Ő volt a magyar Bardot. Az első igazi szex szimbólum, akiért a hatvanas években a pasik sem időt, sem pénzt nem sajnálva, akár tucatszor is beültek megnézni Az aranyembert. Hogy lássák Noémit, ahogyan rózsaszín ruhájában, ringó keblekkel rohan szerelmese elé. Pécsi Ildikó a napokban ünnepelte 78. születésnapját. Nem érdekli a kora. Arcbőrének simasága, a tekintete csillogása ma is Noémire emlékeztet.
Azzal futott neki a pályának, hogy tudta magáról, a legszebb színésznő a környéken?
Tudtam. Nekem a Jóisten mindent megadott ehhez. Édesanyám már gyerekkoromban mindig azt mondta, én vagyok a faluban – mit a faluban, az egész országban! -, a legszebb kislány, és ezzel el is volt rendezve. Kicsi koromtól, ha megjelentünk valahol, én voltam a központ, a cserfes, szőke kislány.
Ez előny volt vagy hátrány?
Se ez, se az. Nem foglalkoztam vele.
Természetesen viseltem, amivel a Jóisten megajándékozott gyerekként, aztán felnőtt nőként a formás mellekkel, a karcsú derékkal, a hosszú lábakkal.
Lehet, hogy a mai fejemmel kicsit zavarna, hogy mindenki „csak azt” nézi rajtam. Talán ma el is pirulnék, de akkoriban észre sem vettem, hogy ha felszálltam a buszra, felborult a jármű, mert mindenki arra az oldalra jött, ahol én álltam.
Noémi vagy Pécsi Ildikó volt Csorba András partnere a filmben?
Pécsi Ildikó. Én akkoriban még annyira kezdő színésznő voltam, hogy csak magamat tudtam adni a kamera előtt is. Egy fiatal, vidéki, 22 éves lány voltam.
Nem kellett megharcolni a kolléganők irigységével?
Fogalmam sem volt, hogy vannak-e irigyeim. Biztosan voltak, mert egyszer később a fülembe jutott, hogy akadtak, akik azt sustorogták a hátam mögött, hogy könnyű nekem egy kis pendelyben, ugráló cicikkel ott szökdécselni…
És tényleg könnyű volt?
Nem tudom.
Ilyen alapon az egész életem „nagyon könnyű” lehetett,
mert mindig azt adtam a színpadon, ami az akkori lényem volt.
Emlékezetesek voltak a ruhái, kihangsúlyozták a szépségét.
Ez is egy érdekes történet. Édesanyám barátnője, Aranka, varrt nekem. A felvételire egy piros, hosszított derekú ruhában engedett el, aminek az anyagát az Alkalmi Áruházban vette. Amikor 62-ben az első fesztiválomra, Karlovy Varyba utaztam, akkor egy kék kartonruhát varázsolt nekem, ami elöl zárt volt, hátul pedig derékig nyitott. Azt mondják, jobban megnéztek benne, mint a francia sztárokat a méregdrága estélyi ruháikban.
Már beszéltünk az irigységről. Ön sem volt irigy soha senkire?
Nem volt rá okom. Az élet elhalmozott mindenféle nagyszerű szereppel. Voltam fiatal és öreg, sovány és kövér, lehettem vidám és eljátszhattam a „hattyú halálát”. Nekem adták Csámpás Rozi szerepét a bakterházban, Capuletnét a Rómeo és Júliában, Biancat az Othelloban. Voltam Lady Anna a III. Richárdban, a Cyranoban Roxan. A Rozsdatemetőben Csele Juli, és ha kellett ugrándoztam Antal Imrével a Néma leventében.
Azért sem kellett irigykednem senkire, mert elismertek.
Érdemes- és Kiváló művész címmel, Jászai- és Kossuth-díjjal, és akkor az állami kitüntetésekről még nem is beszéltünk.
Hány nagyobb szerepe volt? Megpróbáltam összeszámolni, de száz körül feladtam.
Én sem tudom. Amikor 70 éves voltam, a születésnapomra kaptam egy gyűjteményt, amelyben minden tévés szereplésem benne volt. A hírektől a bohózatokig minden. Három kötet, majd kilencszáz cím.
Ez a pálya – kívülről – sokkal „kegyetlenebbnek” tűnik.
Pedig nem az. Nagyszerű színészek voltak a partnereim és a kor legelismertebb rendezőivel dolgozhattam. Az igazi nagy színészek soha nem őrizték a szakmai „titkaikat” hét pecsét alatt.
Ruttkai Éva szeretett velem játszani, kijárta nekem a legszebb ruhákat.
Tőle eltanultam a kézmozdulatait, amit ő is Bajor Gizitől lesett el. Apámtól, aki szintén rajongott Bajor Giziért, azt a pillantást tanultam meg, hogyan kell lenézni a nézőtérre, hogy ott mindenki úgy érezze, egyenesen hozzá beszélek. A Pécsi Balett táncosaitól a tartást, Páger Tóni bácsitól a pontosságot, Bessenyei Feritől megtanultam, hogyan lehet legyőzni a lámpalázat.
Lámpalázas?
Rettenetesen.
Pedig azt mesélik, hogy képes a színpadra lépés előtt a déli ebédről mesélni, aztán kattan valami, átalakul a szerep adta figurára, lejön a színpadról és ott folytatja a főzést ahol abbahagyta.
Ez a titka a lámpaláz leküzdésének. Miközben az ember egészen másról beszélget, a fejében már mondja a szöveget.
Hogyan lehet szinte gombnyomásra civilből színészre váltani és vissza?
Erre születni kell, és én színésznőnek születtem. Édesanyám mesélte, hogy háromévesen álltam a nagyi konyhakertjében a paradicsomok és paprikák előtt és
azt mondogattam nekik, hogy „Papókák, színésznő leszek”.
Pedig se közel, se távol nem volt senki a családban, akinek köze lett volna ehhez a pályához. Talán csak az édesapám, aki nagyon szépen zongorázott és gyakran játszotta Blaha Lujza egyik dalát, amit én úgy énekeltem, hogy „Egy szisza, két szisza…” És milyen a sors? A pályám során jó néhányszor játszottam Blaha Lujzát.
A film vagy a színpad a szíve csücske?
Aki olyan szerencsés, mint, én annak ebből is, abból is kijut a java. A színház a világ csodája, mert a színész kapcsolatban van a közönséggel. A film másként egy csoda, ott a néző közé „beáll” a kamera és az operatőr szeme.
Vannak, akik azt mondják, Pécsinek akkora szíve van, mint amilyen Gobbi Hildának volt csak. Ő az idős színészeknek teremtett öregotthont, Pécsi Ildikó, országgyűlési képviselőként, a színészek tisztes nyugdíját járta ki.
Családi örökség. A nagyapámnak volt egy kis malma, kukorica darálója és olajütője. Amikor jöttek az asszonyok, hogy elverte a termést az idő, adott nekik pénzt, terményt, hogy éhen ne halljon a család. Majd jövőre, az új termésből megadják. Ha nem akkor, majd később. Szóval, volt egy kockás füzetem, amibe felírtam a „tennivalókat”, amivel a művész-szakszervezetben a Básthy meg a Sulyok megbíztak. Amikor a parlamenti folyosón megláttam az „illetékest”, legyen az akár a miniszterelnök, lerohantam, és addig rágtam az illető fülét, amíg be nem adta a derekát. De ma már ki emlékszik arra a szakmában, milyen megalázóan kevés pénzecskével kellett a kollégáknak nyugdíjba menniük?
Legendás a kapcsolata a férjével, Szűcs Lajossal.
Minket az isten is egymásnak teremtett.
Ötven éve élünk együtt Édeslajosommal, a szó szoros értelmében jóban és rosszban kitartva egymás mellett.
Amit nekem a színpad jelentett, azt neki a stadion. És ezek jól megfértek egymás mellett.
Azt írják a pletyka lapok, hogy kórházban van, élet és halál között…
Miért, a kórházban beszélgetünk? Itt vagyunk a kertünkben, a kutyáim nyalogatják a kezem. Az igaz, hogy élet és halál között vagyok, de melyikünk nem?
Szóval egészséges?
Annyira vagyok egészséges, ahogyan közel a nyolcvanhoz egészségesnek illik lenni. Néhány éve volt egy súlyos autóbalesetem, kiestem az autóból is. Akkor a Jóisten mentett meg. Láttam, ahogyan fehér lepelben áll az M3-ason és megállítja az autókat. Azóta sem jött teljesen rendbe a lábam, nehezen tudok mozogni. Vannak még egyéb apróságok is, de valamiből a gyógyszeriparnak is élnie kell. El kellene mennem orvoshoz, kezeltetni magam, de most nem érek rá. Amikor a baleset után nekem kellett, Édeslajosom ápolt, most őneki van szüksége az én segítségemre.
Manapság egy bírósági ügyüktől hangos a bulvár.
A fiam elvált felesége kevert minket egy olyan ügybe, amihez semmi közünk. A volt férjével kellett volna megvívnia. De neki az kellett, hogy a képe és a neve az enyém és Édeslajosé mellett szerepeljen. Hálaisten vége, de bevallom, nagyon megviselt minket.
Nem is készül újabb szerepre?
Megkeresett Eszenyi Enikő a Vígszínházból, hogy adjon egy szerepet, amit mindig nagyon szerettem volna eljátszani a Padlásban. De nem fogadtam el. Ha majd egyszer könnyebben tudok majd mozogni, talán még a színpad is szóba jöhet.
