Vélemény

Jön a tavasz és a téli rezsicsökkentés

Úgy látszik, a választásig most már minden nap kapunk valamit. Ránk is fér a sok ajándék a kormánytól, ami azt illeti, az elmúlt négy évben nem voltunk túlságosan elkényeztetve.

De most ennek vége, megnyílnak a kabinet pénztárcái, és amit eddig visszatartott, nehogy mohó módon idő előtt föléljük, azt most mind ideadja nekünk.

Még fel sem ocsúdtunk a tegnapi bejelentésből, hogy az Idősek Tanácsának ajánlására húsvét – és a választás – előtt minden nyugdíjas kap tízezer forint értékű Erzsébet-utalványt, ma a miniszterelnök személyesen jelentette be a Facebookon a téli rezsicsökkentést. Vagyis azt, hogy az idei nagy hidegre való tekintettel minden család 12 ezer forintot jóváírhat a gázszámlájából. Akik fával fűtenek, azok sem maradnak ki a jóból, egymilliárd forinttal megemeli a kormány az erre szánt támogatást, ennek végrehajtását pedig egyenesen Pintér Sándor belügyminiszter felügyeli.

Persze, holnap is lesz nap és holnapután is. 31-et kell még aludnunk a választásig, jó lenne tudni, bírja-e ígéretekkel a kormány, tartani tudja-e a maga által diktált ajándékozási iramot.

Lenne még számtalan ötletünk, hogy mivel lehetne megörvendeztetni bennünket, de ezeket most nem vezetjük elő, mert nem szeretnénk követelőzőnek látszani.

Kampány Fidesz módra

Óvodai ablakcsere alapkőletétele, kopjafa avatása, disznótor megnyitása, egy kis patakon átívelő híd átadása, iskolai renoválás alapkőletétele, helyi békemeneten való részvétel, egy 19. századi tűvész emléktáblájának az avatása, a Soros és a migránsok miatt kialakult települési vészhelyzetről szóló fórumok, vasútállomás tervezett megnyitásának az ünnepélyes bejelentése, egy óvodai csoport festményeinek a kiállítási megnyitója, tánc óvodásokkal – van, aki irigyli azt az embert, akinek ez szerepel a programjában ezekben a hetekben?

 

Azt már megszoktuk, hogy a választások közeledtével – furcsa módon – egyre sztahanovistábbak az állami megbízásokon dolgozók, s hősies munkájuknak köszönhetően nap mint nap újabb és újabb vagyonelemmel gazdagszik kicsiny kis országunk. S ha már elkészül egy-egy ilyen vagyontárgy, hát illik azt átadni – legyen az egy kis hidacska, egy autóbuszmegálló, játszótér vagy tűzoltóállomás. Az átadás pedig ilyentájt valahogyan mindig olyanra sikeredik, hogy érdemes csinnadrattával megtartani – s persze valamely kormányhű potentátot is illő –  sőt, mi több, egyenesen kívánatos – erre felkérni.

Persze van, amikor valahogyan mégsem jut elegendő átadás erre a pár hétre. Nem gond! Szerveznek alapkőletételt! Vagy bejelentik, hogy majd megnyitnak valamit… S ha ez sem elég, lehet helyi békemenetet szervezni, migránsozni és sorosozni egy jó nagyot.

S persze mindezt meg lehet, pontosabban jó előre meg kell hirdetni, szórólapokon is – hadd lássa a helyi pórnép, milyen jóságos a regnáló kormány, s mit hoz(hat) a kormánypárt képviselőjelöltje a térségnek.

Bevallom, én jókat mulattam (volna, ha nem lenne ekkora tétje) a kampány eme megnyilvánulásán. Tényleg (tragi)komédiába illő programpontok vannak a szórólapon, bár az én személyes kedvencem még ezek közül is kirí. Ennek kiötléséhez kellett azért gógyi:

Ukk vasútállomás tervezett megnyitásának az ünnepélyes bejelentése.

A tervezettnek a bejelentése…

Persze, mindezt már megszoktuk – végtére is nem az első parlamenti választási kampányt kell nekünk, választóknak ezekben a hetekben végig asszisztálni. De még ennek fényében sem semmi az, amit ez a fideszes jóember csinál ezekben a napokban.

Ha rossz a kedve, olvassa el Fenyvesi Zoltán Fidesz-KDNP országgyűlési képviselőjelölt szórólapját, amelyet Gőgös Zoltán szocialista politikus tett fel a közösségi portálra!

Érdemes!

Azért osztom, sőt meg is hirdetem, hogy mindenki lássa hogyan működik a Fidesz, és Fenyvesi Úr személyében kit akarnak a…

Közzétette: Gőgös Zoltán – 2018. február 28.

 

Miről beszélnek a lángok?

Moszkvai tudósítóként a nyolcvanas évek elején vagy tucatnyiszor jártam végig a két főváros közötti majd 2200 kilométernyi autóutat, ami az akkori körülmények között egy kisebbfajta kalandnak is beillett. Ha tehettem, úgy indultam útnak, hogy az első nap délutánján Ungvárra érkezzek, legyen időm bekukkantani a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségébe, találkozzak Balogh Jóskával és Eszterrel a feleségével. Ilyenkor esténként kicsit kvaterkáztunk is, beszélgettünk a kinti magyarok helyzetéről. Érdekes, tanulságos volt.

Nagyon megváltozott azóta a Kárpárt-alján élők helyzete is. Nem mondom, hogy abban a „szovjet-világban” minden a helyén volt, de tulajdonképpen jól megvoltak egymással a különféle nemzetiségű népek. Akkor is voltak súrlódások, de a magyar-ukrán viszonyt inkább példásnak mondanám, a magyarok nyugodtan mondhatták magukat magyarnak, és senkinek nem esett bántódása, ha az időt úgy mérte, „mi szerintünk” meg „ő szerintük”.

Ma már csak az áttelepültek elbeszéléseiből ismerem az ungvári körülményeket. Vannak ismerőseim, akik a kelet-ukrajnai háború és a sorozások elől menekültek Magyarországra, egy részük azóta már tovább is állt valamelyik nyugat-európai országba. Akik otthon maradtak, kénytelenek óvatosabban büszkélkedni a nemzetiségükkel, mert a felerősödött ukrán nacionalizmus időnként komoly konfliktusokat okoz a nyugati „végeken” is. A Majdan-forradalom mélyen szunnyadó gyűlölködéseket hozott a felszínre, amelyek gyakran végletekig szélsőséges indulatokkal párosulnak, és nemcsak az oroszokkal, hanem minden más nemzetiséggel szemben is.

Van ebben persze némi irigység, hiszen a Kárpát-alján élő ukránok azt látják, hogy a magyaroknak jobban megy a sora, több támogatást kapnak Budapestről, mint ők Kijevből. A magyar lakta településeken gyakran jelennek meg a hazai segélyszervezetek szállítmányai, különféle szeretetcsomagokat kapnak a leginkább rászorulók, magyar könyveket a falusi könyvtárak és az iskolák. És akkor még nem beszéltem a különféle csatornákon eljuttatott sok millió forintról, a kettős állampolgárokat megillető kedvezményekről, az európai útlevélről és persze az irreálisan magas magyar nyugdíjról, ami nemcsak nyírségi és borsodi kisnyugdíjasok, hanem az ukránok szemét is „csípi”.

Ezért talán érthető, hogy a „Majdan-harcosok” még azon az áron is áterőltették a kijevi parlamentben az oktatási nyelvtörvényt, hogy az hangos tiltakozást váltott ki mind az uniós vezetők, mind a magyar kormány részéről. Felvállalták azt a konfliktust is, hogy Magyarország mindaddig blokkolni fogja az uniós közeledési és a NATO csatlakozási tárgyalásokat, amíg engedményeket nem tesznek a nyelvi követeléseknek.

A konfliktus ukrán olvasata szerint nem is értik miért tiltakozunk. Kijev ugyanazt hirdeti, mint Trump, vagy amit a magyar kormány: Ukrajna mindenek előtt! Az ukrán nemzettudat azt diktálja, hogy minél erősebb és központosítottabb legyen az állam, minden szinten ukránosítsák a lakosságot. Aki tanulni, érvényesülni akar, az sajátítsa el az ország hivatalos nyelvét, aki pedig ezt nem akarja, annak – fogalmazzunk így – fel is út, le is út. Ukrajna így lesz az ukránoké.

Aki másképp gondolja? Számoljon a következményekkel. Ismeretlenek kedd hajnalban Ungvár belvárosában felgyújtották a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) központi irodáját.

Soros György tündöklése és bukása

Eltűnt a plakátokról az újsághirdetésekből Soros György fényképe és ezzel együtt a felszólítás, hogy meg kell őt állítani. Az egykor a Fidesz mai vezetőit is támogató 87 éves magyar származású amerikai milliárdos fotójával és róla szóló szövegekkel nemrég még Dunát lehetett volna rekeszteni, ám a vasárnapi hódmezővásárhelyi választás óta alig lehet látni valahol.

Soros György már nem téma. Budai Gyula tegnapi sajtótájékoztatóján ugyan időlegesen előkerült, de ez feltehetőleg annak tudható be, hogy a volt feljelentésügyi biztost elfelejtették értesíteni a változásról.

Márpedig fontos tudni, hogy aktuálisan ki az ellenség és ki a barát. Kit kell szeretni, és kinek kell nekimenni.

Lehet, a Fidesz központban úgy ítélték meg, hogy kissé túltolták s biciklit, és ez a 87 éves idős úr nem alkalmas arra, hogy a magyarok a tőlük elvárt szinten és minőségben gyűlöljék.

A migránsok még maradhatnak, mint elsőszámú közellenség, Brüsszel véleményes. Bennük még van valamennyi tartalék, tőlük valószínűleg továbbra is meg kell védeni az országot. És ki más lenne, aki megvéd bennünket, mint a kormány?

Soros azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért megbukott. Egy ideig jó ellenségnek számított, de az utolsó időkben egyre rosszabbul teljesített. Talán mert a magyar emberek, bármennyire is szerették volna, nem voltak képesek elhinni, hogy minden rossz miatta van.

Hogy Tiborcz István, Orbán Viktor miniszterelnök veje azért állhat – a szó szoros értelmében fényűző módon – a saját lábán, mert Soros rosszat akar a magyaroknak. És Mészáros Lőrinc sem azért keres még álmában is milliókat, mert Soros György a magyarok elleni gaztettekben mesterkedik.

Soros György megbukott. Új ellenség kerestetik.

Vejetek vagyunk

Idegen tollakkal ékeskedünk: a címet a Kétfarkú Kutyapárttól kölcsönöztük, ez a mondat lesz a viccpárt március 15-i békemenetének egyik jelszava. Nem loptuk el a címet, csak – fideszes szóhasználattal – megvédtük. Úgy gondoljuk, hogy ez fejezi ki leginkább a kormányzatban az elmúlt hetekben eluralkodott kommunikációs zűrzavart, és az ennek nyomán kialakult helyzetet.

Mindez a Fidesz hódmezővásárhelyi veresége óta láthatóvá is vált. A Fidesz elleni korábbi támadásokat – Mészáros Lőrinc mesébe illő gazdagodását, Rogán Antal, helikopterezét és a letelepedési kötvények körüli mozgolódását, a Lázár János földjei közé beékelődött titokzatos kastélyt – még lehetett titkolni, vagy bagatellizálni. Az volt a látszat, hogy hát igen, vannak, akik nem teljesen törvényesen élnek, de Orbán Viktor és a családja minden gyanún felül áll.

Ezen az imázson keletkezett egy minden korábbinál hatalmasabb rés, amikor kiderült, hogy a miniszterelnök veje, Tiborcz István nyakig benne van az országot milliárdokkal megkárosító Elios-ügyben. Az Európai Unió Csalás Elleni Hivatalának sokáig titkolni próbált, ám végül kiszivárgott jelentése szerint központilag szervezett bűncselekmények sorozatáról van szó. A kormánypárti sajtó természetesen nem foglalkozott az üggyel, amikor meg mégis, mert muszáj volt, a felelősséget megpróbálták az időközben ellenséggé vált egykori barátra, Simicska Lajosra tolni. Az MTI még Tiborcz István nevét sem volt hajlandó leírni, az ellenzéki pártok ezzel kapcsolatos közleményeinek közlését – ha szerepelt bennük Tiborcz neve – rendre megtagadta.

De az internet világában az információ terjedését legföljebb lassítani lehet, megállítani nem. Ez volt az egyik legfőbb oka a hódmezővásárhelyi bukásnak, és ez az, amiért most a Fideszben minden korábbinál nagyobb kommunikációs káosz mutatkozik. Ennek kezelésére úgy tűnik, nincs megfelelő ember, a Független Hírügynökségnek épp ma nyilatkozó Kovács Zoltán – nem a kormányszóvivő, hanem az Élet és Irodalom főszerkesztője – arról beszélt, hogy amíg velük volt Simicska Lajos, nagyobb eséllyel kezelhették az ilyen és ehhez hasonló nagyságrendű botrányokat.

Korábban Kádár János regnálása idején volt egy olyan közvélekedés, hogy a János bácsi puritán, tisztességes ember – szokta is mondani, hogy én a gyalogosok pártján állok – és amikor a sokaknak szemet szúró visszaélések, a törvénytelen gazdagodások kerültek szóba, szinte mindig hozzátették: a János bácsi rendes ember, kár, hogy ennyi gazemberrel van körülvéve.

Akik ezt mondták, abba már „elfelejtettek” belegondolni, hogy Kádár volt az, aki „ezekkel a gazemberekkel” körülvette magát.

Az Elios-ügy elért az Orbán-családig, és a nép ezt sokkal nehezebben tudja tolerálni, mint amikor „csak” a főnök körüli csókosok lopnak.

Győztes kerestetik

A hódmezővásárhelyi Fidesz-fiaskó óta már sokan tudják, amit korábban is sejteni lehetett. Azt, hogy a Fidesz megbukott. Nem nagy bátorság ezt kimondani, a vak is látja, hogy a vesztes már megvan: a nemzeti együttműködés rendszerének élcsapata lejtmenetbe kapcsolt, innen már nagyon nehéz visszakapaszkodni.

A Vezénylő Tábornok és csapata vesztettek. Tudják ezt ők maguk is, ezért az idegesség, a növekvő arrogancia, az, hogy gyakorta már a látszatra sem ügyelnek.

Csodafegyverben nem bízhatnak a hatalmon lévők, ellőtték az összes puskaporukat. Már csak az elvakult Orbán-fanok hisznek nekik, a többiek számára ez nem több mint egy rosszul előadott tündérmese.

A vesztes kiléte már ismert, csak azt nem lehet még tudni, hogy ki fog győzni.

Győztes kerestetik. Sőt, győztesek. Egyedül ugyanis senki nem fog nyerni a Fidesz ellen. Nem azért, mintha a Fidesz annyira erős volna. Épp ellenkezőleg: kutyaütő csapat ez, jobb bajnokságban pofozógép lenne. A kapus rendre árnyékra vetődik, a védelem átjáróház, a középpályások csak keresik a labdát, a csatárok még helyzetbe sem kerülnek. Hogy ez a pancser gyülekezet a tabella élén áll, kizárólag annak köszönhető, hogy az ellenfél még mindig a csapatösszeállítással van elfoglalva.

Ha április 8-án nem Kubatov-közeli kopaszok vizslatják majd a vállunk mögött, hova húzzuk az ikszet, akkor kijelenthetjük, hogy a vesztes már megvan.

A győztes azonban még nem látszik sehol.

Fogy az idő. Győztes kerestetik.

A polip csápjai között

Hódmezővásárhelyi ismerősöm a minap felháborodva hívott fel, mert az ő neve is szerepelt azon a szórólapon, amit egy „ismeretlen” szervezet aktivistái dobáltak be a város majd minden polgárának levélszekrényébe. Mindennek elmondták az ellenzéki jelölt híveit, csak kedves barátomnak nem, ráadásul olyan személyeket neveztek meg a város ellenségének, akik korábban részt vettek Márki-Zay valamelyik kampányrendezvényén.

Első felháborodásukban sokan arra tippeltek, talán valamelyik helyi rendezvényen készült Kubatov-listájára került fel a nevük, de aztán komorabb gondolatok kezdték foglalkoztatni az embereket. Nem arról van-e szó, hogy a tavalyi év végén sebtében elfogadott, és január 1-től hatályba lépett kormányzati elektronikus adatgyűjtés mutatta ki a „foga fehérjét”? Nem egészen légből kapott az a feltételezés, hogy a harmadik Orbán kormány talán még a választások előtt főpróbát tartott, és az adattrezorba valakik (aligha jogszerűen) belenéztek, és valamilyen módon megcsapolták az ott tárolt személyes információkat.

Egy novemberi salátatörvény „fodrai között” rejtették el a gigantikus kormányzati információs központ létesítésének tervét, amelyet december utolsó napjaiban szentesített is a törvényhozás. Azóta, mint egy kíváncsi polip, úgy fonja körbe csápjaival mindennapjainkat az állam. Szorgosan gyűjt rólunk minden információt: az utcai kamerák látják merre járunk, a boltokban lesnek minket az eredetileg a tolvajok leleplezésre szánt „szemek”, nem bújhatunk el sem a buszokon, sem a villamosokon. Minden, korábban csak házi használatra felszerelt kamera képét, hangfelvételét kötelező beszolgáltatni a központi adatbankba.

Az orvosok is jelentenek, ha gyógyszert megyünk felíratni. Háziorvosomtól tudom, hogy azok a kérdések, amelyeket a legutóbbi találkozásunk alkalmával feltett, nem az ő „kíváncsiságát” voltak hivatottak kielégíteni, hiszen évek óta ismer. Minden kollégája megkapta a listát, a válaszokat digitalizálva el kellett küldeniük a nagy „nemzeti nyilvántartásba”. Már az sem titok a kormány emberei előtt, milyenek a szexuális szokásaim, kezeltek-e pszichiátrián, hány tablettát szedek naponta, és mire.

Nem is tudom, miért vagyok kiakadva. Miért csodálkozom azon, hogy az utcánkat végigjáró fideszes aláírás-vadászok hozzám be sem csöngettek. Nem volnék meglepve, ha egy esetleges későbbi „nemzeti konzultáció” levelét már hiába várnám. Ha maradna a NER kormánya, néhány év múlva a választási névjegyzéket sem küldenék. A választások is feleslegessé válnának. Mást sem kellene tennie a kormánynak, csak bekapcsolni azt a bizonyos számítógépet, ami percek alatt „kiköpné” az eredményt, hiszen a szokásaink, életmódunk alapján pontosan tudnák, milyen a politikai attitűdünk, ha tehetnénk, hová készülnénk behúzni azt a bizonyos ikszet.

Ezek után miért volnának egyáltalán kíváncsiak a véleményünkre?

Helyszíni tudósítás egy sörözőből – Vásárhely után egy nappal

Levelet kaptunk egy olvasótól. Nem is levél valójában, hanem tudósítás. A történet látszólag egy sörözőben játszódik, a valódi színhely a magyar valóság. Olvasónk azt írja: „Az alábbi írásomat névvel nem vállalhatom, mert elveszíthetem a megélhetésemet. Igen, gyáva vagyok – ezt elvállalom, de nem csak a magam életéért felelek. Használják, ha arra érdemesnek találják.”

Mi ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy itt tart Magyarország, idáig jutottunk.

És akkor a beszámoló.

„Február 26-n, a Hódmezővásárhely utáni nap estéjén Budapesten, egy belvárosi sörözőben. 18 óra után érkezem, és azonnal asztalt kapok. Kicsit csodálkozom, itt ritkán van hely, ha igen, akkor is fenn az emeleten, de most lent, szuper helyen kínálnak asztalt, csak egy bökkenő van, de nem tehetek semmit, a szomszéd asztal elég közel van, ahol 3 fiatalember üldögél, úgy 30 körüli lehetnek. Szemmel láthatóan utálják, hogy hallótávolságban ülök le, így azonnal előveszem a mobilomat, és elmerülök benne.

Csakhogy egy mondat megüti a fülemet, akárhogy is próbálok semleges „se nem hall se nem lát” lenni. Azt mondja az egyik, hogy „El tudjátok képzelni, hogy mihez fogunk majd magunkkal ellenzékben?” Egyetlen pillanat alatt foszlik szét a szalonképes ott sem vagyok érzésem, és elkezdek lopva figyelni. (Rendben van, nem vagyok büszke rá, de ez történt.) Azt hiszem, jelezhették egymásnak, hogy csendesebben, mert innentől egyetlen hangot sem hallok. Beletörődve a dologba, bedugom a fülesemet, demonstrálva, hogy nem vagyok jelen. Innentől csak nézegetek és gondolkodom – van rá 5 percem, amíg megérkezik a barátnőm a rendes havi sörözésünkre. Azt látom, hogy három okos, jóarcú, szerénynek tűnő, udvarias civilizált fiú búsul nagyon mélyen, még a sörük is alig fogy.

Belegondolok, hogy 8 éve talán még nem is végeztek az egyetemen, valami ideológiailag elkötelezett munkájuk lehet, látszik rajtuk, hogy nem apukától van pénzük, a nem olcsó sörözőben otthonosan és hangsúlyozottan civilizáltan viselkednek.

Ezek a fiúk ártatlan, lelkes hívőknek tűnnek, akik most belenéztek a sötétnek is elképzelhető jövőbe.

Barátoknak látszanak, ami nagy dolog manapság, hogy meg tudnak bízni egymásban. Együtt szomorkodnak, tanácstalankodnak, depiznek és paráznak. Este lévén egy takarékos gulyáslevest fogyasztanak, és csak két kör sör tűnik el úgy másfél óra alatt.

Az este vége felé egy abszurd ötletnek engedve átvillan az agyamon, hogy még az is lehet, hogy ezek a fiúk, egyszer majd listára kerülnek, magyarázkodhatnak, hogy ők nem tudták nem értették, csak dolgozni akartak, nem bántottak senkit (és tényleg csak hívő részecskéi egy gépezetnek) stb, már rég ráuntunk erre, és inkább úgy döntök, a történelem nem fogja ilyen sematikusan ismételni önmagát.

Megsajnálom őket, de biztatónak érezem az elfogadást a viselkedésükben. Eddig azt gondoltam, a hatalom nem engedi majd a fogai közül a koncot, történjen bármi. Ez a három fiú azonban azt gesztikulálja itt a tudata alól is, hogy berontott ugyan a vereség esélye az eddig diadalmas életbe, de ezt tudomásul kell venni, esetleg újra kell építkezni, és jelét sem mutatják a harcias, a demokráciát  félresöprő, általam rettegett  félelmetesen fenyegető erőnek.

Így azután nekünk a barátnőmmel elég vidáman múlt el ez a hétfő este!”

Jézusmária, győztünk!

Alighogy győztünk, máris fanyalgunk. Nem tetszik a hősünk, akit győzelemre segítettünk. Most jöttünk rá, hogy ez a mi győztesünk, aki által mi is győztesek lettünk, nem olyan, mint amilyennek gondoltuk. Valójában persze nem gondoltunk róla semmit, mert azt is csak titkon reméltük, hogy vele majd elkergethetjük a Fideszt Hódmezővásárhelyen.

Megtörtént.

Hogy is mondta a rendszerváltozás hajnalán, az MDF győzelmekor – hú, de régen volt! – Beke Kata? Jézusmária, győztünk!

Itt állunk most a győztesünkkel, tanácstalanul, és se kiköpni, se lenyelni, nem tudjuk. Sokunknak túlságosan jobboldali, a szükségesnél is keresztényebb. Lám, már a megválasztása estéjén is miket mondott. Másoknak, akik szintén velünk vannak, az új polgármester nem elég magyar, nem elég ájtatos, és még csak megközelítőleg sem olyan, amilyen.

A mi hazánkban már régóta két Magyarország van. E kétfelé szakított ország egyik felén azok élnek, akik szeretik, ha van valaki, aki megsimogatja a fejüket, amikor jók, és csak kicsit fájó kokit ad, ha rosszak. Elfogadják, hogy e diktatúrát üzemeltető bácsi mindenkiről tudja, hogy az illető jó-e vagy rossz.

Apánk helyett apánk.

Gondoskodik rólunk, gondolkodik helyettünk.

Ha lop, hát istenem, van ilyen – a másikak is loptak.

A múltba néző árvalányhajasok alattvalók szeretnek lenni, mert nem hisznek abban, hogy a sorsukat maguk is képesek irányítani.

A másik Magyarország lakói vegyes társaság: sok mindenről mást gondolnak, de néhány dologban egyetértenek. Abban például, hogy szeretik magunk eldönteni, hogy mikor jó magyarok, hazafiak, családapák, polgárok. Nincs szükségük arra, hogy más mondja meg helyettük, hogy mi a jó nekik. Magukban hisznek – abban, hogy nem a ráolvasás, hanem a munka számít. Nem a lózungok, hanem a 3 T. Tehetség, tudás, teljesítmény.

Ja, és nem szeretik a lopást. Azt sem, ha a mieink lopnak.

Akkor áll majd talpra ez az ország, ha e két tábor elfogadja a másikat. Nem holnap lesz ez, de olyan nincs, hogy valamikor ne váljon élhetővé ez a haza. Olyanná, amelynek a polgárai nem hivalkodnak a magyarságukkal, hanem büszkék arra, hogy magyarok. Mert lehet mellébeszélni, maszatolni, múltat másítani, de vannak örök emberi dolgok, amelyek nem változnak.

Például az, hogy a tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.

Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy nem csak mi vagyunk magyarok, nem csak mi vagyunk demokraták, hanem azok is, akik másként magyarok, és másként demokraták, mint mi.

Ez a hódmezővásárhelyi történet egyik fontos tanulsága: hogy nem a tévedésektől kell tartanunk, hanem a tévedhetetlenektől.

Meleg zuhany

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szurkoltam az ellenzéki összefogás sikeréért. Szinte folyamatosan lestem a híreket, noha meglehetősen távolból kísértem az eseményeket. Aztán megjött az eredmény, ami szerencsére jó ideje nem az első hideg zuhany volt.

Most olvasom a különféle magyarázatokat. A közismert fideszes publicista azon kesereg, hogy egy szimbolikusan kényes politikai térben a „baloldal” aratott sikert. Mások arról beszélnek, hogy a siker kulcsa tulajdonképpen az, hogy a „baloldal és a Jobbik” képes volt összefogni. Aztán olyan vélemény is van, hogy a „szocialista szavazók” felébredtek és ők döntötték el a választást.

Abban mindenki egyetért, hogy az úgynevezett vásárhelyi modell lehet a kulcs ahhoz, hogy a tavaszi választásokon az ellenzék országosan is jó eredményt érjen el. A mozgósítás sikeres volt, valójában a magas részvételnek köszönhető az ellenzéki előretörés. Márki-Zay olyan szavazókat tudott behozni, akik egy más felállásban bizonyára otthon maradtak volna, vagy esetleg a Fideszre szavaznak. Vagyis lefordítva: megint kiderült, milyen fontos a személyiség szerepe a politikai sikerekben.

De valójában Vásárhelyen ki is nyerte el a városi polgármester tisztét? Virtigli baloldalai politikus győzte le a fideszes ellenfelét? Szó nincs róla. Márki-Zay katolikus, mélyen vallásos, polgári családban nőtt fel, maga nyilatkozta, hogy a rendszerváltást örömteli eseményként élte meg, és azóta is mindig a jobboldali, keresztény pártokra szavazott. Hét gyerekük van, noha a felesége valamikor szerzetesnek készült. Ujhelyi István, a szocialisták EP-képviselője pontosan érzékelte a helyzetet, egy nyilatkozatában azt hangsúlyozta: a keresztény-konzervatív célokat követő, a polgári jobboldal értékeiben hívő választóknak is egyértelmű érdeke volt a városban, hogy változás történjen. És ehhez alkalmas jelöltet láttak Márki-Zay személyében.

Az április országgyűlési választások sikere is lényegében azon múlhat, képesek lesznek-e az ellenzéki pártok nagyban is belátni, hogy sem a szocialisták, sem a DK, sem a liberálisok, sem az LMP, sem a Momentum, de önmagában a Jobbik sem képes leváltani azt az önkontrollját vesztett családi elitklubot, amely ma szicíliai módszerekkel uralja az országot. Tökéletesen kudarcot vallott Szanyi Tibor kísérlete is, az ellenzéki összefogással elindított jelölttel szemben semmi esélye nem volt a „tisztán” szocialista ellenfélnek.

Meg kell tehát szólítania az ellenzéknek azt a közéleti posványban csalódott, mérsékelt jobboldali választói kört is, amelynek tagjai ma még tespedt távolságtartásban figyelik a politikai csatározásokat. Olyan jelöltek mögé kellett volna felsorakoznia az ellenzéknek, akiknek személye e csendes többség számára is hiteles. Nem feltétlenül jó ötlet, hogy a baloldali pártok saját belső köreikből verbuválták a jelöltjeiket, érdemes lett volna körülnézni a Fideszben csalódott olyan értelmiségiek körében is, mint mondjuk Mellár Tamás, vagy a V18-ak egyik-másik szakértője.

Lehet, hogy a támogató szelvények gyűjtésének napjaiban már késő a vásárhelyi győzelem elmulasztott személyi tanulságain keseregni, de a mozgósítás módszereiben lehetne még az ottani tapasztalatokat hasznosítani. Az ország lakóinak többsége a hétvégihez hasonló „meleg zuhanyra” vágyik majd azon az április estén is. Erre pedig a csendes, jobboldali többség támogatása nélkül aligha lesz esély.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK