Itthon

Nem voltam soha hajléktalan, de nem sokon múlott.

A napokban meghalt Sanyi bácsi, akiről írtam, hogy megjavította a vízcsináló gépünket, illetve beszerelte az újat.

Azt is odaírtam, hogy az életemnek volt egy olyan szakasza, amire nem szívesen emlékszem.

Ennek természetesen több oka van, az egyik anyagi természetű.

Meglehetősen jómódú családba születtem, ami azt jelenti, hogy a szüleimnek soha nem volt vagyona, de mindig volt pénze, és ebből nekem jutott bőven. Nálunk nem volt szokás engedélyt kérni, ha kellett valami, kivettem anyu táskájából a pénzt, és megvásároltam. Nem volt testvérem, a féltékenységet hírből sem ismertem, ha találkoztam vele, nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen nem értettem, hiszen nekem nem volt kire irigykednem, tudtam kapni, és adni is őszintén.

Aztán felnőttem, kaptam jó néhány pofont az élettől, de volt 4 olyan év, amibe kishíján belehaltam.

Ekkor apám haldoklott, a harmadik agydaganat-eltávolító műtét után már nem tért magához, félrebeszélt, kényszeresen mozgott, az izomsorvadás fájdalmat okozott neki, agyvérzést, majd tüdőgyulladást kapott, meghalni nem bírt, élni esélye sem maradt.

Akkor még bírtuk fizetni az orvosnak a havi sok-sok pénzt, hogy bent tartsa a Margitban, normális körülmények között, aztán már nem, csődbe mentünk, mint ahogy csődbe mehet bárki, bármikor, akár a saját hibáján kívül is, a vállalkozók élete már csak ilyen.

Apám volt üzlettársa ellopta apám üzletrészét, mi gyárat építettünk, belebuktunk, elúszott mindenünk.

Elment a budai villa, a Volvók, az antik bútorok egy része, a gyár, a lakástextil bolthálózat, az árukészlet, minden.

Vidékre költöztünk, nagyanyám üres kis házába. Gyerekkoromban éltem pár évet a Balatonon, de ez egy falu volt a semmi közepén, a ház közel az állomáshoz, onnan jártak be a gyerekek iskolába, hajnali ötkor, hogy beérjenek kezdésre.

Nem volt már autónk, az ékszereinket egyesével váltottuk ételre. A vizet kikötötték, nem tudtuk fizetni, egy infralámpa volt a fűtésem, penészes a ház, folyamatosan tüdőgyulladása volt a fiamnak, és nekem, a lányom dacos lett, és hallgatag, a fiú mások házifeladatát írta meg, egy-egy szendvicsért cserébe. Anyám, apám mellé került a kórházba, az a 8 év betegség nagyon hosszú volt, közben ő maga is munkaképtelenné vált. Kapott valami nyugdíjat ugyan, most is kap, durván 140 eurót, a vendéglősöknek nem számoltak fel többet, nagy dolog volt gebinesnek lenni, amíg még lehetett.

Nekünk a sok elveszített pénzből maradt hárommillió tartozás, nem tudtuk fizetni, ennivalóra sem futotta. Krumpli volt szerencsés esetben, liszt, és néha tojás nélküli tészta, azon éltünk. A fúrt kútnak nem volt teteje, ezért beleestek az apró állatok, alkalmasint bele is rohadtak. Hálót készítettem, úgy is beleestek. Utána apám lyukas halkiemelő hálóját megvarrtam, és naponta kihalásztam a dögöket, azzal a vízzel mosakodtunk.

Mosógép kezdetben volt még, aztán elromlott, nem volt pénz javítani, kaptunk egy törött gyermekkádat, abba beleraktam a szennyest, a legolcsóbb ultrát, és tapostam, tapostam, meg tapostam. Sebes lett a lábam, kit érdekelt. Öblíteni nem lehetett rendesen, télen, nyáron a kertben száradtak a ruhák, ágyneműk, penész szagúak voltak, vagy ha néha hozott valaki gallyakat, akkor meg füst szagúak, volt egy fatüzeléses kályha, fa nem volt..

Aztán már az áramot sem tudtuk fizetni, akkor előre fizetős órát kaptunk. Anyám tett el pénzt, havi 5000 forintot áramra, annyi futotta.

Húst hónapokig nem láttunk, anyám kapott pár néma kacsát tavasszal, azokat felnevelte, akkor volt hús is. Hajnalban csalánt szedett nekik, meg ettek amit találtak, azt hiszem.

Én voltam az ivóvíz felelős, azaz kimentem a temetőbe, sok kilométerre néhány marmonkannával, mintha sírt öntözni mennék. Valójában loptam a vizet. Hazacipeltem, de soha nem szoktam hozzá ilyesmihez, azt éreztem belehalok, egyrészt a szégyenbe, másrészt az erőfeszítésbe.

Nem volt sampon, hajbalzsam, egész rövid hajat vágtam magamnak, azon nem látszott a szappan nyoma. Arckrém, kézkrém, mosogatószer? Ugyan, ultra, mindenre, és hypo,  a legolcsóbb 53 forint volt egy flakonnal.

Néha megszánta anyámat valaki, vagy egy újabb ékszert adtunk el, akkor 40 kiló krumplit húztam haza, úgy sokkal olcsóbb volt megvenni, nagyban. Elkoptak a ruháim, a látszatot tartani kellett, a gyerekekét megvarrtuk.

A férjem elment Skandináviába dolgozni, de nem kapott állást, egy évig volt távol.

Apámat kidobták a kórházból, ülve odakötötték a betegszállító Barkas üléséhez a magatehetetlen, eszméletlen testet, majd két tagbaszakadt ember rádobta az ágyra, mint egy zsák krumplit, nyilván látták a házon, hogy borravalót nemigen fognak kapni. Minden nap hypoval mostam a falat, reggelre újra penészes lett. A budai háziorvosunk kiürítette a gyógyszeres szekrényét egy nylonzacskóba, és odaadta, mondta, hogy használjam, amit csak tudok belőle.

Nem sokkal azt megelőzően operálták a szívem, még gyógyszert kellett volna szednem, de nem tudtam kiváltani, ahogy senki másét sem.

Apám hazaérkezte után lassan megtöltötte a házat a halál édeskés, mindent átitató szaga, és egészen addig benne maradt a házban, amíg ott nem hagytuk.

Akkoriban volt itt is nagy gazdasági válság, apósom elvesztette a vagyona jelentős részét, a többihez nem fért hozzá, mondhatni minden ellenünk volt.

Munka? Hát hogyne. Kerestünk, hiszen akkoriban is azt mondták a nagyokosok, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, én akartam. Mentem a virágboltba, nem kellettem, elnézést kértek, de túl előkelő voltam nekik, szó szerint azt mondták. Mentem a boltba, sajnálkozva elutasítottak, hogy nem, egy úriasszony nem emelgethet rekeszeket, kínomban nevettem. Az önkormányzati irodai munkákért sorban álltak a csókosok, én jöttment városi voltam.

Egyszer a nagyobbik gyerek elesett. A szomszédnak volt telefonja, oda szóltak, hogy a fiam kórházban van, valószínűleg eltört a lába, menjek érte.

Egy forintunk sem volt, átmentem a szomszédba kérni vonatjegyre, a harmadik adott. Felmentem a gyerekért, nem volt eltörve, de begipszelték, a tömött vonaton ülve kísértem haza.

Hajléktalannak lenni nem munkahely kérdése, nyomorultnak lenni egy sajátos tudatállapot, amikor is a túlélés érdekében kikapcsol az ember szégyenérzete, a fájdalomérzete, a másokkal szemben egyébként érzett lojalitása, ösztönösen csak az utódait próbálja életben tartani, pont, mint az állatok, semmi különbség.

Elmentem a máltai szeretetszolgálathoz munkáért. Munkát nem tudtak adni, adtak segélycsomagot, volt benne ételkonzerv, olyat én soha nem ettem korábban, valami készétel volt benne, és egy banán, azt anyámnak adtam, ahogy apám haldoklott, vele fogyott anyám is, azt hittem egyszerre fognak elmenni.

Kaptam frivolt, az olcsó volt, és jó. Elraktam belőle minden nap, hogy majd beveszem, ha elég sok lesz, és ha a gyerekek már gimnáziumba kerülnek, bár azt hiszem elvitt volna a szívem is nemsokára.

Aztán találkoztam egy erdélyi cigányasszonnyal, nem is tudom, hogyan. Azt mondta, hogy ő lát, én meg, hogy nekem meg nincs pénzem a látását kifizetni, de nem kért pénzt, azt mondta menjünk Koreába, csak látogatóba, de menjünk, ott a megoldás kulcsa. Nevettem, hogy Budapestre sem tudok felmenni, nem Koreába, miről beszél? Csak mondogatta, hogy de szóljak a férjemnek.

Apám meghalt, a férjem dolgavégezetlen hazajött, anyám haldoklott, a gyereket megtámadták, a nagyobbik menekült ahová csak bírt.

A férjem felhívta az anyját, és kijöttünk. 3 hónapig voltunk itt, a gyerekek kettőig, mert kezdődött az iskola.

Anyósom sírva fakadt, mikor meglátott bennünket, hetekig csak ettünk, a gyerekek faltak, átölelték a rizses tálat, mint az állatok, nehogy elvegye valaki. Anyósom meg csak főzött, főzött, és főzött nekünk. Én takarítottam a házát hálából, vett ruhát a szakadtak helyett a gyerekeknek, küldött pénzt anyámnak, és csak sírt.

Aztán persze véget ért az az életszakasz is, ahogy minden véget ér egyszer, nem haltam bele, a gyerekek sem, a férjem sem, anyám sem.

Nyomai maradtak, mindenkinél más. Én azóta nem eszem meg a tésztát, és nem megyek temetőbe, európaiba soha.

Nem gondolom, hogy a budai úrilány túlélővé vált volna, egyszerűen csak korábban lett vége, mint ahogy az utolsó csepp remény is elfogyott volna, vagy a kellő számú rivotril összegyűlt volna.

Nemigen szoktam kitenni az ablakba ezt, de már nem szégyellem.

Szégyelljék azok, akik most bíróság előtt vegzálják a rákos, hajléktalan nőt, de azt is a másik szobából, mert gyávák még a szemébe nézni is.

Szégyellje magát az, aki még soha nem kényszerült ivóvizet lopni a gyerekeinek, és magának, de ítélkezik, és minősít, hogy mert büdös, és iszik. Nem akar beilleszkedni a társadalomba.

Szégyellje magát az, aki megítél bárki mást a látszat alapján, aki soha nem járt a valódi nyomor közelében sem, de ő tudja. Ugyan mit tud, ugyan honnan tudja?

Engem megítéltek, és megítélnek. Hol elkényeztetett egykének, hol sikeres üzletasszonynak, hol szerencsétlen nyomorultnak, hol halálos betegnek, hol gazdag külföldi unatkozó feleségének, aki kínjában sünnel szórakoztatja magát, de senki nem cipeli az én keresztemet, és én sem cipelem a másét.

Ha sok mindent nem is, egyet biztosan megtanultam a saját életemből, jelesül azt, hogy ne ítélkezzek. No nem azért, mert akkor engem sem ítélnek meg, ó dehogynem! Azért, mert nem tudhatom, ahogy rólam sem tudták, tudják, vagy nem hiszik el, vagy elhiszik, mellékes, azok mindig mindent tudnak, és mindig, mindent jobban, mint te, aki átélted, átéled.

Nem attól válsz hajléktalanná, hogy nincs lakásod, nem. Hajléktalannak lenni egy állapot, elsősorban mentális állapot, amiből egyedül nincs kiút, csak segítséggel, szeretettel, megértéssel, türelemmel, mások által.

Aki még bűnt is kreál a nyomorból, az gyilkos, tudatos gyilkos.