Este hét órára jónéhány mandátum becslés jelent meg a különböző portálokon; ezek mindegyike pontosan azt a bizonytalanságot tükrözte, ami már az előző időszakban is jellemezte az országgyűlési választások végkimenetelére vonatkozó jóslatokat. Tekintettel arra, hogy ma Magyarországon senki nem készít exit-pollos eredménykutatást, azaz nem vállalja a szavazóhelyiségekből kijövő választók megkérdezése alapján készített – általában pontosnak tartott – vizsgálatot, így ezek az este hét órás várakozások sem tűntek megbízhatónak. Vagyis: egy bizonyosság volt az urnák lezárásakor – már amelyiket sikerült lezárni -, mégpedig a teljes bizonytalanság. Pedig ekkor már annyit legalább nagyjából tudhattunk, hogy a választási hajlandóság, országos szinten, hetven százalék körül alakult, de, hogy ez végül kinek kedvezett, nos ebben enyhén szólva is jelentősek voltak az eltérések. A Medián például kényelmes többséget adott a Fidesznek, más, kormányközeli jóslatok, kétharmadot ígértek a kormánypártnak, míg egyes ellenzéki elemzők esélyesnek tartották a Fidesz bukását.
A teljes bizonytalanság mellett annyit még meg lehetett állapítani, hogy a lakosság, a választani akaró emberek, nagyon fontosnak tartották, hogy leadják szavazatukat; ez a nagy választási kedv meglephette a szervezőket; azokon a helyeken, ahol pedig várható volt a tömeges jelenlét, érkezésükre nem voltak felkészülve. A budapesti Bocskai úton például – az egyetemi negyed miatt itt tudhatóan magas átjelentkezésre lehetett számítani, sőt az előzetes regisztráció alapján tudható is volt -, este kilenc óra felé még kétezer ember várta, hogy leadhassa szavazatát. Éppen emiatt nem lehetett nyilvánosságra hozni a már lezárt körzetek már összesített számait, tovább nyújtva ezzel az ideges várakozást. Mindenki az óvatos nyilatkozók gesztusaiból, testbeszédéből akart következtetésekre jutni; vajon juthatott-e párttársaitól, a szavazat számláló bizottságban dolgozó kollégáktól információhoz.
Az eredmények közlése végül, az ígéretek ellenére este fél tíz tájban sem indult el; igaz a szivárgó információk alapján már végleges következtetésekre lehetett eljutni. Elsősorban addig, hogy vidéken szinte földcsuszamlás-szerűen tarolt a Fidesz; az ellenzék – beleértve a Jobbikot is – alig-alig rúgott labdába. Ugyanakkor – így szóltak a fülbe súgott eredmények – Budapestet a baloldal hódította el, visszaállítva ezzel a Demszky-idők állapotát: éles határt húzva a baloldal és a Fidesz közé.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a Fidesz migrációs politikája tökéletesen működött országosan, csak éppen a fővárosiakat nem tudta megfogni. Súlyosan tévedtek a közvélemény-kutatók, amikor az esetleges magas részvételi arányt az ellenzék előretörésével azonosították; a mozgósítás – vidéken – a Fidesznek sikerült jobban. Lehet keresni – sőt kell is – ennek okait, és persze adódik néhány kapásból – például a nagy kormánypárti médiafölény -, de az a leghelyesebb, ha alapvetően az el nem végzett munkát jelöljük meg. Azt ugyanis tudhattuk, hogy a Fidesz vidéki szervezettsége rendkívül magas, és azt is, hogy a helyi potentátok igyekeztek megfelelni a központi utasításoknak. Ez pedig azt jelentette, hogy a Fidesz félelem keltésével nem tudtak mit kezdeni, de legfőképpen jövőképet nem tudtak nyújtani. A Budapesten túli világban az emberek majdnem százszázalékosan a Fidesz hatása alá kerültek, ami azt jelenti, hogy csak általuk látták biztosítva saját egzisztenciájukat, illetve biztonságos védelmüket a vizionált migrációs hullámmal szemben.
A 2018-as parlamenti választás tökéletesen megmutatta: a töredezett ellenzék nem veheti fel a versenyt Orbánnal. Azért beszélünk most Orbánról, mert ma lényegében ő az egyetlen arca, húzó embere a Fidesznek, de – úgy tűnik – az ő karizmája éppen elegendő ahhoz, hogy a vidék-Magyarország abszolút híveként adózzon neki. Hiába a sok-sok korrupciós ügy, hiába az utóbbi hónapok súlyos lebukásai, hiába az Európai Csalás Elleni Hivatal jelentése, amely egyenesen az Orbán-család közepébe csapott be, az embereket mindez nem érdekelte. Mint ahogy Kósa Lajos súlyos baleksége sem.
Marad tehát az Orbán-kormány, amelynek csak a nemzetközi piacok örülnek, mert így legalább nem lesz bizonytalanság itthon, de a nemzetközi politika már annál kevésbé. Az örömtelenségen túl azonban nem tudni, hogy az Európai Unió miként fogja kezelni a vele szemben folyamatosan csatázó magyar vezetést, valóban felgyorsulnak-e azok a folyamatok, amelyek hazánkat a perifériára kényszerítik. Ha ez b is következik, a Fidesz legitimitását senki nem kérdőjelezheti meg, hiába derül ki akár ezerszer is, hogy hamis kampány segítette a pártot, hogy a kormány durván beszállt a kampányba, és hogy olyan választási törvényt dolgozott ki, amely jelentős hátrányba hozza a politikai ellenfelet. Mindez nem számít: érvényes választás volt, magas támogatottsággal, kiemelkedően jelentős részvétellel, és ezzel szemben semmilyen érv nem hat. Folytathatja a Fidesz azt a demokrácia-dúlást, amelyet nyolc éve megkezdett, s noha igyekeztek néhányan felhívni a figyelmet arra, hogy mi várható, ha a választók így döntenek, ennek csak Budapesten lett hatása. Ne feledjük: azt jósolták, hogy a változatlan hatalmi konstrukció veszélybe fogja sodorni az önkormányzatok önállóságát, a maradék média, és még az internet függetlenségét is; tovább fog nőni a Fidesz befolyása városokra, falvakra egyaránt.
És ez nagy valószínűséggel így is lesz. Magyarország tovább fog csúszni az illiberális állam jelentette demokratikus minimum felé. Azt mondták az ellenzéki pártok képviselői: a választó bölcs, tudja, hogy kire kell szavaznia, és korrigálni fogja az hibáikat. Hát nem korrigálta. Inkább elvette a bizalmát, elvette a hitét, hogy képes erős kézzel vezetni az országot. Mondhatjuk persze erre azt: butaság a választó bölcsességében bízni – egyébként az -, de ez nem pótolja a szembenézést, a szembenézést a hibákkal és a valós helyzettel.
Nem akarjuk hosszan taglalni azokat ballépéseket, amelyeket az ellenzék az elmúlt nyolc évben elkövetett, már csak azért sem, mert minden a szemünk előtt zajlott. És nagyon valószínű, hogy az elvesztett választás súlyos következményekkel jár majd az egész oldalra. Azt gondoljuk, hogy a Jobbik sem marad érintetlen, még akkor sem, ha eredménye valamelyest meghaladja a négy évvel ezelőttit. De az a temérdek pénz, energia, amely belefolyt a párt kampányába nem hozta meg a várt eredményt; az sem kizárt, hogy ezek után Simicska Lajos kiszáll mögüle. Ez pedig veszély jelentene a médiájára is. Ami pedig a baloldal pártjait illeti: aligha tévedünk, ha azt jósoljuk, egymás vádolásával lesznek elfoglalva. Az egymás vádolása egyben a belső viták felszikrázását is jelenti; újra indul, megint elölről a bomlás, és sehol nem látszik egyelőre az építkezés.
Az világosan kirajzolódik mindenesetre, hogy a fragmentált ellenzéknek négy év múlva sem lesz esélye Orbánnal szemben. Budapest szembenállása kevés lesz ahhoz, hogy elindulhasson valami új, egy olyan építkezés, amely országosan is hitelessé teszi az ellenzéket, illetve hitelteleníti a kormánypártokat. Itt marad feltáratlanul és megtorlatlanul a sok-sok korrupciós ügy, sőt: Orbán elkezdheti bedarálni mindazokat, akik szembe mentek vele.
A 2018-as országgyűlési választások sokkolóan hatottak mindazokra, akik reménykedtek a kormányváltásban. A sokkot egyhamar nem fogják kiheverni – ha egyáltalán kiheverik – a vesztes pártok, de a változásban reménykedő választók sem. Nem egy választást veszítettek el, annál sokkal többet.
Látni, érezni fogjuk.
Még emlékszünk az első lépéseitekre. Amikor az új, szabadon választott parlamentben minden képviselőtársatok asztalára egy-egy narancsot tettetek. Azóta a narancs megrohadt.
Ti vagytok itt minden: a milliárdos gázszerelő, a Nemzet Veje, a fehérvári futballklub tulajdonosa, Vajna Tímea férje. Ti vagytok a titokzatos, százholdas Habony.
