Másfél hónappal a választás előtt kezdődtek a valasztas.hu oldalt kiszolgáló rendszer terheléses tesztjei. A tesztek rendszeresen lesújtó eredménnyel záródtak, amelyekről a teszteket végző cég tájékoztatta a Nemzeti Választási Iroda kapcsolattartóját.
Arató Gergely, a DK országgyűlési képviselője szerint elfogadhatatlan, hogy hiába tudott az NVI a milliárdokból fejlesztett rendszer hibáiról hónapokkal a választás előtt, mégsem oldotta meg azokat idejében.
A DK Pintér Sándor belügyminiszterhez fordul, hogy hanyagság, esetleg szándékosság áll-e az ügy hátterében.
Kérdés továbbá, hogy a kormány tervei között szerepelt-e a valasztas.hu oldal összeomlása, hogy ezzel káoszt okozzon az amúgy sem tiszta választás körül.
Elárasztanak minket mostanában az álhírek, mindenki találkozik velük. Ön vajon felismeri, hogy melyik hír igazi és melyik kitaláció?
Néhány nappal ezelőtt részletesen bemutattuk, milyen jellemzők alapján lehet felismerni az álhíreket. Most viszont arra kérjük Önöket, hogy teszteljék tudásukat: kiválasztottunk néhány, különböző médiumban megjelent hírt – szavazzanak, hogy melyik valódi és melyik hamis. Egy kicsit azért nehezítünk a dolgon: nem írjuk le, melyik hírnek mi volt a forrása, az ugyanis jelentősen megkönnyítené a feladatot.
Tömegesen hagyják ott a német hadsereget a pilóták, hogy így tiltakozzanak az oroszellenes kampány miatt.
Egy EU-párti moldovai politikus 50 évre bérbe adná a fővárost, Kisinyovot Abu-Dhabi hercegének.
This poll is no longer accepting votes
Holnap, vagyis szerda délben a megfejtéseket is eláruljuk, valamint azt is megmutatjuk, Önök melyiknél mekkora arányban találták el, hogy álhírről vagy valódi hírről van szó.
A védelmi kiadás duplázását ígéri Orbán Viktor, aligha függetlenül az USA beintésétől. A Trumpra feltett tét nem nyert, a kiengesztelést katonai úton reméli. Ennek egyik módja a tartalékosok felfuttatása, de a minta, az amerikai nemzeti gárda pénz nélkül nem megy. Ami önmagában is kérdés.
Orbán Viktor az elmúlt hetekben újra felfedezte a honvédséget. Ne a NATO-tól várjuk a védelmet, és a védelmi kiadásokban hat év alatt elérjük a bruttó hazai termék (GDP) arányában a 2 százalékot, illetve egyenesen megduplázódik a ráfordítás.
Nos, ebben az évben 427 milliárd a Honvédelmi Minisztérium (HM) költségvetése, ami jó 60 milliárddal több a tavalyinál. Ez a GDP-re vetítve 1-ről 1,2-1,3 százalékra emelkedés. A NATO-ban hosszú ideje elvi elvárás a 2 százalékos részarány, megválasztása után Donald Trump elnök ezt elkezdte komolyan venni, ami a szövetség országai többségének okoz fejtörést: súlyos eurómilliárdokat kellene előteremteni évente.
Magyarország esetében külön tétje van ennek. A 2014-es kitiltási botránynak, az orosz befolyás onnan nézve (is) aggasztó növekedésének, legutóbb pedig a százszámra osztogatott útlevelek miatti skandalumnak betudhatóan bebizonyosodott: az Orbán által Trumpra feltett tét nem jött be, a bizalmatlanság a magyar kormánnyal szemben szinte teljes. Odáig menően, hogy a legérzékenyebb információktól a NATO-n belül évek óta elzárják a magyar kormányt. Most ugyan felsejlett egy külügyminiszteri találkozó lehetősége, de – meg nem erősített információnk szerint – Orbán azt reméli, hogy a katonai kiadások jelentős megtolása terítheti le előtte a vörös szőnyeget a Fehér Ház elé.
A hirtelenjében megtalált honvédelem akkor is feltűnő, ha végigtekintünk az ország e célú kiadásain. Amikor eltűnt a sorozott sereg (2004-ben), a HM 311 milliárddal a GDP 1,5 százalékát költhette el. Ez a következő években fokozatosan csökkent egy százalék közelébe, de még a válság sújtotta 2009-ben is 1,22 volt (321 milliárd).
Orbán ismételt hatalomra kerülése után aztán
ez az arány – a GDP trendszerű, noha átlagolva igen szerény, egy százalék körüli gyarapodása mellett – nagyot zuhant.
A 2011-es 0,88-as hányad mögött a 2003-ashoz (!) hasonló 249 milliárd kiadás állt. A mélypont 2015-ben volt, amikor 260 milliárd (ami a 2004-2010 közti legrosszabb értéket is alulmúlta), GDP-arányosan 0,76 százalék volt.
Ezek az összegek – talán mondani se kell – szinte semmire se elegendőek. Nemhogy fejlesztésre, a napi kiadásokban is egyre súlyosbodó fennakadásokat okoztak. Az évtizedes fogyókúrán lévő seregben az utolsó nagyobb fejlesztések is annyira régiek (Mistral légvédelmi rakéták, Gripenek, teherautó-program), hogy már ezek felújítása-cseréje lenne időszerű. Így érthető, hogy a honvédség koronaékszerének tekintett légierő elszenvedte azt a szégyent, hogy volt, amikor kerozin híján hetekig felszállni se tudtak a Gripenek.
A haderőfejlesztés egyik hangsúlyos része az önkéntes tartalékos rendszer felfuttatása,
ami egyébként régi adóssága a HM-nek. A tisztán hivatásos-önkéntes sereg bevezetésekor készült számítások azt hozták ki, hogy használható tartalékos állomány fenntartása óriási kiadást igényelne, aminek következményeképpen 2010-ben szinte értelmezhetetlen szám, 17 állt ebben a rovatban.
Az év elején Simicskó István akkori honvédelmi miniszter azt mondta, hogy hatezer fő felett járnak az önkéntes tartalékosokkal. Ekkor beszélt Simicskó arról, hogy a nagy létszámfejlesztésre meglesz a pénz, mert 2024-re a magyar GDP két százalékát is eléri a honvédségi büdzsé, ami 1000 milliárd forint feletti összeg.
A kormány egyenesen 20 ezer fős tartalékos sereget álmodott meg,
ami meglehetősen ambíciózus vállalás a 30 ezres honvédség figyelembe vételével. Ha ehhez hozzávesszük, hogy utóbbi, úgynevezett állománytábla szerinti létszámból eleve hiányzik 2-3 ezer ember, és a rendszerváltástól megöröklött „vízfejhatás” miatt a ténylegesen hadra fogható „sereg” jó esetben ötezret számlál, látható, hogy komoly problémákat görget maga előtt a honvédség és a kormányzat.
Ezért aztán érthető a kormány törekvése, hogy a tartalékosok terén érjenek el látványos fejlődést, mert ez lényegesen kevesebb, fejenként akár tizedannyi pénzből kihozható, mint ha hivatásosokkal töltenék fel a létszámot, ahogyan azt Kocsis Sándor István bemutatta nemzetvédelmi egyetemi doktori értekezésében az ohiói nemzeti gárda példájából levezetve.
Nekik sikerül az ugrás. Forrás: ohio.ong.gov
A húszezer fős tartalékos állományt járási alapú önkéntes területvédelmi hadként képzelik el.
Ki nem mondva az USA Nemzeti Gárdája a minta, de – ahogyan mondani szokás – az egy másik kávéház.
Erről később.
Egy biztos, jelenleg kezükben lepkehálóval szaladgálnak a toborzótisztek, de sehogyan se találnak épkézláb embert. Szinte bárki mehet, csak lépjen be, de a polgármesterek még könyörgésre se képesek hadfit felmutatni. Már egyetemeken is próbálkoznak, áprilisban megalakult a honvédség első önkéntes tartalékos egyetemi százada a Pécsi Tudományegyetem hatvan hallgatójából. A programba 1300 egyetemistát akarnak bevonni 13 egyetemről. A terv szerint az ország mind a 197 járásában létrehoznak egy-egy tartalékos századot, s az egyetemi századok adnák a testület tartalékos tisztképzésének bázisát.
A tartózkodás érthetővé válik, ha megnézzük a javadalmazást. A hivatalos oldalon kiderül, hogy az önkéntes tartalékos katonák tényleges szolgálati időtartama 3 éven belül összesen 6 hónap lehet. Amit kapnak: egyszeri szerződéskötési díj (idén bruttó 32 333 forint),
rendelkezésre állási díj, ami a mindenkori minimálbérrel megegyező összeg,
idén évente bruttó 138 ezer. Tényleges szolgálatteljesítés időtartamára alapilletmény jár (legénység – közkatonák és tisztesek –: 135 797-161 663, altiszt: 213 395-273 749 forint), laktanyai elhelyezés, térítésmentes élelmezés és ruházati ellátás, utazási költségtérítés.
Ezek a régi sorkatonai szolgálatnak leginkább megfelelő területvédő tartalékosok körét foglalják magukban, az ennél minőségibb műveleti tartalékosok lennének azok, akik a „szakmát adják”, s akik ezért 207 ezres rendelkezésre állási díjban részesülhetnek. Az elismert hadkiegészítő főtiszt, Kladek Andrásnak a Hadtudományban megjelent cikkéből azonban kiderül, hogy 2017 elején mindössze 665-en voltak a legénységi állományúak, s jelentős részüknek semmiféle katonai előképzettsége se volt.
A „sima” tartalékosok kiképzése évente összesen 20 nap. Könnyű belátni, hogy a költségkímélési okból hétvégékre korlátozódó (praktikusan a nyári szünet kivételével havonta egy szombat-vasárnapi) gyakorlat
szinte semmire se elegendő,
főleg ha olyan emberekről van szó, akik zöme nem aktív (szerződéses) szolgálat után lép át a tartalékhaderőbe, hanem lelkes huszonéves amatőr, netán szociális kényszerből belépett.
Nem úgy, mint a kimondatlanul példaképnek tekintett amerikai Nemzeti Gárda. A Magyar Honvédségnek éppen most 25. éve van szoros kapcsolata az Ohio állami Nemzeti Gárdával (ONG). Ohio nem csak a legnagyobb amerikai magyar közösség lakóhelye, hanem egyebekben is összehasonlításra alkalmas: 11 milliós népesség, 116 ezer négyzetkilométer terület.
Az ONG szárazföldi tartalékosainak száma mintegy 10 ezer fő. Több, mint 90 százalékuk
az úgynevezett „hétvégi harcos”, akik havonta egy hétvégére és nyaranta 15 nap gyakorlatra vonulnak be.
Ezek a 365 napon át készültségben álló „részmunkaidős” katonák már tíz éve is évente kábé ötezer dollár juttatásban részesültek. Úgy, hogy a havonkénti egy hétvéges elfoglaltságért dupla javadalmazást fizetnek, a nyári gyakorlat pedig aktív szolgálatnak számít (összesen tehát évente 2,1 havi pénzt fizetnek).
Olyan embereknek, akik korábban már bőségesen elsajátították a fegyverforgatást, jelentős részük megfordult valamely külföldi műveletben.
Ha tehát ezekből az arányokból indulunk ki, akkor kijelenthető, hogy a magyar önkéntes tartalékos rendszer érdemleges minőségre emeléséhez
a jelenlegi évi legfeljebb 200 ezres javadalmazás többszörösére lenne szükség.
És még ebben az esetben is a tartalékosok túlnyomó része lényegében csak amolyan rendkívüli helyzetekben bevethető katasztrófaelhárító lenne. Évi 20 nap „kiképzésből” másra aligha futja.
Kérdés, hogy van-e értelme ilyen „katonai tudás” mögé beállítani egy teljes infrastruktúrát,
s nem volna-e jobb és olcsóbb amolyan vészhelyzeti tartalékosokat fenntartani.
Mert eddig még szó se esett arról, hogy a tartalékos rendszer másik ága, a munkáltatók érdekeltté tétele nálunk jószerivel sehogy se áll. Elvileg (jogszabályilag) „az önkéntes tartalékos katonai szolgálatot támogató munkáltató a munkavállalójának tényleges katonai szolgálatteljesítési időtartamára, valamint az ezzel kapcsolatban kiadott pótszabadság időtartamára kompenzációra jogosult”.
Idézett cikkében Kladek András azonban rámutat arra, hogy ez
a munkaadóknak szóló támogatás eleve kevés, ráadásul egyáltalán nem ösztönző.
Az ágazati KSH-átlagbérekből képzett kompenzáció alkalmatlan a nagy számú eltérés miatt. És még ezt is méltánytalan kikötésekkel igyekszik a kincstár megtakarítani. Ehelyett brit mintára az igazolt munkaadói költség megtérítésére lenne szükség.
A minden szövetségi államban megtalálható Nemzeti Gárda teljes értékű „második hadsereg”, a szárazföldi mellett komplett légierővel. Komoly katonaélettel belépő „hétvégi harcosai” egyenértékűnek számítanak a hivatásos állományú hadsereg katonáival, akik nélkül háború már megvívhatatlan lenne: 2005-ben az Afganisztánban harcoló katonák 55, az Irakban szolgálók 43 százaléka nemzeti gárdista volt, összesen több, mint 180 ezer fő – írja a Háború Művészete. 2011-re valamennyi nemzeti gárdista dandárt be is vetették legalább egyszer a két hadszíntér valamelyikén, s így mára már közel félmillió tartalékos mondhatja el magáról, hogy a terrorizmus elleni háború veteránja. A kiképzést is alaposan át kellett alakítani. A sokáig bevált „havi egy hétvége és évi egyszer két hét” felkészítési időtartam ugyanis a jelenlegi intenzív igénybevételt jelentő időkben már nem lenne elég. 2012-ben már akár az évi 7 hetes kiképzési időszakot is elképzelhetőnek tartották, mint a gárda egészére vonatkozó általános eljárást.
És ha mindez nem volna elég, ez a védelmi kiadási növekmény sehol sincs benne a kormány gazdaságpolitikai terveiben. Ezek az évi minimum tízmilliárdok kétségesek annak fényében, hogy Orbánék gazdasági fellendülésről szőtt álmai amúgy is sok kérdőjellel övezettek.
Orbán Viktor a kormányt bemutató beszédében azt hangsúlyozta, hogy a kelet-közép európai régió az unió motorja. Tényleg az?
Nem Orbán Viktor az egyetlen politikus, aki a rendelkezésre álló társadalmi, gazdasági, pénzügyi mutatók sokaságából mindig azt választja ki, amelyik a számára akkor és ott kedvező. Nem kétséges, hogy a magyar gazdaság az elmúlt két évben felzárkózott a régió eddig is gyorsan növekvő országai, Szlovákia, Lengyelország, Románia mellé. Ahogy az sem kétséges, hogy ezek az országok hosszabb ideje gyorsabb gazdasági növekedést produkálnak, mint az unió átlaga. Ennek kapcsán két dolgot mindenképpen érdemes megjegyezni: először is azt, hogy az Unió fejlett nyugati része, pusztán csak a magasabb fejlettségből kifolyóan, alacsonyabb növekedési ütemre képes, mint a felzárkózó országok. Másodszor: a nyugati uniós országok között több olyan is van – például Portugália, és általában a déli országok -, amelyek csak nagyon lassan tudták leküzdeni a 2008-as válság utóhatásait.
Ezzel együtt, azt most kijelenthetjük, hogy mind az ország, mind Orbán Viktor jó helyzetben van. De ezt a kedvező helyzetet milyen forrásból értük el?
Alapvetően két forrásról beszélhetünk. Egyfelől a világgazdaság és az Európai Unió növekedése piacot jelent a Magyarországon megtelepedett multinacionális cégek export-tevékenysége számára. Másfelől az uniós pénzek, a külföldön dolgozó magyar vendégmunkások hazautalásai, és egyáltalán nem utolsó sorban a fiskális és monetáris politika agresszív keresletbővítése növeli a belföldi fogyasztást. Ez utóbbi tekintetében sokan aggodalmat fogalmaznak meg, mert a klasszikus felfogás szerint a jó gazdaságpolitika mindig anticiklikus, azaz visszafogott a növekedés idején és expanzív a visszaesések idején.
Ez akkor tényleg a kormány jó gazdaságpolitikájának köszönhető?
Ezekhez a jó számokhoz azért minimum három szempontból is érdemes kérdőjelet tenni. A legfontosabb, hogy mennyire fenntartható, és hogy mi a forrása, harmadszor pedig, hogy a gazdasági növekedés milyen mértékben konvertálódik társadalmi jólétté, azaz a társadalom nagy többsége milyen mértékben élvezi most és a jövőben a gazdasági növekedés gyümölcseit? Az egyik igazán izgalmas kérdés tehát a fenntarthatóság. A kormány megnyilatkozásaiból egyértelműen kitűnik, hogy maga is tisztában van azzal, hogy nagyon komoly intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy ez a növekedési ütem 2020-ig és azon túl is kitartson. A legegyszerűbben a versenyképességről szokás beszélni, amelynek az elősegítéséről a kormány évek óta beszél, de nem sok mindent tett. Legkiváltképp azért, mert a versenyképesség rövid- és hosszútávú tényezőinek a javítása teljesen ellentétes a kormány társadalom- és gazdaságpolitikai hitvallásával. Olyan intézményi tényezőkre gondolok, mint a normativitás, a kiszámíthatóság, a korrupció elleni fellépés, ami a gazdaság szereplői számára biztonságos környezetet teremt, amelyben érdemes hosszútávra gondolkodni, és olyan anyagi természetű tényezőkre is, mint a rendelkezésre álló munkaerő mennyisége, képzettsége, és egészségi állapota is. A versenyképesség nem ráolvasás és kormányzati kommunikáció dolga. De legalább ennyire fontos kérdés az is, hogy a gazdasági növekedésből hogyan lesz társadalmi jólét. Az elmúlt nyolc évben a kormány politikájának minden területén előnyben részesítette azokat a társadalmi csoportokat, amelyeket szövetségesének tekint, miközben súlyosan diszkriminálta azokat, amelyeket a saját társadalmi víziója, és nem utolsó sorban a hatalma megtartása szempontjából nem tartott fontosnak. Ha ez a jövőben is így marad, akkor még viszonylag jó gazdasági növekedés mellett is a társadalom megosztottsága erősödni fog, a társadalmi mobilitás csökken, az elvándorlás folytatódni fog és ez már önmagában is akadálya lesz a felzárkózásnak.
Ez nem vezethet társadalmi robbanáshoz is?
Hogy mi vezet társadalmi robbanáshoz, azt nem tudjuk, ezek természetrajzát nem ismerjük, igazában csak utólag tudjuk feltárni őket. Erre jó a történelem, ahogy arra is, hogy ítéletet mondjon egy-egy korszak, és annak politikusai felett.
Ezt az ítélkezést most Orbán Viktor 2030-ig egészen biztosan kitolná…
A miniszterelnök optimizmusa nem alap nélküli: szokás arról beszélni, hogy a demokrácia világszerte visszaszorulóban van, ami alatt azt érthetjük, hogy a nyugati liberális kapitalizmus legitimációs válsággal küzd. Ez kedvező nemzetközi környezetet teremt az autoriter vezetők és rezsimek számára. Konkrétan Magyarországon, ezen túlmenően, Orbán Viktor dolgát jelentősen megkönnyíti a hazai ellenzék súlyos megosztottsága, politikai, erkölcsi szellemi és vezetési válsága.
Akkor elmondhatjuk, hogy Orbánnak minden szempontból szerencséje van?
Három fölényesen megnyert választás nem lehet kizárólag szerencse dolga, bőven benne vannak Orbán Viktor kiváló politikai képességei és ösztönei. És persze, ahogy mondani szokták a jó kapusnak van szerencséje.
Szorgalmasan dolgozik a kormánypropaganda a hétvégén is: a Ripostban fotó látható Orbán unokájáról „és persze a nagyszülőkről”, a Figyelő továbbra is erőteljesen reklámozza egy konferencia szélsőjobboldali előadóit, a veszprémi érsek szerint sötétség uralkodik az európai vezetők fejében, a 888 főszerkesztője pedig farkakról és csóválásról írt az Origónak.
A Ripost közli a fotót Orbán Viktor második unokájáról, „és persze a nagyszülőkről”
Orbán Viktor a Facebookon tette közzé az örömhírt, közvetlen, mondhatni baráti módon megszólítva követőit.
Hahóóó facebookosok!
Orbán második lányának, Sárának a kislányát Johannának hívják, ami egyértelműen Szent Johannának, a híres francia szentnek és szabadságharcosnak a nevét idézi… (…)
Pünkösd hétfőn, dél után néhány perccel posztolta Orbán Viktor az első babafotót második lányunokájáról Johannáról és persze a boldog nagyszülőkről.”
A Figyelő nagyon büszke arra, hogy szélsőjobboldali konferenciát tartanak Budapesten
„Kuriózumnak számít az Európa jövője című kétnapos konferencia. A rendezvény célja ugyanis a közös gondolkodás elindítása kontinensünk jövőjéről, mind társadalmi, mind gazdasági, mind politikai szemszögből. Chantal Delsol, Douglas Murray, Frank Füredi és Steve Bannon pedig garanciát adnak arra, hogy nem a megszokott főáramú Európa-konferenciák egyikén fogunk részt venni. Hogy miért? Összeszedtük a legerősebb és legvelősebb kijelentéseiket, amelyekkel „belerúgtak” a mainstream gondolkodásmódba. Biztosak lehetünk abban, hogy most sem fogják majd vissza magukat.
Chantal Delsol, francia liberális-konzervatív filozófus, a Hannah Arendt Intézet alapítója. Az Európa válságát irányjelezők között markáns állásponttal rendelkezik.
Úgy véli: “Zsákutcába jutottunk. Az Európát fenyegető legnagyobb veszély nem az orosz kalandorság és nem is a muzulmán bevándorlás. Az igazi Európa azért van veszélyben, mert tév-Európa fojtogató ölelésben tartja képzeletünket. Nemzeteinket és közös kultúránkat kiürítik a valós és kívánatos mibenlététével kapcsolatos ábrándok és önámítások.”
Ennek egyik okaként az Európai Unió vezetőit nevezi meg. Úgy látja: “A népre mint infansra tekintenek, kizárólag a vezetők tudják, mi a jó számára, épp úgy, mint a szülők és a gyerekek viszonyában – innen származnak az uniós direktívák.”
Delsol szerint “a politika végső célja az, hogy megvédjen egy társadalmat és annak kultúráját”. Ezt látta meg helyesen Orbán Viktor.”
A Pesti Srácokon a veszprémi érsek Európa vezetőinek sötétségéről beszélt
„Márfi Gyula veszprémi érsek a PestiSrácok.hu-n keresztül osztotta meg a nagy nyilvánosság előtt idei pünkösdi üzenetét. A római katolikus egyházi vezető arra hívta fel a figyelmet, a Szentlélek képes arra, hogy világosságot hozzon a sötétségbe, megvilágítsa az elménket, megtisztítson és az erények, jócselekedetek útjára vezessen bennünket. Márfi érsek úgy tapasztalja, hogy hazánk egyfajta lelki megújulás részese, a felemelkedés, lelki gyarapodás időszakát éljük meg. Egyre többen keresik fel a templomokat, látogatnak el szentmisére, tartják és élik meg az olyan egyházi ünnepeket, mint a Pünkösd. Európa, az európai vezetők ugyanakkor sötétségben járnak, elméjükre sötétség borult, ezért bélyegzik, támadják igaztalanul éppen Magyarországot. Azért imádkozzunk, hogy az európai vezetőink elméjét világosítsa meg a Szentlélek – fogalmazott portálunknak Márfi Gyula.”
Értekezés a „bezzegnyugatról” a 888-on
„Az általános kép úgy néz ki, hogy kishazánkban nincsenek valódi teljesítmények (kivéve persze függetlenéknél, ott akkor is van, ha nincs), itt kizárólag az Orbántól függ, hogy ki ér el sikereket és ki nem. Bezzegnyugaton meg egy garázsban két geek a pattanások nyomogatása közben hozta létre az iPhone-t, amit bezzegék példaként mutogatnak a kezükben. Az nem zavarja őket, hogy a szorongatott eszköz minden egyes darabját az amerikai hadsereg alkotta meg, nem kevés pénzpumpa segítségével. És ez nagyjából minden komolyabb történet esetében így van, csak bezzegék világképe nagyjából a tesz-vesz város naivitásán alapul.”
Közben a 888 főszerkesztője az Origónak írt „elemzést”
Se szeri, se száma a magyar nyelvben a kutyás szólás-mondásoknak. Pénz beszél, kutya ugat. Eben gubát cserél. Egyik kutya, másik eb. Ez is csak a mi kutyánk kölyke. Kutyából nem lesz szalonna. Amikor a farok csóválja. És így tovább.
Namármost, a fenti szólás-mondásokkal az ellenzéki mozgolódások kifinomult politológiai elemzését is megkapjuk.
Péntek óta tudjuk, hogy Bősz megcsóválta, és ezzel tíz nap leforgása után csaknem felszámolta a Párbeszéd acélos parlamenti frakcióját. Aztán meg vasárnap egy másik kiskutya, Mellár is megcsóválta, és ezzel megmentette a parlamentbe egyébként be nem ülő Karácsony Gergely frakcióját. (…)
Így formálódik a nagy liberális csóválók dzsemborija. Bősz le, Mellár be. Egyik kutya, másik eb.
Azért a libsi lelkiismeret nem háborog, mivel ez is csak a mi kutyánk kölyke: független (azaz megvehető) és liberális (azaz homlokegyenest ellentéteset gondol és képvisel azzal, amit az emberek többsége akar).
Ők hát a nagy csóválók, az elvek emberei, itt tart ma a magyar liberalizmus. Ezen azonban semmi csodálkoznivaló sincs. Ebből az emberanyagból, ebből a szellemi sivatagból több nem jöhet ki. Kutyából nem lesz szalonna.
Ami marad, az a csaholás, a csóválás, a kinek nagyobb a morális tőkéje. Ilyenek ma az ebadta liberálisok.
Ahogy korunk legnagyobb politológusa összegezte: sok a farok és kevés az eszkimó.”
Az Orbán vezette mozgalom messze túlmutat Magyarország jelentőségén: valószínűleg a fő alternatíva lesz a liberalizmussal szemben az elkövetkező évtizedekben. A Fidesz teljesen átírta a játékszabályokat, a párt mindent ellenőriz, de nem azért, hogy védje az ártatlanokat, hanem hogy mentse a vétkeseket.
Ivan Krasztev, bolgár politikai elemző a Foreign Affairs-ben állapítja meg, hogy Kelet-Európa hosszú úton, az illiberális forradalommal jutott el a demokrácia hanyatlásához, és alighanem ez a legriasztóbb veszély, amely a liberális demokráciát fenyegeti a világban. A magyaroknál és a lengyeleknél a konzervatív populisták nagy győzelmet arattak a választásokon, miközben befeketítették az ellenfeleket, bűnbaknak tettek meg kisebbségeket és aláásták a fékeket, ellensúlyokat. Krasztev szerint az Orbán vezette mozgalom messze túlmutat Magyarország jelentőségén: valószínűleg a fő alternatíva lesz a liberalizmussal szemben az elkövetkező évtizedekben. A fordulat okai országról országra változnak, mint ahogy az ilyen kormányok politikája is különbözik a régión belül. A Fidesz teljesen átírta a játékszabályokat, a párt mindent ellenőriz, de nem azért, hogy védje az ártatlanokat, hanem hogy mentse a vétkeseket. A lengyelek hasonló ösvényen járnak, de náluk nem akkora a korrupció.
Valamennyiben közös az idegengyűlölő nacionalizmus. a lényeg a többség joga.
Ha bárhol hatalomra jutnak, azt arra használják ki, hogy elmélyítsék a kulturális és politikai megosztottságot, a politika paranoid stílusát képviselik. Azaz, ahogy Krasztev írja, az összeesküvés-elméletekre építenek, lásd a Soros-tervet. Hasonló nyelvezetet alkalmaznak, ők jelenítik meg a nemzet hiteles hangját a külső és belső ellenséggel szemben. További jellemzőjük, hogy ambivalensen viszonyulnak az EU-hoz. A lakosság nagy mértékben támogatja a tagságot, mégis igencsak euroszkeptikus pártokra voksol. Brüsszelt ezek a kormányok retorikai homokzsáknak tekintik, miközben rengeteget profitálnak annak anyagi nagyvonalúságából. Sikerük a rendszerváltás örökségéből fakad, amihez hozzájárult az USA meggyengülése, valamint az unió válsága, amely beindította a populista robbanást. Majd a menekülthullám a fő erővé tette a populizmust a térségben.
Napjainkban az alapvető különbség a Kelet és a Nyugat között Krasztev szerint nem a gazdagság színvonalában, hanem a kulturális és etnikai sokszínűségről vallott álláspontban jelentkezik. Utóbbit Kelet-Európában létveszélynek tekintik, elutasítása alkotja az új illiberalizmus magját. Ami azért paradoxon, mert ezekben az országokban a határok megnyitásának követelése volt az egyik legfőbb tényező, ami azután elvezetett a szocializmus bukásához. Az emberek normális életet akartak maguknak. Viszont utána nagyon sokan kivándoroltak.
Magyarország pl. az utóbbi 10 évben elvesztette lakossága 3 %-át, fiatal és tehetséges embereket,
miközben a népesség már amúgy is fogyott és igen alacsony az új születések száma. Ez alapozta meg a demográfiai pánikot, amihez társult a félelem a bevándorlással szemben. E kettő adja a legjobb magyarázatot a nacionalista populizmus kelet-európai fellendülésére. Azon kívül ezek az országok újabban érvényesíteni kívánják az érdekeiket, így elutasítják, hogy parancsokat fogadjanak el Brüsszeltől. Nem szeretnék, ha másodrendű polgárokként kezelnék őket, újra felfedezik a hagyományokat, a szülők kultúráját.
Az illiberális fordulat utolsó összetevője a geopolitikai bizonytalanság, ami mindig is áthatotta a régiót, ahogyan azt Bibó már megírta a Kelet-európai kis államok nyomorúságában. Mert ezek az államok jelentős sérelmeket szenvedtek el a történelem során, főként külső erők miatt, amint azt Trianon példáján látni. Így azután az csapódott le bennük, hogy a szabadság mindig keresztezi a nemzeti ügyet. Megtanulták, hogy gyanakodni kell a kozmopolita ideológiával szemben. Ráadásul leginkább azok mentek el Nyugatra, akik valószínűleg a leginkább védenék a liberális demokráciát. Így a feladat ez ügyben mind inkább az EU-ra és az Egyesült Államokra hárult. Csakhogy, ahogy Krasztev írja, idővel mindkettőt egyre inkább a többségi hatalom gátjának gondolták a térségben. Így megkérdőjelezték Brüsszel és Washington befolyását, ami egybeesett Putyin tervével, hogy regionális hatalomként erősítse meg Oroszországot. Orbánnak már egyébként is tele volt a hócipője a liberalizmussal, ennélfogva modellként szolgált számára a putyini tekintélyelvűség, illetve nyugat-ellenes ideológia.
A magyar modellt azt teszi különösen veszedelmessé, hogy az autokrácia a demokrácián belül fejlődött ki.
Az új populisták nem fasiszták, írja Krasztev. Nem bíznak az erőszak átalakító erejében és megközelítőleg sem annyira elnyomóak, mint a nácik voltak. De közönyösek a fékek és ellensúlyok iránt, nem tartják szükségesnek a hatalom alkotmányos korlátait. Miközben azok az uniós jog szerves részét képezik. Ily módon azután a fő fenyegetést az EU összefogása számára jelentik. Mind több ország fordul az illiberalizmus felé, így egyre inkább viszályba kerülnek Brüsszellel, kóstolgatják a szervezet befolyásának korlátait. A nagy kockázat az, hogy széteshet az integráció, Európa pedig megosztottá válik és elveszti szabadságát.
A Párbeszéd és az MSZP természetesen örült, a Liberálisok sok sikert kívánnak, a Jobbik felháborodott.
Mellár Tamás független parlamenti képviselő a Facebookon jelentette be, hogy belép a Párbeszéd frakciójába, így annak, a liberális Bősz Anett kilépése ellenére, mégsem kell megszűnnie – erről itt olvashat bővebben.
A döntésére természetesen sorra reagáltak a pártok is. A leginkább érintett, a Párbeszéd társelnöke és frakcióvezetője, Szabó Tímea a Facebookon megosztotta Mellár posztját, és csak annyit tett hozzá: „Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen nagyszerű emberrel dolgozhatok együtt a jövőben!”
Hasonlóképp tett Karácsony Gergely, a párt másik társelnöke, aki Mellár döntését a legszebb pünkösdi üzenetnek nevezte, mondván,
„vannak még emberek, akiknek fontosabbak a közös ügyeink, mint a sajátjuk.”
Szintén a Facebookon reagált az MSZP frakcióvezetője, Tóth Bertalan is. Ő azt írta: örülnek, hogy van még olyan politikus, „aki tenni akar az orbáni maffiakormány leváltásáért, és egy igazságos Magyarország megteremtéséért. Van olyan politikus, aki ezt a célt előbbre valónak tartja a saját anyagi érdekeinél, és aki a Változás Szövetségét erősíteni és nem gyengíteni akarja.”
A Liberálisok közleményben kívántak sok sikert Mellár Tamásnak és a Párbeszédnek. Azt írják:
örülnek, hogy Bősz Anett kilépésével nem szűnik meg az ellenzéki frakció.
Szerintük nem a Párbeszéd-frakció további működésének ellehetetlenítése volt a kilépés célja, hanem az, hogy „következetesen képviselhesse a liberális értékeket a parlamentben”, de a kialakult konfliktus lehetetlenné tette az együttműködést. Arra viszont a továbbiakban is készek, hogy „számos ügyben” együttműködjenek.
A Jobbik viszont nem örül a döntésnek. A párt pécsi önkormányzati képviselője (Mellár itt nyerte meg egyéni körzetét), Fogarasi Gábor a Facebookon azt írja:
„40 napos böjt után, a baloldaliak pünkösd vasárnapján kifizették a júdáspénzt.”
Sajnálják, hogy Mellár feladta függetlenségét, szerintük a „Párbeszéd egy mérhetetlenül kis támogatottságú, önállóan létezni sem tudó, csupán pénzért és pénzzel összetákolt egylet”. Fogarasi azt írja: „Mellár Tamás elárulta a polgári, konzervatív szavazókat, a Parlamentbe jutása után azonnal becsapta a választóit”, sőt, egyenesen „mandátumtolvajnak nevezi”.
Mellár Tamás a döntése bejelentésekor azt is írta: nem szűnik meg a függetlensége, mert rá nem vonatkozik majd a frakciófegyelem.
„Alapvető különbség van aközött, hogy egy cég, egy üzletember a reálgazdaságban vagy éppen az irreálgazdaságban működik. A NER-lovagok és NER-kegyeltek döntő része az irreálgazdaságban működik” – így látja a 100 leggazdagabb 2018 kiadvány felelős szerkesztője, a napi.hu főmunkatársa, Szakonyi Péter. A FüHü-nek adott interjúban állítja, hogy még piacgazdaság van, kérdés, meddig. Annyira legyalulták a magyar közép- és nagyvállalati szektort, hogy még passzív rezisztencia sincs, nemhogy aktív ellenállás. Az egyik legnagyobb botránynak a Microsoft-ügyet tartja: „Az egész szektor – teljes joggal – borzasztóan megijedt, ugyanis a Microsoft csak jéghegy csúcsa. Évente sok-sok tízmilliárd forint ment ki, elérve akár a százmilliárdot is ezen a csatornán” – mondja.
A közbeszédben, s persze a sajtóban is állandó téma az egyesek által csak „családnak” titulált kegyeltek, az Orbán Viktorhoz közeli, hozzá hű emberek látványos meggazdagodása. Adódik a kérdés: a leggazdagabb magyarokkal immár 17 éve foglalkozó, éppen ezért a meggazdagodási trendeket, folyamatokat is jól kimutató 100 leggazdagabb ezt mennyire tükrözi?
Érdemes kettéválasztani a kört, amelynek tagjait ide lehet sorolni. Az idei 100 Leggazdagabb kiadványban van körülbelül 15 olyan ember, akit NER-esnek tekintek. Egy általam önkényesen megszabott kritériumrendszer alapján teszem ezt: azokat sorolom ide, akik cégeinek az árbevételében az állami közbeszerzések minimum 50 és afeletti arányt képviselnek. Jobb híján ennek alapján határozom meg ezt a kategóriás vállalkozói kört.
A nem is kicsit eufemizmusként alkalmazott NER-lovagi körbe – merthogy találóbb lenne NER-kegyelt körnek nevezni a csoportot, hiszen a lovag kifejezésnek pozitív a konnotációja – ennél többen tartoznak.
Néhány éve vizsgáltuk ezt, akkor olyan 22-25 üzletembert találtunk, olyanokat, mint a nevükből is adódóan ismert ifj. Mészáros Lőrinc, Matolcsy Ádám vagy Tiborcz István, s a széles közvélemény előtt vélhetően kevésbé ismertek közül például a Matolcsy-családhoz üzletileg is kötődő Száraz István, a Mészáros Lőrincz korábbi majdnem-veje-lett Pálffy Balázs, a Mészárossal több közös üzletet is tulajdonló és Tiborczhoz is köthető Szijj László, a szintén Orbán vejével közösen üzletelő Szivek Norbert (aki amúgy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. vezérigazgatója), stb.
A 100 Leggazdagabb kiadványban vizsgáltak alapján megállapítható-e, hogy a példaként említett és a többi NER-es üzleti érdekeltségei révén egyre inkább behálózzák az egész gazdaságot és az egész országot?
Valóban, ezek az egy körben mozgó emberek szépen létrehozták a Magyar Bálint által magyar polipként leírt hálózatot. Vannak benne a gazdaság minden ágában tevékenykedők, a fenti példákon túl egyebek között pénzügyi szakemberek, mint például a Konzumban szerepet vivő Jászai Gellért és Linczényi Aladin Ádám, biztosítási alkusz, vagy teljesen máshonnan érkezettek, mondjuk a kevéssé ismert Kerekes Csaba, aki a szekszárdi Fidesz frakció vezetője volt egykor, de ott található a soraikban Horváth László tiszteletbeli kazah konzul, Hamar Endre ügyvéd, stb.
Ők, mint a pók, átfonják hálójukkal az egész országot oly módon, hogy alattuk is egy csomó ember van, aki – képletesen szólva – pár milliárddal a kezében rohangál az országban, s ezeknek az ispánoknak a megbízásából dolgozik.
Egy teljesen új struktúrát hoztak létre. Míg a Simicska-struktúra kétközpontú volt – maga Simicska és Nyerges Zsolt vezetett –, itt most más a helyzet.
A pénz most jószerivel egy kézben van?
Ellentmondásos a helyzet: egyfelől ugyanis a korábbinál sokkal nagyobb a központosítás, másfelől azonban a pénz – hogy úgy mondjam – szét van porlasztva. Unikális módon a kettő együtt képes csak működni.
Magyar Bálint könyveiben plasztikusan le van írva a rendszer felépítése, de az az igazság, hogy azon is már túllépett az idő. Ma már más a helyzet, mint volt 2-4 évvel ezelőtt. Korábban egy személy rendelkezett korlátlan, „pallos-„ –joggal, most ugyan valóban csak egy személy kontrollálja az egész rendszert, de alatta már létrejött egy jól működő struktúra, amely az egészet átfogja és működteti.
Orbánról beszélünk?
Igen, kétség nem fér ahhoz, hogy Orbán kontrollál mindent.
Milyen arányban vannak azok, akik politikából gazdagodtak meg, s hogy úgy mondjam, nincs hozzáadott értékük, azaz, hiába a kaptak vagyon, nem képesek azt a piacon tovább növelni?
Alapvető különbség van aközött, hogy egy cég, egy üzletember a reálgazdaságban vagy éppen az irreálgazdaságban működik.
A fenti kör döntő része az irreálgazdaságban működik, ám mégis csak úgy, hogy elméletben versenypiaci körülmények között jut egy-egy megrendeléshez. Ám ezek a körülmények nem versenytiszták, nagyon is lejt a versenypálya a NER-kegyeltek felé.
Például egy nagy külföldi kiskereskedelmi lánc újabb egységének a felépítésére a fenti kör egyik tagját bízza meg, mivel szolgálatot akar tenni NER-nek. Megfigyelhetően létezik egy szürke zóna, amelybe azok tartoznak, akik azért adnak munkát a fenti embereknek, cégeknek, azért szövetkeznek velük különféle üzletekben, hogy védelmet kapjanak, s ezáltal biztosítsák a saját zavartalan üzletmenetüket, miközben félnek attól, hogy mikor veszik el tőlük az üzletüket.
Most arról beszélünk, hogy kinéznek maguknak a NER-kegyeltek egy jól prosperáló céget és bármi áron – akár törvénymódosítással – olyan feltételeket teremtenek, hogy megszerezzék maguknak a céget?
Igen, de nem az a helyzet, hogy a saját üzletágában talál egy NER-es egy ugyanolyan profilú céget az ország másik részében, s azzal szövetkezni akar, esetleg fel akarja vásárolni, és onnan kezdve ugyanazon piaci körülmények között a két cég egyesülésével folytatja a munkát abban a profilban. Hanem az történik, hogy lát a 33. faluban működő, számára valami miatt vonzó, de profiljába nem tartozó céget – amely mondjuk lekvárzsibbasztó gépeket gyárt –, azt ilyen-olyan körülmények között meg is veszi, majd mit ad isten, az üzlet létrejötte után már egy héttel megjelenik egy közbeszerzési pályázat lekvárzsibbasztásra.
A NER-gazember pedig ezen már nagyon nagyot tud kaszálni.
A 100 Leggazdagabb alapján le lehet-e vonni olyan következtetéseket, hogy van-e piacgazdaság ma Magyarországon?
Persze, hogy piacgazdaság van. Még az van. Ugyanakkor nyilvánvalóan a zsíros üzletek – mint az útépítés, a gátépítés, a vasúti felújítás – ki vannak sajátítva.
De van ennél is nagyobb botrány, talán a legnagyobb: a Microsoft-ügy, amelynek még nagyon a legelején vagyunk.
Magyarországon az egész szektor – teljes joggal – borzasztóan megijedt, ugyanis a Microsoft csak jéghegy csúcsa. Évente sok-sok tízmilliárd forint ment ki, elérve akár a százmilliárdot is ezen a csatornán. Ez megdöbbentő, és úgy vélem, a többieknek is van mitől rettegniük…
De hát „tiszták” a körülmények, közbeszerzés, stb. Nem?
Az a vicc, hogy tényleg teljesen legális az egész ügymenet – kiírják a közbeszerzést, a legjobb ajánlatot fogadják el – persze az már más kérdés, hogy nem feltétlenül a legolcsóbbat, hiszen a kérdés, hogy milyen a kiírás szempontrendszere, mi számít a legjobb ajánlatnak. Ma már ráadásul vannak területek, amelyeken más cégek már nem is pályáznak – például a mélyépítésben vagy a magasépítésben, a vasútfejlesztésben –, mert teljesen feleslegesnek tartják a részvételüket ezeken a tendereken.
Nincs tehát verseny sem az árban, sem a minőségben, sem a határidőkben – abban tehát, amelyek a szabadpiaci verseny legfontosabb attribútumai, amelyek a kapitalizmust kapitalizmussá teszik.
Ma már teljesen mindegy, hogy egy híd felújítását hány évre vállalod, azt mennyiért végzed el, s hány emberrel – az, aki gyorsabban, olcsóbban végezné el a munkát, nem rúghat labdába. Mert nem tartozik a NER-körbe.
A kiadvány készítése rengeteg személyes beszélgetést feltételez, ezeken off record sok mindent elárulnak a meginterjúvoltak. Mi a tapasztalata, mi a nem-NER-esek stratégiája?
Várják a sorsukat, s összehúzzák magukat. Még a Simicska-Nyerges-érában, 2012-13 tájékán 12-13-ban, a magyarországi nagyvállalkozók megpróbáltak egy nemzeti frontot létrehozni, mert látták, hogy az egyszemélyes hatalom legyűri őket is. Akkor érdekes módon elkezdtek egyeztetni egymással arról, hogy ezt nem lehet hagyni. Ám ez is megszűnt mára.
Olyan mértékben legyalulták a magyar közép- és nagyvállalati szektort, hogy nincs még passzív rezisztencia sem, nemhogy aktív ellenállás.
Félnek és bíznak a Jóistenben, hogy őket nem fogják bántani?
Most egy olyan időszak van, hogy mindenki várja, mi fog történni, hogyan osztja le a lapokat Orbán a minisztériumokban, s a NER-vállalkozóknak.
És a külföldi – például a német, amerikai, francia – vállalatvezetők miért nem emelik fel a szavukat?
Két lehetőségük van: vagy megunják és kivonulnak, vagy beállnak és segítik ezt a rendszert. Mert ők sem védettek – a minap beszéltem egy, a kiskereskedelem számára beszállító külföldi cég vezetőjével, aki arra panaszkodott, hogy olyan magyar versenytársa akadt, akinek a terméke miatt az övét levették a polcról.
Mindez hova vezethet Ön szerint?
Komor jóslataim vannak: a magyar ipar teljes ellehetetlenítéséhez vezethet mindez. Végül a piaci verseny írmagja sem nagyon fog megmaradni.
Az ellenzékre április 8-án rászámoltak. A K.O. az K.O. Tudomásul kell venni, ha kóválygó fejjel is, de ki kell mászni végre a szorítóból, és el kell dönteni: akit legyőztek végleg bedobja a törölközőt, vagy már másnap elkezd készülni a következő összecsapásra. Vannak ilyenek is, olyanok is.
Most nagyon úgy tűnik, hogy az ellenzéki pártok többsége a folytatás mellett döntött, de egy sincs közöttük, amelyik elég erőt érezne magában ahhoz, hogy szembenézzen azokkal a hibákkal, amelyek a vereségéhez vezettek. Alibi elemzések készülnek, köldöknéző, önfelmentő válaszokat próbálnak adni.
A körülményekben, rosszabb esetben a többiekben keresik a vereség okát.
A minap az egyik kereskedelmi tévé interjúműsorában a DK elnöke is, a tőle megszokott fintorok kíséretében, úgy beszélt a pártja kudarcáról, mintha az győzelem volna. Azzal, hogy képesek voltak frakciót alakítani, elégedett a pártja teljesítményével. Hiába próbálta szembesíteni a műsorvezető a tényekkel, a korábban biztosra vett, aztán mégis elveszített mintegy kétszázezer szavazattal, Gyurcsány rendíthetetlenül hajtogatta a magáét.
A Fidesz kétharmadáról nem ők, hanem a többiek tehetnek.
Hogy esetleg mégis? Ezt inkább megkerülte, s aztán beismerte: őt magát is foglalkoztatja a vereség oka. Majd valamikor, talán júniusban, előrukkol egy dolgozattal, amelyben kielemzi a történteket.
Ha valakiknek pirulniuk kellene a történtek miatt, a Lehet Más a Politika teljes vezérkarának egészen biztosan. A társelnök, aki a kampány minden napján
olyan öntelten beszélt miniszterelnöki esélyeiről, mintha már a zsebében volna az államelnöki megbízatás,
akkorát koppant, mint talán senki más a vert mezőnyben. Egyetlen ember volt a vezetésben, Hadházy Ákos, aki már az eredményhirdetést követően bejelentette, hátrább vonul. Jöjjenek mások, tehetségesebbek, ügyesebbek, akik talán eredményesebben dolgoznak majd az LMP felemelésért. Pedig ha valaki, akkor éppen ő volt az, aki szívós munkával, buldog módján harcolt azért, hogy a korábban a bejutás szélén billegő pártjáról „beszéljen” a politikai közélet.
Ehelyett most az az Ungár Péter próbálja mentegetni – legutóbb például egy öles cikkben a Népszava hasábjain – magukat, akinek kitüntetett szerepe volt a Fidesz kétharmados győzelmében. A DK-val szembeni zsigeri ellenszenve annyira elvakította, hogy a budapesti 4-es választókörzetben képtelen volt belátni az esélytelenségét, és visszalépni Niedermüller Péter javára. Az eredmény? Varga Mihály 41,82 százaléka mellett a DK-s induló 37,14 százalékot kapott, Ungár 10,1-et. Ha ezt összeadjuk, Varga a fasorban sem volna, mint ahogyan a kétharmad sem.
Sajátos Ungár helyzetelemzése. Idézem: „A Fidesz a 2014-es eredményéhez képest jelentősen növelte szavazótáborát. Erre az ellenzéki oldalon egyedül az LMP volt képes. A többi párt támogatottsága stagnált vagy csökkent. Videkén szinte eltűnt a baloldal. A Jobbik több tucat egyéni képviselői helyet remélt, de kénytelen volt egyetlen eggyel beérni. A Demokratikus Koalíció minden várakozást alul múlt, a Momentum nem tudta megugrani parlamenti küszöböt. És bár az az LMP a voksok számát tekintve történelme legjobb eredményét érte el, mégsem tudott országos középpárttá erősödni.”
Ha ez volt a cél, akkor álmodott a nyomor, ha ez a tanulság, szomorú.
Mára talán be kellene látniuk, nincsenek abban a helyzetben, hogy „osszák az észt”, ami újabb bizonyíték arra, hogy Ungárék esetében sem más a politikai: marad továbbra is a sértődöttség, a hisztéria, a meglehetősen gyanús politikai döntések, amelyek jelentősen hozzájárultak a kétharmadhoz.
Aztán itt van a hétvége politikai „bombája”. Gyakorlatilag még meg sem kezdte a munkáját az új parlament, a Liberálisok és az őket befogadó MSZP-Párbeszéd szövetség máris szakítottak egymással. Hogy Bősz Anett kilépése mögött a partnerek megbízhatatlansága, szava hihetetlensége, vagy tényleg anyagi vita áll, azt csak ők tudhatják. A vita nagyon ismerős: valakik korábban ígértek valamit, aztán később, mások, úgy csináltak, mintha mit nem tudnának semmiről. Talán abban is lehet valami, amit a liberálisok kifogásoltak: a frakcióbeli döntések a hátuk mögött születtek, mintha ők ott sem lennének.
Volt már ilyen az MSZP és az SZDSZ „házassága” idején is.
A szocialisták tisztújító kongresszusa még odébb van, földrengésszerű őrségváltásra aligha lehet számítani. Ahogyan a párt köreiben már évtizedek óta megszokott,
kívülről úgy tűnik, most is csak megrázzák a „fát”, a „verebek” felszállnak, aztán más sorrendben, de ugyanazok ülnek vissza az ágakra.
Arról sem híresek, hogy a párt belső vitáit sokáig titokban tudnák tartani, s mert megújulási tervekről, a vereséget elemző komoly elemzésekről nem hallani, alighanem ilyenek nem is készülnek.
Pedig Szanyi „kapitány”, a párt fenegyereke, megint kirukkolt valamivel. Egyenesen az MSZP felszámolását javasolta, és egy új, a mainál baloldalibb, alulról építkező párt megalakulását szorgalmazta. Ha ez a koncepció többséget tudna szerezni a következő kongresszuson, akkor valami olyasmi történne a szocialisták életében, mint ami egyszer már megesett a rendszerváltás küszöbén, amikor az MSZMP nevéből kimaradt egy „M” betű. Nincs erre sok esély, sokkal inkább
maradnak a szocialisták is a köldöknézegetés kényelménél.
Folytathatnánk a sort a többiekkel. Az Együtt mélyen hallgat a választási kudarc óta. Lemondtak, vagy vissza is vonultak a a párt tisztségviselői? Azt ígérik, majd következik náluk is a számvetés, és a tagság eldönti, hogyan tovább. De pénz nélkül? Adóssággal a nyakukban? Reménytelen.
A Párbeszéd sem árul el túlzottan sokat a terveiről. Még azt sem lehet biztosan tudni, kinek szánják Karácsony felszabaduló mandátumát.
„Majd dönt a taggyűlés”, mondják,
s ennek a mondatnak van némi pejoratív hangsúlya. Értsük úgy: olyan kevesen vannak, hogy egy taggyűlésnyi párttag szavát elég meghallgatniuk?
Eddig a magukat demokratikusnak tartó ellenzéki pártokat vettük sorra, de kétségtelenül torzó a kép anélkül, ha meg sem említjük a Jobbik vívódásait. Mert olyan mélyen ők sem vállalkoztak eddig a vereség okainak feltárására, hogy abból következtetni lehetne a terveikre. Annyi már most biztos: a pártszakadás közeli jelei láthatók. Lesznek akik a korábbi, szélsőséges utat akarják folytatni, mások a Vona-vonal mentén politizálnának tovább. Valamiféle megújulás, önkritika? Felelősségérzet a Fidesz kétharmadáért? Ilyen hangok nem hallatszanak ki a torzsalkodók hangzavarából.
A választók – az ellenzék K.O-jának szemlélői, pedig csalódottan elindultak „haza”. Az előbb még százezres, a baltól a szélső jobbik mindenkit magába olvasztó utcai demonstrációk közönsége kezd olvadozni. Nem látják, hogy a nekik kedves versenyzők úgy próbálnának felállni a vereség után, ami egy következő – talán már jövőre esedékes – újabb összecsapáson akár csak reményt adhatna a visszavágásra.
Hiába van hosszú hétvége, a kormánypropaganda nem pihen: Kövér László az ellenzékre panaszkodik, gőzerővel megy a jövő heti, budapesti szélsőjobbos rendezvény promóciója, még mindig téma az Eurovízió, és van, aki szerint kiváló humorra utal egy óvodás szintű beszólás: megnéztük, mi újság az alternatív valóságban.
Kövér László az állami rádióban panaszkodott az ellenzéki képviselőkről
„A távollétükkel kifejezték azt, hogy a kudarcból, a választási vereségből semmit sem tanultak, másrészt a jó modorból, valamint a demokrácia tiszteletéből sem sajátítottak el semmit. Hiszen ezzel a gesztussal nem a kormánypárti képviselőket és a miniszterjelölteket, hanem a saját választóikat, valamint a teljes választóközönséget sértették meg – fogalmazott Kövér László. (…)
A házelnök a korábbiaknál harciasabb ellenzékre, nagyobb „ricsajokra” számít.
Kövér László szerint jellemző, hogy mi várható a következő négy évben. „Egy olyan ember is mandátumot szerzett az egyik ellenzéki párt listájáról, aki egészen az új parlament megalakulásáig ki volt tiltva az Országgyűlés összes épületéből, mert olyan magatartást tanúsított, amely nem fogadható el egy civilizált közösségben” – mondta.
A házelnök kijelentette: a képviselői eskütételről távol maradó, az Országgyűlés legitimitását megkérdőjelező LMP-s Hadházy Ákosnak „nem lenne itt semmi keresnivalója, egy normális demokráciában, ahol érvényesülnek a közösen elfogadott írott vagy íratlan normák”.”
A Figyelőben a budapesti, szélsőjobboldali rendezvény újabb szereplőjét mutatják be
„Nemsokára hazánkba látogatnak az Európát végveszély állapotába juttató haladó elitek legkérlelhetetlenebb ellenfelei, hogy együtt próbáljanak meg válaszokat adni a kontinens jövőjét illető kérdésekre. (…) Ebben az írásban a népfelség elve védelmezőjének, és Soros György könyörtelen kritikusának, Frank Füredinek a munkásságára vetünk közelebbi pillantást. (…)
A fentebb már említett véleményterror jellegzetességeit Füredi egy 2017-es előadásában érzékletes hasonlattal jellemezte. A szociológus úgy fogalmazott: a holokauszt borzalmai egy dogmatikus világot hoztak létre Nyugaton, amelyet akár vallásnak is lehet nevezni, és ugyanúgy veszélyes húzás nyilvánosan bírálni ott, mint az iszlám világ területén az iszlámot. (…)
Természetesen a véleményterrornak meghunyászkodó „bezzegkonzervatívokat” sem kíméli. Róluk egyszer úgy nyilatkozott, hogy a 60-as 70-es évek győztes baloldali kultúrharca óta a magukat konzervatívnak nevezők a legkevésbé sem azok. Ezzel szemben az igazi konzervatív irányzat épp most emelkedik fel, és sikere azon múlik, hogy kellő erővel beleáll-e kultúrharc következő felvonásába.”
A 888-nak nagyon nem tetszett az Eurovízió
„Évről-évre szenvedünk az Eurovíziós Dalfesztiválokon, kiváló dalokkal indulunk, de sosem nyerünk. Ezért összeszedtünk 8 kellően európai, politikailag korrekt, és genderbarát stratégiát, hogy végre biztosra menjünk jövő tavasszal. (…)
Pont egy hete, hogy (ismét) botrányos végeredménnyel zárult az Eurovíziós Dalfesztivál, ezúttal Lisszabonban. A kotkodáló infantilizmus, a képmutató moralizálás és az átlátszó értékek idén is győzelmet arattak. Elküldtük minden idők legjobb eurovíziós rockdalát, de ezzel sem tudtunk győzelmet aratni.”
A Pesti Srácok szerint az alpári beszólásairól hírhedt Berlusconinak kiváló a humora
„Természetesen Brigitte Macronra utalt a kiváló humoráról ismert olasz politikus. Silvio Berlusconi volt olasz kormányfő pártja, a Forza Italia hétfői kampányrendezvényén kijelentette: Emmanuel Macron francia elnök „egy jóképű, 39 éves gyerek, jó munkatapasztalattal a háta mögött, és főképp egy jól karbantartott anyával, aki a kezében hordta, amikor még gyerek volt.” (…)
Slusszpoén: a nyolcvanéves Berlusconi jelenleg egyébként egy nála 49 évvel fiatalabb nővel él együtt.”
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
