes többi szereplő lelóg róla. Kohézióra kellett törekednie. Itt nagyon finom dolgokról van szó, nem pedig nagy történésekről. Ha nem működik a kohézió, akkor a néző nem tudná beleélni magát a család életébe, a dráma sem tudna feszültséget kelteni. Ráadásul kisgyerekeket is castingolni kellett, ami szintén nagyon nehéz. Amikor a gyerekekről beszélünk, nyilván nem színészekről van szó, és egyébként az apát játszó Füredi Leó sem profi. A főszereplők közül csak Szamosi Zsófia hivatásos színész.
Érdekes egybeesés, hogy legutóbb Kocsis Ágnes Friss levegő című filmjét mutatták be a magyar alkotások közül a Kritikusok Hetén, és ha jól tudom, pont most dolgoztok a rendező következő filmjén, az Édenen, amely már a második forgatási szakaszába lép májusban. Mit lehet még tudni erről a filmről?
Már a Friss levegővel kiderült Kocsis Ágiról, hogy egy nagyon különleges látásmódú és nagyon tehetséges rendező, akinek biztos volt, hogy van tovább útja. Utána megcsinálta a Pál Adriennt, ami szintén egy nagyon izgalmas film volt, és Cannes-ból elhozta a FIPRESCI-díjat. Akkor még csak irigykedve néztem mindezt, de egyszer csak megkeresett minket egy tervvel, és akkor halálosan boldog voltam. Ez a film szintén egy általános, az egész világon érvényes problémát feszeget, női szemszögből. A gyártó nem a Filmpartners, de producere vagyok én is. Az első része már leforgott a filmnek, és nagyon ígéretes…
Az is érdekes, hogy a film férfi főszereplője egy belga rockzenész lett.
Évekig kereste a rendező a megfelelő főszereplőket, hiszen itt is nagyon fontos volt, hogy a két főszereplő passzoljon egymáshoz. Sok magyar színészt is megnézett, de végül egy horvát színésznőben (Lana Baric) és egy belga rocksztárban (Daan Stuyven) találta meg azt a párost, akiket el tudott együtt képzelni a vásznon. Az egész folyamat alatt kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért találjuk meg a főszereplőket ilyen nehezen, hiszen kiváló színészeket castingoltunk. Mikor megtalálta a két főszereplőt, egyből kristálytiszta lett, hogy miért volt erre a hosszú válogatásra szükség.
Fontos számodra, hogy női rendezők projektjeit karold fel, vagy egyszerűen csak így alakult?
Mindig a tehetség a legfontosabb.
Az a lényeg, hogy egy alkotónak legyen mondanivalója,
és azt úgy tudja megfogalmazni, hogy sokak számára érthető és érdekes legyen, minőségi formában. Hogy ezt meg tudja-e valaki valósítani, az nem attól függ, hogy férfi e vagy nő. De a világ, ha nagyon lassan is, arrafelé halad – nem a teljes egyenjogúságról beszélek, mert arról tudjuk, hogy nem létezik – , hogy a nők is meg tudják mutatni magukat, és egyre komolyabb karriereket tudnak építeni a filmszakmában is. Egy világjelenség része, hogy egyre több nagyon erős női rendező van. Közéjük tartozik Kocsis Ági is.
Szilágyi Zsófia rendező az Anna szerepét alakító Szamosi Zsófiát instruálja MTI Fotó: Kallos Bea
Hollywoodban nagyon fontos téma a női filmesek helyzete. A Testről és lélekről kapcsán Mécs Mónikával is beszélgettem korábban, és tőle is megkérdeztem, hogy producerként érezte-e valaha annak a hátrányát, hogy nő. Azt mondta, hogy ez fel sem szokott merülni. Neked milyen tapasztalataid vannak?
Szerintem a filmszakma olyan speciális sziget, ahol nincs diszkrimináció, semmilyen olyan hátrányt nem érez az ember, ami női mivoltából fakadna.
Mármint úgy érted, hogy Magyarországon.
Igen. De ettől függetlenül igaz, hogy arányaiban sokkal több férfi van a szakmában. Ez szerintem nem abból fakad, hogy a nők nem jutnának szóhoz, hanem a szakma fizikai nehézsége okozza. A filmkészítés nagy megerőltetés, ami annyira bizonyos időszakokra koncentrálódik, ráadásul olyan kiszámíthatatlanul, hogy hagyományos családi élet mellett filmes karriert építeni nagyon nehéz. Az most mindegy, hogy valaki rendező, producer, vagy a technikai stáb tagja, mert
ahhoz, hogy filmes legyen és a filmszakmában teljesíteni tudjon, mindenképpen támogató családra van szüksége.
Szerintem ez az, ami eltolja az arányokat a férfiak javára, nem pedig a diszkrimináció.
Eddigi filmjeid között művészfilmek, de kifejezetten közönségfilmek is akadnak szép számmal. Mivel foglalkozol szívesebben?
A filmek minőségét vagy szerethetőségét nem az dönti el, hogy mi a műfajuk. Ha egy közönségfilm kvalitásos, én arra ugyanolyan büszke vagyok, mint egy fesztiválokon szereplő filmre. Az igaz, hogy több kvalitásos film születik művészfilmként, mint vígjátékként.
Mit gondolsz a jelenlegi magyar filmtámogatási rendszertől?
Szerintem egy nagyon átlátható és tiszta rendszer épült ki, aminek ugyan nem minden döntésével értek egyet, hiszen nyilván azoknak az embereknek az ízlését tükrözi, akik a filmekről döntenek, de
projektalapon születnek ezek a döntések, és nem poltikai, ideológiai vagy haveri alapon.
Ezért mondom, hogy tisztességes a rendszer, és csak üdvözölni tudom. Főleg amióta az Inkubátor Program is létrejött, ami lehetőséget ad első filmes rendezők bemutatkozására is. Igaz, hogy nagyon kevés pénzből, de pont annyit forrást biztosítanak ezekhez a filmekhez, amiből már kiderül, hogy valaki tehetséges e vagy sem. Eddig a kezdők csak véletlenszerűen jutottak filmhez, vagy szívesség alapon. Ez pedig nem egy üzleti modell. Most ez pályázati alapon történik.
Gondolom az alacsony költségvetés azért elég nagy kihívást jelent most is.
Igen, de ha a rendezőnek és a producernek van hajlandósága a kereteken belül gondolkodni, akkor nincs baj ezzel. Akkor van baj, ha a rendező és a producer ezt nem veszi tudomásul. De olyan szigorú az elszámoltatás a Filmalapnál, hogy nincs arra mód, hogy egy rendező elszálljon: mar a fejlesztési szakaszban, a forgatás előtt és közben is kordában tartják a produkciót.
Milyen rendezőként jellemeznéd Szilágyi Zsófiát?
Szerintem nincs egyszerű rendező, hiszen aki tehetséges, annak mindig vannak olyan dolgai, amikhez ragaszkodik, viszont producerként nehéz a megvalósításuk. Én még nem találkoztam könnyű rendezővel, de ha van egy normális emberi kapcsolat a rendező és a producerek között – mint ahogy Szilágyi Zsófi és Kocsis Ágnes esetében így van -, akkor ezek a nehézségek áthidalhatók. Az óhatatlanul keletkező feszültségek mindig feloldódnak a kölcsönös tisztelet miatt. Tehát abszolút szeretetteljes a viszony az alkotók és köztünk, beleértve a producertársamat és az egész stábot.
Hogy néz ki a következő hete a stábnak?
Kedden indulunk Cannes-ba, és akit csak tudunk, elviszünk. Erre pályáztunk a Filmalapnál, és ők is nagyra értékelték, hogy van egy magyar film Cannes-ban, ezért nagyon segítőkészek voltak. A kis költségvetés miatt mindenki annyira áron alul dolgozott, hogy szeretnénk legalább ezzel a gesztussal viszonozni az erőfeszítéseiket. 8-án indulunk, a hivatalos rész pedig 10-éig tart. Több vetítés is lesz, de az első bemutató, ahol a szakma és a sajtó is ott lesz, az 9-én, kedden van. Mi, saját költségen még kinn maradunk a producertársammal és Zsófival két napot, hiszen őt még biztosan fogják hívni interjúzni és közönségtalálkozókra. Szóval összesen négy napot leszünk Cannes-ban, de nem nyaralás lesz, az biztos.
Hogyan illenek bele, és milyen szerepük lehet napjaink minimalista, letisztult építészeti és lakberendezési stílusában az antik bútoroknak?
A Falk Art Fórum szervezői szerint nagyon is fontos, hiszen ezekkel a sajátos történetet, aurát hordozó tárgyakkal alakíthatjuk az életterünket valódi otthonná.
Az immár 18. alkalommal megrendezett Falk Miksai utcai seregszemlének ez lesz a mottója, miközben idén is speciális programokkal várják a galériások a látogatókat.
Lesz kerekasztalbeszélgetés bútorszakértőkkel, az utca galériáit pedig egy séta keretén belül mutatják be, és természetesen speciális kiállításokkal is készülnek a seregszemlére. Az idén 25 éves Wladis Galéria Bestiárium címmel létező és kitalált, sokszor emberi vonásokkal és tulajdonságokkal felruházott állatfigurákat mutat be.
A Missionart Galéria kiállítása a hiperrealista festményeiről és pop art grafikáiről ismert Kocsis Imre életművének eddig alig látott, izgalmas fotóanyagából válogat. Szubjektív dokumentumok címmel az Európa Galéria egy művészházaspár, Lex Mónika és Lex Mihály hasonló helyszíneken készült képeit állítja ki.
A Moró Antik a japán nők által ma is viselt, 2000 éves hagyománnyal bíró kimonónak szenteli idei kiállítását. A Nautilus Antikvitásban A erdélyi szászoktól az artdeco-ig címmel a Trianon előtti Magyarország területéről összegyűjtött ötvöstárgyakat mutatnak be, a Magyar Kerámia Galériában a magyar art deco kerámiák mellett a későbbi évek – újra divatossá váló – retro kerámiatárgyai is megtalálhatóak. Virág Judit és Kieselbach Tamás pedig árverési anyagaikat mutatják be a FAF-on.
A Bodó Galéria és Aukciósház a közeli anyák napjára tekintettel az anya-gyermek kapcsolatot ábrázoló válogatással készült, a Haas Galériában pedig szintén egy különleges festménykiállítást láthatunk: a karikaturista Szűcs Édua olajfestményeit és grafikáit állítják ki. A Groteszk Klasszikusok című tárlatot, amelyen Picasso, Klimt, Van Gogh, Modigliani, Munkácsy, Vasarely és Csontváry mindenki által jól ismert alkotásait láthatjuk szatirikus újraértelmezésben, délután négy órakor Farkasházy Tivadar nyitja meg.
Mi a fene miatt hat rám úgy egy népművészeti kiállítás, hogy vissza is megyek néhány terembe, újra meg újra megbámulok bizonyos tárgyakat? No, jó, a világ minden kincséért fel nem vennék például egy Bocskai öltönyt. Most mégis tetszéssel nézem finoman míves kidolgozottságát. És rácsodálkozom bútorokra, hangszerekre, szőttesekre, játékokra, mézeskalácsokra, bábukra, nyergekre, ruhákra, ékszerekre, miegyebekre, érzem, hogy valamit határozottan megmozdítanak bennem. Tán azért is, mert ritka mód jól rendezett Beszprémy Katalin által a Kéz/mű/remek című nagyszabású tárlat a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalon égisze alatt.
A Bocskai öltönnyel valószínűleg az a bajom, hogy túl sokan hordták demonstratívan, hogy ők a hú, de magyarok, sokan voltak közülük antipatikusak, és ezért szegény ruhadarabhoz is rossz képzeteket társítottam. Beszprémy Katalin viszont abban segít, hogy lehántja a népművészetről azt a temérdek sallangot, képzetet, kényszerképzetet, ami rárakódott. És megmutatja azt, ami evidens. Megmutatja a természetes vonalait az ülő alkalmatosságoknak, a nyergeknek, nagyon is kézreálló játékokat tesz közszemlére, meleg takarókat, egyszerűségükben is szép tárgyakat, amiket természetes módon lehet használni.
Műcsarnok
Nincs semmi túlbonyolítva, pláne nincs túlcsicsázva, de ez közel sem jelent falanszterjellegű dísztelenséget. Sőt! Láthatjuk, hogy akár szerény körülmények között az ember szépérzéke a lehető legbelülről, igen mélyről fakad. Bámulom például a szalonnázó bicskák mutatós nyeleit. Ízlésesen kidolgozottak. Nem argentin bélszín szeletelésére valók, nem gazdagék eszköztárához tartoznak.
Mégis fontos volt, hogy ne csupán a szűkös célnak feleljenek meg, hanem mindennapi használatukkor valami ennél többet is nyújtsanak. És azt hiszem, az a leglényegesebb, hogy a művészet nem elkülönült a mindennapoktól, hanem összenőtt velük. Ott jött létre, ahol gyönyörködtek benne és használták, így aztán minden régiónak megvoltak a jellegzetességei, és ezeket igencsak a magukénak is érezték. A tárgyak és az emberek valósággal összeolvadtak, szinte egymás tartozékai voltak.
Műcsarnok
A nagyüzemi, globalizált gyártás idején, amikor más földrészen is akár ugyanabba öltözünk, és ugyanazt esszük, netán ugyanazt a tévésorozatot nézzük, ez éppen ellenkezőleg van. Valószínűleg emiatt fordultak sokan vissza a kézművesség felé. Keresik a legalább viszonylag egyedit. Építeni akarnak a hagyományokra. Lehet ez persze avittas múltba révedés, nacionalizmusba való begubózás. De ez a tárlat pontosan azt mutatja meg, hogyan lehet hagyományokra építve, korszerűnek lenni a mában, úgy, hogy nem dobjuk ki a fürdővízzel együtt a gyereket is. Hiszen a szó szoros és átvitt értelmében is meglehetősen színes a népművészet világa. Rengeteg az életvidáman élénk és a meleg szín. Valóságos színkavalkád a tárlat. Hogy például hímes tojásból hányfélét lehet csinálni, az elképesztő!
Műcsarnok
Többször a tárgyak halmozásával sokkolnak bennünket, a tojások üvegcsövekben egymásra rakva, töménytelen mennyiségben láthatók, de elszórva is akad belőlük itt-ott. A kazettás templommennyezetek részletei hatalmas falat borítanak be. Fantasztikus mennyiségű a tárgy, de mégsem túlzsúfolt a kiállítás. Jut az ide-oda flangálásra is hely, néhol le is lehet ülni némi elmélázásra, vagy éppen film-, videó nézésre. A tárgyaknak megteremtik a méltó környezetet. Vásári báboknak például két paravánt is építettek, némiképp korhű módon, de közben ezek az alkalmatosságok szinte a magas mennyezetig tornyosulnak, csaknem kortárs műalkotás válik belőlük.
Kipróbálhatunk egy-két hangszert, amikor éppen ott járok, egy férfi büszkén mutatja a partnerének, hogyan tud citerán játszani. Hogy én hogyan nyekeregtettem ugyanezt az instrumentumot, és milyen fülsértő módon püföltem a xilofont, az leírhatatlan. De legalább megpróbáltam. És azt hiszem, ez ennek a kiállításnak a lényege. Ha nem is tartozik kimondottan az érdeklődési körünkbe, érdemes próbát tennünk magunkkal, mit vált ki belőlünk a népművészet legjava, ezen az impozáns tárlaton, ahol megjelenik a régmúlt, de zömében olyan remek alkotások láthatók, amelyek az elmúlt években jöttek létre.
Bánsági Ildikó tébolyító a világ legrosszabb énekesnőjének kikiáltott Florence Foster Jenkins szerepében, aki nemigen talált el egyetlen hangot sem, mégis teltház előtt lépett fel még a Carnegie Hall-ban is. Rajongtak érte és kiröhögték. Filmen Meryl Streep játszotta. Most a Játékszín mutatta be, Bagó Bertalan rendezésében, a nem mindennapi életét feldolgozó darabot, Peter Quilter művét, amit húsz országban tűztek már műsorra.
Bánsági attól elementáris – azonkívül, hogy nagy művész -, hogy nem csak egy szánni való dilettánst játszik, akin fel kell háborodni, hogy egyáltalán mi a fenét keres a pódiumon. Hiszen nem kell ahhoz különösen vájtfülűnek lenni, hogy kínszenvedést okozzon minden egyes hangja. Ugyanakkor eszelős módon beleéli magát a nekünk elviselhetetlenbe. Megmutatja, hogy éneklés közben rázkódik az egész teste, arcára kiül az elképesztő koncentráció, meg a gyönyör, hogy ő most valami csuda széppel ajándékozhat meg bennünket. Lerí róla az odaadás és a boldogság, hogy ott állhat előttünk, miközben iszonyúan fals hangok törnek elő a torkából, ő csaknem a mennybe száll.
Fotók: Juhász G. Tamás
Nem írói leleményről, hanem megtörtént esetről van szó. A New Yorkban élt Florence Foster Jenkins már gyerkőc korában zongorázni tanult, állítólag jelentős ígéretnek számított. Férjétől szifiliszt kapott, ez megbetegítette a kezét, ezért nem lehetett zongoraművész. Akkoriban a szifiliszt arzénnal és higannyal kezelték, ez roncsolta az idegrendszert, a hallást, emiatt nem észlelte, hogy milyen szörnyűségesen énekel, ami belül neki szép volt, az kívül otrombán hangzott.
Hatalmas vagyont örökölt, nagy művészet és művész pártoló volt, a legnagyobb hírességek tartoztak az ismeretségi körébe. A szalonokban tartott koncertjeire csak azokat engedte be, akikről tudta, hogy a rajongói, az újságírókat kiszűrte. Rettegett a negatív kritikáktól, amiket aztán a Carnegie Hall-ban való fellépése után rögvest csőstül megkapott. Ezt annyira a lelkére vette, hogy öt nap múlva szívroham döntötte le a lábáról. Ebből már soha nem épült fel, nem sokra rá meghalt.
Vége lett a nagy álmának, boldogító önámításának, szembesülni kényszerült azzal, amivel semmiképpen nem akart.
Fotók: Juhász G. Tamás
Az élethazugsága éltette. Sokakat támogatott. Művészetpártolása szenvedély volt, ahogy az éneklése szintén. Egyénisége nyilván karizmatikus volt, különben nem érdeklődött volna ennyi ember iránta. Aki unalmas, az érdektelen. Ő a dilettantizmusa ellenére nem volt az, és Bánsági el is játssza, hogy mennyire markáns személyiség volt. Már az első részben nyíltszíni tapsot arat az áriázásával. Érzékelteti a nekirugaszkodást, a félelmet, aztán, hogy elkapja a hév, és már menthetetlenül ontja és ontja a szörnyűséges hangokat, totálisan beleéli magát abba a rémségbe, amit ő gyönyörűnek gondol. Imád tetszeni. Mámorosan hajlong. Amikor pedig már A varázsfuvolából az Éj királynője elképesztően nehéz áriáját fújja, csaknem magán kívül van. Vérbeli dilettánsként belefelejtkezik saját maga élvezetébe.
Menthetetlenül röhejes. És mégis a hatalmas szíve, az az óriási elán, amivel valami fölöttébb szépet, maradandót akar nekünk adni, lúdbőröztető, és tiszteletet parancsoló. Nem véletlenül mondja azt a fiatal zongorakísérője, hogy végül megszerette. No, jó, azt is mondja, ahhoz, hogy a szolgálatába álljon, cinizmusra is szükség volt. Bánsági fenomenális Florence. Szemenyei János a zongorakísérőjeként abszolút egyenrangú partnere. Maga zongorázik, eljátssza, hogy hangszerével rémülten igyekszik korrigálni az énekesnő hangjait. Rendszeresen döbbenet ül ki az arcára, mondhatni azt is, hogy a meghökkenés, a kiakadás ezernyi árnyalatát játssza el. És közben azt is, hogy segíteni igyekszik, amennyire tud. Ha szakmai szempontból kevéssé megy, akkor legalább emberileg. Ahogy ezt teszi az énekesnő válása után abszolút mellette álló férfi, a középszerű színész, aki produceri feladatokat is ellát, St. Clair. Ő egy rajongó, tán úgy gondolja, ha a maga szakmájában nem tud ki teljesedni, akkor Florence sikerei által ő is megteheti. Így ami pocsék, azt gyönyörűnek hallja, látja. Gálvölgyi remekül érzékelteti, hogy amikor a legképtelenebb hangokat halljuk, áhítatos csodálattal bámulja a szerelmét. Szinte meg se moccan, valóságos istenségként, imádni való bálványként tekint rá. Nyilvánvaló, hogy ez a férfi és nő fölöttébb szereti egymást, és közben mértéket veszít a másik megítélésében. De ebben van valami, ami igencsak szép.
Fotók: Juhász G. Tamás
Hogy ez lejön a színpadról, az Bagó Bertalan rendezésének egyik fő érdeme. Könnyen keletkezhetne ízlésficam, lehetne az előadásból kegyetlen gúnykacaj, vagy éppen olcsó hatásvadászat. De erről szó sincs, sikerül a hajszálvékony borotvaélen való táncolás, szemléletessé válik az a kín, amit ez a botcsinálta énekesnő átél, amikor észreveszi, hogy nevetnek rajta, vagy a Bacsai Ildikó megformálta harcias „zenevédő” fejére olvas mindent, le akarja parancsolni a pódiumról. A Murányi Tünde megformálásában tenyeres-talpas, látszólag otromba szolgálónője azonban mellette áll. A Lévay Viktória alakította barátnő teljes odaadással szívén viseli a sorsát. De hát a Carnegie Hall-ban elszenvedett sokk után, már valószínűleg ez is kevésnek bizonyult.
Galambos Attila a fordításával, Lökös Ildikó a dramaturgi munkájával segítette a produkciót. Vereckei Rita egyszerű eszközökkel teremtett elegáns környezetet, jelmeztervezőként pedig Florence számára megmosolyogtatóan túlzó, már-már karikaturisztikus ruhákat fundált ki.
A Mennyei hang jó színészi alakításokkal teli, igencsak szórakoztató előadás, úgy rafinált módon könnyed, hogy közben, mintegy ostyába csomagolva, meglehetősen komoly dolgokról is beszél. Le merem fogadni a hosszú távú, nagy sikert.
Csepel festője, mondta róla a minap egyik ismerősöm, aki még azokból az időkből ismeri, amikor még fiatalon – mint dr. Fazekas László – a kerületi Tanácsnál dolgozott. Volt idő – néhány évtized az életében – amikor minden emberi és baráti szál ide kötötte. Itt élt a családjával, édesapja a kerületi bíróság elnöke volt, ő is itt nyitott ügyvédi irodát, aztán mégis és újra másfelé kanyarodott az élete.
És ezek a kanyarok – a sikerhegyek és kudarc völgyek – érlelték azzá P. Fazekas László művészetét, amelyről a május 3-29-ike között a Csepeli Munkásotthonban látható hetedik kiállításán minden látogató képet kaphat. Illetve mégsem; mert ez alkalommal a falakon csak a keleti hangulatot idéző ZEN-festményeit láthatja a közönség, míg különlegesen bölcs versei, esszéi egy másik művészi dimenzió alkotásai.
Forgatom a még évekkel ezelőtti névjegyét, és nem értem, hogyan került kapcsolatba a ZEN világával a családjogi, kártérítésjogi és büntetőjogi szakjogász, közbeszerzési szakreferens?
FH
Egyszer csak valami megszólított – mondta P. Fazekas László, amikor első alkalommal láttam a képeit. A ZEN-művészetben a technikai készségeknek nem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget, sokkal inkább arról van szó, hogy az élet valamennyi megnyilvánulását átjáró „Egyetemes Szellemmel” kapcsolatot, közösséget teremtsenek az alkotók. A ZEN-festő figyelmen kívül hagyja az akadémikus esztétikai és formai nézeteket, ehelyett inkább a folyamatosan áramló, teremtő energia mélyére akar hatolni. WanYu mester ezt a következőképpen fejezi ki: „Magából a festő szívéből emelkednek ki a hegyek és a barlangok”.
Fazekas László képeit látva valóban így is érzi az ember. Olyan keleti tájak köszönnek vissza, ahol csak egyszer járt életében, és önmagát is beleálmodja a műveibe egy kis, Budha-szerű emberke alakjában, egyszer a képek sarkába bújva, máskor a nézőnek hátat fordítva jelenik meg, mintha ő maga is csak egy külső szemlélő volna. És ezt nem is titkolja: a valósággal, a Taóval való együttműködés folyamán a művész részesül abból a teremtő erőből, amely minden létrehozott dolgot élettel lát el. Egy ilyen állapotban a művész nem elszigetelt „én-ként” jelenik meg, hanem, mint a magasabb rendű valóság kifejeződése…
A ZEN által a művész a természettel, vagyis a mindenséggel képes egyesülni, állítja P. Fazekas. Hosszú volt az út, amíg elérkezett az idő, amikor az ecsetet a tusba merte mártani, hogy az első, bátortalan vonást végighúzza a lélekfehér papíron. Meg kellett értenie: a ZEN-festészet nem elhatározás kérdése, az maga a megérkezés.
Egyszer elmesélte: tisztán emlékszik, azon napon, abban a pillanatban tudta, hogy megérkezett – ahogyan ő nevezi – a „VAN” téridejébe. Egy új otthon vette körül őt, aki az élete nagy részét, mint Szindbád, útközben élte le. Egy versében azt írta: „Nem a jövevényektől félek, / Csupán magamtól, / Minden nyughatatlan új utazástól, / S talán nem is az indulástól, / Hanem / A sohamegnemérkezéstől.”
FH
Az a pillanat, a „megérkezés felejthetetlen pillanata” 2017 tavaszán történt. „Egész lényemmel éreztem, hogy otthon vagyok… Önmagamban. Egyetlen mérhetetlen és meghatározhatatlan metamorfózisban eltűntek az ellentétek és pólusok, minden „EGY” és „VAN” lett. Megszűnt számomra a „VOLT” és „LESZ”, a „VOLNA” és a „KELLENE”. Megadatott, hogy mindent olyannak lássak, amilyen abban a pillanatban.” A lényegre való koncentrálás, ami kikényszerítette az új és új ecsetvonásokat.
Már nem volt fontos számára, hogy mások milyennek és hogyan látják. Csak az, hogy megmutassa mindenkinek, milyen is a világunk. EGYben, EGYségesen és EGYszerűen.
Görög Ibolya 7 miniszterelnököt szolgált ki protokoll szakértőként. Ilyen minőségében volt beosztott és főnök. Sokat tud. Nagy vehemenciával és szarkasztikus humorral, el is szokta mondani a tapasztalatait, előadásokat tart országszerte. A médiából is abszolút ismert, sőt népszerű. Most jelent meg új, Summa summarum című, Európaiság – hitelesség – protokoll alcímű könyve, az Athenaeum Kiadónál.
A protokoll, sokak szemében, olykor az enyémben is, valami eszelősen nyársat nyelt dolog, agyonszabályoz mindent, akár ellentmond a józan észnek, a kényelemnek, na kösz., nem nagyon kérek belőle, gondolhatják jó néhányan. De Görög Ibolya csöppet sem nyársat nyelt, pereg a nyelve, mondandója alátámasztására erőteljes a gesztikulációja, és telis-tele van mulatságosabbnál mulatságosabb anekdotákkal. Viselkedéskultúrával is foglalkozik, ami hát ugye, ha akarjuk, ha nem, mindannyiunkat érint.
Athenaeum Kiadó
Ebben a kötetben – Kónya Orsolya szerkesztésében -, az előadásait gyűjtötte össze. Megtartotta az élő szó lendületét, bizonyos mértékig a lezserségét is, szó sincs száraz szakszövegről, ami lehet, hogy okos, de esetleg elunjuk, vagy éppen elalszunk rajta. Ki merem jelenteni, hogy a könyv élvezeti értéke meglehetősen magas. Amellett, hogy telibe talál temérdek dolgot, még szórakoztató is. Keretes bejegyzésekben közöl megtörtént eseteket, vagy olyan konkrét kérdéseket, amiket hozzá intéztek, persze a válaszokat ugyancsak böngészhetjük. Ezeket akár külön is olvashatjuk, sajátos egypercesek, félpercesek, netán kétpercesek ezek. Például az egyik kedvencem. „Kórházakban abszolút tudomásul vette mindenki, hogy a fő-főorvosok nem köszönnek. Egyszer meghívtak egy nagy intézményhálózat főorvosi konferenciájára, volt ott vagy háromszáz főorvos, és ott el találtam mondani, hogy az üres kalásznak áll fel a feje. A tele kalász lehajtja. Az igazi főorvos arról ismerszik meg, hogy előre köszön.” Ez a stílus. Van benne szurka-piszka bőven. És ez együtt jár lényeglátással. Azt már én teszem hozzá, hogy orvosok esetében még mindig létezik az úgynevezett csendőrpertu, vagyis, hogy a fő-fő-fődoki tegezi a beosztottját, de az nem tegezheti vissza. Ez elég rémes, de bíz’ sok tekintetben mostanában sajnos efelé megy a társadalom.
Görög azonban protokoll ide, vagy oda, gyakran ellene megy az értelmetlen tekintélytiszteletnek, szó sincs arról, hogy mereven azt állítja, a szabály az szabály. De lefekteti a szabályokat, ha szükségünk van rájuk, tudjunk mihez alkalmazkodni. Vannak köztük fölöttébb fontosak, az együttélés alapjait érintők, például hogyan kommunikáljunk, beszéljünk, együnk, mi az intim zóna határa, hogy viselkedjünk temetésen, közszereplésen, milyen alkalomra mit vegyünk fel, mi illik, mi nem, mikor mutatkozunk otrombának, faragatlannak, akár tahónak? És így tovább, és így tovább. A telefonálástól a köszönésig, az állásinterjútól a lakodalomig, mindenre van tanács, jó példa, rossz példa, élc, anekdota, miegyéb. Érződik a hatalmas tapasztalat. És mindehhez vannak fotók, ábrák, rajzok, hogy ezt szabad, ezt nem szabad, meglehetősen szemléletes az egész kötet.
Egy-két közszereplő konkrétan felismerhető, de nem erre megy ki a játék, hanem az általános tanácsadásra, hogy éljük bele magunkat különböző szituációkba, gondoljuk végig, mi hogyan cselekednénk, és okuljunk. (Bár azért egy olyan kötetet nagyon bírnék Görögtől, amiben jól elmesélné, melyik miniszterelnök, miniszter, nagykövet, magyar és külföldi egyaránt, különböző szituációkban mit csinált, hogyan is viselkedett. Feltehetőleg neki nincs titoktartási kötelezettsége, mint az orvosnak vagy a gyóntató papnak.)
Fotó: Bach Máté
Persze nem kell mindennel egyetérteni. Mondjuk nem osztom, hogy úriember nem hord szandált, legfeljebb a tengerparton. És még azon sem tudok kellőképpen kiakadni – bár magam nem teszem -, ha valaki egészen odáig vetemedik, hogy zoknit merészel húzni a szandálba. De azt például igenis fontos észrevételnek tartom, ha egy sajtótájékoztatón magas rangú rendőrtisztek kollégájuk meggyilkolásáról beszélnek, ugyan már ne tegyenek az eléjük lévő asztalra pogácsás tálakat, mert, ha netán valamelyikük még a tájékoztató közben tényleg pogácsázik is, az borzadályosan ízléstelen.
Szóval jó könyv Görög Ibolya Summa summarum című kötete. Valóban összegzi benne eddigi élete igencsak gazdag tapasztalatát.
Nehézségekkel és buktatókkal teli, de páratlan szakma a táncosoké Solymosi Tamás szerint, aki 2011 óta vezeti a Magyar Nemzeti Balettet. A balettigazgató úgy véli, hogy az együttes mára „felkerült a térképre”, ezért itt az idő, hogy nemzetközi porondon is megméressék magukat. Solymosi Tamást az Operaház felújításával járó nehézségekről, a táncosképzés helyzetéről és a szakszervezetek által beharangozott sztrájkról is kérdeztük.
Solymosi Tamással a Magyar Nemzeti Balett új, az egykori újpesti szövőgyárban kialakított „telephelyén” beszélgettünk. Az indusztriális épületben a balett-termek mellett irodákat és más kiszolgálóhelyiségeket is kialakítottak arra az időre, amíg zajlanak az Operaház felújítási munkálatai. Úgy tűnik, a lehetőségekhez képest elég jól berendezkedett a balettegyüttes: az igazgatói iroda mellett található tárgyaló kialakításán pedig még az is alig érződött, hogy nem az Andrássy úti Ybl-palotában, hanem egy újpesti gyárépületben vagyunk.
Április 15-én, délelőtt néztem meg a Sylviát, és láttam, hogy Ön is ott volt az Erkel Színházban.
Minden előadáson ott vagyok.
Solymosi Tamás. Fotó: Emmer László
Éppen ezt akartam kérdezni, hogy hány előadást néz meg. Tényleg mindig ott van?
Szerintem ez része a feladataimnak. Hogy tudnám kritizálni, dicsérni vagy éppen segíteni az előadást, ha nem vagyok ott? Távvezérelve ez nem működik. Ha valami történik, akkor egyből kell dönteni, ezt pedig nem lehet e-mailen és telefonon megoldani. Ez bevált nagyon sok helyen a világon, szóval itt is működnie kell. Hét éve, mióta itt vagyok, működik is. Egyébként nem is olyan régen próbáltam kiszámolni, hogy hány előadáson voltam. Ha azt vesszük, hogy évi 120 előadásunk van, akkor
már közel ezer este – vagy éppen délelőtt –, amit csak ezzel töltöttem.
Lassan vége az első olyan évadnak, amelyet az Operaház nélkül kellett átvészelnie a társulatnak.
Bizony, jó nehéz volt.
Milyen terheket ró a felújítás konkrétan a balettosokra?
Nagyon sokat. Az operaházi körülmények világszínvonalúak voltak még akkor is, ha nagyon régen volt az utolsó felújítás. Minden egy helyen volt; a termek, az irodák, az összes kiszolgálóegység könnyen elérhető volt, most pedig 18 helyre költözött szét a színház. De azért nem lehetetlen misszió, hiszen túléltük, és működik a rendszer. Egyébként sok helyen a világon ez eleve így van. De rengeteg egyeztetést, adminisztrációt és egyebet hoz magával, amivel meg kell birkóznunk, és meg is birkóztunk vele.
Annak a kihívásnak is sikerült megfelelni, hogy egy játszóhely kiesett?
Ha ön csinál egy lakásfelújítást, annak is érzi a komfortveszteségét, és vannak olyan dolgok, amikben kompromisszumot kell kötni, de azt gondolom, hogy a balett még így is komolyabb vérveszteség nélkül vitte végig ezt a szezont, és látva a következőt, akkor is így lesz. Találtunk olyan egyéb színpadokat, a Müpát említeném, ahol nagyszerű előadásokat lehet csinálni, és több turnén is voltunk. A megmaradt időben pedig az Erkel Színházban léptünk fel. Tehát egy nagy sakkjátszma ez, de össze tudtuk rakni a szezont. Picit többfelé kellett fordítani a fejünket, de működött.
Nem táncoltak kevesebb előadást a táncosok?
Talán, de jött hozzá a turné, ami hosszú ideje nem volt. Nem volt érezhetően kevesebb előadásunk, de a repertoárt eleve úgy alakítottam ki, hogy olyan produkciók legyenek, amelyek az Erkelben és a Müpa színpadán is nagyszerűen kivitelezhetőek.
Ez befolyásolta akkor azt is, hogy a következő évadban is több modern darabot mutatnak be?
Három évre tervezünk előre. Persze, nem Don Quijotével és A hattyúk tavával számoltunk, mert azokkal nem férnénk el ezeken a színpadokon, de
a modern darabokkal is van mit pótolnunk.
Olyan koreográfiák ezek, amiket akárhol elő tudunk adni, adott esetben majd az Operaház új színpadán is. És több közülük, habár modern, szinte már klasszikusnak számít. A Hans van Manen darabokkal is egy űrt pótoltunk. Látva az együttest, nagyon élvezték, és szerintem nagyon jól is csinálták. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra.
George Balanchine Magyarországon korábban be nem mutatott darabja, a Téma és variációk. Fotó: Szabó Attila
És a közönséget ugyanúgy be lehet csábítani ezekkel a darabokkal?
A Magyar Nemzeti Balett mára márkanév lett. Ha fellépünk valahol, legyen az klasszikus vagy modern előadás, a közönség nagy részének hál’ istennek mindegy, mert minket szeretne látni. Ráadásul új nézőket is be tudunk vonni ezekkel a darabokkal, akik esetleg „porosnak” tartják a klasszikus darabokat – ami persze nem igaz. Ezekkel az előadásokkal szerintem a Müpa közönségét is meg tudtuk szólítani, és remélem követnek majd minket, akárhova megyünk – nem elcsábítva persze őket.
Azért kérdezem ilyen sokat a felújítással járó gondokról, mert nyár óta többször is felmerült a sztrájk lehetősége az intézményben. A kollektív szerződések hiánya, és az Operaház kiesésével lecsökkenő előadásszám miatt a szakszervezetek szerint anyagilag rosszabbul jártak a táncosok is. Sztrájk végül nem lett, és Ókovács Szilveszter főigazgató szerint igazából a szakszervezetek generálták a konfliktust. A kérdésem tehát az, hogy volt sztrájkhangulat az együttesnél?
Abszolút nem. Sok oldalról meg tudom világítani ezt, de biztos, hogy a szakszervezetek máshogy látják, hiszen nekik az a dolguk, hogy az általuk fontosnak vélt ügyeket vigyék. De egyrészt nem arról volt szó az évadban, hogy kezdjünk el kapkodni, mert holnap kellene valamit táncolni. Felkészültünk a turnéra, lefoglaltuk a játszóhelyeket, premiereket is csináltunk. Ezért az előadásszám csökkenése nem valós probléma. Annak meg, hogy kollektív szerződés van vagy nincs, én sem előnyét, sem hátrányát nem látom. Ugyanúgy folyik a munka. Azok, akik ideszerződtek az elmúlt hét évben, azért jöttek, hogy dolgozzanak. Nekik nem érdekük, hogy sztrájkoljanak. Vagy vegyük azt, hogy az audíciónkra idén hétszázan jelentkeztek harminc országból.
Gondolom, ha annyira rossz lenne itt, akkor nem jelentkeznének.
Nemzetközi összevetésben milyen az együttes megítélése?
Elfogultságom miatt valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ezt megítéljem, de szerintem elég előkelő helyen állunk. Nem akarok rangsort felállítani, mert mindig kérdés, hogy mi szerint osztályozunk, és csak számháború lesz belőle. De úgy gondolom, hogy sokat jelent, ha a külföldi szaklapok azt írják, hogy az egyik legklasszikusabb együttes vagyunk. Illetve annak is oka van, hogy olyan együttesekből, mint a Bolsoj, a Mariinszkij vagy a Royal Ballet átszerződnek hozzánk táncosok. Nagyon sok pozitív visszajelzés jött azoktól a mesterektől is, akik idejöttek a darabokat betanítani: nem gondolták volna, hogy ilyen jó az együttes. Ezáltal sokkal könnyebb dolgom van most, mint 2011-ben, ha egy darabot meg szeretnék szerezni. És tudok olyan külföldi nézőkről is, akik eredetileg csak azért jöttek el egy előadásra, mert nagyon szép az Operaház, mostanra viszont már a Magyar Nemzeti Balett visszajáró rajongói lettek.
Ha jól tudom Ókovács Szilveszter az újabb pályázatában a felzárkózás után a minőségnövekedést tűzte ki célul. Mit jelenthet ez a Magyar Nemzeti Balettre nézve?
Annyira egyetértek ezzel, hogy az elmúlt hét évben is folyamatosan erre törekedtem. Ha valaki úgy kel fel, hogy nem talál semmit, amiben javulhatna még, az céltalanságban saját magát építi le. 2011 óta tudatosan építem az együttes kvalitását, erre szolgálnak a sokat kritizált minősítések is. Csak úgy tudunk valakit jó teljesítményre ösztönözni, ha mérjük a teljesítményét és megadunk neki minden szakmai segítséget. Ennek most meg is látszik az eredménye, a rendszer visszaigazolta a létjogosultságát. Itt kanyarodok vissza Ókovács Szilveszter gondolatához, hiszen a mi felelősségünk a minőség.
Ha valaki balett-táncos, akkor nézzen is úgy ki, mint egy balett-táncos.
Tudjon spiccelni, ugrani, fel tudja emelni a lábát – tehát mindazt, amit akkor, amikor lediplomázott, nagy valószínűséggel tudott. Joggal várom el, hogy ezeket ne csak egy vagy két év múlva tudja, hanem később is, vagy akár ennél sokkal többet is. A mi szakmánk nagyon rövid, minden egyes év ötnek számít szinte, ezeket maximálisan ki kell használni. Ebben segítenem kell mindenkit, és úgy gondolom, meg is teszem ezt. Viszont ha valaki elzárkózik az új dolgok elől, és egyből félemmel tekint rájuk, akkor nem a hasznát látja ezeknek. Voltak emiatt nehéz beszélgetéseink az együttesnél, de én úgy látom, hogy ezek már mögöttünk vannak, és egész más dolgokra lehet és kell fókuszálni.
Például mire?
Azok a darabok, amiket 2011 óta csinálunk, nagy előrelépést jelentenek, felírtuk magunkat a térképre. Nagyon jó, hogy elkezdődtek a turnék, amelyek ugyan az Operaház bezárásából adódtak, de egyébként is itt az ideje, hogy nemzetközi porondon is megméressük magunkat. A következő évadban lesz például egy New York-i turné, ami nagyon fontos hely a bemutatkozásra. De lesz egy olasz utunk, és úgy néz ki, hogy egy kínai is, de persze táncosként azt mondom, hogy akkor megyünk turnézni, ha már megérkeztünk.
Szóba került a táncosképzés. Mennyire tartja sikeresnek az Opera saját tánciskolájaként 2016-ban elindult Magyar Nemzeti Balettintézetet?
Nemrég jöttünk vissza Bécsből, a VIBE nemzetközi versenyről, ahol a növendékeink nagyon szépen szerepeltek, rengeteg érmet kaptak. Ez az első komoly visszaigazolás, hogy amit az iskolával elkezdtünk, és amiben hittünk, azt nem csináljuk rosszul. Emellett az év összes olyan balettjében, amelyben gyerekek voltak, a mi növendékeink léptek színpadra, és meg tudták csinálni a kért feladatokat. Már száz fölött van a növendékek száma úgy, hogy sokakat el is küldtünk a felvételi után, illetve akár év közben is van eltanácsolás. Nagyon hiszek ebben az iskolában, igaz, még nagyon kicsik vagyunk, hiszen csak a második évet tapossuk. De minél több olyan hely van, ahol profin képeznek táncost, a mindenkori balettigazgatónak annál több lehetősége lesz, hogy magyar táncosokat vegyen föl. Ezt már sokszor elmondtam, de
amikor én jelentkeztem, még ezer fiúból választottak ki tízet-tizenkettőt.
A mostani években azt hiszem ötven gyerekből – fiúkból és lányokból – választanak.
És az a konfliktus megoldódott, ami a Magyar Táncművészeti Egyetemmel alakult ki a névválasztás miatt? (Az MTE sérelmezte, hogy balettintézetnek nevezik az Operaház újonnan elindított klasszikus balett képzését, mivel ezt a kifejezést a Táncművészetire szokták általában használni – a szerk.)
Nem mi generáltuk egyébként sem ezt a konfliktust. Volt egy minisztériumi egyeztetés, és azóta semmi probléma nincs ezzel. Tulajdonképpen az iskolánál is a saját nevünket használjuk: Magyar Nemzeti Balett, csak ott van még mellette, hogy intézet, és aki akart, ebbe megpróbált belelátni dolgokat. Nyilvánvaló, hogy senki nem örül a konkurenciának, szerintem ebből indulhatott ki a vita, de nyugvópontra került a konfliktus.
A Táncművészetin folyó képzéssel meg van elégedve?
Nem az én feladatom ezt megítélni. Ha sok tehetséges gyereket tudnak a végzésig elvinni, akik aztán ide akarnak szerződni – ha ide akarnak egyáltalán, mert a határok ugye most már nyitottak – én boldogan megnézem őket. Illetve bármikor állok az intézmény rendelkezésére, ha felkérnek valamire. Nekem semmilyen negatív érzésem nincsen az MTE irányába.
Diplomát csak a Táncművészeti Egyetem lehet szerezni táncosként, de ha jól tudom, az Operában is szeretnének a jövőben akkreditált képzést.
Természetesen tervben van, hiszen a próbaidőszak megtörtént. Elindult a képzés, és működőképes. Ahogy elkészül az Operaház, még jobbak lesznek a körülményeink hozzá, hiszen a tervezéskor a növendékeinkre is gondoltunk. Az Eiffel Műhelyházban is lesz lehetőség a gyakorlásra. És itt van ez a hely is, ahol beszélgetünk, a Berni utcában, amelynek a megtartását tervezzük.
A Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű turné egyik állomásán A víg özveggyel. Fotó: Nagy Attila
És mi várja magát az együttest a felújított Operaházban?
Én nagyon boldog lennék most, mint táncos, ha ilyen termekben lehetne gyakorolni. Külön helyet kapott az összes kiszolgálóegység is: a masszőrök, a gyógytornász, a csontkovács…Fantasztikus színpadunk lesz, a mestereknek és a szólistáknak is lesz külön öltözője, illetve lesz ott szauna, étkező és a kikapcsolódásra szolgáló green room, de még hosszan tudnám sorolni, milyen új helyiségekkel gazdagodunk.
Tehát az épületen belül nagyobb teret kap az együttes, mint eddig?
Egyedül a balett kapott sokkal nagyobb teret. Ez azért lehetséges, mert a műhelyek kiköltöznek az Eiffel Műhelyházba, és az így felszabadult hely nagy részét a balett kapta meg. Az, hogy Ókovács Szilveszter így döntött, mutatja, hogy mekkora támogatást kapunk a főigazgatótól.
Nemrég elolvastam a Függöny mögött című könyvet, amelynek a Magyar Nemzeti Balett a főszereplője. Van egy rész, ahol a táncosok – és Ön is – arról beszél, hogy nem feltétlenül bátorítanák a gyerekeiket arra, hogy ezt a pályát válasszák, mert annyi buktatóval és nehézséggel jár. Nincs itt némi ellentmondás, hogy arra szeretnénk rávenni a gyerekeket, hogy jelentkezzenek táncosnak, miközben a sajátjaikat óvnák ettől?
Talán van, ha ezt így akarjuk érteni, de inkább arról van szó, hogy egy szülő mindentől félti a gyerekét. Persze, a mi szakmánkban is van buktató és veszély, de szerintem a világ legszebb szakmája. Az, hogy valaki azt csinálja egész életében, amit szeret, az már eleve jackpot.
Az ország legszebb épületébe járhat dolgozni, a világ legszebb zenéire táncolhat,
mindezt gyönyörű kosztümökben. Vagy ott vannak a sikerek, a táncosi szakma csúcspontjai, amiket elérhet – természetesen ezért meg kell dolgozni. Tehát persze, óvjuk a gyerekeket, de segítjük is őket, ha ezt szeretnék csinálni. Vannak olyan balerinák, akiknek a gyerekei jövőre már a Magyar Nemzeti Balettintézetbe jelentkeznek. Óvjuk őket, de örülünk is ennek.
Ezzel kapcsolatban az is felmerül, hogy milyen pályaképe lehet egy táncosnak. Ha jól tudom, ez is fontos célkitűzése volt, hogy a szakma megbecsültségén javítson.
Néha félreértésként jelenik meg a médiában, hogy ahogy valaki befejezi a táncolást, vége mindennek. Ez nincs így, hiszen ott van az életjáradék, amit a Magyar Nemzeti Balett és pár nagy együttes táncosai kaphatnak meg. Persze ezért tenni kell, nem alanyi jogon jár, hanem el kell jutni odáig, ahogy másoknak is meg kell dolgozniuk a nyugdíjért. De
a mi szakmánk nagyon rövid, és a táncosok az egész életüket teszik fel rá.
Egyetértés született abban, hogy ha nem lenne életjáradék, akkor még ennyi jelentkező sem lenne a pályára. Ez nagy eredmény, és ha tudjuk még finomhangolni a rendszert, akkor még jobb lesz.
Mit gondol, miben változott meg leginkább a balett világa azóta, hogy Ön elkezdte a pályáját táncosként?
Nagyon sok minden változott, hiszen mint minden más, a balett is ugyanúgy fejlődik. Ami tíz évvel ezelőtt elég volt, az most már kevés. Ugyanaz van, mint ami a sportban is történik. Ebbe az irányba megyünk mi is, ami nem biztos, hogy minden szempontból jó, de ilyen a világ: mindig egy picivel többet szeretnénk. Ezért van szükség a finomhangolásra: meg kell találni azokat a pontokat, ahol még jobbnak lehet lenni. Nem feltétlenül még több technikai bravúrra kell törekedni, hanem amit most tudunk, azt minél tisztábban csinálni, és művészileg még hitelesebben. Mindig lehet új kifejezésmódokat, koreográfusokat is találni, mindig lehet változtatni a díszleteken, kosztümökön, ez kimeríthetetlen forrás a megújulásra.
Néha különleges feladatok is megtalálják az együttest. Látta már a Vörös veréb című filmet?
Hogyne, megnéztem. Nem kopogtatnak folyton az ajtón, hogy Jennifer Lawrence-szel forgassunk filmet (a Vörös veréb egyik jelenetét az Operaházban forgatták, és a Magyar Nemzeti Balett táncosai is feltűnnek benne a balerinát alakító Jennifer Lawrence mellett – a szerk.). Tolongtak a balerinák, hogy részt vehessenek egy hollywoodi produkcióban, és nagyon élvezték. Mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a forgatásról, és még egy tiszteletvetítést is rendeztek nekünk. A stáb is küldött egy hosszú köszönőlevelet, hogy milyen szuper és fegyelmezett volt a csapat, és hogy jó volt velünk dolgozni. Ez nekem megint visszajelzés arra, hogy jó, amit itt csinálunk.
A Pinceszínház mély fájdalommal tudatja, hogy öt nappal az 57. születésnapját követően április 27-én elhunyt Tóth Zoltán színművész kollégánk és barátunk, akit a színházunk három produkciójában is láthatott a közönségünk az előző és a jelenlegi évadunkban – áll a Pinceszínház közleményében.
Zoli tavaly februárban Háy János A Gézagyerek című darabjában debütált színpadunkon Herda Pityu megformálójaként. (A legutóbbi hetekben, kórházi kezelése idején Horváth Lajos Ottó színművészt kértük fel a helyettesítésére.)
Több alkalommal műsorra tűztük szeretett és idén kereken tíz éve játszott saját Svejk! Vacsorázunk! című zenés előadását a kamaratermünkben. Tolmácsolásában nem csak megismerhettük Hašek legendás katonafigurájának történetét, hanem megkóstolhattuk a Monarchia ételeit, ízeit is.
Legutóbbi, márciusi bemutatónkban, Hamvai Kornél Márton partjelző fázik című darabjában az életét összegző címszereplőt alakította – mindössze két előadás erejéig, egészségi állapota miatt az áprilisi előadásokat le kellett mondanunk.
Tóth Zoltán pályája kezdetén kis szerepekben kisembereket játszott. Az évtizedek folyamán beérkezett művésszé vált, elmúlt a kis szerepek ideje, de játszani mindvégig kisembereket szeretett igazán.
Élete végéig börtönbe kerülhet a most 80 éves Bill Cosby, Amerika egykor legnépszerűbb komikusa, miután az esküdtszék bűnösnek találta perének újratárgyalásán.
Bill Cosby Fotó: MTI/EPA/Tracie Van Auken
Az ítélet szerint Bill Cosby 2004-ben philadelphiai otthonában erőszakolta meg Andrea Constandot, a Temple Egyetem munkatársát. Cosby azt állította, hogy kölcsönös beleegyezésen alapult az aktus, a nő viszont tagadta, és azt mondta:
Cosby előtte gyógyszerekkel elkábította.
2017 nyarán eredménytelenül zárult az első tárgyalás, mivel az esküdtszék több mint 52 órán át tartó tanácskozás után sem tudott egyhangú ítéletet hozni. Az újratárgyalásra a Weinstein-botrány kirobbanása nyomán a szexuális zaklatások ellen alakult MeToo mozgalom hatására került sor.
Az esküdtek a tárgyalás kezdetén valamennyien úgy nyilatkoztak, hogy tisztában vannak a mozgalom céljaival, de részrehajlás nélkül döntenek. Cosby ügyvédjei viszont boszorkányüldözésről beszéltek. Ugyanakkor az elmúlt években
Bill Cosbyt összesen 60 nő vádolta meg azzal, hogy elkábította és megerőszakolta őket.
Az áldozatok között vannak modellek, pincérnők és a szórakoztatóipar munkatársai is. Az esetek egészen a hatvanas évekig nyúlnak vissza, legtöbbjük azóta már elévült.
Bill Cosby az amerikai televíziós sorozatok első fekete sztárja volt, 1965-től kezdve közel 40 évig hihetetlenül népszerű volt egész Amerikában. Négy Emmy- és kilenc Grammy-díjat kapott. Nős, több gyereke van, imázsában kulcselem volt a családközpontúság – legalábbis amíg ki nem derültek a zaklatási ügyei.
A CNN szerint most ebben az egy ügyben akár 30 év börtönt is kaphat. Vagyis, mivel már 80 éves, élete hátralevő részét rácsok mögött töltheti. Egyelőre házi őrizetbe került.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Ezúttal is a folyamatosan becipelt, ide-oda rendezgetett, mindinkább összezsúfolódó székek csaknem kilökik az életből a két öreget, akik fogadják a víz irányából érkező látogatókat. Beszélnek hozzájuk, udvariaskodnak, akár hajbókolnak előttük, hiszen nevezetességek, nagyságok is jönnek és jönnek, még maga a császár is megérkezik. Láthatjuk, hogy az idős házaspár egyre izgatottabb, mind kapkodóbbá válnak a mozdulataik, hadaróbbá lesz a beszédük. Aggódnak, nyugtatgatják egymást, hurcolásszák befelé a még fellelhető székeket, iparkodnak az újabb és újabb vendégeknek helyet találni.
