Itthon

Van egy barátnőm, magyar, négy, öt éve ismerem, személyesen is találkoztunk már több alkalommal, a lányom tanára volt a gimnáziumban. Mivel olyan híreket olvasok nap, mint nap oktatás terén, hogy csak na, gondoltam beszélgessünk már egy kicsit a szakemberrel is, vajon neki mi a véleménye.

Annyiban speciális az ő esete, hogy Magyarország legszegényebb megyéjének egy nagyobb városában él, és dolgozik, egyházi fenntartású, jó nevű gimnáziumban, tehát a KLIK-es iskolákhoz viszonyítva még mindig jobb helyzetben, ugyanakkor szegény vidéken, nehéz körülmények között élő családokból kikerült gyerekekkel.

Egyszer, csak úgy, beszélgettünk, hogy a férje hány órát állt sorba vérvételért, mikor mondtam, hogy de miért nem mentek magánklinikára, az ismerőseim írják, hogy oda járnak. Azt válaszolta, hogy mert itt nincs, a megyeszékhelyen sincs, lehet, hogy Budapesten van, itt maximum néhány magánrendelő, de az nem klinika.

Kérdeztem, hogy miért nem hoznak létre a szülők kalákában magán- vagy alapítványi iskolákat, ahol bár ugyanaz lenne a tantervi és az érettségi követelmény, de más a légkör, a tanítás feltételei. Nem tudott rá válaszolni, értette a problémám, de azt válaszolta, hogy náluk a szülőkkel nagyobb a probléma, mint az oktatási rendszerrel.

Kérdeztem, hogy ez hogy lehet, és milyen probléma.

Azt a választ kaptam, hogy úgy kerülnek gimnáziumba a gyerekek, hogy már lelkileg sérültek, kamaszodnak épp, de korábban, kiskoruktól kezdve nem beszélgetnek velük a szülők otthon, nem tanítják meg őket a társas érintkezés alapjaira, mentálisan elhanyagoltak, javarészt csak online kapcsolataik vannak, mert ahhoz nem kell hajat mosni, és tiszta pólót húzni, meg kimenni az emberek közé.

Ugyanakkor a közösségi médiát sem tudják kezelni, a visszaélések gyakoriak.

Érdeklődtem, hogy mit gondol arról, hogy összevonnák a természettudományos tárgyakat jövő szeptembertől fogva.

Azt mondta, teljesen mindegy, már most is a nulláról kezdik gimnáziumban ezek oktatását, ugyanis a tanárhiány miatt azokon az órákon többnyire nem szakpedagógus vigyáz általánosban a gyerekekre, indifferens, hogy esetleg eztán majd összevonva vigyáznak rájuk.

Nagyon csodálkoztam ezen, és ha már az általánosnál tartottunk, kérdeztem, hogy ő hogy éli meg, mint szülő, és mit tud tenni, hogy a gyermeke a lehető legjobb edukációt kapja.

Véleménye szerint egyrészt szerencse dolga, ha szorgalmas, maximalista, és még okos is a gyerek, mert úgy könnyebb, másrészt, ha valamit meg akar tanítani neki, ami nem az ő szakterülete, jönnek a fizetős magánórák. Ezekben, ha valakinek, hát nekem van gyakorlatom, összeadva rengeteg pénz megy el rájuk, és még akkor is ott van, hogy a mostani érettségi követelményekre kell felkészülni, mert arra adnak pontot, arról adnak papírt, ugyanakkor épp a természettudományok terén ez a számonkért tananyag oly mértékben elavult, hogy például az én lányomat egyszerűen kinevették a Magyarországon szerzett emelt szintű fizika, és biológia érettségijével Hollandiában, mondván, hogy aki az ebből a tananyagból tett vizsgát hitelesíteni tudná, az sajnos már három éve elhunyt.

Egyéb tárgyakból sem fogadják el nyugat-európai egyetemeken a két fokozatú magyar érettségit, csak sima érettségiként, pedig vannak más országok, ahonnan ezt a rendszert elfogadják.

Egész térségek élnek azon a vidéken iskola, orvos, infrastruktúra nélkül, velük vajon mit lehetne tenni, érdeklődtem.

Szerinte erre jók az olyan szerzetesrendek, mint amelyik például az ő iskolájának a fenntartója, a cigányok általában Istenfélő emberek, a katolikus papokat tisztelik, de a diakónus ugyanaz számukra, nem tesznek különbséget, ezek az emberek nagyon sokat tudnának helyben segíteni. Azt is mondta, hogy a romák összetartóak, a gyermekeiket nemigen engedik el, a segítség oda kell, hogy menjen. Nekem is az a tapasztalatom, hogy kiemelni családokból tehetséges gyerekeket nem megoldás semmire, mert később a közösség már nem fogadja vissza, illetve ő maga elfelejti a származását villámgyorsan, hiszen, csak hátránya származott belőle addig, és megpróbál fehér magyarként élni.

Erre a feladatra képzett, felzárkóztató pedagógusok kellenének az ilyen térségekbe, rengeteg szociális munkás, munkalehetőség a szülőknek, és egyben kezelni a családi közösségeket, lévén ők egyben élik meg magukat.

Nem lehet ráerőltetni más kultúrát senkire, mint amiben szocializálódott, és nem szabad összekeverni az integrációt az asszimilációval, mert a kettő nagyon mást jelent.

Katonásdi, meg hazaszeretetre nevelés, honvédelmi ismeretek, és más egyéb, amin a tízmillió magyar pedagógus országa fel szokott háborodni, azok kormányzati lózungok, ráadásul honvédelmi ismereteket a törvény szerint is csak „ilyen tárgyat tanító iskolákban” kell oktatni, ami pedig katonaiskolát jelent, ott meg nem árt, ha valóban van lőtér.

Ami utasításként érkezik, az minden esetben úgy valósul meg, ahogy azt az iskola vezetése és a szakpedagógus jónak látja, azaz lehet valakit úgy is hazaszeretetre nevelni, ha előadást tartok nekik kémia órán világhírű, magyar kémikusokról, vagy elmesélem a penicillin, meg a c vitamin történetét.

Arra a kérdésemre, hogy mit kéne tenni, hogy versenyképes legyen a magyar közoktatás, azt a választ kaptam, hogy beszélni kellene az egyetemekkel, hogy milyen tudást várnának el a különböző karokon, majd az érettségit ehhez igazítani, illetve vissza lehetne állni a saját felvételis rendszerbe, de a tapasztalatok szerint ott jóval több a lehetőség a visszaélésekre.

Egyetemtől lefelé indulva kéne megszabni a követelményrendszert, egész az általános iskoláig. Túl sok a kétszintű érettségi esetén a hat tantárgy, azt megfelelő pontszám elérésére törekedve kizárólag magánúton lehet megtanulni, ezt orvosolni kéne.

A ped rendszert nem tartja jónak, de valamilyen besorolási rendszert mindenképp szükségesnek ítél, lehetne ez akár a ped is, de úgy átalakítva, hogy visszaélés mentes legyen, és tisztességes feltételeket teremtsen mindenki számára.

A heti 26 tanórát, amiben ő is dolgozik, nagyon soknak tartja, rendkívül megterhelő, és a legjobb iskola nem tudja a szükséges munkafeltételeket ehhez biztosítani.

Jártam abban az iskolában, a tanáriban is, láttam, hogy a közel ötven tanárnak mennyi hely jut, és mennyi zaj, egy 3 soros FB posztot is képtelen lennék ott megírni.

A diákok a mindennapos kötelező testnevelés óra miatt kapnak túl sok terhelést, mert amennyivel több idő megy el erre az iskolában, annyival kevesebb jut egyébre. Ráadásul a vidéki gyerekek mozognak eleget, már amennyiben a jószágok etetése és a kapálás annak minősül, tehát nem minden régiójában az országnak szükséges ezt erőltetni. Azután ott van „műszakos” busz, ami reggel hatra hordja a munkásokat a városba, vannak gyermekek, aki ezzel a busszal mennek az iskolába, azaz reggel hatra ott vannak, de előtte még két órát utaznak egy fűtetlen és büdös buszon, és nagyon-nagyon szerencsések, ha le tudnak ülni.

Nagyon sok a szakmaiatlan döntés, a kapkodás, az utolsó utáni pillanatban kiadott rendelet, és intézkedés, ez mind a túlzott vízfejűség értelemszerű következményei. Ugyanakkor az érettségi célszerű, ha központosított, az emelt szintű kiváltképp, hiszen a tanár nem is ismeri a gyereket, akit vizsgáztat, a feladatlapon kód van, nem név, központilag javítják, tehát ez a rendszer így nem rossz de, mint tudjuk, az ördög a részletekben lakik. Ha egyértelműen tudjuk, hogy egy visszaélés nélküli rendszerben az egyetemek igényei szerint mit kérnek számon, az egyetemeknek nem kellene középiskolás tananyagot tanítani az első évben.

Égető problémának tartja a pedagógus képzés színvonalát, illetve annak esését az elmúlt tíz évben. A felvételi pontszámok alacsonyak, senki sem akar tanárnak menni, évente a megyeszékhelyről kikerülő tanárok, ha azonnal nem válnak pályaelhagyóvá, akkor sem akarnak általános iskolában dolgozni, mert ott roma gyerekeket kéne megtanítani írni, olvasni, biológia és kémia helyett, így a cél az a néhány gimnázium, aminek neve van.

Még korábban egyszer panaszkodott, hogy egy tanítványa rendszeresen felkészületlenül jön, pedig nincs se szerelem, se különösebb családi probléma, csak lusta. Én meg reflexből, hogy de hát gyerek, majd bepótolja. Ő ezen kicsit mérges lett, elmagyarázta, hogy az nem úgy van, onnan az egyetlen kitörési lehetőség a tanulás, máskülönben egy életen keresztül építgetheti a kapcsolatot a sarkon élő Sanyi bácsival kerítésen keresztül. A „parasztgyereknek tanulni kell”, mert a szülő nem tudja a költségtérítéses egyetemet kifizetni.

Akkor értettem meg, hogy még most is, még az egész ország amortizációjának csúcsán is, mekkora különbségek vannak országon belül is a gyerekek lehetőségeiben, és hány értelmes, okos ember lesz közmunkás csak azért, mert éppen rosszkor kamaszodott, vagy akkor ivott apuka a legtöbbet, amikor neki teljesítenie kellett volna az iskolában. És az egyházi fenntartás nem ördögtől való, annak is megvan a maga helye az oktatási palettán, tehát soha nem az egész rossz, de, mint már írtam az ördög a részletekben lakik. Sok gyerek például pont az egyházi fenntartó okán jut el életében egyszer a Balatonra, vagy nyári táborba, esetleg a fővárosba, de akár külföldre is.

Mindazonáltal egyet akkor sem értek, és ez már térségfüggetlen kérdés. Nem értem a szülőket. Nem értem, hogy miért nem törődnek a gyermekeikkel, hogy miért nem állnak össze, és hoznak létre közösen olyan délutáni iskolát, vagy inkább klubot, bármit, ahol megtanítanák a gyerekeket arra, ami szükséges, és amire az iskola most nem, vagy helytelenül tanít. Megértem, hogy nem lehet jelenleg sokat tenni Magyarországért, megértem, hogy ez a tehetetlenség fáj. Azt nem értem, hogy azt a keveset, amit viszont lehetne, és kéne is tenni, azt sokan miért nem teszik a gyermekük, a saját gyermekük érdekében, mi az, ami fontosabb lehet náluk?