Ez most egy törökös kávézás lesz. Nem csak Gül Babáról lesz szó és nem csak a türbéről: sokkal inkább rólunk magunkról és arról, miként csapjuk be saját magunkat. A mítoszainkról. Azokról a szellemi közhelyekről, amik – ha jobban megnézzük őket – bármire alkalmasak volnának, de leginkább mégis szamárságokra használjuk őket.
Kezdjük Gül Babával
Ő tényleg létező személy volt, és ez az egyetlen, amit bizonyossággal elmondhatunk róla, politikailag tehát bármire alkalmas és felhasználható is. Bektási dervis volt, Budán hunyt el, halála után Jahjapasazáde Mehmed budai pasa csinos türbét, sírkápolnát emelt néki, melyet rövidesen benőttek a rózsabokrok. Életében vagy Gül Babának hívták, vagy Kel Babának, a gül ugyanis „rózsát”, a „kel” meg kopaszt jelent – és hát a bektási dervisek tarfejűek voltak. Mármost, miheztartás végett, a „baba” sem kisdedet vagy bábut jelent törökül, hanem atyát, tehát még a név értelmezése is ad némi teret a találgatásoknak és a politikai reciklációnak, elvégre lehet a Rózsák Atyja is, de Kopasz Papa is a mi török atyafink.
Aztán hogy jó ember volt-é avagy rossz, azt a fene tudja. Az bizonyos, hogy Budán halt meg 1541-ben. Halála idejéről és körülményeiről kétféle történet is fennmaradt. Az egyik szerint a város falainál zajlott küzdelemben ölték meg augusztus 21-én. A másik szerint az oszmán győzelmet megünneplő vallásos szertartás közben halt volna meg. Ha ez igaz, sokat nem kertészkedhetett jó Budában, nem lehetett ott sokáig lakása, sőt, ha augusztus 21-én költözött át a tubafák árnyékába, akkor semeddig sem – hiszen Buda vára 1541. augusztus 29-én került török kézre. A síremlékét persze később, 1543 és 1548 között emelték. És fontos lehetett a törököknek, hiszen szent hely: az 1699. január 26-i karlócai békében a szultán megbízottai külön feltételként szabták a budai síremlék fennmaradását.
Először Huszka Jenő használta fel a dervis emlékét:
kellett valami operett-téma neki, a türbe adott volt, könyvtárazott egy kicsit és írt egy, a kor szellemének megfelelő romantikus legendát a librettóba. Gondolta, Gül Baba nem támad fel, reklamálni. Keresett is vele némi pénzt, mondjuk ez volt eddig a legnagyobb haszon, amit a szent életű efendi hajtott: aztán ebből készült film, feldolgozták ezerszer, szóval mindenki megtanulta, hogy a harcos dervis rózsakertészkedéssel foglalkozott. Egy roham – egy kertészkedés. No, mindegy, ez nem dokumentum, ez művészet, nem árt senkinek.
Sőt, a türbe is része a történelmünknek, magyarokénak is, törökökének is. Csak hát közben forognak a történelem kerekei, és most épp azt forogták ki nekünk, miszerint teljesen felújították az épületet, olyan szép lett, de olyan ám, mint még új korában sem volt. Tényleg nem volt, nem is lehetett ilyen új korában, ugyanis – nagyobb lett, mint valaha volt, valóságos erődítmény, a drégeli vár kisebb volt az ostrom előtt, mint a mai türbe, a köré rakott mindenfélével.
Na, akkor kezdődik a politika, más néven a hazugság
Normális körülmények között, normális időkben senkinek eszébe nem jutott volna megkérdezni, miért újítanak fel egy történelmi műemléket, és főként mennyiért, de ez manapság kardinális. Sokért, nagyon sokért. De ha túltettük magunkat a költségvetési tételen – 2,5 milliárd forintba került különben, ami nem nagy összeg, olyan egynegyed stadion, hiába, a régi görögök a távolságot mérték stadionban, mi a kiadást – adódik a következő fejtörő: minek ez a felhajtás? Renoválni tizedennyi pénzből is lehetett volna, nyilván a díszes körítés és a múzeum volt drága.
Hát annak, hogy szeretjük Erdogan padisahot, és csak úgy tudtuk meghívni egy kis birkapörköltre, ha ezt adja át.
Át is adta, minek következtében most senki sem tudja, merről mérjük a hány métert. Ugyanis a kormány – már jó ideje! – évszázados, sőt, évezredes magyar-török barátságról beszél, türk népnek nevez minket, ami így, ebben a formában értelmezhetetlen, legalábbis, ha veszünk egy igazi türk népet, mondjuk az azerit vagy a türkmént – hát hozzájuk képest inkább vagyunk hollandusok vagy dánok, mint türkök. Ez az egész terjedő vagy inkább a sírjából kikapart turanizmus csak egy hamvába hótt politikai játszma része, nem egyéb, azonban sokan szeretnek érte lelkesedni, bár ők is tudják, hogy meséről van szó, és akkor még finom voltam.
Az ellenzék viszont bemondja a kontrát
Türkök volnánk? Türbét avatunk? Eb ura kontyos, vegyük csak elő a százötven éves török hódoltság rémtetteit! Harács, szandzsák, szpáhi-birtok, janicsárok, topcsik, szpáhik! Ezért halt meg Török Bálint a Héttoronyban?
Amiből világosan látszik, hogy ellenzéki oldalon még olvasták az Egri csillagokat, de ha nem olvasták, hát legalább megnézték a filmet.
No, erre fel a kormány bemutatja a Gül Baba múzeumot, ami meg úgy néz ki, mintha a törökök százötven évig „kisebb-nagyobb összecsapásoktól eltekintve” csak kedélyesen mulatoztak volna minálunk, grillezgettek meg fürdőket építgettek, másegyéb nem volt. Hát, arról a másegyébről, ami nem volt, arról szól a tizenkilencedik század romantikus (és nem feltétlenül igaz, de valóban szép) magyar irodalmának jó része. Persze, az sem igaz, hogy folyamatosan patakzott a vér, nagyon nem – volt béke is, csak amolyan forró béke, kereskedtünk is, tanulgattunk is egymástól, sőt.
Sőt, a magyarországi török megszállás még szerelmes verset is adott nekünk, írta azt pedig a jó Divinyi Mehmed, aki vagy török hitre tért magyar lehetett, vagy magyarul jól beszélő török, nézzünk is bele kicsit, mert bizony mondom: érdemes!
„Divinyi Mehmed:
Madsari türki
Fekete szemű, szeműdükű,
Szeretlek én, te is megszeress,
Narancs csecsű, kesken derekű,
Szeretlek én, te is megszeress.
Éjjel-napval eszembe vagy,
Kérlek téged, engem ne hagy,
Ó mely fénes orcájú vagy,
Szeretlek én, te is megszeress.
Melykor nem lát téged szemem,
Elvész ottan mind ürümem,
És elhervad mind tetemem,
Szeretlek én, te is megszeress.”
Kérem, így írtak gáláns verseket 1588-ban a török tisztek, arab betűkkel, de magyar nyelven. A jó Mehmed nem lehetett magából kivetkőzött állat, hiszen nem erőszakot tett a hölgyön, hanem verset írt néki, ráadásul magyarul. De különben a török nyelvű könyvnyomtatás is a kolozsvári Ibrahim Müteferrikának köszönhető, aki 1727-ben nyitotta meg az első török nyomdát, III. Ahmed szultán engedélyével. Az megint más kérdés, hogy az ott nyomtatott első kötetnek az volt a címe, miszerint: „Az ész érvei a Nemzetek Politikája részére” és a padisahnak ajánlotta volt – azóta sem akadt egyetlen padisah sem, amelyik megfogadta volna, ami abban áll.
Rendben, de harcok is voltak, Zrínyi is élt és halt… akkor most mi az igazság?
Az igazság bonyolult
Harcoltunk is sokat a törökkel, mulatoztunk, kereskedtünk is. Sem angyalok nem voltak, sem két lábra állt sátánok. Ősapáink nálunk okosabbak voltak, mindenkit a maga értékén mértek, nem általánosítottak: amelyik pasával lehetett békességben élni, avval békében maradtak, amelyikkel nem, hát azzal vagy verekedtek, vagy megfutottak előle.
Akkor hogy volt?
Se nem így volt, se nem úgy volt, sőt, a mai fogalmak szerint sehogy sem volt, mert nem az volt, amit mondogatnak. Ez nem „kultúrák összeütközése” volt és nem is kultúrák csatája, hanem oszmán részről megszállás, majd határvidéki rablóhadjáratok sorozata, aminek a végső célja még csak nem is Magyarország volt, hanem Bécs, az Arany Alma. És annak is inkább szimbolikus volt a jelentősége (meg anyagi, persze).
Azonban a közfelfogásban, amit most rendesen összezavartak a politikusok, egy 19. századi romantikus, sosemvolt kép él – az a baj, hogy tényleg nem igaz még az ellenkezője sem, szóval itt jojózunk két hazugság között.
Félünk a muzulmán veszedelemtől, úgy, hogy évek óta menekültet sem láttunk, és közben rajongunk Törökország egyre inkább iszlám radikálisok felé tolódó diktátoráért, akinek valószínűleg több muszlim vére szárad a lelkén, mint amennyi összesen elesett mondjuk Szigetvárnál.
Mielőtt mindenki megbolondul az állandó önellentmondásoktól: emberek voltak a törökök is, a magyarok is, jó emberek és rossz emberek, jókedvűek és szomorúak, lovagiasak és kegyetlenek, gazdagok és szegények.
De emberek. Nem angyalok, nem démonok.
Szóval, aki akár egyik, akár másik felet idealizálja pillanatnyi politikai érdekből, az bizony hazudik
Aki meg felül neki, az bolond.
