Pénteken elfogták Svájcban Szabó Gábornét, az aznap kiadott nemzetközi körözés alapján. Most kiadatási őrizetben van, legfeljebb hatvan napig. Helmeczy László a csengeri csalóként elkönyvelt asszony ügyvédje azt mondja: maga sem tudja, hogy létezik-e az örökség vagy sem, de abban bizonyos, hogy Kósa Lajos nem fog örülni annak, ha Szabóné megszólal, Kósa Lajos ugyanis egyáltalán nem epizódszereplője az ügynek.
Tudott-e arról, hogy nemzetközivé bővítették az elfogató parancsot?
Pénteken jelent meg a nemzetközi elfogatás híre, és még aznap délután telefonáltak nekem, hogy őrizetbe vették az ügyfelemet.
Hivatalos értesítést kapott?
Nem, azok a hozzátartozók hívtak, akik vele voltak. Az őrizetbe vétel időpontjában telefonáltak, meg a svájci, egyébként magyarul tökéletesen beszélő kolléganő értesített.
A körülményekről mit tud?
Intelligensen jártak el. Azonosították a személyazonosságát, a környezetében lévő személyeket igazoltatták, és utána előállították. Hivatalos értesítést nem kaptam. Azt egyébként nem tudom, hogy egészen pontosan hol van, illetve volt az ügyfelem, de annyit igen, hogy valahol Zürich közelében.
De továbbra is ön az ügyvédje?
Persze. Engem a körözésről hivatalosan is értesített a nyomozó hatóság. Azt azonban szeretném most is leszögezni, mert emiatt támadott engem a sajtó, hogy azt állítottam, hogy Szabó Gáborné nem volt gyanúsított. Nos, szeretném tudatni, hogy akkor lesz gyanúsított egy személy, amikor ezt vele közli a hatóság. Azt is, hogy mivel gyanúsítja. De, hogy pontosan mi az, még velem a védővel sem közölte a hatóság. Ezt akkor fogja közölni, amikor alkalma lesz, vagyis akkor, ha ott lesz a gyanúsított. A jól értesült kormánypárti ajtó emlegeti, hogy Szabónét háromszor is megidézték. Elmondanám, hogy az idézések olyan időpontban érkeztek, amikor vagy nem volt itthon, vagy a megadott idézési időpont után érkeztek. Különben én is hasonlóan jártam, bár két alkalommal én megkaptam időben. Akkor értesítettem is az ügyfelemet, hogy rendezzék a hagyatékot. Akkor azt ígérték, hogy hamarosan eljuttatnak hozzám dokumentumokat, és rövid időn belül az utalások is megindulnak. Nekem e pillanatban kétféle információm van: az egyik szerint megkezdődtek az utalások, a másik szerint nem. Tehát erről nem tudok pontos információval szolgálni.
Most mivel gyanúsítják Szabó Gábornét?
Nyilván csalással.
Ennek mi volna a lényege?
Az, hogy Szabó Gáborné, a külföldi hagyatékra való hivatkozással kért kölcsön pénzeket, és ezeket nem adta meg. De abban az esetben, ha ez a hagyatéki pénz meglesz,és ő képes lesz megadni a tartozásait, ez a csalás már nem tekinthető létező gyanúnak, vagy vádnak. Szóval egyszerű a dolog: ha van hagyaték, akkor nincs csalás, ha nem, akkor igen. Én ezt szorgalmaztam az ügyfelemnél: ha megnyílik a hagyaték, haladéktalanul törlessze az adósságait. Sőt, a Kiskun-Tender esetében én kerestem meg a végrehajtót, hogy közöljék velem, napra pontosan, hogy mennyivel tartozik nekik Szabóné. Ő egyébként ügyvédi letétbe akarta utalni a pénzt, én azonban erről hallani nem akartam, ugyanis az adósságot közvetlenül az érintettnek kell utalni, nekem csak a banki igazolásra van szükségem, hogy azonnal vihessem a Nemzeti Nyomozó Irodához. Azt egyébként látom, hogy a hatóság nagy szorgalommal gyűjtögeti össze azt is, ami szerintem nem csalás. Van olyan sértettje – a sértettet idézőjelben értem – az ügynek, akit már többször is kihallgattak, és azt mondta, hogy ő nem kíván feljelentést tenni, hogy nem kéri a pénzt, pedig nem kis összegről van szó. Azt nyilatkozta: ő úgy tudja, hogy ez a hagyaték előbb-utóbb meg fog oldódni, és vele rendezni fogja Szabóné a kölcsönt. És mi van, ha még sem, kérdeztem tőle, meg nyilván a nyomozó is, azt válaszolta: akkor így jártam. De én akkor sem fogok feljelentést tenni. Ehhez képest, a körözési értesítőben ez a legjelentősebb összeg. Szóval ez is alapja a nyomozó hatóságnál annak,hogy Szabóné elkövette a csalást. Nem furcsa, hogy a károsult azt állítja, hogy őt nem károsították meg, de a hatóság ezzel nem törődik. Ez akkor is különös, ha egy miniszter fenyegetőzik feljelentéssel. És még annyit: a police.hu-n keresgetik a károsultakat. Könyörgöm: a károsultakat keresgélni kell? Ha van károsult, az fog jelentkezni. Hát igen, nagyon nagy vehemenciával vetetett bele magát az ügybe a rendőrség, mert tudjuk, hogy kiről van szó.
Kósa Lajos a sértettek között szerepel?
Nem. Legalábbis a körözési értesítés szerint nem.
Kósa tehát nem szereplője az ügynek?
Nem látom a nevét. De őt mivel csapták be?
Azért kérdezem, mert Kósa Lajos nyilatkozta, hogy feljelentést tesz a nő ellen.
Vajon miért? Talán kevesellte a nyolcszáz milliót? Nincs kedvem vele viccelni, de miért tesz ő feljelentést? Lehet itt most a jobboldali sajtónak tapsolni, meg ajnározni a nyomozó hatóságot, hogy milyen ügyes meg gyors volt, de nem biztos, hogy olyan sok köszönet lesz abból Kósa Lajosnak, ha ez az asszony megszólal. Én beszéltem ezzel az asszonnyal, ezért állítom, hogy nem biztos, hogy olyan nagyon fognak neki örülni, ha megszólal. Egy biztos: nem játszott ebben az ügyben epizód szerepet Kósa úr.
Mennyi ideig tarthat az ügyfele kiadatása?
Úgy tudom maximum hatvan napig, az biztos, hogy Szabóné nem fog belemenni a rövidített kiadatásba.
Ön továbbra is marad az ügyvédje Szabónénak.
Igen. Megkaptam a körözési értesítést is. Ezt csak azért említem, mert ebben nem szerepel a sértettek között Orendi Mihály, miközben a Pesti Srácok írása szerint Orendi Mihályt is lehúzta Szabóné, húszmillió forinttal.
Egyébként Szabóné a legutóbbi, Független Hírügynökségnek adott interjújában azt mondta, hogy a pénz nagyobbik része május másodikán érkezik. Most ezzel mi van, mi lesz?
Hát ez nagyon nehéz számomra is, mert az időpontok állandóan tolódtak. Tehát nem tudom, mi az igazság. A Svájcban élő kolléganő szerint a komolyabb összegek utalása ott lassabban történik meg, mint itthon.
„A Fidesz azt szeretné, ha megbüntetnék Magyarországot” – állítja Ujhelyi István szocialista Európai Parlamenti képviselő mai blogbejegyzésében. Orbánék tudják, hogy csökkenni fog a támogatásunk, a forrásokat pedig a jogállamiság feltételeihez is kötnék, de úgy igyekeznek beállítani ezt, mintha a menekültkérdés magyar kezelése lenne a tényleges ok.
„Orbán Viktor és a Fidesz politikusai azért támadják soha nem látott arroganciával az európai intézményeket, mert a minél nagyobb balhéban érdekeltek” – állítja Ujhelyi, hozzátéve: pontosan tisztában vannak azzal, hogy a politikai atombombának tartott 7-es cikkelyes eljárás végül – a tagállamok teljes egyetértésének hiányában, a lengyel vétó miatt – nem fog a legsúlyosabb következménnyel, vagyis a szavazati jog megvonásával járni.
Ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy az új többéves pénzügyi keret (MFF) kiosztásakor Magyarország érdemi forráscsökkenést szenvedhet majd el, és nem csupán a Brexit, az új kihívások vagy a déli államok várható kedvezményezése miatt – írja a képviselő, aki emlékeztet arra, hogy az Európai Bizottság jövő szerdán mutatja be a 2020 utáni pénzügyi keretre vonatkozó tervezetének első verzióját, s
először fordulhat elő, hogy jogállami feltételekhez kötnék az uniós büdzséből történő kifizetéseket. Ez pedig egyértelműen az illiberális, Európa-ellenes politikát követő lengyel- és magyar kormánnyal szembeni lépés.
„Azt állítom, hogy Orbánék már régóta számolnak a források csökkenésével, ezt jól mutatja a választások előtti rohamtempóban szétosztott uniós pénzek habzsolása is” – szögezi le a képviselő. A jogállamisági deficit miatti szankció pedig – bármily furcsa is – passzol az Uniót tudatosan destabilizáló elképzelésükbe, a hazugsággyárban már nyilván készülnek a „migrációs politika miatt a magyarokon bosszút álló” Brüsszelt gyalázó plakátok.
„Ez ugyanis eltakarja mindazt a mocskot és agressziót, amit a kormány közben véghez visz a magyar nemzet ellenében.”
Amiről igazából szól minden európai kritika, jelentés és szankció.
Ha valaki még nem hallott volna róla, annak elmondjuk: lemondott Mészáros Lőrinc, női minisztere is lesz Orbán Viktor legújabb kormányának, egy másik nő viszont, aki nem miniszter, csupán ligetvédő aktivista, kiütéses vereséget szenvedett a Valton biztonsági cég egyik, őrző-védőként alkalmazott verőlegényétől. Heti beszámolónk következik.
Mészáros már nem polgármester
Rögtön az elején robbant a bomba: Mészáros Lőrinc immár nem polgármestere Felcsútnak. A Nemzet Gázszerelője, Orbán Viktor jó barátja, aki az évek során szorgos munkával, valamint nem kevés kapcsolati tőkével az ország leggazdagabb emberei közé harcolta fel magát, minden általunk ismert előzmény nélkül, hirtelen távozott hivatalából.
Szegényebbek lettünk egy gazdag polgármesterrel, és jobb híján csak találgatni tudunk, hogy mi állhat Mészáros döntésének a hátterében. Adódna az adekvát magyarázat, amelyet amúgy ő maga közölt a nyilvánossággal: hogy a jövőben az üzleti ügyeire szeretne koncentrálni.
Ami persze nem meglepő, már csak azért sem, merthogy idáig is azokra koncentrált. Ám ezek szerint a jövőben még a mostaninál is jobban fog koncentrálni, vagyis feltételezhető, hogy az eddiginél több hotelt, földet, futballcsapatot és újságot vásárol.
Igaz, nem mindenki tartja hihetőnek ezt a magyarázatot, vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a Lölőnek is becézett Mészáros Lőrinc azért távozik a hivatalából, mert ily módon nem lesz közszereplő, vagyis, nem kell vagyonbevallást készítenie és újságírók kérdéseire sem muszáj válaszolnia.
Fideszes körökben az utóbbi egyébként sem gyakori elfoglaltság.
Kormány: kik mennek, és kik maradnak?
Már a Fidesz sikerével végződő választás másnapján megindultak a találgatások, hogy milyen lesz Orbán Viktor negyedik kormánya. Kik mennek, és kik azok, akik maradnak. A legtöbben jól tippeltek és még az sem okozott nagy meglepetést, hogy a miniszterelnök, aki köztudottan nem foglalkozik nőügyekkel, ezúttal egy hölgyet is jelölt miniszternek, három másikat pedig államtitkári poszttal kínált meg.
Távozik a többi között Lázár János, akinek érdemeiről épp a napokban emlékezett meg a Független Hírügynökség. Ő volt a kormányban az emberarcú fideszes, aki a kabinet emberei közül talán egyedüliként volt hajlandó szóba állni a kormánytól független újságírókkal.
És nem lesz miniszter többé Orbán lelki támasza, Balog Zoltán sem. Az emberi erőforrások minisztériumának élén Kásler Miklós orvos váltja Balogot, aki nemrégiben meglehetősen érdekesen nyilatkozott egy sok százmillió évvel ezelőtti eseményről, jelesül az ősrobbanásról.
Kásler Miklós, MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Kásler Miklós szerint a halálos betegségek mintegy háromnegyede megelőzhető lenne, ha az emberek betartanák a tízparancsolatot. Ez utóbbi kijelentésén sokan viccelődtek az elmúlt napokban, mi magunk sem voltunk kivételek, de a helyzet azért inkább aggasztó, mint mulatságos. Ez a kijelentés ugyanis csak azok számára lehet vicces, akik a kórházakban nem meggyógyulni, hanem meghalni szeretnének.
Rogán Antal, aki szintén miniszter marad, egyébként nyilatkozott a kormány átalakításának okairól. Szerinte nem azért kellett változtatni, mert a kormányzás sikertelen volt, hanem, mert új kihívásokkal kell szembenézni. Hogy mik ezek az új kihívások, azt Rogán nem részletezte, de jó esély van arra, hogy elkövetkező hetekben magunk is rájövünk, hogy a miniszter úr mire gondolt.
A Valton kiütéssel győzött
És akkor vegyünk egy mély, tiszta, városligeti levegőt. A Városligetben ugyanis mindig történik valami. Legutóbb például az, hogy megint botrányt okoztak a kormány kedvenc biztonsági cégének emberei. A valtonosok – fennállásuk óta nem először – úgy viselkedtek, mintha állam lennének az államban. Szerdán este például rátámadtak a ligetvédők előre bejelentett demonstrációján résztvevő tiltakozókra, s ez az attak olyan látványosra sikeredett, hogy egy száz kilónál is több élősúllyal rendelkező mellényes embertársunknak sikerült egyetlen ütéssel földre vinnie egy vele nem egy súlycsoportban lévő nőt.
A hölgy egyébként már jobban van, saját szemünkkel láttuk pénteken délután, amint – igaz, nyakmerevítővel – a saját lábán közlekedett az utcán.
Amúgy nem először fordul elő, hogy a rendőrség, amely egy ideig nagy erőkkel vigyázza a rendet, épp abban a néhány percben vonultatja el az egyenruhásokat a helyszínről, amikor a Valton emberei önbíráskodnak egy kicsit.
Aki más hírekre kíváncsi, például arra, hogy mit tesznek Európa különböző nagyvárosaiban a migránsok, mire rémtettekre készülnek Magyarországon Soros zsoldosai, az nézze a közmédiát, Andy Vajna tévéjét, vagy Habony Árpád valamelyik újságját.
Nehézségekkel és buktatókkal teli, de páratlan szakma a táncosoké Solymosi Tamás szerint, aki 2011 óta vezeti a Magyar Nemzeti Balettet. A balettigazgató úgy véli, hogy az együttes mára „felkerült a térképre”, ezért itt az idő, hogy nemzetközi porondon is megméressék magukat. Solymosi Tamást az Operaház felújításával járó nehézségekről, a táncosképzés helyzetéről és a szakszervezetek által beharangozott sztrájkról is kérdeztük.
Solymosi Tamással a Magyar Nemzeti Balett új, az egykori újpesti szövőgyárban kialakított „telephelyén” beszélgettünk. Az indusztriális épületben a balett-termek mellett irodákat és más kiszolgálóhelyiségeket is kialakítottak arra az időre, amíg zajlanak az Operaház felújítási munkálatai. Úgy tűnik, a lehetőségekhez képest elég jól berendezkedett a balettegyüttes: az igazgatói iroda mellett található tárgyaló kialakításán pedig még az is alig érződött, hogy nem az Andrássy úti Ybl-palotában, hanem egy újpesti gyárépületben vagyunk.
Április 15-én, délelőtt néztem meg a Sylviát, és láttam, hogy Ön is ott volt az Erkel Színházban.
Minden előadáson ott vagyok.
Solymosi Tamás. Fotó: Emmer László
Éppen ezt akartam kérdezni, hogy hány előadást néz meg. Tényleg mindig ott van?
Szerintem ez része a feladataimnak. Hogy tudnám kritizálni, dicsérni vagy éppen segíteni az előadást, ha nem vagyok ott? Távvezérelve ez nem működik. Ha valami történik, akkor egyből kell dönteni, ezt pedig nem lehet e-mailen és telefonon megoldani. Ez bevált nagyon sok helyen a világon, szóval itt is működnie kell. Hét éve, mióta itt vagyok, működik is. Egyébként nem is olyan régen próbáltam kiszámolni, hogy hány előadáson voltam. Ha azt vesszük, hogy évi 120 előadásunk van, akkor
már közel ezer este – vagy éppen délelőtt –, amit csak ezzel töltöttem.
Lassan vége az első olyan évadnak, amelyet az Operaház nélkül kellett átvészelnie a társulatnak.
Bizony, jó nehéz volt.
Milyen terheket ró a felújítás konkrétan a balettosokra?
Nagyon sokat. Az operaházi körülmények világszínvonalúak voltak még akkor is, ha nagyon régen volt az utolsó felújítás. Minden egy helyen volt; a termek, az irodák, az összes kiszolgálóegység könnyen elérhető volt, most pedig 18 helyre költözött szét a színház. De azért nem lehetetlen misszió, hiszen túléltük, és működik a rendszer. Egyébként sok helyen a világon ez eleve így van. De rengeteg egyeztetést, adminisztrációt és egyebet hoz magával, amivel meg kell birkóznunk, és meg is birkóztunk vele.
Annak a kihívásnak is sikerült megfelelni, hogy egy játszóhely kiesett?
Ha ön csinál egy lakásfelújítást, annak is érzi a komfortveszteségét, és vannak olyan dolgok, amikben kompromisszumot kell kötni, de azt gondolom, hogy a balett még így is komolyabb vérveszteség nélkül vitte végig ezt a szezont, és látva a következőt, akkor is így lesz. Találtunk olyan egyéb színpadokat, a Müpát említeném, ahol nagyszerű előadásokat lehet csinálni, és több turnén is voltunk. A megmaradt időben pedig az Erkel Színházban léptünk fel. Tehát egy nagy sakkjátszma ez, de össze tudtuk rakni a szezont. Picit többfelé kellett fordítani a fejünket, de működött.
Nem táncoltak kevesebb előadást a táncosok?
Talán, de jött hozzá a turné, ami hosszú ideje nem volt. Nem volt érezhetően kevesebb előadásunk, de a repertoárt eleve úgy alakítottam ki, hogy olyan produkciók legyenek, amelyek az Erkelben és a Müpa színpadán is nagyszerűen kivitelezhetőek.
Ez befolyásolta akkor azt is, hogy a következő évadban is több modern darabot mutatnak be?
Három évre tervezünk előre. Persze, nem Don Quijotével és A hattyúk tavával számoltunk, mert azokkal nem férnénk el ezeken a színpadokon, de
a modern darabokkal is van mit pótolnunk.
Olyan koreográfiák ezek, amiket akárhol elő tudunk adni, adott esetben majd az Operaház új színpadán is. És több közülük, habár modern, szinte már klasszikusnak számít. A Hans van Manen darabokkal is egy űrt pótoltunk. Látva az együttest, nagyon élvezték, és szerintem nagyon jól is csinálták. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra.
George Balanchine Magyarországon korábban be nem mutatott darabja, a Téma és variációk. Fotó: Szabó Attila
És a közönséget ugyanúgy be lehet csábítani ezekkel a darabokkal?
A Magyar Nemzeti Balett mára márkanév lett. Ha fellépünk valahol, legyen az klasszikus vagy modern előadás, a közönség nagy részének hál’ istennek mindegy, mert minket szeretne látni. Ráadásul új nézőket is be tudunk vonni ezekkel a darabokkal, akik esetleg „porosnak” tartják a klasszikus darabokat – ami persze nem igaz. Ezekkel az előadásokkal szerintem a Müpa közönségét is meg tudtuk szólítani, és remélem követnek majd minket, akárhova megyünk – nem elcsábítva persze őket.
Azért kérdezem ilyen sokat a felújítással járó gondokról, mert nyár óta többször is felmerült a sztrájk lehetősége az intézményben. A kollektív szerződések hiánya, és az Operaház kiesésével lecsökkenő előadásszám miatt a szakszervezetek szerint anyagilag rosszabbul jártak a táncosok is. Sztrájk végül nem lett, és Ókovács Szilveszter főigazgató szerint igazából a szakszervezetek generálták a konfliktust. A kérdésem tehát az, hogy volt sztrájkhangulat az együttesnél?
Abszolút nem. Sok oldalról meg tudom világítani ezt, de biztos, hogy a szakszervezetek máshogy látják, hiszen nekik az a dolguk, hogy az általuk fontosnak vélt ügyeket vigyék. De egyrészt nem arról volt szó az évadban, hogy kezdjünk el kapkodni, mert holnap kellene valamit táncolni. Felkészültünk a turnéra, lefoglaltuk a játszóhelyeket, premiereket is csináltunk. Ezért az előadásszám csökkenése nem valós probléma. Annak meg, hogy kollektív szerződés van vagy nincs, én sem előnyét, sem hátrányát nem látom. Ugyanúgy folyik a munka. Azok, akik ideszerződtek az elmúlt hét évben, azért jöttek, hogy dolgozzanak. Nekik nem érdekük, hogy sztrájkoljanak. Vagy vegyük azt, hogy az audíciónkra idén hétszázan jelentkeztek harminc országból.
Gondolom, ha annyira rossz lenne itt, akkor nem jelentkeznének.
Nemzetközi összevetésben milyen az együttes megítélése?
Elfogultságom miatt valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ezt megítéljem, de szerintem elég előkelő helyen állunk. Nem akarok rangsort felállítani, mert mindig kérdés, hogy mi szerint osztályozunk, és csak számháború lesz belőle. De úgy gondolom, hogy sokat jelent, ha a külföldi szaklapok azt írják, hogy az egyik legklasszikusabb együttes vagyunk. Illetve annak is oka van, hogy olyan együttesekből, mint a Bolsoj, a Mariinszkij vagy a Royal Ballet átszerződnek hozzánk táncosok. Nagyon sok pozitív visszajelzés jött azoktól a mesterektől is, akik idejöttek a darabokat betanítani: nem gondolták volna, hogy ilyen jó az együttes. Ezáltal sokkal könnyebb dolgom van most, mint 2011-ben, ha egy darabot meg szeretnék szerezni. És tudok olyan külföldi nézőkről is, akik eredetileg csak azért jöttek el egy előadásra, mert nagyon szép az Operaház, mostanra viszont már a Magyar Nemzeti Balett visszajáró rajongói lettek.
Ha jól tudom Ókovács Szilveszter az újabb pályázatában a felzárkózás után a minőségnövekedést tűzte ki célul. Mit jelenthet ez a Magyar Nemzeti Balettre nézve?
Annyira egyetértek ezzel, hogy az elmúlt hét évben is folyamatosan erre törekedtem. Ha valaki úgy kel fel, hogy nem talál semmit, amiben javulhatna még, az céltalanságban saját magát építi le. 2011 óta tudatosan építem az együttes kvalitását, erre szolgálnak a sokat kritizált minősítések is. Csak úgy tudunk valakit jó teljesítményre ösztönözni, ha mérjük a teljesítményét és megadunk neki minden szakmai segítséget. Ennek most meg is látszik az eredménye, a rendszer visszaigazolta a létjogosultságát. Itt kanyarodok vissza Ókovács Szilveszter gondolatához, hiszen a mi felelősségünk a minőség.
Ha valaki balett-táncos, akkor nézzen is úgy ki, mint egy balett-táncos.
Tudjon spiccelni, ugrani, fel tudja emelni a lábát – tehát mindazt, amit akkor, amikor lediplomázott, nagy valószínűséggel tudott. Joggal várom el, hogy ezeket ne csak egy vagy két év múlva tudja, hanem később is, vagy akár ennél sokkal többet is. A mi szakmánk nagyon rövid, minden egyes év ötnek számít szinte, ezeket maximálisan ki kell használni. Ebben segítenem kell mindenkit, és úgy gondolom, meg is teszem ezt. Viszont ha valaki elzárkózik az új dolgok elől, és egyből félemmel tekint rájuk, akkor nem a hasznát látja ezeknek. Voltak emiatt nehéz beszélgetéseink az együttesnél, de én úgy látom, hogy ezek már mögöttünk vannak, és egész más dolgokra lehet és kell fókuszálni.
Például mire?
Azok a darabok, amiket 2011 óta csinálunk, nagy előrelépést jelentenek, felírtuk magunkat a térképre. Nagyon jó, hogy elkezdődtek a turnék, amelyek ugyan az Operaház bezárásából adódtak, de egyébként is itt az ideje, hogy nemzetközi porondon is megméressük magunkat. A következő évadban lesz például egy New York-i turné, ami nagyon fontos hely a bemutatkozásra. De lesz egy olasz utunk, és úgy néz ki, hogy egy kínai is, de persze táncosként azt mondom, hogy akkor megyünk turnézni, ha már megérkeztünk.
Szóba került a táncosképzés. Mennyire tartja sikeresnek az Opera saját tánciskolájaként 2016-ban elindult Magyar Nemzeti Balettintézetet?
Nemrég jöttünk vissza Bécsből, a VIBE nemzetközi versenyről, ahol a növendékeink nagyon szépen szerepeltek, rengeteg érmet kaptak. Ez az első komoly visszaigazolás, hogy amit az iskolával elkezdtünk, és amiben hittünk, azt nem csináljuk rosszul. Emellett az év összes olyan balettjében, amelyben gyerekek voltak, a mi növendékeink léptek színpadra, és meg tudták csinálni a kért feladatokat. Már száz fölött van a növendékek száma úgy, hogy sokakat el is küldtünk a felvételi után, illetve akár év közben is van eltanácsolás. Nagyon hiszek ebben az iskolában, igaz, még nagyon kicsik vagyunk, hiszen csak a második évet tapossuk. De minél több olyan hely van, ahol profin képeznek táncost, a mindenkori balettigazgatónak annál több lehetősége lesz, hogy magyar táncosokat vegyen föl. Ezt már sokszor elmondtam, de
amikor én jelentkeztem, még ezer fiúból választottak ki tízet-tizenkettőt.
A mostani években azt hiszem ötven gyerekből – fiúkból és lányokból – választanak.
És az a konfliktus megoldódott, ami a Magyar Táncművészeti Egyetemmel alakult ki a névválasztás miatt? (Az MTE sérelmezte, hogy balettintézetnek nevezik az Operaház újonnan elindított klasszikus balett képzését, mivel ezt a kifejezést a Táncművészetire szokták általában használni – a szerk.)
Nem mi generáltuk egyébként sem ezt a konfliktust. Volt egy minisztériumi egyeztetés, és azóta semmi probléma nincs ezzel. Tulajdonképpen az iskolánál is a saját nevünket használjuk: Magyar Nemzeti Balett, csak ott van még mellette, hogy intézet, és aki akart, ebbe megpróbált belelátni dolgokat. Nyilvánvaló, hogy senki nem örül a konkurenciának, szerintem ebből indulhatott ki a vita, de nyugvópontra került a konfliktus.
A Táncművészetin folyó képzéssel meg van elégedve?
Nem az én feladatom ezt megítélni. Ha sok tehetséges gyereket tudnak a végzésig elvinni, akik aztán ide akarnak szerződni – ha ide akarnak egyáltalán, mert a határok ugye most már nyitottak – én boldogan megnézem őket. Illetve bármikor állok az intézmény rendelkezésére, ha felkérnek valamire. Nekem semmilyen negatív érzésem nincsen az MTE irányába.
Diplomát csak a Táncművészeti Egyetem lehet szerezni táncosként, de ha jól tudom, az Operában is szeretnének a jövőben akkreditált képzést.
Természetesen tervben van, hiszen a próbaidőszak megtörtént. Elindult a képzés, és működőképes. Ahogy elkészül az Operaház, még jobbak lesznek a körülményeink hozzá, hiszen a tervezéskor a növendékeinkre is gondoltunk. Az Eiffel Műhelyházban is lesz lehetőség a gyakorlásra. És itt van ez a hely is, ahol beszélgetünk, a Berni utcában, amelynek a megtartását tervezzük.
A Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű turné egyik állomásán A víg özveggyel. Fotó: Nagy Attila
És mi várja magát az együttest a felújított Operaházban?
Én nagyon boldog lennék most, mint táncos, ha ilyen termekben lehetne gyakorolni. Külön helyet kapott az összes kiszolgálóegység is: a masszőrök, a gyógytornász, a csontkovács…Fantasztikus színpadunk lesz, a mestereknek és a szólistáknak is lesz külön öltözője, illetve lesz ott szauna, étkező és a kikapcsolódásra szolgáló green room, de még hosszan tudnám sorolni, milyen új helyiségekkel gazdagodunk.
Tehát az épületen belül nagyobb teret kap az együttes, mint eddig?
Egyedül a balett kapott sokkal nagyobb teret. Ez azért lehetséges, mert a műhelyek kiköltöznek az Eiffel Műhelyházba, és az így felszabadult hely nagy részét a balett kapta meg. Az, hogy Ókovács Szilveszter így döntött, mutatja, hogy mekkora támogatást kapunk a főigazgatótól.
Nemrég elolvastam a Függöny mögött című könyvet, amelynek a Magyar Nemzeti Balett a főszereplője. Van egy rész, ahol a táncosok – és Ön is – arról beszél, hogy nem feltétlenül bátorítanák a gyerekeiket arra, hogy ezt a pályát válasszák, mert annyi buktatóval és nehézséggel jár. Nincs itt némi ellentmondás, hogy arra szeretnénk rávenni a gyerekeket, hogy jelentkezzenek táncosnak, miközben a sajátjaikat óvnák ettől?
Talán van, ha ezt így akarjuk érteni, de inkább arról van szó, hogy egy szülő mindentől félti a gyerekét. Persze, a mi szakmánkban is van buktató és veszély, de szerintem a világ legszebb szakmája. Az, hogy valaki azt csinálja egész életében, amit szeret, az már eleve jackpot.
Az ország legszebb épületébe járhat dolgozni, a világ legszebb zenéire táncolhat,
mindezt gyönyörű kosztümökben. Vagy ott vannak a sikerek, a táncosi szakma csúcspontjai, amiket elérhet – természetesen ezért meg kell dolgozni. Tehát persze, óvjuk a gyerekeket, de segítjük is őket, ha ezt szeretnék csinálni. Vannak olyan balerinák, akiknek a gyerekei jövőre már a Magyar Nemzeti Balettintézetbe jelentkeznek. Óvjuk őket, de örülünk is ennek.
Ezzel kapcsolatban az is felmerül, hogy milyen pályaképe lehet egy táncosnak. Ha jól tudom, ez is fontos célkitűzése volt, hogy a szakma megbecsültségén javítson.
Néha félreértésként jelenik meg a médiában, hogy ahogy valaki befejezi a táncolást, vége mindennek. Ez nincs így, hiszen ott van az életjáradék, amit a Magyar Nemzeti Balett és pár nagy együttes táncosai kaphatnak meg. Persze ezért tenni kell, nem alanyi jogon jár, hanem el kell jutni odáig, ahogy másoknak is meg kell dolgozniuk a nyugdíjért. De
a mi szakmánk nagyon rövid, és a táncosok az egész életüket teszik fel rá.
Egyetértés született abban, hogy ha nem lenne életjáradék, akkor még ennyi jelentkező sem lenne a pályára. Ez nagy eredmény, és ha tudjuk még finomhangolni a rendszert, akkor még jobb lesz.
Mit gondol, miben változott meg leginkább a balett világa azóta, hogy Ön elkezdte a pályáját táncosként?
Nagyon sok minden változott, hiszen mint minden más, a balett is ugyanúgy fejlődik. Ami tíz évvel ezelőtt elég volt, az most már kevés. Ugyanaz van, mint ami a sportban is történik. Ebbe az irányba megyünk mi is, ami nem biztos, hogy minden szempontból jó, de ilyen a világ: mindig egy picivel többet szeretnénk. Ezért van szükség a finomhangolásra: meg kell találni azokat a pontokat, ahol még jobbnak lehet lenni. Nem feltétlenül még több technikai bravúrra kell törekedni, hanem amit most tudunk, azt minél tisztábban csinálni, és művészileg még hitelesebben. Mindig lehet új kifejezésmódokat, koreográfusokat is találni, mindig lehet változtatni a díszleteken, kosztümökön, ez kimeríthetetlen forrás a megújulásra.
Néha különleges feladatok is megtalálják az együttest. Látta már a Vörös veréb című filmet?
Hogyne, megnéztem. Nem kopogtatnak folyton az ajtón, hogy Jennifer Lawrence-szel forgassunk filmet (a Vörös veréb egyik jelenetét az Operaházban forgatták, és a Magyar Nemzeti Balett táncosai is feltűnnek benne a balerinát alakító Jennifer Lawrence mellett – a szerk.). Tolongtak a balerinák, hogy részt vehessenek egy hollywoodi produkcióban, és nagyon élvezték. Mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a forgatásról, és még egy tiszteletvetítést is rendeztek nekünk. A stáb is küldött egy hosszú köszönőlevelet, hogy milyen szuper és fegyelmezett volt a csapat, és hogy jó volt velünk dolgozni. Ez nekem megint visszajelzés arra, hogy jó, amit itt csinálunk.
Ha bennünket innen elüldöznének, az mindenképpen új mélységet jelentene a jogállamiság romlásának folyamatában… Hat évig voltam a Figyelő főszerkesztője. Rossz látni, hogy idáig süllyedt a lap. Tudjuk, hogy kormányzati szócsővé vált az újság, de ez a listázás, hogy mi Sorosnak az emberei meg zsoldosai lennénk, megint olyan szakmai és morális mélység, amit nehéz ép ésszel értelmezni – a többi között ezt mondta Martin József Péter a Transparency International ügyvezető igazgatója, a Corvinus Egyetem oktatója a Független Hírügynökségnek adott interjújában.
Önök veszélyben vannak?
Mindenki valamilyen szinten veszélyben van, aki kritikus a kormánnyal. De hogy pontosan hol található ez a szint és pontosan mi is a veszély, az nehezen meghatározható, mert napról-napra változik.
Azért is kérdezem, mert a Nyílt Társadalom Alapítvány költözni készül Magyarországról, de egy olyan szervezet számára, mint a TI, amely a korrupciót vizsgálja az adott országban ez nem lehet pálya…
Mi nem tervezünk elköltözni. Mi itt akarunk, és remélem itt is fogunk működni. Betartjuk a törvényeket, valamint az átláthatóság minden írott és íratlan szabályát.
Ez ma Magyarországon elég?
Nagyon bízom benne, hogy elég. Ha bennünket innen elüldöznének, az mindenképpen új mélységet jelentene a jogállamiság romlásának folyamatában. Akkor már végképp nem beszélhetnénk demokráciáról.
Azt mondta, hogy a TI is kormánykritikus szervezet, pedig azt gondolnám, hogy az önök feladata a korrupció megakadályozásának segítése, illetve a meglévő feltárása. De mert hazánkban állami szintre emelkedett a korrupció, így jogos a kormánykritikusság. Ez egyébként magyar sajátosság, vagy általánosnak mondható a világban?
A TI valóban kritikus, de nem csupán ezt a kormányt, hanem az előzőket, azaz a baloldaliakat is kritizálta. Csak példaként említem, hogy 2008-ban ez a szervezet mondta ki, hogy intézményesült a korrupció Magyarországon. Egy ilyen szervezet – épp úgy, mint a szabad sajtó – a világon mindenhol kritikus a kormány egyes intézkedéseivel kapcsolatban, a mértékek persze különböznek. Ráadásul van mit kritizálni, súlyos a helyzet a korrupciót illetően. Ezt nem pusztán mi gondoljuk így, a nemzetközi szervezetek, az üzleti szféra és a magyar lakosság is egybehangzóan így vélekedik. Rengeteg felmérés támasztja alá ezt az állítást. Magyarországon ráadásul a korrupció és az állami működés összeér.
Továbbra is kérdezem: mennyire általános az, ami ma Magyarországon történik? Máshol is találkozunk ennyire felülről vezérelt korrupcióval?
A magyar eset az Európai Unión belül egyedülálló. Sehol nincs ennyire centralizált politikai és gazdasági rendszer. A korrupció pedig ezt a központosított mintázatot követi. Világszinten azonban számos hasonló ország akad, például Latin-Amerikában vagy Ázsiában. Ezek a rendszerek valahol a liberális demokrácia és a diktatúra között helyezkednek el.
Önnek van személyes kötődése Soros Györgyhöz?
Soha nem találkoztunk, de még csak telefonon sem beszéltünk egymással.
És a szervezetnek?
A szervezet a Soros György által alapított Nyílt Társadalom Intézet nyilvánosan meghirdetett pályázatain többször is nyert támogatást egyes konkrét projektekhez. A teljes éves költségvetésünknek mindössze 13 százaléka jön a Nyílt Társadalom Intézettől.
Cserébe mit kell adniuk?
Megvalósítjuk a megnyert pályázatokat.
Például az illegális bevándorlók támogatását?
Ez a szervezet soha nem foglalkozott a bevándorlással. A TI mintegy kilencven országban működik, és mindegyik tagozat a korrupció ellen küzd, illetve az átláthatóságot igyekszik előmozdítani.
Nem foglalkozunk bevándorlással és menekültüggyel. Némi malíciával azt mondhatom, hogy a bevándorlással akkor foglalkozunk, ha a letelepedési kötvények ügye előkerül. De ugye ez egy teljesen más kontextus…
Akkor hogyan érintette Ön, amikor a munkatársait meglátta a Figyelő listáján?
A munkatársaimat és persze saját magamat is. Mondhatom: nagyon szomorúan. Számomra ez különösen az, mivel korábban hat évig voltam a Figyelő főszerkesztője. Rossz látni, hogy idáig süllyedt a lap. Tudjuk, hogy kormányzati szócsővé vált az újság, de ez a listázás, hogy mi Sorosnak az emberei meg zsoldosai lennénk, megint olyan szakmai és morális mélység, amit nehéz ép ésszel értelmezni. Szomorú, hogy ide jutott a magyar közélet és a kormánypárti sajtó.
Volt némi riadalom a kollégaiban?
Volt ilyen, de aztán közös erővel úrrá lettünk ezen.
Számít-e arra, hogy ez a kormányzati nyomásgyakorlás tovább fokozódik?
Két lehetőséggel számolok. Az egyik valóban az, hogy tovább fokozódik a nyomás, és a lejtőn nincs megállás. Ennek a végső fázisa akár az is lehet, hogy elüldözik a civil szervezeteket Magyarországról. A másik szcenárió a húzd meg, ereszd meg állapot. Először bekeményítenek, aztán kiengednek, majd újra jön a keménykedés, és így tovább…
Azzal tehát nem számol, hogy ezzel a politikával felhagyna a kormány?
Ezt persze nagyon szeretném, de egy szervezet vezetőjének mindig realistának kell lennie. Az április 8-a utáni jelek nem a konszolidációra utalnak. Nagyon úgy tűnik, hogy a kormány minden kritikus hangot ellenségnek tekint. Nem vitapartnernek, hanem ellenségnek. Ebbe a körbe tartozik a nem-kormányzati szervezeteken túl a megmaradt szabad média, a még mindig független bíróságok, és adott esetben akár az önkormányzatok is. Ez a négy utolsó bástyája maradt a demokráciának.
Hogyan mérhető az önök munkájának a hatékonysága?
Nem könnyen. De sok mindent elértünk, amire nagyon büszkék vagyunk. Az egyik leglátványosabb ezek közül, hogy a közérdekű adatok megismerése iránt nagyon sok pert indítunk, és ezeket rendre meg is nyerjük. Kiváló jogászokkal dolgozunk. Nekünk köszönhető például, hogy tudjuk, mire ment a jegybanki alapítványok pénze, ma már majdnem teljesen tisztán látunk a letelepedési államkötvények ügyében, és a társasági adókedvezmények, a sportnak juttatott úgynevezett „tao-pénzek” átláthatósága ügyében is nagyon komoly eredményeket értünk el. A munka még egyik fronton sem ért véget, tehát megyünk tovább.
A közérdekű adatokért folytatott pereken keresztül nyilvánosságra hozunk olyan információkat, amelyek korábban nem voltak ismertek a közvélemény előtt.
Folyamatosan tárjuk fel az érdekkonfliktusokat, olyan eseteket, amikor közszereplők vagy kormányközeli oligarchák indokolatlan előnyhöz jutnak. Friss ügy, hogy Semjén Zsolt vadászata kapcsán nehezményeztük, hogy a vagyonnyilatkozata hiányos és emiatt többféle hatóság eljárását is kezdeményeztük. Mindemellett elemezzük és kutatjuk a korrupciót, továbbá az EU megbízásából két nagy közbeszerzési eljárást monitorozunk, és szakmai konferenciákat is szervezünk. A szabad sajtó megmaradt részében véleményt formálunk, közzétesszük a feltárt adatokat.
De hát látjuk, hogy ebben az országban mennyit érnek a nyilvános információk: kétharmadot a Fidesznek.
Ez egy következmények nélküli ország. A mi szerepünk ott véget ér, hogy nyilvánosságra hozzuk az általunk feltárt tényeket. Utána valóban többnyire nem történik semmi.
A karaván halad,…
Így van. Két vonalon sem történik semmi. A magyar ügyészség úgy látszik, nem olvas újságot, mondom némi iróniával, sőt, és ez még rosszabb, a hivatalos feljelentésekben írt tényektől sem hagyja magát zavartatni. A bűnüldözés, amely egyébként a kormány feladata, teljességgel elveszítette azt a szakmai függetlenséget, ami a hatalomhoz köthető visszaélések és az állami korrupció egyéb formáinak a tisztességes feltárásához szükséges. Az elmúlt három évben például az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) negyvenegy esetben tett javaslatot arra, hogy a magyar hatóságok vizsgálják ki az Európai Unióból származó pénzekkel kapcsolatos szabálytalanságokat, és ebből mindössze három esetben emelt vádat a magyar ügyészség, ráadásul abból egy a négyes metró volt, ami az előző, baloldali kormány ügye. Ez és más példák, így
a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak a közpénzherdálásai ügyében tanúsított tétlenség elég egyértelműen mutatják, hogy a magyar ügyészség a magas szintű korrupciós ügyekben az igazság kiderítésénél és az elkövetők felelősségre vonásánál előbbre valónak tartja a kormányhatalom érdekeit.
Ezt a tapasztalatot erősíti a letelepedési államkötvények ügye is, amely miatt egy normális országban az ügyészség minimum elkezd vizsgálódni, itt azonban semmi nem történt. Hiába tettünk feljelentést, elutasították. A másik terület, ami legalább ennyire súlyos, a társadalom érdektelensége. Nincs meg az az elemi felháborodás a korrupciós ügyekben, ami a demokráciákban általában megszokott.
Ha röviden összefoglalható: mi derül ki azokban az ön által említett konkrét ügyekben?
A letelepedési államkötvények ügyében az, hogy miközben ilyen konstrukció sok országban létezik, de mindenhol közös, hogy az állam ebből jól jár, Magyarországon az adófizetők pénzéből a kötvényforgalmazó közvetítő cégek gazdagodnak. Ezek a cégek egy kivételével offshore hátterűek, és többnyire kínai és orosz állampolgároknak értékesítenek magyarországi letelepedésre jogosító állampapírokat. Amúgy teljesen felesleges a létezésük.
Csak a politikai korrektség miatt nem említ politikai szereplőket, mint haszonszerzőket?
Csak arról szeretek beszélni, amiről van bizonyítékunk. Arról van, hogy az említett cégek nagyjából hatvanmilliárd forintot kaptak a magyar államtól.
Arra is van bizonyíték, hogy ki bízta meg őket, nem?
A magyar országgyűlés bízta meg őket. A gazdasági bizottságot be is pereltük a megbízás körülményeivel kapcsolatban, és a pert meg is nyertük, az adatokat is megkaptuk. Ebből azt tudtuk meg, hogy a parlament meglehetősen nagyvonalúan bánt a letelepedési kötvények forgalmazására irányuló engedélyekkel, mondhatni, még azt a kevés előírást sem tartotta meg az engedélyezési eljárásban, amit a törvény amúgy megkövetel. Az ügyben hivatali visszaélés miatt feljelentést tettünk, de az ügyészség bűncselekmény hiányában nem indított eljárást. De folytatom a választ a kérdésére. A jegybanki alapítványok ügyében az derült ki, hogy ezek a szervezetek több esetben is a kormányközeli szereplőknek juttattak közpénzt, például egy baráti cég ugyanazt az egyébként nem túl magasröptű, hivatkozások nélküli tanulmányt eladta öt alapítványnak, több mint százmillió forintért. Ez az alapítványosdi önmagában intézményi nonszensz, mi ezt először 2014 szeptemberben szögeztük le, a jegybanknak ugyanis nem feladata a pénzügyi oktatás megújítása. Ha még emlékszünk rá, ez volt ennek a közel 300 milliárd forintnyi akciónak a fedőtörténete.
Ennek volt az alfejezete a közpénz jelleg elvesztése…
Így van. A jegybank sokáig állította, hogy az alapítványok nem közpénzt kezelnek, aztán a közérdekű adatkéréseinket megakadályozandó megalkották a titkosítást célzó törvényt, amelynek „mottója” szállóigévé lett: elvesztette közpénzjellegét. Ebben az esetben, talán utoljára az elmúlt nyolc évben, működtek a fékek: a köztársasági elnök nem írta alá a törvényt, az Alkotmánybíróság pedig megsemmisítette a titkosító passzusokat. De, ha már közpénz jelleg: igaz ez a tao-pénzekre is, ott is hosszú ideig vitatkoztunk a kormányzattal, hogy ez közpénz-e vagy sem, noha ott is evidens, hogy közpénz. A cégek ugyanis nem az adózás utáni eredményükből támogatják a sportegyesületeket, hanem az adózás előttiből. Itt nagyjából 530 milliárd forintról beszélünk 2011 óta, ennyi pénzzel jutott kevesebb a költségvetésbe. Nem állítom, hogy ez mind korrupció, és azt is elismerem, hogy az utánpótlás-nevelésre is sok jut ebből a pénzből. Nekünk nem az a gondunk, hogy a kormány ilyen mértékig támogatja a sportot – ez ideológiai kérdés, amivel a TI nem foglalkozik –, hanem az, hogy egyrészt mindez átláthatatlanul történik, másrészt a támogatás elszakad a teljesítmény elvtől. Nem azok a klubok kapják a legtöbb pénzt, amelyek a legjobban teljesítenek, hanem azok, amelyek politikailag a leginkább beágyazottak. A támogatottak bajnokságát Felcsút vezeti, miközben az igaziban gyengén teljesít.
Gondolom a konstrukcióval van baj, hisz az teremti meg a lehetőséget, hogy Felcsút kaphassa meg a legtöbb pénzt.
Igen a konstrukcióval van baj. Felcsút mellett Kisvárda és Mezőkövesd, azaz Seszták és Tállai birodalma is nagymértékű támogatáshoz jut.
Ez az ügy is rendesen elhúzódott, és még nem látjuk azt a részletét, amely megmutatná: mennyi állami támogatáshoz, pályázati pénzekhez jutnak azok a cégek, amelyek nagyvonalúan támogatják a sportot.
Még valóban nem látjuk; mi azt pereltük, hogy mely cégektől jönnek a tao-pénzek, és meg is nyertük ezeket a pereket. Egyelőre hiába van jogerős bírósági döntés, még nem teljes körű az adatszolgáltatás. De megyünk tovább. Ha megkapjuk az összes adatot, akkor jöhet az a vizsgálat, hogy ezek a cégek véletlenül nem nyertek-e többet az utóbbi időben a közbeszerzéseken.
És, ha kiderül, hogy igen, akkor a Fidesz a következő választást már három harmaddal nyeri… De, ha már itt tartunk: a TI döntően támogatásokból él, ám egy olyan országban, ahol korrupció állami szintű, ki mer támogatni egy ilyen céget?
Pontosítanék: alapvetően projektekből élünk. A legnagyobb támogatónk, az Európai Unió, amelynek Magyarország az egyik tagállama, ezért is abszurd az, hogy a kormány e projektalapú, nyílt pályázatokon elérhető forrásokat is külföldinek tekinti. Ilyen alapon persze a magyar kormány a legnagyobb külföldről támogatott szervezet. Az éves költségvetésünk több, mint ötven százaléka származik az uniótól, közvetlenül Brüsszelből, az Európai Bizottság egyes főigazgatóságitól és az OLAF-tól. Vannak persze céges támogatóink is, de nem sok. Nagyon óvatosak a vállalatok. Volt egy erre vonatkozó kutatásunk is, amelyből egyértelműen kiderült, hogy a cégek többsége a jelenlegi helyzetben az alkalmazkodás, hogy ne mondjam a behódolás stratégiáját választja. Vannak persze kivételek.
Összefoglalóan megállapíthatjuk-e azt, hogy ma Magyarországon a korrupció feltárása nem érdeke az államnak, a választások alapjáén mondhatjuk, hogy nem érdeke az embereknek, és a kormány túlsúlya miatt nem érdeke a cégeknek. Vagyis: a korrupció feltárása senkinek sem az érdeke.
Ez provokatív állítás, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs benne igazság. Ezzel együtt picit árnyalnám a kijelentést, főleg a második pontot. Az államnak valóban nem érdeke, hiszen rendszer-szintű korrupcióról beszélünk, néhány korrupciós csatorna pontosan azért jön létre, hogy ki lehessen szivattyúzni a közpénzt a haveri magánzsebekbe. A cégek az alkalmazkodó stratégiát választották; egyszerűen félnek attól, hogy elesnek üzletektől, vagy, ha kritizálnak, akkor valamilyen retorzió éri őket. Az alkalmazkodásban az is benne van, hogy az üzleti szféra jelentős része – legalábbis rövidtávon – elégedett a kormány gazdaságpolitikájával. Csak egy példa: a GKI bizalmi indexe történelmi csúcson van… Úgy fest, a vállalatok egyelőre megtalálják a számításukat. A gazdaság jelentős részét ugyanakkor áthatja a járadékvadászat, az állami javakhoz, elosztáshoz, szabályozáshoz való baráti hozzáférés, befolyásolás. Ma Magyarországon az egyik legjobb üzleti befektetés az, ha az ember „barátja” lesz a kormánynak. A legbonyolultabb az állampolgárok kérdése. Az nem igaz, hogy az embereket egyáltalán nem érdekli a korrupció. A mi felméréseink ennek az ellenkezőjét mutatják, tisztában vannak az emberek azzal, hogy a korrupció ma nagyon súlyos probléma Magyarországon. Még azzal is tisztában vannak, hogy az állami korrupció is jelentős, sőt azzal is, hogy ez nincs így jól. Csak azt gondolják, hogy nálunk ez az élet rendje. Business as usual. Ez így volt, így van, és így is lesz, kormányokon átívelően. Az évtizedek során kialakult a tanult tehetetlenség. Az átlag magyar úgy gondolja, hogy aki hatalomra kerül, az szükségképpen korrupt lesz, és ezzel rögtön felhatalmazva érzi magát a – saját szintjén – a kisebb mutyikra. Az, hogy közben változik a korrupció természete, mondjuk az elmúlt nyolc évben végletesen központosítottá vált, az az emberek nagy részét már nem érdekli. Némi reménysugarat jelent, hogy nem gondolják, hogy nincs korrupció. A gyógyulás első feltétele a betegségtudat.
Van azért ennek egy rosszabb ága is: látják, hogy ma az van Magyarországon, és azt gondolják, hogy eszerint kell élni.
Így van. Egy felmérésünk szerint a fiatalok 71 százaléka is azt mondja: korrupció nélkül nem lehet érvényesülni. Láthatóan a korrupt, de legalábbis az ügyeskedő, kiskapukat kereső mintákhoz, tapasztalatokhoz, kultúrához alkalmazkodik az emberek többsége. Egyéni szinten ez persze érthető, makroszinten viszont több mint problémás. Persze mindebben óriási a mintanyújtó elit felelőssége. Van egy olyan felmérésünk is, amelyben azt a kérdést feszegettük, hogy jelentenék-e az emberek azt, ha korrupciót észlelnének. Mindössze 21 százalékuk jelentené. Ez nagyon alacsony arány, gyakorlatilag Oroszországgal, Ukrajnával állunk egy szinten e tekintetben. Amikor megkérdeztük tőlük, hogy miért nem jelentenék, a domináns válasz az volt, hogy úgysem történne semmi. A második leggyakoribb válasz az, hogy félnek.
Amikor annak idején, a Figyelő főszerkesztőségét otthagyva nyilván nem gondolta volna, hogy egy skarlát-betű kerül a homlokára…
Valóban nem gondoltam. De erőt ad, hogy kollégáimmal, kiváló csapattal a partnereink, donorjaink által elismert magas színvonalú szakmai munkát végzünk, tény és értékalapon. Jó ügyért dolgozunk, az ország, a közjó érdekében.
„Valóban elvittem André Goodfriendet a nagykövetségre és bemutattam őt Szemerkényi nagykövet asszonynak. Nem gondolom, hogy sokkoltam volna vagy, hogy barátságtalan lépésként értékelte volna.” Frank Csongos, azaz Csongos Ferenc, a hatvanas évek óta Amerikában élő újságíró (UPI, Szabad Európa Rádió) mondta el ezt a történetet a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Csongos a Trump-kormányzatról, Magyarország amerikai megítéléséről és a Soros ellenes kampányról is beszélt.
Mi történik Amerikában? Te hogy látod: az amerikai demokrácia elég erős ahhoz, hogy túlélje a Trump-korszakot?
Véleményem szerint Amerika elég erős ahhoz, hogy túlélje a jelenlegi helyzetet. Megbirkózott már ennél nagyobb kihívásokkal is. Ide tartozik a rabszolgatartás, a polgárháború, egyes polgári jogok felfüggesztése a két világháború között, beleértve a japán származású amerikai állampolgárok internálását a negyvenes évek elején, a McCarthy-korszak… Ahogyan egykor a középnyugati Indiana állam volt kormányzója mondta: Amerika története, minden tökéletlenségével, az emberi szabadság rendületlen bővítéséről szól.
Ami Trump elnököt illeti, nyugtalanítónak tartom a média elleni támadásait. Az elnök azt mondta, hogy a hamis média („Fake Media”) a nép ellensége és háborúban áll az országgal. Erre válaszolta a Washington Post főszerkesztője, Marty Baron: Mi nem háborúzunk, csupán dolgozunk.
Az amerikai média nagy része kritikus Donald Trumppal szemben, de vannak Trump-párti médiumok is (Fox). Az amerikaiak többsége még mindig a televízióknak hisz, vagy az internet átvette a vezetést?
Az idősebb generáció még mindig újságot olvas; a New York Timest, a Washington Postot, a Wall Street Journalt és más lapokat. Ezek azok az újságok, amelyek breaking news-t közölnek, azaz pénzt és időt nem kímélve oknyomozást folytatnak. E sztorik közül azután sok vezető anyag lesz a televíziós híradásokban. A fiatalabb korosztály az internetet használja.
Mint a hajdani UPI és a Szabad Európa Rádió szerkesztője, szerkesztőségvezetője, annak idején volt alkalmad közelebbről is látni a washingtoni „boszorkánykonyhát”. Történt-e változás ezen a téren is, Trump elnöksége alatt?
Mint a United Press International külpolitikai riportere (a hírügynökségi pályafutásom vége felé a washingtoni irodát vezettem) abban a szerencsében volt részem, hogy a Kremlben lehettem, amikor Jelcin bejelentette a Szovjetunió végét; Albániában részt vettem James Baker külügyminiszter történelmi jelentőségű látogatásán; szemtanúja voltam a közel-keleti béketárgyalásoknak a terepen és a Fehér Házban, a Pentagonban és a külügyminisztériumban egyaránt, méghozzá az idősebb Bush elnöksége alatti Öböl-háború idején.
A Szabad Európa/Szabadság Rádió szerkesztőjeként, majd washingtoni főnökeként a napi sajtótájékoztatókról tudósítottam a Fehér Házból és a State Departmentből. A SZER interjút készített annak idején George W. Bush elnökkel is.
Semmi sem változott. A sajtótájékoztatók ugyanolyanok maradtak a Trump-kormányzat alatt is. Igaz, főleg a külügyminisztériumban, már nem olyan gyakoriak. És a Fehér Házból tudósító riporterek, úgy tűnik, szkeptikusabbak a kormányzat irányvonalával szemben. A „hazugság” kifejezést – amely nem éppen kellemes jelző, amikor ezzel az Amerikai Egyesült Államok elnökét illetik – gyakrabban használja sajtó.
Tudtommal rendszeresen meghívást kaptál a washingtoni magyar nagykövetségre a nemzeti ünnepek alkalmából rendezendő fogadásokra. Egyszer a volt budapesti amerikai ügyvivő, Goodfriend társaságában mentél el. (Goodfriend a közismert kitiltási botrány idején volt Magyarországon). Az akkori magyar nagykövet, Szemerkényi Réka ehhez mit szólt?
Valamikor a UPI Pittsburgh-i irodavezetője voltam. 1981-ben, a Reagan-kormányzat első évében, sikerült a hírügynökség tekintélyes washingtoni szerkesztőségébe kerülnöm. 35 éven keresztül kaptam meghívást a Magyar Nagykövetségtől a nemzeti ünnepek alkalmával. Ilyenkor vihetünk magunkkal egy vendéget. És igen, valóban én elvittem André Goodfriendet a nagykövetségre és bemutattam őt Szemerkényi nagykövet asszonynak: „Please, meet my good friend, Mr. Goodfriend.” Nem gondolom, hogy sokkoltam volna vagy, hogy barátságtalan lépésként értékelte volna. De ki tudja? Tény, hogy több mint három és fél évtized után először, az idén március 15-én már nem kaptam meghívást. Lehet, hogy csak gondatlanságból. Annyit megjegyeznék, hogy soha egyetlen magyar politikust sem támogattam vagy támadtam. Egész életemben hírügynökségi riporter, szerkesztő, főszerkesztő voltam. Ami annyit jelent: vélemény mellőzve. Csak a tények.
Értik Amerikában, hogy mi történik Magyarországon? Azok a kivándorolt magyarok, akikkel találkozol, mit szólnak?
Ebben nem vagyok biztos. Egyik amerikai barátom (jeles újságíró, a régió szakértője) azt mondta: „Büszkén támogattuk Magyarországot és a magyarokat főleg az 1956-os forradalom után. Most azonban már nem annyira, a magyar miniszterelnök illiberális politikája miatt”.
Egy másik barátom, történész pedig így vélekedett: „Többé már nem vagyok büszke arra, hogy amerikai magyar vagyok. Sajnos, ebben a pillanatban, már arra sem vagyok büszke, hogy amerikai vagyok”.
Lehet-e a State Departmentnek más politikája, például Magyarországgal szemben, mint a Fehér Háznak?
Természetesen. A külügyminisztériumban karrier diplomaták vannak. Intézményes háttérrel. Viszont a Fehér Ház mondja meg a tutit. A külügyminiszter pedig végrehajtja azt.
A magyarországi Soros-ellenes kampányt hogyan értékelik Amerikában? Mint az antiszemitizmus példáját?
Ez egy összetett helyzet. Nézzünk vele szembe. Az Orbán-kormány támogatta a magyarországi zsidók kulturális és vallási törekvéseit. Ezzel egyidejűleg, megszólalt a vészcsengő a magyarországi antiszemitizmus miatt, főleg vidéken.
A zsidó közösségnek, főleg az utóbbi 200 évben nagyon fontos szerepe volt a magyar kulturális, társadalmi, kereskedelmi, gazdasági fejlődésében. A haladás motorja és az egész magyar nemzet jólétének támogatója.
És ami Sorost illeti. Szerencsétlennek tartom, hogy őt választották a támadások célpontjának. Pedig az utóbbi három évtizedben nagyon is szolgálta a magyar ügyet.
Néhány hete Budapesten, az Üllői úti Vörösmarty moziban vetítették a Világítani fogok című dokumentumfilmet, amelyet Kerecsenden, a Heves megyei községben élő roma és magyar fiatalok nyári ifjúsági táboráról készítettek. Akkor határoztam el, hogy megkeresem a szervezőket, hogyan alakult az életük azóta, hogy elkészült a róluk szóló film?
Román Kati FH
Két évtizede, hogy Elekné Román Kata, a Magyar Katolikus Rádió munkatársa, megszervezte az első tábort.
– A család, két gyerekkel, akkoriban költözött haza Budapestről a szülőfalumba, Kerecsendre. Itt születtek meg aztán sorban a többi gyerekeink. A faluban élő magyar gyerekeket Egerbe hordták a szüleik többnyire már óvodába is, a tanköteles korúak pedig a város tíznél több iskolájában szóródtak szét. A mi gyerekeink egyedüli magyarok lettek volna a saját osztályukban. Nem voltak valódi kapcsolatok, barátok.
– Magányosak voltak?
– Valahogy úgy. Vallásos, templomjáró emberek vagyunk, arra gondoltunk, hogy talán majd abban a közösségben barátokra lelnek, de nem így történt. Az első tábor így jött létre 2000-ben: összefogtunk páran, s a gyerekeinknek szerveztünk baráti társaságot. Máig nagyon hálás vagyok annak a fiatal hitoktató asszonynak, aki magára vállalta, hogy abban a néhány napban összehozza a falu apróságait. Aztán a kezdeti években sok támogatást kaptunk Simon Miklósnétól, a helybeli családsegítőtől, aki máig közénk tartozik, és Tóth Sándorné szociális gondozótól. Velem együtt ők lettek a második nyártól a „tábori anyukák”.
– Ezzel megtört a jég?
– Valami elkezdődött. Nem akartuk, hogy elkülönüljenek a magyar és a cigánygyerekek. Hitbéli meggyőződésem, hogy minden ember ugyanannyit ér az Isten szemében, és emellett eltörpül, hogy mit gondolunk mi egymásról, vannak-e félelmeink, előítéleteink. Ebben sokat segített az akkori nagyon nyitott plébános, Gubala Róbert atya, aki azóta elkerült Kerecsendről. Rám bízott egy kislányt, aki a Dankó-telepen lakott. Az első áldozásra készült volna, de sokat volt beteg és nem tudott eljárni a felkészítésre. Róbert atya azt mondta: ha vállalom a felkészítését, akkor a többiekkel együtt lehet első áldozó. Osztálytársam volt valaha a mamája, hát elvállaltam. Így ismerkedtem meg Kittivel.
Farkas Kitti és a barátai voltak az első cigánygyerekek Román Kata táborában.
1.
Farkas Kitti FH
Dél van, ezerrel bömböl a rádió a szomszéd házban. Ajtó-ablak nyitva.
– Felújítanak – szabadkozik Farkas Kitti, mert alig halljuk egymás szavát.
Odébb, a másik szomszéd csendesebb. Férfiak ücsörögnek a ház előtt, ráérősen kártyáznak. Gyanakodva mustrálnak, mert a kerecsendi cigányszögben, a Dankó utcában, ritka a nem odavaló látogató.
Kitti most közmunkás. 23 éves. Szép barna szeme szinte örökké mosolyog, ilyenkor kivillannak hófehér gyöngyfogai. Gyakorlott háziasszony módján sürög-forog.
– Máig hálás vagyok Kati néninek, hogy akkoriban a gondjaiba vett. Ha nem így történik, nem is tudom ma mi lenne velem. A táborok az egész életemet meghatározták. Tizennyolc éve minden alkalommal ott voltam. Kezdetben táborozóként, aztán felnőve segítőként.
Pontosan, szépen fogalmaz.
– Most már ott tartunk, hogy hetente, kéthetente a pesti önkéntesek is lejönnek hozzánk egy-egy hosszú hétvégére. Május végén lesz egy néhány napos lánytáborunk, aztán júniusban a fiúk következnek, és júliusban a „nagy tábor”.
Kicsit belepirul, hogyan is fogalmazzon? Alighanem azt akarja elkerülni, hogy beavasson: a legfiatalabbak 12 évesek, az idősebbek ettől felfelé, tehát a nemi felvilágosításról, a korai szexuális életről fognak beszélgetni. De aztán kivágja magát:
– Ez egy olyan csajos hétvége lesz… Jó volna, ha többen jöhetnének, de csak húsz hely van, pedig sokkal nagyobb igény volna rá. A kamaszkor elég problémás…
Kitti az általános iskola után Egerbe ment gimnáziumba, de nem tetszett neki a Szilágyiban a kollégiumi élet kötöttsége.
– Itt a Dankón mindig élet volt, jöttek-mentek a korunkbeli fiúk és lányok, mi meg ott voltunk a kollégiumban bezárva. Mást se csinálhattunk, csak tanultunk. Borzasztó két év volt. Rabság. Akkor úgy éreztem, de ma már tudom, hogy butaság volt félbehagyni az iskolát.
Pedig okos lány. Jól tanult, a bizonyítványával nem is lett volna semmi gond, csak hát őt is elérte, ami a legtöbb sorstársát. Azt mondja „elmenekült”. De mi elől, vagy miért? Sovány magyarázatnak tűnik a „sokat kellett tanulni”, meg „a lázadó korszak”. Talán szégyelli is, talán feledné is az okokat. Lehet. Nem mondja, talán családi bajok álltak a háttérben, vagy egy korai szerelem bolondította meg őt is, ahogyan nagyon sok lányt ebben a korban.
2.
Kitti aranyat ér a faluban. Rajonganak érte a kisebbek, de szót ért a nagyobbakkal is.
FH
Amikor munkát kerestek neki, nem voltak könnyű helyzetben a falu vezetői. Érettségi nélkül sem az óvodában, sem az iskolában nem adhattak neki „pedagógiai” megbízást, így maradt a közmunka, azzal a kitétellel, hogy Kittinek más dolga sincs, csak a gyerekekre figyelni. Amikor vége van a tanításnak összeszedi azt a rábízott tizenkét-tizenöt ötödikest-hatodikost, aztán, mint a napköziben szokás, leül velük tanulni. Ügyel arra, hogy mindenki elkészítse a házi feladatát, megtanulja a másnapi leckét, aztán kicsit játszanak.
– Tíz év múlva is közmunkásként nevelgeti majd a gyerekeket?
– Sokat gondolkodtunk erről a párommal. Ő kőműves, de nagyon ügyes keze van, talán fodrász is lehetne, én levelezőn tanulok. Le akarok érettségizni, tovább tanulni. Tanító nő, vagy óvónő lennék szívem szerint. Aztán majd jöhetnének a gyerekeink is…
– Ők is itt nőnek majd fel a Dankó telepen?
Megvonja a vállát, nem mondja, hogy nem, de azt sem, hogy igen.
Szépen süt a Nap. Arra biztat, hogy nézzek már kicsit körül a telepen is. A Dankó utcának azon a részén, ahol ők laknak, szépen rendezettek a házak, tiszták a porták.
– A cigányszög nem mindenütt ilyen rendezett – mondja csendesen. – Belül azért a házakban láthatóan nagy a szegénység.
3.
Délután találkozunk ismét. Úgy beszéltük meg, hogy amikor a gyerekeknek véget ér az iskola, beszélgetünk azokkal is, akik már-már visszatérő vendégek a „Világítani fogok!” táborokban. Kicsit előbb értünk oda, egy árnyékos padra telepedtünk a templomkertben.
– Mi lett azokkal a lányokkal, fiúkkal, akikkel az évek során együtt táboroztak?
Kicsit gondolkodnia kell, hiszen majd húsz esztendőről kérdezem.
– A magyarok lassan lemaradtak, volt, aki eljött egyszer, aztán soha többet. A cigányok közül? Kati néniéknek, meg a segítőknek köszönhetjük, hogy elég sokan tanultak tovább a „törzstáborozók” közül. Vannak, akik beköltöztek a városba, vannak, akik most Pesten élnek, de olyan is, aki máig a Dankón lakik. Szakmája van, tisztességgel dolgozik. Az egyik barátnőmnek most a nyáron lesz a lagzija, készülünk a nagy sátorral. Aztán olyanok is vannak, akik gyorsan férjhez mentek, ma már gyerekeik vannak. Ilyen vegyesen.
A segítőket említi, mint akiknek sokat köszönhetnek.
– Amikor én még kislányként elkezdtem járni a táborokba, Kati néni gyerekei voltak a segítők, aztán később jöttek a barátaik, a barátnőik, az egyetemi, főiskolai évfolyamtársaik. Kezdetben kicsit furán néztünk rájuk, nem értettük, mit akarnak tőlünk. Mi a fene olyan fontos nekik egy „cigánytáborban”, ahol senki nem ismernek. Jönnek és elmennek… De aztán nem így történt. A barátaink lettek, ma már év közben is gyakori vendégek itt. Van, akinek a tanulásban kell segíteni, másoknak tanácsra van szükségük, merre induljanak, ha kijárták a nyolcadikat. Sokunknak példát adtak azzal, hogy megértsük, mire való az életünk, mit kell kezdenünk azzal a tehetségünkkel, amivel az Isten megajándékozott. Mert mindenkiben van valami értékes, csak rá kell jönnünk, mi az. És ebben ők sokat segítenek.
Elhallgat, aztán hozzáteszi:
– És még valami: a szüleinken kívül csak őket érdekli a sorsunk.
4.
A kerecsendiek gondolkodása sem sokban különbözik attól, ahogyan a többi magyar faluban a cigányokkal kapcsolatos ügyeket kezelik. Román Kata érti persze az emberek aggályait, de nagyon nehéz megváltoztatni a közgondolkodást. Példaként a Biztos Kezdet Gyerekház ügyét említi:
Lakatos Máté és Balog Gabriella FH
– Megpályáztunk és nyertünk negyven millió forintot arra, hogy a falu létrehozza és működtesse ezt a programot. Az országban számos helyen van már ilyen ház, és nagyon szép eredményeket érnek el. A Biztos Kezdet amolyan nevelési központ lenne, ahol a fiatal, hátrányos helyzetű cigány és nem cigány származású kismamák a kicsikkel együtt közös foglalkozásokon vennének részt. Megtanulhatnák a legfontosabbakat: a háztartást, a kertművelést, a gyerekek ápolását. Komoly fejlesztő- és szűrő program is része a kisgyermekekkel való foglalkozásnak, ami elengedhetetlen a korai hátrányok leküzdéséhez. Gyermekorvos, konduktor, mozgásterápiás gyerekpszichológus éppúgy részt venne a munkában, mint ahogyan számítanánk a védőnőink segítségére is. Egyik-másik anyuka alig nőtt ki a gyerekkorból, fontos volna a segítség számukra is.
Hogy mi a baj a Gyerekházzal? Az önkormányzatban is akadnak olyanok, akik veszélyt sejtenek, ha a falu valamelyik nem szegregált utcájában megjelennének a romák. Ezért aztán a Gyerekház ügyét is problémásnak érzik, s nem támogatják.
Többször is nekifutottak már a pályázatnak, de máig nem született megegyezés a hely kiválasztásában, mondta el Kiss Sándor, a falu jegyzője. Másik négyszáz millió forintot is kapna a falu a romák életminőségének javítására, ráadásul olyan fejlesztésekre fordíthatnák ennek egy részét, amiből az egész község profitálna. De túl nagy az ellenállás, a képviselők nagyon megosztottak a kérdésben. Egyre csak halogatják, tologatják az előterjesztés benyújtását, pedig lassan kifutnak az időből.
– Pedig nagyon várnánk mi is a döntést – mondja később Farkas Kitti. – Nagyon kellene egy olyan „otthon”, ahová el lehetne hívni a kismamákat és tanítgatnánk őket. Van is egy pár eladó ház a faluban, nem ez volna akadály. Csak hát minden cigányt egy kalap alá vesznek az emberek.
5.
Minden iskola egyforma. Éppen csak becsöngettek, de akár a ketrecből szabaduló kistigrisek, kiabálva, kergetőzve ezerrel szaladnak szanaszét a gyerekek. A lépcső tetején egy kis csoport türelmesen ácsorog.
– Ők az enyémek – mondja Kitti. – Bemutatja a „gyerekeit”, valamennyien táborosok. Sorolja a neveket: Lakatos Máté Olivér, Balog Gabriella, Balog Szimonetta, Farkas László, Bader Dzseszika, Bécsi Adrienn, Szajkó Sándor… Akihez ér, felteszi a kezét.
Nehezen indul a beszélgetés. Szégyenlősen össze-összenevetnek, de aztán Balog Gabriella megembereli magát és elkezdi: azért szeret a táborba járni, mert megtanulta, „ne vesszünk össze minden apróságon. Hogy figyeljünk oda a másikra. Hogy barátságosan sokkal könnyebb együtt lenni, mint duzzogva…” „Fogadjunk be mindenkit, aki szeretne közénk tartozni” – szól közbe Lakatos Máté. Szerinte ez volt a legnehezebb. „De a táborban sokat játszunk, énekelünk, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy akit csak előző nap ismertünk meg, már a barátunk.”
Szimonetta nagyon szeret táncolni, alig várja, hogy újra elmehessen a táborba. Gabriella kézműveskedni szokott, Dzseszika reméli, színészek is jönnek és velük beszélgethet. Máté és László a sportok „híve”.
– Két évvel ezelőtt a lovagkor volt a tábor témája – idézi fel Kitti. – A fiuk is a lányok is lovagok voltak. Megtanultuk a lovagkor történetét, a sisaktól a kardig mindenféle jelmezt fel lehetett próbálni. Felmentünk a várba is. Amikor a főző nénik megtudták, hogy Egerbe, a várba készülünk, már hajnalban megfőzték az ebédet, hogy ők is jöhessenek. Tizenhárom kilométerre van, de még soha nem jártak az egri várban.
Amikor a segítőkre terelődik a szó, megered a gyerekek nyelve. Egymás szavába vágva sorolják, hogy ki, mindenki fordult már meg a táborukban. A segítők többsége Kati néni gyerekeinek egykori egyetemista barátja, de tavaly már Afrikából is érkezett egy fiú, Ken, aki idén is vissza szeretne jönni. Sőt, hozza az egyik barátját is. Fülöp atya, aki francia anyanyelvű belga szerzetes, Egerben él. Ő is mentora a tábornak. Most azt ígérte, az idén két kínai segítőt is hoz magával.
Kitti rám villantja a mosolyát:
– Hallani kellene, ahogyan „beszélgetünk”. Fülöp atya franciát tanít, mi neki magyart, Kennel is így voltunk. Lehet, hogy az idén kínai órákat is veszünk. Ettől kicsit kinyílik a világ a gyerekek előtt. Megtanulják, hogy minden ember egyforma, függetlenül attól, barna vagy sárga a bőre, magyarul vagy franciául beszél.
6.
Kerecsend az Isten tenyerén fekszik, mondják errefelé. Kivételes helyzetben van a község, évszázadok óta erre vezettek a kereskedelmi utak. Most is 92 busz megy át naponta a falun, sűrű a járat Egerbe, Pestre óránként. Domb, gyógyvíz, síkság… Minden van, munkát is talál, aki dolgozni akar.
– Amikor a gyerekeim először elmentek a Dankóra, az ottani srácok kővel dobálták őket, mert ez annyira szokatlan volt. Most, ha a segítőink megjelennek a Dankón, vagy a Patakin, csaknem minden ház nyitva előttük.
Román Kata ezt tartja a „cigánytábor” legnagyobb érdemének. Az édesanyja jó harminc évig védőnőként dolgozott a faluban, minden házba bejáratos volt. Ő aztán pontosan tudta, hogy kinek, milyen segítségre van szüksége. A lánya is ebben nőtt fel. Jól tudja, hogy hiába szépek, takarosak külsőre a Dankó-telep házai, kívülről nem látszik, hogy a falakon belül mekkora a szegénység.
Kerecsenden jobb a helyzet, mint Borsodban, vagy Heves déli településein, az önkormányzat, az iskola is elég sokat tesz azért, hogy a faluban ne mélyüljön tovább a szakadék a romák és a magyarok között. Ebben az egyháznak is szerepe van. Román Kata az egyházközség világi képviseletének elnöke, és mivel rajta keresztül a templomi közösség köré szerveződött a tábor, „hittantábornak” is tekintették. A programokban ma is hangsúlyos szerepet kap a hitélet is, de számos egyéb téma is bekerült a programok közé.
– Nyitottak vagyunk, soha nem nézzük, hogy a gyerekek vallásosak-e egyáltalán vagy sem, soha nem kértük számon a későbbi templomba járást sem. Aki szükségét érezte, azt örömmel fogadtuk, aki nem, azt is tudomásul vettük. Fontosabb dolognak tekintettük, hogy a gyerekek többségének ez az egyetlen lehetősége, hogy kiszakadjon a szegényes hétköznapokból, világot lásson, egy kicsit nyaralhasson. Aki meghallja a hívást, úgyis velünk marad.
– Miben jelentkezik az egyházi támogatás?
– Elsősorban anyagiakban. Ebben a plébánosunk, Deli Lajos atya is segítségünkre van, és persze Ternyák Csaba, az egri érsek úr is. A táborban enni-inni kell adni a gyerekeknek, sokszor két üstben főzzük az ebédet, mint tavaly nyáron, amikor volt olyan nap, hogy százharmincan voltunk. Az alapanyagot nekünk sem adják ingyen. Játékok, eszközök szükségesek, a meghívott vendégek, zenészek, színészek sem tudnak mindig ingyen jönni. Igaz, vannak adakozóink a faluban is, de említhetnék jobb módú budai templomi közösségeket is, amelyek támogatnak minket.
7.
A legnehezebb a faluban a kamaszokkal. A tizenéves fiúk egy része már kikerült az iskolából, vagy otthon ténfereg, csavarog, bandázik, egy részük narkózik is, mások közmunkásnak mennek. A lányok között vannak jobb tanulók is, többen a továbbtanulást is megpróbálják. Ám a legtehetségesebbek is könnyen úgy járnak, mint Kitti: otthagyják az iskolát és hazajönnek. A „szerencsésebbek” találnak valami alkalmi munkát, de vannak, akik teherbe esnek, tizenévesen szülnek, és onnan aztán nem vezet sehová az út.
„Amíg nem lesz Gyerekház a faluban, addig ez a probléma újra és újratermelődik majd” – véli Román Kata. Egyfajta intim kapcsolatra volna szükség a roma fiatalok és a nekik segíteni szándékozó felnőttek között. Bizalmi viszonyra, hogy segítséget, tanácsot, támogatást kérhessenek, de ez megfelelő fórumok híján nem működik. A táborok persze segítenek, meg a hosszú hétvégi „villámtalálkozók” is, amikor a tábort segítő gimnazisták, fiatal-felnőtt egyetemisták, diplomások foglalkoznak a gyerekekkel. Önmagában még ez is kevés. Ők legalább ki tudják nyitni a gyerekek szemét, hogy az életben nem csak a gombatelep, vagy a közmunka, esetleg a kórházi takarítónő munkája között lehet választani. Aki tanul, kiemelkedhet a Dankó-telep egyhangúságából. Amikor a táborban délutánonként véget érnek a programok, odajönnek a szülők, a nagyobb testvérek is, tábortüzet raknak és „felnőtt dolgokról” beszélgetnek.
Az elmúlt közel húsz év számos tanulságát lassan feldolgozzák. Román Kata öt gyereke közül az egyik mozgásterápiával foglalkozik, szakdolgozatot írt a Dankó-telep gyermekeiről. Azt tapasztalta, hogy már a korai mozgásfejlődésben komoly hátrányokkal indulnak, amelyek három-négyéves korukban, az óvodában is érezhetően jelentkeznek. Egyrészt az úgynevezett lakhatási szegénységre, másrészt arra vezethetők vissza, hogy az anyukák nagyon korán szülnek, maguk sem érettek még a gyereknevelésre. A korai mozgásfejlődés hiányosságai pedig a későbbi szellemi teljesítményre is hatással vannak.
Ezekből a hátrányokból igyekszenek sziszifuszi, de következetes munkával kiküszöbölni Kerecsenden, amennyit csak lehet. A tábor az egyik eszköz, a másik a „Világítani fogok!” kezdeményezés, amely most alakul majd egyesületté. A harmadik a Gyerekház lehetne. Azért küzdenek érte olyan makacsul, mert országszerte bebizonyosodott, hogy azok a cigánygyerekek, akik ilyen háttérrel indulnak az életnek, le tudják dolgozni a hátrányaikat, képesek kibontani a tehetségüket. Sikeresek lehetnek az életben.
De ehhez Román Kata és a lelkes segítői önmagukban kevesek.
A Demokratikus Koalíció választási csalásokra hivatkozva az országgyűlési választás listás voksolás „európai kontroll melletti”, lehető legkorábbi megismétlését követeli. A párt szóvivője szerint „nagyon úgy tűnik, a Fidesz nem a választást, hanem a szavazatszámlálását nyerte meg”.
Rónai Sándor, az ellenzéki párt helyettes szóvivője sajtótájékoztatón elmondta, a Nemzeti Választási Iroda (NVI) pénteken annak ellenére fogadta el a parlamenti választás listás eredményeit véglegesítő határozatát, hogy számtalan esetben kiderült, teljes szavazókörökben tűntek el az ellenzéki pártok listájára leadott szavazatok.
Kiemelte, több olyan körzetben is nulla szavazat szerepel az ellenzéki pártok listája mellett, ahol ellenzéki egyéni jelöltek akár több száz voksot is kaptak. A csalások legtipikusabb példájaként említette, hogy újpesti jelöltjük, Varju László 244 egyéni szavazatot kapott, a DK listájára ugyanakkor nem érkezett szavazat.
Egyedül a Fideszt nem érintik az eltűnő szavazatok, ezért ezeket az eseteket nem lehet véletlen hibákként kezelni – jelentette ki, majd úgy fogalmazott, „nagyon úgy tűnik, a Fidesz nem a választást, hanem a szavazatszámlálását nyerte meg”.
Rónai Sándor közölte, ez a választás nemcsak, hogy nem volt szabad és tisztességes, hanem rendszerszintű, országos választási csalás gyanúját veti fel, ezért szerinte Orbán Viktor miniszterelnök a következő években hiába hivatkozik majd az emberek döntésére.
A párt zárt kongresszusa nagy többséggel döntött a vonatkozó alapszabály-módosításról. Ebből még nem lehet biztosan következtetni arra, hogy a Vona-féle néppártosodás stratégiája került fölénybe a Toroczkai-féle radikális irányzattal szemben.
Mirkóczki Ádám, a párt szóvivője arról tájékoztatott, hogy a strukturális átalakítást az alapszervezetek által delegált tagok 82 százalékos többséggel hagyták jóvá. A változás abban áll, hogy az elnök és a hat alelnök mellé bejött egy elnökhelyettesi tisztség – magyarázta.
A szóvivő további lényeges döntésként számolt be arról, hogy megmarad az elnöki vétó intézménye; ezt ugyancsak nagy többséggel döntötték el.
Mirkóczki Ádám jelezte: két hét múlva, május 12-én megtörténik a tisztújítás is. Ezt a kongresszust a napokban írják ki, és onnantól a Jobbik bármely tagja szándéknyilatkozatot tehet az indulásra.
Az ellenzéki pártban kétévente esedékes a tisztújítás. Hivatalos elnök-jelölt az lehet, akit az alapszervezetek legalább 20 százaléka támogat. Az alelnök-jelöltséghez pedig 10 százalékos a küszöb az alapszabály szerint.
A Nemzetközi Írószövetség küldöttséget menesztett Magyarországra, mert nagyon aggasztja, hogy nálunk erősen romlott a szólásszabadság, a független sajtó, a tanszabadság és a civil társadalom helyzete.
A delegáció, a PEN elnökével, Jennifer Clementtel az élen, annak is utána kíván járni, milyen súlyos következményei vannak Orbán Viktor idegengyűlölő és migránsellenes kijelentéseinek, amelyek robbanásveszélyes állapotot idéztek elő a választási hadjárat során. A kormányfő a migrációt nevezte az országot fenyegető fő veszélynek. Az ilyen megnyilvánulások szintén hozzájárultak, hogy az országban immár nyíltan rasszista légkör uralkodik. A PEN titkára kijelentette, hogy a miniszterelnök veszedelmes dolgokat mond, az ilyesfajta vélemények a múltat idézik és semmi keresnivalójuk nincs napjainkban. Az úttal azt kívánják megmutatni, hogy szolidárisak az írókkal, újságírókkal, egyetemi oktatókkal és a civil szervezetekkel, amelyek munkája a jelen helyzetben fontosabb, mint valaha.
További súlyos baj, hogy a hatalom összehangolt kampányt folytat az NGO-k, illetve a civil társadalom más szereplőinek elnyomására és elhallgattatására, lásd a Figyelő listáját. De veszélyben van az oktatás szabadsága is, ha valamely egyetem külföldről kap támogatást. Az is problémás, hogy a közmédia, illetve a magánsajtó jelentős része a hatalom ellenőrzése alá került. A PEN már eddig is többször riadót fújt amiatt, hogy egyre szorul vissza a független média, valamint a civil szféra.
A szervezet sürgeti, hogy vizsgáljanak ki és toroljanak meg minden rasszista, xenofób és antiszemita bűncselekményt, ahol felmerül az erőszakra buzdítás gyanúja, továbbá szüntessék be a támadásokat az eltérő véleményekkel szemben. Ne csapjanak le a civil csoportokra, inkább ismerjék el nyilvánosan azok fontosságát a nyílt, átlátható és toleráns társadalom védelmében. Ne erőltessék a bevándorlás-ellenes ideológiát, harcoljanak az idegengyűlölet ellen. Végül pedig vonjanak vissza minden olyan intézkedést, amely hátrányos megkülönböztetést jelent a határon túlról finanszírozott NGO-kkal szemben.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
