Két évvel ezelőtt Bayer Zsolt azt írta a Magyar Hírlapban, hogy a Népszabadsággal a „Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb műhelye tűnik el talán örökre”, a most bezárt újság olvasóit pedig rohadt, tetves komcsiknak nevezte, akiknek majd „szét kell cseszni” a fejét.
Azt nem részletezte Bayer, hogy ő maga miért volt valamikor kilenc hónapon át a Népszabadság munkatársa. Nyilván azért, mert megtévesztették, és pisztolyt szegeztek a tarkójának. Vagy belülről bomlasztott, ahogyan az ilyenre utólag emlékezni szoktak.
Együttérzés helyett Bayer úgy tett, mintha nem tudta volna, hogy a Népszabadságnál emberek dolgoztak. Újságírók, családos emberek, akiknek attól az októberi naptól kezdve még az addiginál is nagyobb bizonytalanság jutott osztályrészül.
Fotó: Facebook
Persze, nem csupán a Népszabadság munkatársairól volt szó. Sőt, főként nem róluk. A Népszabadság eltüntetésével a nyilvánosság szenvedett vereséget. A tájékozódáshoz való jog, a demokrácia sínylette meg ezt a gazemberséget.
Rogán Antal újból utazhat helikopteren, ha kedve úgy tartja, akár parasztfiúként is urizálhat, mert a Népszabadság bezárásával eggyel kevesebb hely lett, ahol ezt meg lehetett írni. Matolcsy Görgy is gond nélkül kistafírozhatja – később feleségül vett – kedvesét, valamint annak családját, a magyar emberek a Népszabadságból már nem szereznek erről tudomást. És Mészáros Lőrinc is kedvére gyarapíthatja a vagyonát, számolatlanul és ellenőrizetlenül, mert már a látszatra sem kell adnia, Garancsi István, a miniszterelnök kötélbarátja is gazdagodhat, látástól vakulásig, Orbán Viktor magánrepkedéseiről nem is beszélve. A Fidesz-kormány szétlophatja az országot, már csak néhány lapot és internetes portált kell elhallgattatni, és a magyar emberek ezt sem fogják megtudni a sajtóból.
Egyszer persze majd biztosan feltűnik nekik, hogy nem maradt semmijük, mert amijük volt, azt a hatalmasok zsebre vágták. Akkor majd nagyon mérgesek lesznek a magyar emberek. Talán még az is az eszükbe jut, hogy hatvankét évvel ezelőtt volt egy forradalom. És akkor majd Bayer Zsoltnak sem lesz jó lenni.
Amikor mostanában először hallottam a miniszterelnöki hivatalt vezető új minisztertől, hogy ismét leépítéseket terveznek a közszférában, eszembe jutottak elődje, Lázár János fogadkozásai: már hozzá is láttak, százötvenezer „felesleges” hivatalnokkal fogják csökkenteni az állami alkalmazottak létszámát. Hogy mit kezdenek majd ennyi emberrel? Úgy gondolták, felszívja majd őket a versenyszféra.
Lelki szemeim már láttam is, amint Mancika, a hivatali alosztályvezető negyvenéves ex-titkárnője nyakába veszi a várost és sorra bekopogtat minden útjába eső üzem ajtaján, felvennék-e betanított munkásnak? Ha netán valamelyik nagy multi élelmiszerlánc személyzetise megszánja, akkor esetleg elhelyezkedhetne valamelyik boltjukba árufeltöltőnek. De százezrével kinek kellene a minisztériumok kényelmes irodáiból száműzött Mancikák?
Gulyás Gergely csapata azért ennél már pragmatikusabban állt hozzá a kérdéshez. Nem csak úgy nagy általánosságban beszélnek a létszám leépítéséről, az utat is megmutatják az elbocsátottaknak: átképzik őket betegápolónak. Gyorstalpaló képzéseket szerveznek, OKI-s tanfolyamokra küldik a feleslegessé vált hivatalnokokat.
A hölgyeket megtanítják ágytálazni, lepedőt cserélni, az urakat pedig betanítják betegtologatónak, műtősfiúnak.
Senkinek nem lehet panasza, humánusan gondoskodnak az emberekről. Ha így lesz, olyan magas szintre emelkedik az egészségügyi ellátás színvonala, hogy távcsővel láthatjuk majd csak a tetejét!
Panaszkodni tudnak a szakszervezetek. A tisztes érdekvédelemben megőszült elnök, arra „kéri” a kormány igen tisztelt illetékeseit, hogy legyenek olyan kedvesek, és ha van idejük – netán kedvük – álljanak már velük is szóba! Nagyon szeretnék, ha a szakszervezeti képviselőkkel is megosztanák az elképzeléseket, honnan, hány embert akarnak elküldeni, és számolnak-e azzal, hogy ha felmondanak a több ezer kollégájuknak, az ott maradottak el tudják-e majd végezni tisztességgel a munkát? Vagy túlórázni fognak orrba-szájba, ahogyan mondani szokás?
Erről a helyzetről néhai Antall József szavai jutottak eszembe:
ha nem tetszik a valóság, tetszettek volna forradalmat csinálni!
Tetszettek volna még a „békeidőben” nekilátni a szakszervezetek szervezésének. Tetszettek volna százezrével tagokat toborozni, a XXI. századi érdekvédelem hatékony programját kitalálni. Tetszettek volna a tagdíjért cserébe szolgáltatni, megvédeni az üdülőket, a cafeteria juttatásokat, és nem felélni az állampárti időkből megmaradt vagyont. Tetszettek volna összefogni a többi szakszervezettel, és nem azon vitatkozni, hogy ki a demokratikus és ki a demokratikusabb. De ebből semmit nem tetszettek megvalósítani.
Pedig a rendszerváltás idején már pontosan látható volt, hogy ha nem térnek észhez a szakszervezetek, akkor munka nélkül, hoppon maradnak a privatizált üzemek dolgozói, és a hivatalnokok is kiszolgáltatottak lesznek a politikai szél minden rezdülésének. Figyelmeztető jelek bőven voltak: a kormányok jöttek, az apparátus javát lecserélték; más kormányok jöttek, és azok is ezt tették.
Aki értette a dolgát, az már korábban menekülésre fogta,
mert a kilencvenes évek elején-közepén még voltak menekülő utak a szakemberek számára. A magánosított üzemek új tulajdonosai nem törték magukat, hogy legyen a cégüknél működő szakszervezet, a multik sem, mert ők pontosan tudták, az erős szakszervezetekkel csak meggyűlhet a bajuk.
A kormányok sem akartak maguknak olyan tárgyaló partnereket, akikkel vért izzadva lehet megállapodni a bérekben, a béren kívüli juttatásokban, az adókban, az elvonásokban. És ahogyan már szokás, el is szemtelenedett az a kormányzat, amelyik túl erősnek érezte magát: „belenyúlt” a Munka törvénykönyvébe, „szabályozta” a sztrájkjogot, feloldotta a korábban szigorú foglalkoztatási korlátokat. És persze megszüntette mindazokat a kötelező egyeztetési fórumokat, amelyeket például most elcsukló hangon hiányol az ősz szakszervezeti vezető.
Megváltást senkitől sem remélhetnek a dolgozók.
Ahogyan nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió béna kacsa, képtelen érvényt szerezni még a saját törvényében leírt elvárásoknak is, a magyar dolgozókat ért sérelmekért a külföldi szakszervezetek sem fognak utcára menni. Talán a szakszervezeti vezetőknek kellene elmenniük Európa ma még nem illiberális demokráciát valló országaiba, körülnézni, tapasztalatokat gyűjteni, tanácsot kérni, hazajönni, és ezerrel nekilátni, szervezkedni.
Mert az erős munkáltatóval, az erős hatalommal szemben egyetlen menekülő út van: másik erőt kell tudni felmutatni.
A harmincas években készült Hyppolit a lakáj című feledhetetlen filmben Kabos Gyula, a felkapaszkodott kispolgár felháborodásával teremti le az asszonya urizálása miatt a családhoz került inast: „Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülhöz hagymát eszek. Mindenhez. Még a hagymához is hagymát eszem!”
Ez jutott eszembe arról a pökhendi kijelentésről, amellyel a miniszterelnök a parlamentben visszautasította az ellenzék korrupciós vádjait. Szerinte nincs abban semmi rendkívüli, ha kedvenc sportjának hódolva valamelyik általa naggyá tett oligarcha magángépét veszi igénybe, hogy elkísérje a Vidit Bulgáriába, vagy most Londonba, és ha sokat macerálják, akár még a csapat vidéki meccseire is repülővel utazik majd.
A felkapaszkodott kisember a hagymához is hagymát eszik. Ne mondja meg neki senki, milyen szabályok szerint kellene élnie az életét. Ő már harminc éve is így utazott a csapatával – állítja -, de akik emlékeznek a harminc évvel ezelőtti, szakállas, lobogó, fehéringes fiatalemberre, azok pontosan tudják, hogy Orbán Viktor akkoriban jó, ha vonattal, a másod osztályon, vagy valamelyik barátja rozzant Trabantjával ment el a fehérvári csapat mérkőzéseire. Ha ugyan akkoriban nem a MÁV Előre volt a favoritja.
Már csak azért sem utazgathatott három évtizede magángépekkel, mert a rendszerváltás környékén Garancsi még ugyanolyan „csóró” volt, mint ő, aki örült, ha el tudta tartani önmagát. Ugyan repkedhetett volna Csányi Sándor kisgépével, mert az OTP-vezérnek már akkor is volt „légi járműve”, de talán nem túlzás azt állítani, aligha hívta meg ilyen fuvarokra a fiatal fideszest, sőt, a titkárnője sem nagyon kapcsolta főnökének a hívásait.
Persze azóta nagyot fordult a világ. Az egyszerű alcsúti legénynek jól megszaladt, és ma már megengedheti magának, hogy csettintsen a leggazdagabb vazallusainak, hoci-nesze, kellene a gépetek! És pattan Csányi is, Garancsi is, megtiszteltetésnek veszi a milliárdos Schmidt Mária, ha beülhet egy rövid londoni kirándulásra a világ egyik legdrágább kisgépébe.
Ez az egész hajcihő, ami kibontakozott a parlamentben a miniszterelnök körül, vihar egy pohár vízben. És ha sokat zaklatjuk a felcsúti kisvasút miatt, akkor azt is meg fogja hosszabbíttatni akár Bécsig, vagy akár Londonig. Semmi nem fog történni, minden marad a régiben, és ha nem is harminc éve, de még harminc évig a mások magángépével fogja kísérgetni a magyar foci botlábú csillagait.
És jegyezzük meg: korunk Tóbiása nem fog szmokingban vacsorázni, és ha számon kérik, a hagymát is hagymával eszi…
Decens hölgyek és urak gyülekeztek pénteken este egy óbudai vendéglőben. Egy húsz évvel ezelőtti eseményre, egykori munkahelyük, a Kurír megszüntetésére emlékeztek.
A Kurír bezárása volt az első a sorban. Amolyan ujjgyakorlat a hatalom részéről, előjáték a Népszabadság, a Metropol, a Magyar Nemzet bezárásához.
Ma húsz éve, 1998. szeptember 30-án (akkor szerdára esett) jelent meg a Kurír utolsó száma. A megszűnés tágabb előzménye, hogy 1998-ban kormányváltás volt Magyarországon. Orbán Viktor lett a miniszterelnök, aki már akkor sem lelkesedett a szabad, tőle független sajtóért.
Október elsején még megjelent egy különszám, amelyet közösségi adományokból finanszírozott a szerkesztőség.
A közvetlen előzmény pedig az, hogy a lap szeptember 30-án cikksorozatot harangozott be az olvasóinak: oknyomozó riportereink az akkori (és mostani) belügyminiszter, Pintér Sándor, valamint a sajtóban csak bombagyárosnak nevezett Dietmar Clodo üzleti kapcsolatairól ígértek cikksorozatot. Ez az írás volt az utolsó csepp a pohárban, a cikksorozatnak csak az első része jelenhetett meg.
A szakmai körökben minőségi bulvárlapnak nevezett Kurírnak utolsó éveiben a Postabank volt a tulajdonosa. A Postabank akkor már döntően állami tulajdonban volt, így Orbán miniszterelnök megtehette, hogy utasítsa a menedzsmentet, hogy szüntesse meg az újságot.
A lapot kiadó P&B Média nevű céget akkor Németh Péter vezette, őt bízták meg azzal, hogy jelentse be: megszűnik a Kurír. Ő azonban ezt nem vállalta, ezért lemondott posztjától. Így végül a Postabank egyik vezető munkatársa, bizonyos Kőhalminé hívta össze a szerkesztőséget szerdán, a kora délutáni órákban és közölte a munkatársakkal, hogy másnap már nem jelenik meg az újság.
És akkor most jusson eszünkbe, amit az ember, aki még sohasem hazudott, a Sargentini-jelentés Európai Parlament-i vitájában mondott: „Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akiknek más a véleményük, mint a miénk.”
Egy napig vártunk, hátha csak elfoglaltak. Más, a közvélemény tájékoztatásánál is fontosabb dolguk akadt, és ha ezzel végeztek, akkor ránk is bizonyára sort kerítenek.
Rogán Antal minisztert kérdeztük volna, vagy ha ő nem ér rá, akkor valamelyik helyettesétől is elfogadtuk volna a választ. Esetleg a helyettese helyettesétől.
Mindegy, nekünk már az is elég, ha embernek néznek bennünket. Vagy ha bennünket nem is, akkor azokat, akiket képviselünk. Jelesül, az olvasókat. Nem a mi magánkíváncsiságunk okán kérdeztük (volna) ugyanis a Miniszterelnöki kabinetiroda vezetőjét, hanem a közvélemény kívántuk tájékoztatni. Ez a dolgunk, erre szerződtünk.
A napokban elindult ENSZ és EU ellenes plakátkampánnyal kapcsolatban vártunk válaszokat Rogán Antaltól. Megkérdeztük (volna) például, hogy rendelkeznek-e engedéllyel a plakátokon és a videoüzenetekben szereplő személyektől arcképük kampány célú felhasználására? Kértek-e egyáltalán erre vonatkozó engedélyt? Kinek a fotói a szóban forgó képek, fizetnek-e szerzői jogdíjat értük? Ha igen, kinek és mekkora összeget? Hány példányban nyomtatják, illetve sokszorosítják a plakátokat és a videokat, ezzel arányos-e az értük fizetendő díj? Amennyiben ingyenes forrásból származnak a fotók, melyek ezek, kértük, nevezzék meg.
Vártuk a választ. Realisták vagyunk, ezért nem gondoltuk, hogy a kérdéseinkre minden igényt kielégítő választ kapunk, de abban azért reménykedtünk, hogy valamilyen válaszféle érkezik. Mellébeszélő, maszatoló, esetleg kioktató. A legjobban persze annak örültünk volna, ha valódi kérdéseinkre valódi válaszokat kapunk, de megvalljuk őszintén, miután Magyarországon élünk, kevesebbel is beértük volna.
De még ezt a keveset sem kaptuk meg. Rogán Antal hivatala szóra sem méltatta az érdeklődő újságírót. Aki, lásd, mint fenn, nem a magánérdeklődését próbálta ily módon kielégíteni, hanem a kormány által gyakran hivatkozott embereket szerette volna tájékoztatni.
Talán majd legközelebb. Addig is, várjuk Rogán úr válaszát. Határidő folyamatos.
Gyakornok koromban az egykori Esti Hírlap rovatvezetői szobájának falára öles betűkkel írta ki Lantos László, az akkori szerkesztő: „Jól képzett fiatalokat vár a MÁV!” Ezzel utalt arra, nem kell mindenkinek az újságírói pályát választania. Ami az utóbbit illeti, igaza volt, amire a felirat utalt, az sem akkor, sem most nem volt igaz.
A MÁV ramaty állapotban van. Az újonnan kinevezett vezérigazgató a napokban a Világgazdaságnak adott interjúban maga is elismerte, hogy a kocsik állapota siralmas, a pályák körül is sok tennivaló volna, a munkaerőhiányról már nem is szólva. Az elmúlt években a hatvanas évek 400 millió utasához képest harmadára, 140 millióra csökkent a vasutat használók száma, mi, utasok pedig a cég teljes bevételének csak a 18 százalékát adjuk. A vezérigazgató őszinte: a vonatokon három ülésből kettő üres.
Hogy valaki ezt felismerje, nem kell a közel nyolcmilliós fizetés. Elég felülni valamelyik vonatra, és máris „eleven szemléletet” szerezhetünk a valóságról. A minap elég volt ehhez egy IC jegyet váltanom Budapest-Szeged útra, és vissza. A döbbenetem akkor kezdődött, amikor a Nyugatiban az IC induló vágányán vagy egy tucat ócska, koszos, másodosztályú kocsit láttam, amelyeken egy másik tábla volt: Budapest-Szeged gyorsvonat. Aztán hangos csattanással hozzákapcsoltak három – valamivel tisztább – IC kocsit, és ettől a vonat máris InterCity lett. Kérdeztem is a jegykezelőt, hogy most milyen vonaton ülök? Megvonta a vállát és azt felelte: „Itt? IC-n.” És ha egy kocsival hátrább megyek? – faggattam. „Akkor gyorsvonaton”. Ott kosz van, tette még hozzá, mert két forduló között sem idő, sem ember nincs a takarításra. Én IC pótdíjat fizetek, egy kocsival odább gyorsvonatit. Ügyes, gondolná az ember, trükkös módja az utasok becsapásának.
Igen is, meg nem is. Az egész akkor kezdődött, amikor 2013-ban, néhány évvel ezelőtt, a kormány úgy emelte fel a vasútjegyek árát, hogy nem emelte fel. Kitalálták a pótdíjat. Ettől kezdve a nagyobb távolságú utazások esetén – maradjunk a szegedi távolságnál – akár sebes- akár gyorsvonattal, vagy IC-vel utazom, egyaránt 295 forint a pótdíj, amin felül az IC-n 300 forintot kell a „székért” és a vécében valóban ott lévő papírért fizetni. Magyarán: a személyvonati „döcögő” kivételével akármilyen vonatra váltott jegy ára 2013-ban, csendben, majd 300 forinttal lett drágább.
Még egy oka van annak, hogy a két vonatot „kombinálva” közlekedtet a MÁV: a pálya szűk kapacitása. Aki nem tudná, a XXI. század második évtizedében, ennek a fővonalnak egy tekintélyes szakasza még mindig egyvágányú! Bizonyos állomások kitérőin meg kell várniuk egymást a szembe jövő szerelvényeknek. Hogy ennek ellenére meglegyen a „vonatpárok” kellő száma, az összekapcsolás révén egy szerelvényt máris kettőként lehet lekönyvelni. Persze ettől az utas még nem jár jól, hiszen a 191 kilométeres utat az IC-nek – jó esetben három megállóval és az elvárható legalább 100 kilométeres óránkénti sebességgel számolva – két órán belül kellene megtennie. De mert gyorsvonat is egyben (a késésekkel is számolva) a menetidő legalább húsz-negyven perccel hosszabb a szükségesnél. Ezért talán az IC némi komfortja kárpótol.
Új vezérigazgatója van a MÁV-nak, akiről a napokban kiderült, nem a cége koszos gyorsvonataival, hanem NER-lovagokkal, luxus jachton, milliárdos magángéppel utazgat a világban. Fűt-fát ígér nekünk a közeli évekre: járműcserét, vágányfelújítást, kombinált agglomerációs jegyeket, ferihegyi vasutat. Tiszta szerelvényekról szó sincs, pedig ha jól képzet fiatalokat nem is, de legalább az iskolából fél analfabétán kikerülteket, vagy munkára fogható hajléktalanokat biztosan tudna foglalkoztatni takarítóként a MÁV.
Amíg az ígéretekből lesz valami, addig el kell fogadnunk, hogy a sebesvonat gyakorlatilag az árdrágított személyvonat, a még néhány megmaradt „alapáras” személyvonatra pedig csak azok üljenek fel, akiket az sem izgat, ha a kocsijukat egy tehervonat után kötik, és akkor érnek célba, amikor a MÁV is úgy akarja.
koreai fesztivált hirdetett meg a MOM Kulturális Központ a tegnapi napra. Az állami intézmény hivatalos Facebook oldalán jelezhették a részvételi szándékukat a vendégek, a belépés ingyenes volt.
Mindazonáltal csak délután kettőig bírta a tömeget, a pocsék szervezést, azt, hogy a kultúrát egy magára hagyott kajagüm képviselte, a dzsuszak ételeket pedig a kínai kifőzdék színvonala alatt mozgó étkezdék, ahová többnyire el sem jutott a vendég a hatalmas tömeg miatt.
Vajon tévedek, mikor azt mondom, hogy mi, akik Koreában élünk, épp harcot folytatunk az eldobható, egyszer használatos poharak, evőeszközök, tányérok ellen? Ugye nem? Akkor miért gondoljuk azt, hogy más országokban nyugodtan használhatjuk ezeket?
Nem láttam a képeken „Junorit”, ami a dzsuszak elengedhetetlen része, láttam viszont magyar gyerekeket K-Pop csapatnak öltözve, más magyarokat, akik a koreai kalligráfiát mutatták be, és egy morcos szakácsot, aki épp olyan rizst lapátolt egyszer használatos sztiropol tálcába, amit itt nem enne meg senki. Attól tartok, hogy ez így, ebben a formában nem öregbítette Dél-Korea hírnevét.
Úgy hallottam, hogy este még volt egy séf bemutató, de azt már a legtöbben nem várták meg, nagyon sokan már a több órás várakozás közben feladták, és elmentek a helyszínről.
Szervezőt nemigen láttak a kint várakozók, csak biztonsági embereket, akik már dél körül nem engedtek be senkit, illetve annyi embert, amennyi kijött, miközben kint hideg volt, szakadt az eső, igen hosszú sorban várakoztak a látogatók.
Barátnőm gyermekei háromszor mentek vissza, mert nem jutottak ételhez, de mégis meg szerették volna szerezni mind a kilenc pecsétet, azaz meglátogatni mind a kilenc helyszínt, és részt venni a tombola sorsolásán. A pecsétek megszerzése nem sikerült, pedig náluk elszántabb fiatalok alig hiszem, hogy voltak, a kilencből mindössze hatot sikerült, és emiatt egész napjukat ott töltötték, miközben hazamentek enni, inni.
Sokan, nagyon sokan mentek oda vidékről, nem tudom, vajon a szervezők tisztában voltak-e azzal, mennyibe kerül a vonatjegy, és mekkora teher az a fiataloknak, vagy a szüleiknek, pláne, ha be sem jutnak a meghirdetett rendezvényre.
A minimum az lett volna, hogy a be nem jutottakat felírják, és kártalanítják, bocsánatot kérnek tőlük, és bejutási elsőbbséget biztosítanak a következő rendezvényre, persze, ha marad még valaki, aki ezek után el akar oda menni.
Dél-Korea rendkívül népszerű ma Magyarországon, azonban még néhány hasonló szervezésű esemény, és nem lesz az.
A Koreai Kulturális Intézetet közalkalmazottak működtetik, akik fizetést kapnak a munkájukért, az a dolguk, hogy népszerűsítsék a koreai kultúrát a tegnapi rendezvényekhez hasonlókkal, ám ez most nagy félresikerült.
Tudom, hogy sok Magyarországon élő koreai önkéntesen dolgozik, tanít ebben az intézményben, és megtesz minden tőle telhetőt, nem is nekik szól a kritika, hanem azoknak, akik a koreai állam pénzéből ezt a szégyenletes produkciót nyújtották Koreai Fesztivál címen.
Rosszul feldobott fehér lepedők, kínai nylonszatyrok az asztalokon, koreai ember még mutatóban is alig, egy rózsaszín hánbokba öltöztetett kislány, aki néha ráütött a dobjára, ez lenne a koreai kultúra, vajon így kéne ötezer év hozadékát népszerűsíteni Magyarországon, ahol a lakosság számához képest az egyik legnagyobb rajongótábora van Koreának?
Büszkén olvastam pár hónapja, hogy Európa második legnagyobb Kulturális Központja nyílik Budapesten. Tudom, hogy klubok vannak Pécsett, és más vidéki városokban is, ezeket jórészt a magyarok érdeklődése tartja fenn.
Itt, Koreában ha valaki, bárki, egy ilyen szervezettségű eseményt hozna létre, és közben olyanokat posztolna a Facebookon, hogy „sajnos már nem tudunk senkit beengedni”, miközben kilométeres sor várakozik a bejutásért, nos az másnap már ebben az országban nem lenne közalkalmazott.
Tudom jól, hogy sokan azt gondolják, azzal, hogy elmentek külföldre dolgozni, a golfozáson kívül nagyon mással nem kell foglalkozniuk, de ma már ez nem így van, kicsi lett a világ, egy ekkora kudarc híre másodpercek alatt ide is elér, és szégyenbe hoz bennünket is, akik fáradtságot, energiát, időt nem kímélve valóban népszerűsítjük a koreai kultúrát, tájékoztatunk a Koreai-félsziget aktuális politikai helyzetéről, miközben látjuk, hogy olyan emberek, akik soha nem jártak itt, és nem is fognak tudni megfizetni egy utat ide, szívből szurkolnak, hogy legyen béke, hogy mi, itt boldogabban éljünk. Ők azok, akik sorozatokat néznek, akik koreai történelmet, és nyelvet tanulnak, akik K-POP csapatoknak csápolnak, és olykor mégis eljutnak ide, hogy életük talán legmaradandóbb emlékeire tegyenek szert itt.
Kedves Szervezők!
Illene talán megtisztelni ezeket az embereket azzal, hogy ha már önök meghirdetnek egy ilyen fesztivált, azt épp olyan gondosan szervezzék meg, mintha az itt, Koreában lenne.
Esett az eső? Meg kellett volna nézni mit mond a meteorológiai előrejelzés.
Sokan jöttek?
Ez komolyan érv lehet egy koreainak, aki ötven millió másikkal él együtt a hazájában, sokkal kisebb területen?
Nincs pénz?
Ez esetben nem kell fesztivált szervezni, de az, amit önök műveltek, szégyen. Szégyen minden koreaira nézve, szégyen a koreai kultúra képviselőire nézve, szégyen a közalkalmazottakra, és szégyen ránk, akik itt élünk külföldiként, és valóban azon dolgozunk, hogy ennek az országnak nagy, és korrekt legyen az ismertsége, méltó a kultúra bemutatása.
Nem kell messzire menni, csak tessék a saját Facebook oldalukon elolvasni a hozzászólásokat, és válaszolni rájuk, bocsánatot kérni a méltatlan szervezésért, a sok csalódásért, amit az önök hanyag, színvonaltalan munkája eredményezett, amit itthon egészen biztosan nem mertek volna megengedni maguknak.
Vajon ha Japán szervez hasonlót, az is így sikerül?
Végül közlöm önökkel, hogy most sincs a központ Facebook oldalán még egy két soros bocsánatkérés sem, mintha minden a legnagyobb rendben ment volna, mintha a koreaiak így szerveznének minden eseményt.
Bizonyos politikainak hitt „bombák” nem mindig robbannak fel. A legtöbbjüknek talán ugyanaz a sorsa, mint azoknak a második világháborúban ledobott repülőbombáknak, amelyek hetven-nyolcvan évig „döglötten” hevertek a Duna mélyén. Alacsony vízállás, vagy egy építkezéshez ásott gödör kellett ahhoz, hogy rájuk találjanak a markolók. Olyankor aztán jókora ribilliót okoznak, nagyobbat, mint annak idején, amikor tucatszám potyogtak az égből. A szüleim mesélték, amikor megszólaltak a szirénák, az emberek megvonták a vállukat, és lementek a legközelebbi légópincébe. Ha odaesett bomba, pechük volt, ha nem, valamivel később kijöttek és élték tovább az életüket.
Nincs értelme meglepődni, ha egyik-másik politikai bomba is „bedöglik”. Emlékszem, akkora durranásra számított az ellenzék, amikor néhány éve észrevették, hogy Lázár János karján egy értékes antik óra virít. Aztán azon csámcsogtunk hónapokig, mennyibe kerülhetett az a cucc, amiben Habony Árpád, akkor még jövedelem nélküli nem közszereplőt kapta lencsevégre egy fotóriporter. Talán ezzel egy időben pörgött Rogán Antal drága táskaügye is. Sokan azt gondolták, majd megkérdi valamelyiküket egy adóellenőr, tessék mondani, miből? De senki nem kérdezett senkit, és nem történt semmi. Mára, úgy tűnt, megcsömörlöttünk az ilyesmitől, vállat vonunk, kit érdekel miből vette?
Ám a napokban ismét előkerült valami ilyesmi. A kötcsei találkozó körül sündörgő újságíróknak és fotósok apraja-nagyja azon csámcsogott, milyen ruhát, cipőt, órát viselt Orbán Ráhel. Biztos voltam benne, hogy már a kutyát sem érdekli, hogy a kormányfőhöz közálló családtagok, barátok, politikustársak milyen drága holmikban parádéznak. Mindenki, aki nem vak és nem süket, pontosan tudni véli, melyiküknek, miből futja ezekre.
Döglött politikai bombák, gondolhatnánk. Bár ki tudja? Ha évek, évtizedek múlva, netán újra előkerülnek ezek a fotók, mint a rozsdás dunai bombák a víz alól, nem keltenek-e majd – akkor – jókora ribilliót bizonyos politikai körökben?
Az utóbbi hónapok írásaira kapott reakciók fényében rájöttem, hogy Magyarországon most nem túl sok értelme van ötleteket adni arra vonatkozóan, hogy lehetne a jelenlegi hatalmat megbuktatni, ugyanis erre igen keveseknek van igénye, akiknek mégis, azoknak is millió feltétel mellett, mintha a diktatúra megdöntése valami kívánságműsorral lenne összekötve, hogy döntsük, de nem Gyurcsánnyal. Vagy, hogy na jó, de mit csinálunk utána? Különben is utazni kell oda, a Kossuth tér messze van, nincs pénz, vagy, hogy miért nem jönnek a fiatalok, miért nem fognak össze, illetve miért fognak össze, kivel ciki, kivel nem.
Ezt így nem lehet, ez messze nem kormányváltó hangulat, ez nyavalygás a köbön. Marad tehát a következő opció, aki tud elmegy, aki nem, marad.
Egy kedves ismerősöm írt két sort, hogy mennyire elege van, majd elment Németországba dolgozni, és ezentúl majd kevesebbet ír, viszont jobban él. Ez van.
Itt, Koreában demokrácia van, nemigen kell félni semmilyen megtorlástól senkinek, bármilyen véleményt képvisel is, munka is van, dolgozni is lehet, nagy baj nincs. Ugyanakkor itt is vannak olyan élethelyzetek, amikor valamit fel kell adni, valami megszokott, langyos dolgot azért, mert azt hozza az élet, hogy az adott helyzet változik.
Egyéni sorsok ezek, de minden ember életében jelen vannak, a változás nem elkerülhető, még Magyarországon sem, legfeljebb ott majd lassan fog elérkezni, mert igazán senki sem szeretné.
Minap találkoztunk volt kollégákkal, még a tapétázók közül. Egy új úr is volt köztük, 55 éves, nagyvállalati középvezető volt, már öt éve tudja, hogy 55 évesen el fogják küldeni, ahogy el is küldték.
Azért, mert ahogy hegyesedik a piramis, egyre kevesebb az abban részt venni képes vezető, és egyre több a lemorzsolódó. Itt ez azt jelenti, hogy vagy élete végéig kap egy egész komoly nyugdíjat, vagy egyben, egy igen tetemes végkielégítést. Praktikusan soha többet nem kéne dolgoznia az így elküldött ötvenes generációnak, de ez itt Korea, el sem tudják képzelni, hogy ne dolgozzanak amíg csak élnek.
Így tehát ez az úr fogta magát, és ötvenévesen, azaz öt évvel ezelőtt beiratkozott egy tapétázó iskolába munka mellett, elvégezte, azóta hétvégén gyakorolt. Mikor valóban elküldték, elment a volt főnökünkhöz munkáért, kapott is, azóta tapétázó, már egész jól megy neki. Közgazdász a végzettsége, de neki ez épp megfelel, jól keres, mozgásnak sem utolsó, és dolgozik, nem esik sérülés az önbecsülésén sem.
Egy másik ismerősünk a Guccinál volt felső vezető, őt is ugyanígy küldték el. Nosza, egy évet tanult, majd letette a közalkalmazotti államvizsgát, ami annyira nehéz, hogy a nagyon szorgalmas koreaiak között is 90 százalék a bukási arány, neki elsőre sikerült.
Elhelyezkedett a lakóhelyéhez közel eső kerületi önkormányzatba kezdő közalkalmazottként, huszonéves gyerekekkel egy rangban. Ott dolgozik lassan négy éve, most megint tanul, jogi vizsgát tesz, munkaügyi jogász szeretne lenni, velem egyidős.
Egy harmadik ismerős, az elbocsájtása után kávézót nyitott. Most, hogy megemelték a minimálbért, elküldte az alkalmazottait, a feleségével kettesben dolgoznak, ők még nagyon szenvednek, lehet, hogy a frenchize kávézó nem volt a legjobb ötlet, majd kiderül. Ha bebizonyosodik, hogy nem jól döntöttek, váltani fognak, ez itt természetes.
A már nem aktív nyugdíjasok, kerületi, háztömbi csapatokba szerveződnek, tisztán tartják a lakókörnyezetüket, rendezik a hulladékot, szemmel tartják az ott lakókat, ezzel párhuzamosan természetesen összejárnak, beszélgetnek, gyűléseken osztják ki a feladatokat egymás között, esznek, isznak, kirándulni mennek, közösséget formálnak.
A mezőgazdaságban dolgozók még ma is kalákában dolgoznak sokszor, de legalábbis kölcsönösen segítik a másikat, ahogy jellemző ez minden iparágra. A vidéki rendőrnek itt alig akad dolga, így amikor járőrözik, akkor végig látogatja az időseket, jól vannak-e, nincs-e szükségük valamire. Ha van, feljegyzik, leadják a főnöküknek, aki értesíti az önkormányzatot, ahol aztán lépnek. Mindezt persze órák alatt.
Az ember társas lény, közösségeket alkotni bármilyen körülmények között lehet. Együtt gazolni a kiskertet mennyivel jobb, mint egyedül, vagy a kelletlen rokonokra várva. Filmklub, könyvklub, bármi jó, mert nem engedi be a gyűlöletet a lelkekbe.
Segítsünk a falu hajléktalanján, keressük meg a Manci néni eltekergett macskáját együtt, fessük le a padot az állomáson, vagy seperjük fel a csikkeket, miért ne, ezért is letilt majd a Facebook?
A Facebook nem tilt le egyetlen magát ellenzékinek tartó nagyit sem a véleményéért, ez butaság. Ahogy fekete autók sem állnak a porták előtt. Ugyan miért állnának, netán valakinek úgy tűnik, hogy veszélyesek a posztjai a rendszerre?
A Facebook, egy SNS-nek nevezett online felület egyike, azaz Social Network Service. Néha elromlik, zavar keletkezik benne, az álhírek szűrése nem igazán működik jól, sokakat indokolatlanul tilt le, de nem azért, mert mindenegybent vagy hirorigót osztott, pedig istenbizony, azért megérdemelné. Nem áll Orbán Viktor Zuckerberg háta mögött, hogy most akkor ezt a felhasználót, vagy azt tiltsuk le, tüntessük el a kommentjeit, vagy a posztját, mittudomén.
Nincs olyan algoritmus sem, amelyik csak azt a huszonakárhány embert engedi látni, és teljesen felesleges ezt kimásolni, másokkal lájkoltatni. A Facebook aszerint szelektál, amit a felhasználó tesz. Ha hónapok óta nem voltunk jelen valaki oldalán, automatikusan kevesebb bejegyzésével fogunk találkozni, mert a rendszer azt feltételezi, hogy nem igazán érdekel bennünket az illető. Ugyanez igaz csoportokra, és oldalakra is.
Mikor az ember a napjai nagy részét egy ilyen szolgáltatást nyújtó felületen tölti, valóban nem árt megtanulni, hogy az hogyan működik, és mi mit tehetünk annak érdekében, hogy jól tudjuk használni. Elképzelhető, hogy a cél elérése érdekében tanulni kell majd egy keveset, de többen állítják, hogy ez a tevékenység még nem ártott meg senkinek.
Itt az is bevett szokás, hogy aki jól főz, eladja a főztjét a neten. Készít egy videót, feltesz néhány képet az elkészült ételről, és ha befut online rendelés, akkor hívja a szállítót máris, az meg abból él, hogy szállít háztartási méretben, többnyire motorkerékpárral.
Ha valaki nagyon jól süt, azt is el tudja adni, de láttam én már házi sajtot, joghurtot, műmohából képet, ami eladó, és ami a készítőjének pénzt és örömet okoz, a jövendőbeli tulajdonos pedig boldog, mert ő épp nem rendelkezik az ehhez szükséges idővel, eszközökkel, tehetséggel, viszont van rá pénze. No nem drága dolgok ezek, egyáltalán nem. Alapvetően a gyerekeket már felnevelt, háztartásbeli nők kreativitását jelzik, és azt a tényt, hogy ebben a kultúrában a siránkozó tétlenséget egyszerűen nem érti senki.
A felnőttkori tanulás kiváltképp népszerű az idősek körében. Itt, a helyi kulturális központban, csak ebben a kis kerületben van vagy öt belőle, meg a könyvtárakban folyamatosan folyik a képzés, az előadások, a végzettséget adó képzések piaca hatalmas, de ezek nem azok, ezeket az emberek azért hallgatják, mert érdekli őket, mert tudásvágy van bennük, mert nem akarnak belepunnyadni a napi nyugdíjas, vagy épp kismama rutinba, kinek mi a motivációja.
Van élet a siránkozáson túl is, és a kormányváltás előtt is, csak meg kell hozzá találni a barátokat, és nem engedni elhatalmasodni a lelki nyomort, ami destruktívabb bármilyen anyagi nehézségnél.
Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc is Orbán Viktor nyomdokaiba lépett, és képtelen belenyugodni a vereségbe. Az elegáns forgatókönyv az lett volna, ha a bizalmat vesztett miniszterelnök és pártvezető lemondását követően, visszavonul a politikai életből, majd (esetleg) a következő választások közeledtével a párt (MSZP) ismét felkéri, hogy vigye győzelemre. Csakhogy Kelet-Európában vagyunk, ahol az „elegancia” és a „nyugati játékszabályok” ismeretlen fogalmak. Gyurcsány sem a nyugati demokrácia szülöttje és neveltje. Talán ezért is oly sok a hasonlóság a két nagy rivális között. Habár, mintha Orbán karakteresebb lenne. A focista mentalitás szimpatikusabb az embereknek, mint a magányos futó célratörése.
Ha pedig a pártalapítást vesszük, akkor egyértelműen Orbán győzött, vagy legalábbis vezet. Orbán néhány kollégiumi társával megalapított egy pártot, ami a mai napig létezik, él és virul, sőt elérte azt is, hogy abszolút többséget szerezzen a parlamentben. Ilyen teljesítményt Gyurcsány nem tud felmutatni. Sőt, nemcsak pártalapító nem volt, de gyakorlatilag a párt is kihátrált mögüle. Csak addig volt jó, ameddig jó beszélőkéjének köszönhetően fel tudta venni Orbán Viktorral az „imázs” versenyt, és választási győzelemhez tudta segíteni az MSZMP utódpártját.
Horn idején még éltette az embereket a remény, hogy ami jó volt a Kádár korszakban (a bűnözés visszatartása, a vállalati üdültetés, az üzemi étkeztetés, az óvodai és napközi otthoni ellátás, a munkásszállók, a biztos munkahelyek, a „kiszámítható jövő”) talán megmarad, ill. átmenthető a kapitalizmusba. Ez a remény a Horn kormány ideje alatt nem valósult meg, az, azt követő Orbán kormány alatt pedig végképp szertefoszlott. Az MSZP időközben szakított pártállami múltjával, legalábbis papíron, viszont sem a párt, sem az ideológiája (programja) nem változott, nem alkalmazkodott a változáshoz, az új (kapitalista) viszonyokhoz. Már ott látható volt, hogy „baj van”, amikor egy pártonkívüli, – ráadásul „ügynöklistás” – szimpatizánst (Medgyessy) jelöltek miniszterelnöknek. „Az egész MSZP-ben nem volt egy megfelelő párttag? Helyette egy pártonkívüli bankárra kellett az ország irányítását bízni?”– ezek voltak akkori első gondolataim. Majd hamar rá kellett jönnöm, hogy bukásra ítélt az a politikus, aki (választási) ígéretét betartja. (és 50 %-kal megemelte az egészségügyi és pedagógus állami alkalmazottak fizetését). Ekkor tűnt fel Gyurcsány Ferenc, aki a Népszabadságban kezdett írogatni a szociáldemokráciáról. Majd hirtelen Medgyessy sportminisztere lett. Ezt a miniszteri tárcát a Fidesz (és Orbán Viktor) találta ki a diplomával nem rendelkező Deutsch Tamásnak, amit az MSZP-s kormány is átvett, megtartott, és Gyurcsánynak adta, majd Göncz Kinga örökölte meg, mielőtt a minisztériumot maga Gyurcsány meg nem szüntette volna, és vezetőjét (Göncz Kinga) külügyminiszterének tette volna meg.
Gyurcsány kiválasztása a miniszterelnöki posztra máig rejtély, de talán az utóbbi napok eseményei adják meg a választ. Furcsa volt, ahogy Medgyessy miniszterelnök leköszönt. Nézeteltérése támadt gazdasági miniszterével, az SZDSZ-es Csillag Istvánnal, ezért meneszteni akarta. A koalíciós partner SZDSZ viszont ragaszkodott nemcsak a tárcához (amit a koalíciós egyezségben rögzítettek), de a miniszter személyéhez is. Medgyessy ekkor azzal állt a nyilvánosság elé, hogy vagy Csillag, vagy ő. A magyar parlamentáris demokrácia talán egyetlen (választási) ígéreteit és szavát (be)tartó miniszterelnöke ezért lemondott, mivel a kisebbik koalíciós partner a koalíció felmondásával, és ezzel a parlamenti többség elvesztésével fenyegetőzve csökönyösen kiállt Csillag mellett. És ekkor történt a máig megmagyarázatlan. Medgyessy lemondása után az SZDSZ bejelentette: nem ragaszkodik Csillag személyéhez! Amikor pedig Gyurcsány kormányt alakított, az SZDSZ már a gazdasági tárcához sem ragaszkodott. Olyannyira nem, hogy szó nélkül elfogadták Gyurcsány pártonkívüli üzletember barátját (Kóka János) az addig oly féltett SZDSZ-es miniszteri posztra. Ekkora vált nyilvánvalóvá, hogy Medgyessy eltávolítása mögött valamiféle titkos alku volt a két koalíciós párt között, amely nemcsak Gyurcsányt repítette a miniszterelnöki bársonyszékbe, de az SZDSZ „átalakítását” is eredményezte. Ennek a puccsal felérő koalíciós átrendeződésnek ékes példája, a Gyurcsány által („kitalált” és) támogatott Kóka János hihetetlen politikai karrierje. Egy pártonkívüli üzletember, aki a következő parlamenti választások előtt lépett be a kisebbik koalíciós pártba, majd a 2006-os választáson – annak ellenére, hogy az MSZP-s jelölt vissza lépett a javára – az I. kerületben csúfosan megbukott. Mégis, megmaradt az új Gyurcsány-kormány gazdasági miniszterének, sőt a következő évben (2007) az SZDSZ megválasztotta elnökének.
Ebből arra lehet következtetni, hogy Gyurcsány Ferenc politikai színrelépését, tündöklését és bukását egyaránt a párt (MSZP) intézte a háttérből. Méghozzá Medgyessy Péterhez vészesen hasonló forgatókönyv szerint. Gyurcsány meneszteni akarta Horváth Ágnes egészségügyi minisztert, az SZDSZ ellenállt és a koalició felbomlásával fenyegetőzött. Gyurcsány elég erősnek érezte magát, és menesztette az SZDSZ-es miniszter asszonyt. Erre a koalíció megszűnt (2008. május 1.), ami már előrevetítette a miniszterelnök bukását. Annyi elegancia és realitás azért volt Gyurcsány Ferencben, hogy időben lemondott. Végeredményben azonban pártja (MSZP) éppúgy az SZDSZ segítségével szabadult meg tőle is, mint elődjétől, Medgyessy Pétertől. Ez is igazolja a két nagy rivális közti különbséget, hiszen ellentétben Gyurcsánnyal, Orbánt nem a pártja találta ki, hanem Orbán találta ki a pártot, a pártját. Mintha ezt próbálná napjainkban követni (másolni?) Gyurcsány Ferenc is.
Különben Gyurcsány kormányzása épp oly egyszemélyi volt, mint Orbáné. Semmit sem hagyott a véletlenre, és a kormánytagokra, miközben éppolyan „cikk-cakk”-okat tett az ideológia terén, mint Orbán. A különbség csak az, hogy Orbán a pártja (no, meg saját maga) érdekében változtatta az „irányvonalakat”, Gyurcsány viszont képtelen volt az őt felemelő pártot „saját képére formálni”. Az MSZP megmaradt az utódpárt szintjén. Képtelen volt felfogni a 21. századi kihívást, a társadalmi átalakulások korát és idejét. Gyurcsány alatt vesztette el tömegbázisát a párt. Az SZDSZ-szel való összeállás nem hozta meg a várt eredményt. A régi gárdát képviselő Horn valamiféle „bűntudatot” érzett, és ideológiai megújulást remélt, amikor 1994-ben az abszolút parlamenti többség ellenére „fékező” és „ellenőr”, „ellenőrző” szerepre meghívta az akkor még piacgazdaságot hirdető SZDSZ-t. Gyurcsány alatt az ellenőr, ill. ellenőrző szerep eltűnt, a fékező viszont felerősödött. Az SZDSZ a piacgazdaságról fokozatosan lemondott, és helyette a „másság”, és az azokat hirdető, ill. képviselő kisebbségek felé fordult, mellyel olyan liberális elveket helyezett előtérbe, amikre a Kárpát-medence lakossága nem volt vevő. Ma sem az!
Úgy tűnt Gyurcsány elhitte, hogy ha átfesti a cégtáblát szocialistáról szociáldemokratára, akkor azzal már a párt és hívei is azonnal „jobboldali szocialisták” lesznek. Miközben a szociáldemokrata hagyományt, de még a gondolatát is sikerült a 40 év szovjetrendszernek Magyarországon elfelejtetni. Az elmúlt húsz esztendő sem volt elég a szocdem hagyományokat feléleszteni, a munkásosztállyal és a szakszervezetekkel a szoros kapcsolatot kialakítani. Gyurcsány „beleszeretetett” Tony Blair-be, miután elolvasta „harmadik utas” könyvét, amit saját pénzén lefordítatott és kiadatott magyarul. Majd egyik napról a másikra kikiáltotta magát és az MSZP-t szociáldemokratának. A nyomatékosság kedvéért a szociáldemokrata jelző felkerült (vagy visszakerült) a párthoz közelálló Népszava fejlécére is. Ezzel a téma le volt tudva. Itt érdemes megjegyezni, hogy a harcos szociáldemokrata baloldalnak ugyancsak a Horthy korszakhoz kell(ene) visszanyúlnia, hiszen az volt a hazai szervezett munkásság klasszikus időszaka.
Legkésőbb 2010 tavaszára azonban látványosan kiderült, hogy nemcsak szociáldemokrácia, de baloldal sincs Magyarországon! Az MSZP szavazók száma alig volt több, mint a szélsőjobboldalé! Azóta sem foglalkoznak ezzel a lesújtó eredménnyel, és megdöbbentő ténnyel a „baloldalon”. Csak azt szajkózzák, hogy a szélsőjobb előretört, és mindenért Orbán felelős. Ez pedig semmiben sem különbözik a „másik” oldal szavalókórusától, akik szerint meg mindenért Gyurcsány a felelős.
Az MSZP máig nem értékelte ki a választási fiaskó okait, azok orvoslására pedig kísérletet sem tett. Pedig a gyurcsányi vezetés igen sok hibát követett el, ami a baloldal jelenlegi helyzetéhez vezetett. Már a kormányzás elején megállapítás nyert, hogy átvette Orbán vezetési stílusát. Érdekes az erről szóló könyvre manapság senki sem akar emlékezni. Sőt, mintha a szerzője is eltűnt volna a közéletből (Lengyel László: A halál kilovagolt Magyarországról – 2008) éppúgy, mint a többi elemző: Tölgyessy, Kéri, stb.
Gyurcsány mindent maga akart (el)intézni. Különösen a külkapcsolatok érdekelték, talán ezért is tette meg a külügy élére az abszolút járatlan Göncz Kingát, aki helyett mindenhova a miniszterelnök ment tárgyalni, intézkedni. A gyurcsányi külkapcsolatokra azonban rányomta bélyegét a kádári idők merev ideológiai felfogása, miszerint a baloldaliak jók, a jobboldaliak rosszak. Ennek a begyepesedett felfogásnak lett áldozata a magyar-szlovák kapcsolat. Gyurcsány képtelen volt felfogni, hogy demokráciában egy szocialista párt is koalícióra léphet (a hatalom érdekében) egy nacionalista párttal. (A 16 fős Fico kormányban két Slota-párti (oktatási és területfejlesztési) és két Meciar-párti (igazságügyi és mezőgazdasági) miniszter volt). Ezt annyira nem tudta megemészteni a magyar kormányfő, hogy Magyarország az EU-ban és az ENSZ-ben is feljelentette a szlovák felet, és hivatali ideje alatt Gyurcsány szabályosan kerülte a szlovák miniszterelnökkel való találkozását. Nem érdekelte, hogy ez a viselkedés sokat árt mindkét országnak, de különösen a határon túli magyarságnak. Érdekes, Gyurcsányt nem zavarta a (szovjet típusú) Meciar és pártja a szlovák koalícióban. Csak a nacionalista Slota volt a szálka, aki viszont sohasem érte el azt az alacsony (pimasz, provokatív) szintet, amit a hazai szélsőjobb megengedett magának, pl. egyenruhában flangálni szlovák területen. Gyurcsány volt az, aki a magyar Parlamentben védelmébe vette ugyanazokat a Magyarországról „exportált”, szlovákellenes jelszavakat kiabáló (és verekedést provokáló) dunaszerdahelyi rendbontókat, akik előzőleg „Gyurcsány takarodj”-ot skandálva randalíroztak Budapest utcáin.
Az különben nyílt titok, és a 40 év szovjetrendszer bűne, hogy a magyar baloldal képtelen kezelni a nacionalizmust. A negyven év agymosás eredményeként a nacionalizmus egyenlő a (szélső)jobboldallal. A jobboldali hívők szerint meg a nacionalizmus egyenlő a szovjetellenességet megtestesítő diktatúraellenességgel. Ugyanakkor politikai irányzatoktól függetlenül, a patriotizmus, a hazafiság ismeretlen fogalom (és gyakorlat) a Kárpát-medencében.
De úgy látszik a „baloldal” (élén a szociáldemokráciával), valamint a munkásosztály és szakszervezeti mozgalom is hiánycikk errefelé. A nagy kérdés: ez Gyurcsány hibája, vagy az őt felemelő, majd pedig eldobó MSZP hibája a tavalyi választások csúfos eredménye tükrében. Mi az, hogy csúfos, egyenesen katasztrofális, ha történelmi távlatokat nézünk. Az egész baloldal százalékos arányban egy szintre került a szélsőjobbal! Ez az igazi tragédia, amiről nem akarnak nyíltan beszélni a magukat „baloldali”-nak tartók. Még csak kísérlet sincs az okok feltárására. A tekintélyes, mértéktartó és mértékadó elemzők, társadalom kritikusok is hallgatnak. Helyette a riogatás a módi. A szélsőjobb, Orbán és diktatúra veszélye a beszédtéma. Ahelyett, hogy kitárgyalnák, hogyan lehetne ezen változtatni, mindenekelőtt elérni, hogy magyarországi baloldal ne legyen, ne lehessen (számszakilag) egy szinten a szélsőjobbal, hanem (ismét) egyenrangú tömeg- és szavazó bázisa legyen a parlamentáris jobboldalnak.
Az egész munkásmozgalom reformra szorul, ha egyáltalán van még Magyarországon munkásosztály, ill. munkásság, azaz a bérből és fizetésből élők hada, tömege. A modern kapitalizmus magyar változatából mintha eltűnt volna a munkásság, hiszen a többség „számlaképes vállalkozó”. A klasszikus munkásságot elsősorban a külföldi multik tartják életben. Azoknál a cégeknél (legalább) betartják a törvényi előírásokat, az adók és járulékok befizetését. A multik nem vesznek részt a nagy népi játékban, és nem tartják minimálbéren alkalmazottaikat, és nem „feketén” adják a fizetés kiegészítést.
A tájékoztatás, a felvilágosítás, a jogi tanácsadás és védelem a szakszervezetek feladata lenne, amit szemináriumok szervezésével oldottak meg a múltban, és amit ugyancsak lejáratott az a bizonyos 40 év. A nyugati szakszervezetek anyagilag is jól állnak. A tagdíjakkal jól sáfárkodnak, azokat ügyesen és hasznosan fektetik be. Egy nyugati szakszervezet „értékét” azzal mérik, hogy tagjait pl. hány napig képes finanszírozni ugyanazzal a bérrel, fizetéssel, ami egy sztrájk esetén kiesik. Az egész segélyezési rendszer (beleértve a banki hiteleket) is fontos része a szakszervezeti munkának, feladatnak. A baloldaliság nem csak aláírásgyűjtésben, meg hangzatos „szolidaritási” megmozdulásokból áll.
Úgy tűnik ezekkel a problémákkal a hazai „baloldal” vezető ereje, „élcsapata”, az MSZP, nem foglalkozik, mint ahogy a választási kudarc okainak feldolgozásával, ill. orvoslásával sem. Helyette erőik további szétforgácsolásán ügyködnek. Ennek eredménye az egykor Messiásnak tartott Gyurcsány Ferenc távozása, és egy új párt alapítása. Amennyiben ez Gyurcsány Ferenc egyéni ötlete volt, akkor az egyértelműen egy Orbán elleni összefogást szorgalmazó parlamentáris formáció akar lenni, nem pedig a baloldal megújulásának reménykeltő próbálkozása. Már az alapító tagok bemutatása is szűk réteget képvisel, ill. választói réteget céloz meg. Néhány MSZP-sen kívül két eltűnt párt (SZDSZ, MDF) egykori képviselői (Bauer, Debreczeni) alkotják, ill. próbálják vonzóvá tenni Gyurcsány csapatát. Az egykori kormányfő (és pártelnök) ma már nem beszél szociáldemokráciáról. Viszont – Orbánhoz hasonlóan – a szemfényvesztés, a „néphülyítés” már beindult.
A Facebook-on olvasható (blog?) bejegyzése (Budapest, Berlin) igencsak megtévesztő. Azt írja: „….A Demokratikus Koalíció megalakulása óta rendszeresen találkozom a Budapesten dolgozó nagykövetekkel….”
majd
„…..Berlinbe mentem, hogy pár barátommal találkozzam a német szociáldemokraták közül. Frank-Walter Steinmeierrel irodájában találkoztam. Frank-Walter korábban külügyminiszter, alkancellár volt, most a Bundestagban az SPD frakció vezetője….”
Naná, hogy mindenütt fogadják, elvégre egy új párt vezetője. Másrészt kapcsolatai még az MSZP időkből származnak, amikor még mint miniszterelnök és pártelnök funkcionált, és lelkesen hirdette, hogy ő és pártja (MSZP) szociáldemokrata.
Arról persze nem szól sem Gyurcsány, sem a fáma, hogy ez az új formáció milyen politikai irányzatot képvisel? Belép például a Szocialista Internacionáléba? Egyáltalán, szocialistának, pláne szociáldemokratának tekinthető-e – nemzetközi szinten és porondon – egy olyan (Labor = munkás)párt, amely a két nagy rendszerváltó párt, a jobboldali (Antall féle MDF) és a szociáldemokráciától ugyancsak jobbra álló liberális (SZDSZ) elveket is magába foglalja?
Ez a kusza „elvtelenség” már a pártalapítást követő első Gyurcsány interjúban (Egyenes beszéd – Kálmán Olga, atv) is felfedezhető volt, amikor (kb. 20. perc körül) arról beszélt, hogy vissza kellene csalogatni a Jobbik-hoz átpártolt szavazókat. Nos, az a Gyurcsány Ferenc, aki nem tudta elviselni a szocialista Fico koalícióját a nacionalista Slotaval, az a Gyurcsány Ferenc hogyan képes elviselni a jobbikos szavazók megjelenését a „baloldalon” a hatalom megszerzése, ill. Orbán megbuktatása érdekében? Amikor ilyen kijelentéseket hallok, nagyon szkeptikusan látom a magyar „baloldal” helyzetét, azon belül is a magyar szociáldemokrácia jövőjét. Gyurcsánnyal, vagy nélküle. Ez pedig előrevetíti, hogy Orbánnak és a Fidesznek nem lesz komoly ellenfele 2014-ben. Ha mégis, akkor az sem egy politikai párt, hanem a gazdasági helyzet lesz, mely a hasukon, nem pedig az eszükön vagy a szívükön keresztül irányítja az embereket.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
