Itthon

Itt Koreában, a szociál-liberális elnök, Mun Dzse In lánya, a legnagyobb ellenzéki, konzervatív párt támogatója, szavazója. Ezen senki sincs fennakadva, ő a konzervatív értékeket tartja előbbre valónak valamilyen oknál fogva, mint a liberális vonalat.

Igaz ugyan, hogy a szülei pénzét nem használja párttámogatásra, az is igaz, hogy a szülei egy olyan apartmanból költöztek az elnöki palotába 5 évre, mint amilyenben én lakom például, tehát nem is lehetne senki oligarchája, egy anyuka, kisgyermekekkel, nem több.

Ez csak azért jutott eszembe, mert a napokban módom volt elolvasni az LMP egy tagjának cikkét, amit saját online felületén tett közzé, majd  ebből az írásból, az Index rövidített cikkét, majd az ebből még inkább zanzásított két sort, aztán a baloldali, balliberális közönség reakcióit, melyek jelentős része az író személyének ekézésében merült ki, esetleg a párt szidalmazásával folytatódott, némelyek pedig elintézték annyival, hogy az anyja fia, nem is ő írta, Fidesz propaganda.

Ez persze lehetséges, nekem sem tetszett az írás, nem találtam benne értelmes választ semmilyen kérdésre, csak amolyan általánosságokat, hogy a migráció bizony nem tagadható probléma Európában, meg, hogy legyen mértékletesebb az ellenzék. Nos, ha a mostaninál is mértékletesebb lesz, akkor bevesz pár szem altatót, és végigalussza, míg a nemzetközi trendek eltávolítják a hatalomból a mostaniakat, aztán vesz be újabbat, és folytatja. Az sem érv, hogy ne nevezzük Orbánt diktátornak, és a rendszerét diktatúrának. Aztán miért ne? Talán mert nem az? Dehogynem az. Meg „húzzunk váratlanokat”. Ezt a cikkíró sem ragozta, nekem pedig megjelent lelki szemeim előtt, amint a gyakorlatilag vegetáló ellenzék épp „mértékletesen húz váratlanokat”, ami olyan félmondat, mint anyám krumplispogácsa receptjében a „sózd meg a krumplit, tedd bele a tálba az élesztővel együtt, de ne találkozzanak”. Mindkettőn jó ideig gondolkodtam, ez utóbbi intelem megvalósíthatónak bizonyult némi krumpli lökdösés árán, de a mértékletes és egyben váratlan húzásokra nem találtam megfelelő hasonlatot sem, hacsak nem kihalásra játszunk, de az egyrészt sok millió magyarnak nem opció, másrészt meg az Orbán család meglehetősen szapora, lesz utánpótlás.

Akárhogy is, elolvastam, amit ez a befolyásos LMP-s írt, és megpróbáltam arra reagálni. Komolyan, nem volt egy Háború és Béke hosszúságú valami, pár perc alatt különösebb erőfeszítés nélkül meg lehetett vele küzdeni, nem pontosan értem, hogy vajon miért kell az egyszerűt tovább egyszerűsíteni, majd abból két sornál kevesebb szöveget tartalmazó mémet gyártani, azt utána kontroll nélkül szidni, mert nyilván annak olyan sok értelme van, hogy csak na. Mondjuk nem terheli meg az egyszeri olvasó agytekervényeit, az kétségtelen, ám az is, hogy ideje lenne őket megterhelni, különben soha az életben nem fog változni semmi Magyarországon, illetve dehogynem, egyre rosszabb lesz.

Az nekem nem érv, hogy mert az anyja az, aki. Az sem érv, hogy gazdagnak született, sőt, elméletileg az még előnyére is válhatott volna, nem vált, de erről nem a gazdagság tehet.

Maga az LMP megítélése pedig indifferens, egy abba az alakulatba tartozó ember írását illetően. Ha kritizálunk, vitatkozunk, akkor kritizáljuk a szöveget, vitatkozzunk a gondolatmenettel, ne pedig információ hiányában lőjük a virtuális lövedékeket, azt is egyre unottabban, és unalmasabban.

Sosem értettem egészen a kommentkényszeres embereket. Nyilván nincs az embernek ideje, ereje minden egyes cikket elolvasni, minden egyes véleményt alaposan megismerni, nem is várja el senki. Csupán az lenne talán a követendő, hogy ha nem volt időm, nem volt módom, nem érdekes, zsigerből utálom, el nem olvasnám amit ő ír semmi pénzért, akkor pörgessünk tovább, annyi édes kölyökmacska van a Facebookon, az aznapi szívecske adagot minden további nélkül el lehet szórni, ráadásul nem ártunk vele se magunknak, se másoknak.

Fent említett ifjú titánról ennyit, már ez is több, mint amit az írása alapján megérdemel, nézzük, kik vannak még. Ott a DK, és az MSZP. Remek, náluk mértékletesebb ellenzéket nem kívánhatna magának senki, erről ennyit is, a mai állapotok kialakulásában az MSZP-nek épp annyi felelőssége van, mint amennyi a Fidesznek, nincs mit ezen ragozni már, mindenki tudja. Gyurcsány Ferenc ellenzéki politizálását még progresszívnek is lehetne nevezni, ha ezt demokratikus keretek között tehetné, de így csak segít fenntartani a demokrácia látszatát a Fidesznek, amitől akarva, akaratlanul, maga is kollaboránssá válik. Van még Bokros Lajos, akiről nem tudom miért nem lett népszerűbb, talán az egyetlen ember ezen a térfélen, aki értelmesen, érvek mentén próbálkozott, lehet, hogy ez volt vele a baj. Van még kevés performancer, akik annyira vehetőek komolyan, amennyire a műfaj ezt megengedi, és utána a nagy semmi.

Nagyon sokszor leírtam, hogy véleményem szerint egy társadalom egészségére remekül lehet abból következtetni, hogy bánik a gyermekekkel, az idősekkel, a betegekkel, az elesettekkel. Ugyanígy, az adott társadalom szigorú tükörképe az, amit a politikai „elit”-nek nevezünk. Magyarország esetében az elit szó, nem véletlenül került idézőjelbe, egy beteg társadalom még betegebb tükre a mai politikai szereplő, álljon bármely oldalon. No de mitől lett beteg Magyarország népe? A rendszerváltástól, illetve annak szerencsétlen véghezvitelétől, és attól a ténytől, hogy nem volt, és nincs akarat az emberekben az öngondoskodásra, márpedig a kapitalizmus erről szól. Nem adják a fogyasztói társadalom javait csak úgy grátisz Kádár elvtárs mellé, ahhoz létbizonytalanságban kell élni, ahhoz teljesítménykényszerben kell élni, ahhoz meg kell tanulni, hogy kölcsönt felvenni lehet, de nem muszáj a karácsonyi ajándék megvásárlása érdekében, és még millió dolgot el kell sajátítani, amit a magyar átlag nem kedvel. Neki adjanak egy apukát, egy karizmatikus vezetőt, aki majd megoldja, aki majd gondolkozik helyette, aki dönt, és újra beköszönt a kánaán, ami praktikusan soha nem volt jelen, csak el kellett menni a kelet, és a Nyugatnémet kemping mellett nyáron. Annál élesebben semmi sem tudta megmutatni, mi is a különbség szocializmus, és kapitalizmus között.

A másik különbség, ami a megérdemelt anyagi előnyök mellett van, az nem látszott, arról senki sem gondolta, hogy létezik, pedig de, és ez az, amitől el kellene kezdeni ismét, elölről.

Persze, lehet hibáztatni a nem összefogó ellenzéket, vagy épp az összefogásra biztatót, ízlés szerint, csak épp semmi értelme. Amikor egy hatalom leváltásához már „taktikai szavazást” kell gyakorolni, és minden létező trükköt bevetni, mert eleve esély sincs rá, hogy megtörténjen, akkor az azt jelenti, hogy az adott társadalom jelentős hányada köszöni szépen, a jelenlegi keretek között szeretne élni, ez neki megfelel. Az egyetlen dolog, amit ilyenkor tenni lehet a menekülésen kívül, az a kapitalizmus megtanulása, és megtanítása, hogy legalább a következő generációk fel legyenek készülve arra, hogy önmaguk felelnek az életükért, annak minőségéért, egyetlen kormánypárti, vagy ellenzéki formáció sem tud élni helyettünk, azt nekünk kell megtanulni, a rég megváltozott körülmények között, megváltozott módon. Van egy pszichiáter barátom, ő mindig azt mondja, az ember nem változik, de képes tanulni. Elképzelhető, hogy ezt a képességet kéne most már pallérozni, és picivel kevesebbet hibáztatni másokat azért, amit mi magunk hoztunk létre.