Fontos

A politika világában farkastörvények uralkodnak. Ha nem definiálják a pártok önmagukat, akkor más teszi ezt meg helyettük. Amennyiben a pártok tisztában vannak azzal, hogy kik is ők és mit akarnak, azt is tudják ki van ellenük és ki van mellettük.

Az önmeghatározás:

A politikában alapvető fontosságú az önmeghatározás.

A politikai pártok jelzőket aggatnak egymásra és önmagukra is működésük során.

Liberális, konzervatív, zöld, keresztény, multikulturális, hazaáruló, korrupt, haladó és még végeláthatatlan lehetne sorolni a különféle példákat.

Az által, hogy meghatározzuk mik is vagyunk, milyen céljaink és eszméink vannak, következik az, hogy el is különítjük önmagunkat a minket körülvevő környezettől.

A pártok és szavazótáboruk is elkülönül egymástól. A pártok deklaráljak, hogy mely értékekkel, eszmékkel és tevékenységekkel tudnak és akarnak azonosulni. Alapító okiratokat készítenek és lefektetik az alapvető elveket és szabályokat. Ez a mozzanat meghatározó. A kezdetekben lefektetett alapok Démoklész kardjaként ott lebegnek az egyes pártok feje felett.

Azok a választók, akik az egyes pártok által vallott értékek miatt válnak támogatóvá, könnyedén csalódhatnak, elpártolhatnak a párttól, amint az megváltoztatja a bejáratott formulát és más irányokba indul el.

Erre egy ékes példa a Jobbik esete. A Jobbik megalakulásakor még a radikális jobboldal zászlóvivője volt. Ez 2014 után megváltozott. Az addigi jobboldali, nemzeti radikális párt rálépett a néppárttá válás rögös útjára.  A nacionalista eszmék és megnyilvánulások, ha nem is kerültek parkolópályára, érezhetően háttérbe szorultak. A párt több korábban vezető beosztású tagja, akik ismerten radikálisabb nézeteket vallottak, vagy kiléptek a pártból, vagy eltávolították őket.

A néppárti politikára való átállás nem zajlott és napjainkban sem zajlik zökkenőmentesen. A Jobbik korábbi kulcspolitikusai, mint Volner János, Dúró Dóra vagy Toroczkai László már elszivárogtak a pártból. Az új irányvonal megosztotta a Jobbik politikusait és szavazótáborát.

A Jobbik példájából egyértelműen látszik, hogy mekkora változásokat hozhat egy irányváltás a politikai térben.

A Jobbik múltja a radikális megnyilvánulások miatt, jelene pedig a néppárti fordulat miatt nyújt támadási felületet szavazói körében és a többi párt számára.

Hasonló a helyzet az LMP esetében is. Az LMP megalakulása óta vallja, hogy nem hajlandó teljes összefogásra a többi ellenzéki párttal, csak egyes ügyek mentén. A 2018-as országgyűlési választást megelőzően, majd az összes ellenzéki párt kérlelte az LMP-t, hogy fogjanak össze és vegyenek részt az ellenzéki koordinációban. Széll Bernadett ellen a párt etikai bizottsága vizsgálatot is folytatott, mert a párt elnökségének beleegyezése nélkül tárgyalt több ellenzéki politikussal is az összefogás kérdéséről. Ez egy igencsak érdekes és szemléltető jelenség. Amennyiben az LMP összefog más ellenzéki pártokkal is, és nagyobb részt vállal az ellenzéki koordinációban, úgy elárulja saját alapelveit, csökkenti a belé vetett bizalmat és elveszíthette volna hitelét. Amennyiben nem teszi, úgy csökken az esély egy ellenzéki győzelemre és szinte azonnal bűnbak válik a pártból. Az LMP számára ez egy olyan próbatétel volt, melyben nem hozhatott a párt számára előnyös döntést. Csak a rossz és a még rosszabb közül választhatott.  A választást követően valóban sok ellenzéki politikus úgy nyilatkozik, hogy az LMP tehet a Fidesz-KDNP 2/3-os győzelméről.

Az irányváltás tehát támadási felületet biztosít. A politikában kulcsfontosságú szerepe van annak, hogy a politikusoknak sikerül-e elnyerni a választók kegyeit vagy sem. A nagymértékű változások, az alapvető értékek változtatása, mind csökkenthetik a pártba vetett bizalmat, mert a kiszámíthatatlanság érzetét kelthetik.

Az önmeghatározásban lefektetett alapelvek korlátozzák a pártok mozgásterét,

mivel,

ha nem a lefektetett kötött pályán mozognak akkor megkockáztatják, hogy szimpatizánsaik elpártolnak tőlük.

Az önmeghatározás másik fontos funkciója, hogy megalapozza a kapcsolati viszonyokat a pártok között.

Ha egy párt például a rendszerváltó pártokkal szemben határozza meg önmagát, mint a Momentum vagy a Jobbik, ezek a pártok nem lesznek hajlandók összefogni sem az MSZP-vel, sem pedig a Fidesz-KDNP-vel, legalábbis papírforma szerint. Amennyiben ez az összefogás mégis megtörténne az adott pártot vagy pártokat erős kritikák érhetik döntésük miatt, ami negatívan érintheti a pártba vetett bizalom szintjét.

A különböző szemléleteket a pártok „jónak vagy rossznak” bélyegezik. Értékítéletet társítanak ezekhez az eszmékhez. Így, ha egy párt nem saját elvei szerint cselekszik, melyeket jónak titulál, akkor értelemszerűen rosszat cselekszik, ha szembemegy saját elveivel. Sőt, nem csupán rosszat cselekszik, de elárulja saját szavazóit is. A pártok tisztában vannak ezzel, ezért is van az, hogy nagyon megfontolják kivel fognak össze.

A 2018-as országgyűlési választásnál is, az ellenzéki összefogás és koordináció egyik legnagyobb gátja (de nem az egyetlen) a pártok szemléletmódbeli összeférhetetlenségéből adódott.

Az ellenzéki pártok akár összefognak akár nem, könnyű kérdőre vonni őket döntésük miatt.

Egy feloldhatatlan ellentét:

Ahogyan azt láthatjuk a politikában az önmeghatározás elengedhetetlen. Az önmeghatározás legegyszerűbb és leghatékonyabb módja, ha a pártok ellentétekben gondolkodnak. Az értékek ellentétpárokban történő tálalása leegyszerűsíti a választók számára, hogy eldöntsék mi a jó és a rossz.

Nézzünk meg egy tradicionális, egyben aktuális ellentétet kicsit közelebbről. Ez az ellentét nagyban meghatározza az aktuális hazai, politikai viszonyokat.

 A liberalizmus vs. autokratizmus.

A liberalizmus sokáig a magyar politikai élet és döntéshozatal vezérelve volt.

A rendszerváltást követően mind a politikai teret, mind pedig a gazdasági irányvonalat meghatározó ideológia volt.

A liberalizmus az öngondoskodást, az önálló boldogulást vallja, és feltételezi, hogy az emberek képesek arra, hogy megálljanak a saját lábukon, felelős döntéseket hozzanak. A liberalizmus a jogi egyenlőség megteremtésének kulcsa. A jogi egyenlőség pedig a demokrácia alapja. A népakarat széleskörű kifejeződése nélkül a demokrácia csupán álomkép lenne, semmi több. A legtöbb törvény és jogszabály is ezen egyenlőség mentén tölti be funkcióját.

Adódik a kérdés, hogy akkor mi is a liberalizmus ellenpólusa, ellentéte?

A válasz becsapós.

A közvélekedésben gyakran elhangzik, hogy a liberalizmus ellentéte a konzervativizmus. De ez az állítás nem teljesen állja meg a helyét. A konzervativizmus annyiban valóban ellentétpárja a liberalizmusnak, hogy az egyik tradicionálisan hagyományőrző a másik pedig inkább haladó, és a hagyományoknak kisebb szerepe van a döntéshozatalban.

A liberalizmus elsősorban a szabadság eszméje, úgy annak ellentéte a szabadság korlátozása lenne.

Az eszme, mely ezt a korlátozást hivatott megtestesíteni, az autokratizmus.

A liberalizmus és a demokrácia fogalma összefonódtak. A szabadság és egyenlőség biztosítása miatt, de ettől még a fogalmak nem cserélhetők fel egymással, mert a liberalizmus csupán egy fontos eleme a demokráciának, nem pedig maga a demokrácia.

Amennyiben a demokrácia a sokak uralma úgy az autokrácia a kevesek uralma.

Ez egyszerűen annyit jelent, hogy az élet legtöbb területén nem az egyéni döntések kerülnek a középpontba, hiszen a kevesek (intelligens, és tájékozott politikai vezetők) jobban tudják, hogy mi kell a többségnek, mint a többség maga.

Ez a felfogás abból indul ki, hogy a legtöbb egyén nem képes felelős döntéseket hozni.

Az autokráciákban az állam éppen ezen okból kifolyólag igyekszik minél több jogosítványt magához vonni.

Sok dimenzió helyett csak kettő:

Ez az ellentét napjainkban különösen fontos. Ennek oka, hogy a liberalizmus fogalma a közbeszédben eltorzult, elkorcsosult.

Az ideológiák valódi jelentését feláldozzák az egyszerű és közérthető politikai kommunikáció oltárán.

A Fidesz-KDNP tudatosan társított negatív értékítéletet a liberális jelzőhöz. Ahogyan az ellenzéki pártok társítanak negatív értékítéletet a konzervativizmus eszméjéhez vagy a kormány minden tevékenységéhez.

Ennek következtében a liberális jelző használata, korántsem annyira konzisztens, leíró és magyarázó, mint pár évtizeddel ezelőtt

Sok olyan tevékenységet és politikai pártot nevezünk liberálisnak, amik lehet, hogy köszönőviszonyban sincsenek a liberalizmus valódi céljaival és feladataival. A kormánypárti média az ellenzéket nevezte már kommunistának, liberálisnak és ami a legújabb, az a haladó elnevezés.

A haladó, mint jelző a konzervativizmus ellentétpárja. Egyre nagyobb gyakorisággal találkozunk ezzel az elnevezéssel. Elég, néhány az ellenzékről szóló cikket elolvasni az Origo-n vagy a Pestisrácok.hu oldalán.

Azzal, hogy a kormányoldali média haladónak (liberálisnak) titulál civil szervezeteket, pártokat, véleményformálókat, megerősíti a választókban saját önmeghatározását. Azt, hogy a kormány konzervatív, aki meg nem az, az liberális vagy haladó.

De ugyanez a helyzet a „másik oldalon” is.

Mindent, amit a Fidesz-KDNP csinál, legyen az a politikusok magánéleti kérdése, egy törvény megalkotása és elfogadása, vagy akár egy gyűrött nadrág a miniszterelnökön, minden kritika, utálat és ellenszenv tárgyát képezi.

A legtöbb döntést, és a politikai tér keretein belüli történést, a kritikus sajtó és az ellenzéki pártok úgy élik meg, mintha a diktatúra kiépítéséhez vezető kikövezett, de göröngyösnek nem nevezhető út egyik állomására érkeznénk meg.

Ez a hozzáállás csak megalapozza a további viszálykodást.

Hiszen aki kormánypárti, arról javarészt lepattannak ezek a hírek, vagy el sem jut hozzájuk. Aki pedig a kormány ellen határozza meg önmagát annak ezek a hírek megszokottak és egy bizonyos idő eltelte után semmitmondóvá válnak. (korábbi cikkünk erről)

Mintha két kisgyerek veszekedne a homokozóban és homokkal dobálnák egymást, közben pedig oda-vissza kiabálnak az őket körülvevő gyerekeknek, hogy nekem van igazam és te hazudsz.

A politikai pártokat, civil szervezeteket ma sok esetben azért nevezi a közbeszéd liberálisnak, mert a kormánnyal szemben határozzák meg önmagukat. Ez a vélekedés pedig nagyon messze áll az igazságtól.

Ebből most következne az, hogy aki liberálisnak vallja magát és a kormány ellen van, az valóban liberális? Egyáltalán nem. Ahogyan az sem feltétlenül konzervatív, aki a kormányt pártolja.

Ez a játék a tartalommal, célokkal és megnevezéssel, káros lehet, nem csupán az egyszerű állampolgárokra nézve, de a politikusok hitelét is rontja az állampolgárok szemében.

Ezek az ideológiák nem önmagukban jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák, etikusak vagy etikátlanok. Megítélésük attól függ, hogy ki és milyen értékítéletet társít ezekhez a fogalmakhoz.

Tehát a valóság közel sem annyira egyértelmű.

A világ nem csupán fekete és fehér, csak ha mi annak akarjuk látni vagy más ezt akarja elhitetni velünk.