Széles választási mozgalom keretében lehet felvenni bármi eséllyel a versenyt a túloldallal, még akkor is, ha az ebbéli szándékok az elmúlt nyolc évben kudarcba fulladtak – állítja Lendvai Ildikó MSZP-s politikus a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Azt is mondja: az emberek többsége tulajdonképpen nem a Fideszre, hanem az államra, vagyis a biztonságra szavaztak, mert az ellenzékben nem látták a stabil kormányzás lehetőségét. Lendvai úgy látja: szükség van a változáshoz az utcai politizálásra, a polgári engedetlenségre, de a végén a szavazófülkében kell leváltani a Fideszt. Orbán, szerinte nem fog változni, puskája be van tárazva, hogy mindent maga alá nyomjon, amit eddig még nem sikerült.
Mit keresett a választás előtt a DK színpadán?
Meghívásra mentem, méghozzá hivatalosan, az MSZP nevében beszélve a koordinációs partner DK kampányzáróján. Utána teljes gőzzel rohantam vissza a sajátunkra.
Pedig sokan, látva a szereplését, azonnal elkezdtek kombinálni, hogy netán átállt Gyurcsány Ferencékhez…
Szó nincs erről. De egymás egyéni jelöltjeit támogattuk, a körzetekben együtt dolgoztunk, „átállás” nélkül. Sajnálom, ha egyeseknek a tévéfelvételek alapján nem volt egyértelmű a helyzet, pedig volt olyan internetes portál, amelyik még csipkelődött is velem, hogy miért kell minden ötödik mondatomban agyonhangsúlyozni: MSZP-s vagyok, az MSZP listájára szavazok.
Az egymás segítése nem nagyon sikerült, az ellenzéki pártok az elmúlt négy-nyolc évben inkább egymást gátolták. Ön ugyanakkor – legalább is az én információim szerint – ezen időszak alatt végig azon dolgozott, hogy közelebb hozza egymáshoz a szereplőket. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kudarcos volt az ebbéli tevékenysége.
Ez igaz, nem írnám fel a nagysikerű teljesítményeim listájára, már ha létezne ilyen lista. Meggyőződésem volt, és a következő ciklusra is meggyőződésem, hogy egy széles választási mozgalom keretében lehet felvenni bármi eséllyel a versenyt a túloldallal. Ezen belül lehet tere a pártok saját karaktere hangsúlyozásának is: ha belépek egy társaságba, be kell tudnom mutatkozni, ki vagyok én. Egy ilyen választási mozgalmat viszont kellő időben kellett volna létrehozni. Mert a lényeg nem a pártok által aláírt különböző megegyezések – nyilván ezekre is szükség van -, hanem az, hogy a választóik is felvállalják ezt a célt. De választási mozgalom helyett csak töredékes egyezségek születtek, más kérdés, hogy ez nem a sokat szidott MSZP hibájából történt így. Az ilyen-olyan egyezségek is az utolsó percre sikeredtek, még a DK-val is, hát még annál a néhány visszalépésnél, amelyek az utolsó napokban, órákban történtek meg.
Ezek megzavarták a választót?
Nem ez volt a fő baj. Nagy meglepetésemre azt láttam, hogy még az utolsó perces megállapodások híre is eljutott valahogy az emberekhez. A problémának azt látom a last minute taktikákban, hogy az utolsó heteket az egyezkedés huzavonái tematizálták, miközben az utolsó két hét, az utolsó hónap volna a kampány aranybányája.
Mert?
Mert ilyenkor még az is figyel a közéletre, aki az előző három és fél évben fütyült rá.
Ilyenkor kinyílnak a szemek és fülek a tartalmi mondandókra, hívószavakra, betartható ígéretekre, a politikai kultúrák, mentalitások különbségeire. Mi pont ezt a legértékesebb kommunikációs idősávot veszítettük el, pazaroltuk technikai ügyekre.
A választó ily módon csak azt láthatta, amin huzakodnak a pártok, nem azt, amin egy együttes kormányzás alapulhat. Közben mindenki tudta, hogy koalícióra vagyunk, lennénk ítélve a demokratikus oldalon.
Igen, az elemzők többnyire két következtetést vontak le a választási eredményekből, és az egyik éppen az, amiről ön beszél. Vagyis az, hogy az ellenzéki pártok, nem pusztán az utolsó időszakban, hanem nyolc évre visszatekintve, nem tudták átadni azt a hitet a választóknak, hogy képesek együttműködni, pláne kormányozni, ráadásul jobban kormányozni, mint a Fidesz. A másik következtetés pedig az, hogy ezek a pártok végképp eltűntek vidékről, ami különösen fájdalmas az MSZP esetében, mivel neki megvolt a hálózata, csak elfelejtette életben tartani.
Örülök, hogy erről beszélünk, mert ugyan nagyon fontos az együttműködés-nem működés problematikája, választási technikái, de észre kell venni, hogy ettől függetlenül több választó kellett volna, és egységesebb választói akarat. Igaz és fontos is, hogy összességében kicsivel többen voltak a változást akarók- ezt kell is emlegetni, miközben Orbán az egész nemzet támogatásával hivalkodik-, de a változtatás szándéka nem mutatott automatikusan egy irányba.
A jelölteket –akivel lehetett- koordináltuk, a jövőképet nem.
Ennek kidolgozása általában a ciklusok első két évének feladata, ekkor még lehetett volna az egyes pártoknak saját arculatot építeni, akár egymással programvitákat folytatni, természetesen abban a tudatban, hogy a végén koalíciós kényszer alakul majd ki. Amelynek formáit aztán a ciklus második felében lehet kidolgozni. Ez persze a normális pártrendszer, a „békeidők” naptárja, a következő négy év nem ilyen lesz. Most a megmámorosodott hatalom várható rohamtámadásai ellenében néhány dologban az első perctől közösen kell majd fellépni, és nem is csak a pártoknak. De térjünk vissza a vidékhez. Alapvetően a kisvárosokról és a községekről beszélek. Igen, igaza van, ez részben szervezettségi kudarc, a kisebb falvakból szinte teljesen eltűntek az embereink, egy-egy személy akad csupán, aki kitartott mellettünk. A szervezeti baj mögött azonban tartalmi ok van. Kicsit áltatjuk magunkat azzal, hogy kizárólagosan az eszelős és hazug migránsozó propaganda hatott a faluban. Az is, de a migráns épp úgy szimbólum is volt, mint a boszorkány vagy szörnyeteg a gyerekmesékben, aki mindenfajta megfoghatatlan félelmet testesít meg. A migráns a saját valóján túl az ismeretlent, a bizonytalant jelképezte. Elsősorban a kistelepüléseken élők függnek kizárólag az állam kegyétől, ott egyedül ez adhat biztonságot. Ott az állam bármilyen változása maga a bizonytalanság. Ahol közmunka van, ahol a normálisan fizető állásokat vagy az önkormányzat, vagy a központi állam – lásd a pedagógusokat – adja, ott nem a Fideszre szavaztak, hanem ahogy ezt Kovách Imre szociológus fogalmazta meg: az államra. Az állam stabilitásába kapaszkodtak. Mert ugyan a gazdasági válság elmúltával is megmaradt a kettészakadt társadalom, de egy ici-picivel több jutott a lent lévőknek is. A közmunka több, mint a semmi, a pedagógus fizetés jobb, mint a diplomás munkanélküliség. Ezt a morzsányi biztonságot féltették, részben, igen, migránsoktól is, de részben mindenfajta változástól. És, ha az ellenzéki oldalban nem látják a stabil kormány lehetőségét, akkor még jobban félnek. Hiába voltak kifejezetten ehhez a réteghez szóló pártprogramok, nem voltak ott helyben embereink –ez már valóban szervezettségi kérdés – egy másfajta biztonság hiteles ígéretével.
Még a választási bizottságba sem jutott ellenzéki képviselő, egyszerűen nem találtak olyanokat, akik ezt el merték volna vállalni.
Itt egyértelműen erről volt szó, nem tudom az ellenzéki pártokat szidni.
Egy faluban, ahol tényleg a polgármestertől függ, hogy van-e közmunka, hogy van-e tüzelő-segély télen, hogy egyáltalán hogy élsz, ki az, aki önként jelentkezik az ellenzék nevében végzett szavazóköri munkára?!
Hann Endre fogalmazott úgy, hogy a Fidesz parádésan mozgósított látható, és láthatatlan módszerekkel.
A láthatatlan módszer a félelem, a kiszolgáltatottság működtetése. Ez még a vállalkozókban is megvan. Sokan utálják, hogy – profánul fogalmazva – tejelni kell azért, hogy tied legyen egy megbízás, de ha már a felső kapcsolat megvan, nem akarják elveszíteni. És az újtól, attól, ami nem ígér biztosat, inkább távol tartják magukat. Ezt a világot már kiismerték, tudják, kihez kell menni, tudják, kinek a zsebébe kell dugni a pénzt, ki a Mr.20%, ki a 30. Ők is utálják, ők is restellik, de már berendezkedtek rá.
Ez az, amit Ungváry Rudolf úgy fogalmaz: a toxikus vezér mérgezi az egész társadalmat. Hadházy Ákos, aki sokat foglalkozott a korrupciós ügyekkel, szintén arról beszél, hogy terjed a méreg az országban. Tényleg nincs ellenszere ennek a mérgező anyagnak?
Nyilván van. Bár paradox, hogy most, amikor elveszítettük a választást, beszélek gyógymódról, miközben ugye döglenek a libák…
De éca azért még vóna…
Így igaz. A választások után el kell végezni a gyászmunkát, de azért nem tűzhetjük ki a fehér zászlót. Ha a biztonságra van mindent elsöprő igény, akkor ki kell dolgoznunk a magunk biztonság-receptjét. Két fajta dolog adhat biztonságot. Az egyik a függőség. Aki pórázon van, azért a gazdája felelős, legalábbis nem veszhet el. De működhet a világban másfajta biztonság is, amikor egy nagyobb közösség szolidáris veled, és ha kell, megvéd. Megvéd pl. attól, ha ki akarnak rúgni. A társadalmi szolidaritás nagy részét persze módszeresen leépítették az elmúlt nyolc évben, többek között azért, hogy a védelemnyújtást hazudó hatalomnak ne legyen riválisa. Ezen változtathatunk, ha olyan mozgalmakat tudnánk indítani – és ez itt az éca – , civilek, pártok, ahol konkrét példákon mutatjuk be, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket meg tudunk védeni. Nem tudunk elérni új választást, aggódtam is a nagysikerű és lelkesítő szombati tüntetés láttán, hogy ne tűzzünk ki olyan célokat, amelyeknek a kudarcától majd két hét múlva elkeseredik ez a nagyon lelkes fiatal tömeg.
Olyan konkrét célokat kell kitűzni, amelyeknek nem lehetetlen az elérése.
Láttuk, hogy a komoly tömegerő elől a Fidesz mindig visszavonul.
Mondana példát?
Persze: el a kezekkel például a civil szervezetektől. El a kezekkel a maradék független médiától és a facebooktól. El a kezekkel az önkormányzati választási szabályok megváltoztatásától, például a közvetlen főpolgármester választástól. És amit nem én találtam ki:
tömegmozgalom, akár népszavazás az uniós ügyészséghez való csatlakozásért.
Fontos, hogy ilyen közvetlen célok legyenek, de nem kellene-e egy olyan vezető személyiség is, aki mindezt koordinálni tudja, hiteles, és a szavára hallgatnak az emberek?
Biztos, hogy szükség van ilyen személyre, bár azt nem tudom, hogy már ebben a pillanatban nélkülözhetetlen-e. Nekem ugyan nem tetszik, hogy a mai politika ilyen leader-központú, persze attól, hogy nekem nem tetszik, még nem fog megváltozni. De a vezető megmutatása a választások közeledtével válik igazi paranccsá. Most nem érdemes addig várni, amíg mindenki fölesküszik egyetlen vezetőre. Én azt hiszem, mi jól választottunk Karácsony Gergellyel, benne látnék fantáziát. Tökéletes ellenpontja az orbáni kultúrának; a beszédmódja, az aura, ami körülötte van, az, hogy az egyszemélyi vezetés helyett partneri viszonyra törekszik, hogy nem félelmetes, hanem szerethető akar lenni, ezek mind azt mutatják, hogy egy másfajta politikai kultúra ígéretét hordozza. Ehhez persze az kellene, hogy mások is elfogadják, ne csak az eddig szövetkező három párt.
Nyilván ez a legnehezebb, hiszen a szocialistákon belül is akadnak olyanok, akik szerint Karácsony nem hozott elég plusz támogatót, hogy nem leader-típus, persze tudom, hogy ez is a gyászmunka része: mindig kell találni hibáztatható személyeket.
Ez pontosan így van. És abból lesz a baj, ha túl sokáig tart a mások hibáztatásának szakasza. Én mindenesetre kifejezetten jónak tartom Karácsony politikai szereplését. Nem értünk el ugyan húsz százalékot, mint szerettünk volna, de nagyobb baj is lehetett volna, ha nem találtuk volna meg őt a Botka László leköszönése utáni válságban. Megjelenése újra lelket öntött a baloldalba. Leader, vezető pedig sokféle van; ha elfogadjuk, hogy nekünk, magyaroknak csak az autoriter, tekintélyelvű leader kell, parancsnok, vezér, nemzetvezető, akkor ezt az országot eleve leírtuk a modern történelemből. Léteznek más vezetők, másfajta leaderek. Természetesen fontos, hogy legyen kisugárzásuk, legyen határozott és markáns karakterük és kommunikációjuk, de ne mások fején állva, lefelé rugdosva próbáljanak meg kiemelkedni. Meglátjuk, hogy Karácsony Gergő tovább tud-e építkezni, tovább tudjuk-e őt építeni. Ez nem ma fog kiderülni, de drukkolok neki és szövetségünknek. Örülök a frakciószövetségnek is.
Elfogadja azt a véleményt, hogy április 8-a azt bizonyította: a Fidesz választások útján nem legyőzhető.
Választással kell legyőzni, ám nem pusztán parlamenti politizálással. Máris itt van a békés utcai demonstráció. Folytatása, konkrét ügyek köré szerveződése esetén lehet belőle új népmozgalom. De szükség lesz majd, a választások közeledtével egy választási mozgalomra is. Egy ilyen mozgalom a maga akcióival, demonstrációival, akár erőszakmentes polgári engedetlenségével ad bátorságot, új híveket, újfajta szervezeti kereteket ahhoz, hogy előbb a lelkekben, aztán a szavazófülkékben váltsuk le a mozgalom segítségével már meggyengített Fideszt. Beláthatatlan következményeit látnám annak, ha az indulatok elszabadulnának, erőszakba torkollnának, és pl. a szélsőségek sara jönne felszínre. Ennek azért sem lennék a híve, mert azokkal a honfitársainkkal, azzal a két és félmillió emberrel is együtt kell élnünk, akik ma a Fideszre szavaznak. Nem érezhetik majd úgy, hogy erőszakkal győzték le őket. Azt kell érezniük, hogy a másik volt a jobb.
Amikor széleskörű összefogásról beszélünk, ebbe beleérthetjük a Jobbikot is?
Ez fontos kérdés. Én azt képviseltem, hogy ezzel a Jobbikkal, amelyen még rajta van a szélsőjobboldali tojáshéj, illetve hangadók benne azok az emberek is, akik még ma is elfogadhatatlan dolgokat képviselnek, nem lehet összeborulni. Sok jobbikos szavazóval viszont meg lehet próbálni szót érteni, azokkal, akiknek jobban tetszik Vona új iránya, mint Toroczkaié. A baloldal végső önfeladása lett volna, ha pártvezetők, fütyülve arra, ki milyen országot akar, parolázva megegyeznek. Az átszavazás helyenként így is működött. Az viszont
tanulságos számunkra, hogy jóval többen szavaztak balról a Jobbikra, mint fordítva.
A Jobbik jelöltjeire háromszázezerrel több szavazat futott be, mint a Jobbik listájára. Kölcsönösségről szó sem volt, ami azt mutatja, hogy Vona jól ítélte meg szavazótáborát, amikor azt mondta: az övéi előbb szavaznának a Fideszre, mint a „komcsikra”. Az országnak egyébként hosszú távú érdeke a Jobbik mérséklődése volna, tehát nem akarom őket végleg, eleve elrendelten beszorítani egy fasiszta sarokba. Szeretném, hogy aki ott van, kijönne onnan, de ez az ő választásuk. A most javasolt társelnökök személye egyelőre nem a mérséklődés üzenetét hordozza. Nem zárom ki, hogy a párt kettéhasad, és különválik egy középre tartó, párbeszédképes szárny. Egyelőre beszéljünk tehát a vezetők helyett a Jobbik szavazóihoz, akik ott vannak a demonstrálók között, mutassuk meg nekik, hogy a problémáikra van demokratikus válasz is. A politizálás terepe most e tekintetben is az alakuló népmozgalom, és nem a jobbikos pártvezetőkkel való alkudozás. Persze bizonyos parlamenti technikákról, az ellenzék lehetőségeiről beszélni kell minden ellenzéki frakcióval, de ez messze van az összeborulástól. Különben is: már rég nem a parlament a legfontosabb. Az csak egy újabb színpad, ahonnan beszélni lehet, de nem a kormányhoz vagy a pártokhoz, hanem kifelé. Ezért azt megértem és elfogadom, hogy ha a pártok az országgyűlés kommunikációs színpadát nem akarják otthagyni, de kifelé mindenképpen látványos jelét kell adniuk annak: hogy nem azt a színdarabot játsszák, amit Orbánék írtak.
Én az alaptörvényre való eskütételt az egyet nem értés világos jelzése nélkül semmiképpen nem vállalnám fel. Nem vagyok elég kreatív ahhoz, hogy kitaláljam: milyen módon kell demonstrálni azt, hogy nem kívánnak engedelmesen úgy tenni, mintha a parlament a valódi parlamentarizmus terepe volna, de ennek reprezentálására mindenképpen szükség van.
És mit gondol, milyen irányt vesz Orbán Viktor?
Az a politikai kultúra, amit a Fidesz és Orbán Viktor képvisel, képtelen a konszolidációra. Ha akarná, sincs meg hozzá a képessége, de nem is akarja. További politikai agressziót várok, különösen a ciklus első felében; nyilván le akarnak mindent tarolni, amit még letarolhatnak a kétharmaddal, vagyis elindul a támadás a civilek, a bíróságok, az önkormányzatok és a maradék szabad média ellen. Látjuk, hogy a puska be van tárazva: a civil törvény be van adva, a bíróságok ellen kész a javaslat, a Simicska-média, amely az utolsó időkben a független ellenzékiség hangját is hallatta, összeomlott egy másodperc alatt, és azt is tudjuk, miket nézett ki még magának Orbán. Kinézte az RTL-t, az Indexet, a facebook megregulázását, tehát ez a terv is készen áll. Olvasni lehetett arról is, hogy az utolsó kormányülésen felvetődött az önkormányzati rendszer átalakítása. Megismétlem tehát:
a puska be van tárazva, a töltények betöltve, az ujj a ravaszon; csak az a bizonyos tömegerő tudja megállítani a folyamatot. Az tud rácsapni a kezére, érzékeltetve, hogy van itt más erő, van az országnak másik fele, amelyik nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe.
Az, hogy listák készülnek, katalizálja ezt a folyamatot, vagy ellenkezőleg? Azért kérdezem, mert a Figyelő szörnyű listája után nem érzem, hogy olyan nagy lenne a felháborodás.
Nem akkora, mint kellene. Tömegmozgalom nem ebből lett. Pedig, ha nincs ellenállás, újabb listák lesznek. Ahol a listázás módszerré válik, ott a nyílt megfélemlítés egyéb formái is megjelennek. Tömeges ellenállás akkor lesz belőle, ha az üldözés eléri a kisembert is. De akkor lehet.
Ha milliók tűzik ki magukra a sárga csillagot.
Így.
