Vannak olyan adatok, tények, információk, amelyek a közre tartoznak, ezeket összefoglalóan közérdekű adatoknak hívjuk. S bár e közérdekű adatokat tulajdonló intézmények ezt tudják, mégsem hajlandók azokat minden esetben nyilvánosságra hozni.
Ilyenkor a pártok, a sajtó munkatársai, vagy épp a civil szervezetek un. közérdekű adatigényléssel fordulnak az illető szervezethez, mely aztán vagy eleget tesz a tájékoztatási kötelezettségének, vagy megtagadja az adatok kiadását. Számos esetben ezért bíróság dönt arról, hogy az adatokat ki kell adni, vagyis, lehetővé kell tenni, hogy a nyilvánosság is megismerhesse azokat.
Legutóbb a Demokratikus Koalíció járt így. A párt éveken át pereskedett a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvánnyal, hogy kiadják, mire költötték a TAO-pénzeket. A DK jogerősen nyert, a bíróság kimondta, hogy a TAO közpénz, a Kúria pedig jogerős ítéletben arra kötelezte a Felcsútot, hogy adja ki, mire költötték a TAO-milliárdokat.
Ám számlák helyett csak egy levelet kaptak Mészáros Lőrinctől,
miszerint jogerős ítélet ide vagy oda, nem tudják kiadni a kiperelt dokumentumokat, mert azokat bekérte tőlük az EMMI. A DK feljelentette Felcsútot, ám a veszprémi rendőrség bűncselekmény hiányában elutasította a feljelentést, azzal az indokkal, hogy az adatok az EMMI-nél vannak. Még nem tudni, ennek a történetnek mi lesz a vége, a DK most azt tervezi, hogy képviselői bemennek a minisztériumba, és a jogerős bírósági végzésre hivatkozva elhozzák az adatokat.
Egy másik eset, amely még 2015-ben kezdődött, és még most is tart. Az Átlátszó 2015 augusztusában arról szeretett volna közérdekű adatigényléssel információt szerezni, hogy hány tanárt érintett a fizetések elmaradása. Az ügy előzménye, hogy a közoktatásért felelős Klebelsberg Központ – akkor még KLIK – többmilliárdos közműtartozást halmozott fel, több tanár napokkal vagy akár hónapokkal megkésve kapta meg a fizetését. Az állami intézmény azonban annak ellenére sem válaszolt, hogy a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság felszólította a válaszadásra, ezért az Átlátszó 2015 őszén beperelte a központot. 2016. februárjában, az első tárgyaláson, abban állapodtak meg, hogy március végéig kiadják a kért adatokat, ám miután ezt a megállapodást nem tartották be, vagyis, a közpénzből fenntartott Klebelsberg Központ a bíróság döntése ellenére elzárkózott, az Átlátszó 2016 áprilisában újraindította a pert, júniusban pedig elsőfokon meg is nyerte. Az intézmény fellebbezett a döntés ellen, ám miután lecsúszott a határidőről, az ítélet 2017. januárjában jogerős lett.
Happy end nincs? Nincs:
az Átlátszó adatigénylése után majdnem 3 évvel, az utolsó jogerős ítélet után csaknem másfél évvel, még mindig nem kerültek ki az igényelt adatok, ezért az Átlátszó újra feljelentette a Klebelsberget.
Csak két tetszés szerinti kiragadott példa a sok közül. Szinte vég nélkül lehetne sorolni az ezekhez hasonló eseteket, alig akad olyan hét, hogy valamelyik párt, vagy civil szervezet ne jelentené be, hogy pert indított, vagy éppen pert nyert valamelyik, közérdekű adatot visszatartó intézmény ellen.
A felületes szemlélő akár azt is gondolhatja, hogy minden rendben van, a jogállam működik: ha valaki közérdekű adatot szeretne eltitkolni, vagy visszatartani, akkor bíróság kötelezi arra, hogy ezt nem teheti.
Ez azonban csak a látszat, vagyis, semmi sincs rendben. Egyfelől azért nem, mert, mint látjuk, még a jogerős bírósági ítélet sem garancia arra, hogy az állam polgárai megismerhetik az őket érintő és érdeklő adatokat. Mindezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az állam, illetve annak intézményei nem mindig mutatnak jogkövető magatartást. Ez a hozzáállás a demokrácia gyakorlása szempontjából azért is káros, mert gátolja az állampolgárokat jogaik gyakorlásában, hiszen felelősen csak úgy dönthetnek – például egy parlamenti választáson – ha a köz számára fontos adatok és tények ismertek előttük.
A törvények be nem tartása, esetünkben közérdekű adatok visszatartása mindemellett azt is üzeni a polgároknak, hogyha az állam nem tartja be a saját törvényeit, akkor azok rájuk nézve is csak akkor kötelezők, ha rajtakapják őket, hogy kijátsszák azokat. Másként fogalmazva: a törvények ugyan elvileg mindenkire kötelezők, de a gyakorlatban ezt csak azok esetében érvényesítik, akiknek nincs lehetőségük a törvények kijátszására, megkerülésére.
Az állam – az adatokat eltitkolni szándékozó intézményein keresztül – rossz üzenetet küld a polgároknak. Az adatok visszatartása, a velük való titkolózás azt a bon mot-ként elterjedt közvélekedést erősíti az állam polgáraiban, hogy a törvények csak azokra vonatkoznak, akik betartják őket.
