Attól tartok, megint egy újabb sikertelen ellenzéki összefogási kísérlet tanúi leszünk. Márki-Zay Péter minden tiszteletet megérdemel, egyrészt azért a szélmalomharcért, amit a városi önkormányzatban a fideszes kerékkötők ellen vív, másrészt, amiért vállalta a Mindenki Magyarországa Mozgalom megszervezését.
Tisztességes és jó szándékú politikusokat trombitált össze a zászlóbontáshoz, többségükben olyanokat, akiknek az elmúlt évben teli lett a hócipőjük azzal a teszetosza politizálással, amelyet maguk körül tapasztaltak. Ott van például Hadházy Ákos, az egykori szekszárdi állatorvos, aki akkor szakított a Fidesszel, amikor városi önkormányzati képviselőként szembesült a helyi korrupcióval. Aztán nem találta meg a helyét a Lehet Más a Politika soraiban sem, mert rá kellett ébrednie a tavaszi választások hangzavarában, hogy ott is dívik a kamarillapolitika, az árulás, egymás hátába döfik a kést a pozíció-vadász politikusok.
Vagy ott van Elek István, aki az MDF-ben kezdte a közéleti szereplését, aztán az első komoly csalódás után átlépett a Fideszbe. Később társalapítója volt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületnek, Orbán Viktor főtanácsadójának posztjáig vitte, de ahogyan belátott a kártyák közé, neki is hátat fordított. Következett az LMP, az újabb csalódás, és a kerecsendi remeteség, na meg a kecskéi. És a közírói, publicisztikai zsörtölődés a jobbítás szándékával.
Bod Péter Ákos politikai tisztességét személyesen is megismerhettem. 1990-ben Antall József ipari minisztere lett, néhány hónapig sajtósaként mellette dolgoztam, s amilyen őszinte nyíltsággal fogadott, úgy is váltunk el egymástól. Engem előbb, őt másfél év alatt falta fel a minisztériumi áskálódás. Aztán inkább bankár lett, de ott is kapott hideget-meleget a politikától, a Horn kormány idején inkább balról. Ameddig lehetett, hű maradt az MDF-es örökséghez, de a fideszes érában inkább csak távolról, az egyetemi katedra szellemi függetlenségének bástyái mögül figyelte a fejleményeket. 2010 után azok közé az értelmiségiek közé sorolt, akik maradtak ugyan a jobboldalon, de vették a bátorságot, hogy szót emeljenek a politika túlkapásai ellen.
Ábrahám Júlia jogász-pedagógusnak az LMP-ből, Lukácsi Katalinnak katolikus hitoktatóként, zsidó közösségszervezőként a KDNP-ből lett elege, amikor pártja szembe helyezkedett a Ferenc pápa által képviselt keresztényi elvekkel, de a Népszabadság bezárása, és a CEU-ügy vezetett el ahhoz, hogy végleg beteljen nála a pohár. És folytathatnánk a sort Kaltenbach Jenővel, a volt ombudsmannal, a Párbeszéd tagjával, Kész Zoltán, volt országgyűlési képviselővel, Lengyel Róberttel, Siófok polgármesterével, Magyar György ügyvéddel, Üveges Gáborral, az Új Kezdet választmányi elnökével. És persze Mellár Tamás közgazdásszal, független országgyűlési képviselővel, aki szintén megjárta mind az MDF, mind a Fidesz pártcsaládját, és szólni mert, amikor szembesült a Századvégnél folyó disznóságokkal.
Egyikük politikai tisztességéhez, jó szándékához sem férhet kétség.
Az alakulás után meghirdetett programjuk egyszerű: ellenzéki összefogást hirdettek a 2019-es önkormányzati választásokra. Minden településen csak egy „hiteles” ellenzéki polgármester-jelölt álljon a fideszes indulóval szemben, mert „az állampárt csak összefogással győzhető le. Azok, akik széleskörű egyeztetés nélkül saját jelölteket indítanak, maguk is hozzájárulnak a korrupció és a megfélemlítés rendszerének fennmaradásához.” Szerintük új politikai kultúrára van szükség, amihez minden tisztességes és változást akaró magyar ember csatlakozására számítanak.
És itt van az első csapda, a politikai naivitás.
A Mindenki Magyarországa Mozgalom (MMM) alapítói feltételezik, hogy a politikai pártok ki fogják adni a kezükből az önkormányzati választások jelöltállítási jogát. Elhiszik azt a képtelenséget, amivel majd tíz éve Schifferék álltak elő. Nem lehet, és nem is lesz más a magyarországi politika, mert mindazok, akik ma a tűz közelében vannak – legyenek kormányzati vagy ellenzéki oldalon –, valami egészen más politikai kultúrában szocializálódtak, mint amire Márki-Zay és társai gondolnak. A pártoktól kiszivárgott tegnapi, első, semmitmondó nyilatkozatok is azt igazolják, a nagy elvi egyetértésen kívül komolyabb támogatásra aligha számíthatnak. Persze, bólogat az MSZP, a DK, a Párbeszéd, szerintük is szükség van az összefogásra. Széles körben, mindenkivel. Ám sorolják az aggályokat: a teljes összefogással egyetértenek, de pártok nélkül? Az infrastruktúrájuk nélkül? Azt is ki kell találni, jogilag milyen formája legyen helyben az együttműködésnek. De majd ők választják ki, hogy kivel, mikor és milyen mélységben. Az LMP egyelőre hallgat, a Momentum sem zárkózik el, de sokkal többet még ők sem mondanak.
A második csapda a tanácstalanság.
Odáig az MMM is eljutott, mint az összes ellenzéki erő, hogy kimondja, az állampárt túlhatalma tarthatatlan. Kormányt kell váltani, el kell takarítani a demokrácia útjából a korrupt politikusokat, a Mészáros-Garancsi féle oligarchákat, akik ezernyi helyen szívják ki a költségvetésből, az uniós támogatásokból a milliárdokat. Le kell számolni a nepotizmussal, azzal, hogy a hatalmi pozíciókkal járó előnyökből – a vagyonnal, a befolyással – a döntéshozók a rokonaikat, barátaikat részesíthessék előnyben az alkalmasabb, felkészültebb jelentkezőkkel szemben. Hogy ne élvezhessenek érinthetetlenséget az igazságszolgáltatással szemben a szervezett bűnszövetségbe keveredett rokonok sem.
Azt várná a társadalom, ha valaki végre nemcsak azt fogalmazná meg, hogy ki és mi ellen szeretne fellépni, hanem megmondaná végre azt is, hogyan és kivel képzeli el a változásokat.
De ezzel egyelőre sem a pártok, sem az MMM-hez hasonló civilek még nem rukkoltak ki. E nélkül pedig egy tapodtat sem juthat közelebb az ország a változásokhoz.
Hogy csak „klasszikusokat” idézzünk, mesélje el a történetet Barta levele (szöveghűen, a helyesírási hibákkal együtt), amit az általa főárulónak nevezett dr. Kardos Éva ügyvédhez írt, szemére hányva azt az ügyvédhez méltatlan viselkedést, mellyel Bachar Najari csalárd viselkedéséhez hozzájárult.
