Interjúk

Valamilyen módon majd földolgozza azt a traumát, hogy a Lendülettel Magyarországért nevű pártot csalással vádolták, Lévai Katalin, szociológus, politikus, író, aki most először beszél átfogóan a történtekről. Még mindig nagyon felkavarják az egykori események. Azt mondja, az ő nevéhez soha nem kötődött csalás és gyűlöli a hazugságot. Egy családregényen dolgozik,  ami azért rímel a mára.

• Egy európai országban odáig jutottunk, hogy már a gender is szitokszó, a liberalizmus és a szabadság mellett.
• A sajtó nem szeretett, mert akkor már az ment, hogy egy jelölt legyen és összefogás.
• Engedjék meg, hogy mi a csalódottakhoz, a kiábrándultakhoz, a pártot választani nem tudókhoz szóljunk.
• Te jó ég, még elvisz szavazókat!
•  Előre lehetett látni, hogy megegyezés nem lesz.
• Az ellenzék soha nem volt valóságos közösség, ez egy elképzelt közösség, mesterséges konstrukció.
• Mondhatjuk, hogy egy bevándorló családról van szó.

2017 nyarán indítottál egy Lendülettel Magyarországért nevű pártot, amiért kaptál hideget-meleget. Utólag mit gondolsz erről?

Jaj istenem, nagyon sokáig nem akartam erről beszélni, és most se nagyon szeretek beszélni róla. Ez komoly trauma volt, föl kellett dolgozni, de hát persze azóta alaposan végiggondoltam. Előbbről kezdem a választ, onnan, hogy egyáltalán miért alapítottunk pártot.

Sokan ezt se értették, hogy miért is? Adott egy alapvetően szociológus hölgy, aki könyveket ír, mostanában ráadásul szépirodalmiakat. Otthagytad már a politikát, miért másztál bele vissza?

Nagyon jó helyen keresgélsz, mert valóban értelmiségi dilemma, hogy én, aki mondjuk azért tizenöt évet csak eltöltöttem a politikában, de szociológusként is mindig használtam a nyilvánosságot ahhoz, hogy a saját gondolataimat, a világról kialakított képemet megosszam másokkal, miért térek vissza a politikához. De végül is normális és magától értetődő gondolatnak tartottam, hogy a választásokhoz közeledve pártot alapítsak, amikor azt láttam, hogy az időseknek és a nőknek nincsen megfelelő képviseletük.

Annyi mindenkinek nincsen megfelelő képviselete. Például a romáknak sincs, akikkel hosszú ideig foglalkoztál.

Így van. De a mai magyar társadalomnak és az európai társadalmaknak is a legsúlyosabb kérdése az, hogy elöregszenek. Ennek hihetetlen következményei vannak. A magyar társadalom háztartásainak 40%-ában élnek idősek, közel hárommillió nyugdíjas él az országban. Az elöregedés olyan társadalmi probléma, amit, ha nem kezelnek, akkor nem csak a nyugdíjrendszer kerül veszélybe, hanem az egész társadalom. Európában euró milliárdokat fordítanak arra, hogy a megfelelő idős kort biztosítsák, hogy ennek az intézményrendszerét kidolgozzák, a szociális hálózatát megerősítsék, a nyugdíjrendszereket kitalálják. Magyarországon pedig ez a kérdés érdemben nem merült fel, hanem időnként a politikusok, amikor a választások már közeledtek, beszéltek valamit a nyugdíjasokról. A kormány adott egy kis nyugdíjemelést, nyugdíjprémiumot, ezt-azt. Átfogóan senki nem foglalkozik azzal, amiről beszélek, hogy az elöregedés hogyan alakítja át az egész ország életét. A másik, amivel mindig foglalkozom, a női egyenjogúság kérdése. Ez olyan szinten tűnt el a közbeszédből, hogy az egészen döbbenetes. Egy európai országban odáig jutottunk, hogy már a gender is szitokszó, a liberalizmus és a szabadság mellett. Azért ilyen másutt nincs. Nekem volt egy olyan elképzelésem, hogy ha egy párt jó célokkal megalakul, és olyan társadalmi csoportok érdekeit képviseli, amelyeket mások kevésbé vagy gyengén, akkor az idővel sikeres lehet. Magas színvonalon igyekeztünk képviselni az idősügyet, és úgy gondoltuk, hogy ha van mögöttünk egy olyan ernyőszervezet, mint a Nyugdíjasok Országos Képviselete, akkor érdemes pártot alapítani. Ez még 2017 júniusában történt, amikor ezzel az ötlettel keresett meg Földényi György elnök, tehát nem az én ötletem volt.

Ha téged ennyire foglalkoztatott, hogy több millió embernek nincs képviselete, akkor miért nem három évvel ezelőtt alapítottál pártot? Amikor ezt megtetted, az már nem volt túl késő?

Így van, igazad van Gábor, jó a kérdés, hibáztam, Nem foglalkoztam én ezzel annyira, nem volt bennem, hogy mindenáron pártot alapítok, de ha jött a felkérés, azt elfogadtam. Késő volt és ez hiba volt.

Mit mondott neked Földényi, miért van szükség új pártra?

Sokszor összejöttünk már korábban szociális kerekasztalokon, szakmai beszélgetéseken, és végül azzal keresett meg, hogy itt van a Nyugdíjasok Országos Képviselete, ami ernyőszervezet, lefedi az egész országot, lesz hátterünk. Azt gondoltuk, ilyen háttérrel érdemes elindulni. Értelmiségi módon kezdtünk el működni. Társadalmi munkában dolgoztunk valamennyien, pénz és külső támogatások nélkül.

Mit jelent az, hogy értelmiségi módon?

Azt, hogy szociológus szakemberekkel ültünk sokszor együtt, programokat dolgoztunk ki, szakmai műhelyeket tartottunk rendszeresen, ezek középpontjában a nyugdíjrendszer, a szociális ellátások védelme, az idősek, a nők, a sérülékeny társadalmi csoportok helyzete állt.

Az értelmiségi mód azt is jelentette, amit nagyjából az egész baloldal hibájának is felrónak, hogy nem jártátok a vidéket?

Dehogynem. Minden városban vannak nyugdíjas szervezetek és mi fölvettük velük a kapcsolatot, elmentünk hozzájuk. Igen sokfelé jártunk, egészen kis falvakban és nagyvárosokban is. Mindenütt elmondtuk a programunkat.

Nagy kérdés, hogy ezek a nyugdíjas szervezetek mennyire működnek? Azért olyan nagyon nem lehet róluk hallani.

Így van. Azt a politikai támogatást, amit tőlük reméltünk, nem is kaptuk meg. Az az aktivitás, amit feltételeztünk róluk, nem volt meg. Az embereknek akkorra már baromira elegük volt a politikából. Amikor meghallották, hogy nem szociológusként, vagy íróként megyek, hanem politikusként, akkor ez már nem tetszett annyira, mert a politikától távol akarták magukat tartani. Így oda jutunk vissza, hogy egy olyan országban élünk, ahol az embereknek vagy jószántukból vagy kényszerből dönteniük kell arról, hogy részt vegyenek-e a politikában vagy vonuljanak vissza szépen a magánéletükbe. Az idős nyugdíjasok általában úgy gondolták, hogy köszönik szépen, nekik már a politikából elég volt.

Nem arról van szó, hogy pontosan ezt akarják elérni a hatalmon lévő? Akár a civil szervezetek nyomorgatásával is, hogy az emberek csak ne nagyon foglalkozzanak politikával. Fogadják el azt, ami fentről jön, tegyék zsebre azt a kis juttatást, amit kapnak, amihez különben társul egy össztársadalmi méretekben tényleg kicsit növekvő életszínvonal. Emiatt az emberek félnek, hogy jaj-jaj, ha mások jönnek a hatalomba, akkor esetleg még ez is veszélybe kerülhet.

Pontosan erről van szó. És akkor most folytatom a gondolatodat, tökéletesen egyetértve minden szavaddal. Ezt azért tudják olyan sikeresen megcsinálni, mert ennek mély hagyományai vannak Magyarországon. Akkor élsz te nyugodtan, akkor van meg a belső békéd, akkor tudsz akár alkotni is, ha visszavonulsz, távol tartod magad a politikától, nem ártod bele magad a közügyekbe. Ez történt az egész Kádár rendszer alatt.

Mindezzel nem számoltatok?

De igen. Ennek ellenére mégiscsak elkezdtük a kis pártunkat építeni, kerestünk jelölteket, mentünk mindenfelé, így még falura is. Úgy nézett ki, hogy talán lassan, idővel fel tudunk építeni egy hálózatot. A sajtó nem szeretett, mert akkor már az ment, hogy egy jelölt legyen és összefogás. De hát közben látszott, hogy ez az összefogás nem működik.

Te nem értettél egyet azzal, hogy csak egy jelölttel lehet nyerni?

De igen és most is úgy gondolom, ha ennek lett volna tényleg esélye, akkor mi visszalépünk, ezt többször nyilatkoztam is. De addig engedjék meg, hogy mi a csalódottakhoz, a kiábrándultakhoz, a pártot választani nem tudókhoz szóljunk, mert ez azért egymillió ember minimum. Hadd nézzük legalább meg, hogy ezek az emberek megmozdulnak-e, érdekli-e őket a programunk, és ha azt látjuk a végén, hogy talán mégsem, akkor majd visszalépünk. De idáig nem jutottunk el.

A „mi” az mit jelent?

A pártot és a jelölteket.

De hány volt belőlük? Hiszen, amikor nagyon támadtak titeket, azt is írták, hogy senkit nem lehet elérni, nincs egy iroda, nincs egy telefonszám…

Jaj, jaj, nem, ez nem igaz Gábor. Én hál’ istennek ezt nem is olvastam. El tudtak minket érni, és voltak jelöltjeink, be is mutattuk őket. Volt egy nagy sajtótájékoztató.

Hány jelölt volt?

– Hát olyan huszonvalahány jelöltünk volt. Irodánk is volt, természetesen. Egészében véve azt gondolom, ha egy olyan új párt indul el, amelyik értékeket mutat fel, van elképzelése, mondandója arról, hogy mit kellene változtatni a politikában, a társadalompolitikában, továbbá megjelöli azokat a problémákat, amelyek a legfontosabbak, és amelyeket a politikusok nem szoktak mélységében értelmezni, akkor annak a pártnak meg kell adni az esélyt. .

Milyen problémákra gondolsz?

Az elöregedő, az oszloposodó társadalomra…

Az milyen?

Az oszloposodó társadalomban nincsen érintkezés a különböző rétegek között, elszigetelten, egymás mellett léteznek. Nincsen átjárás az alsóbb társadalmi rétegekből a felsőbbek felé, a mobilitási utak tehát le vannak zárva. Van egy szociológusi elképzelésem arról, hogy ez a társadalom az integráció és a mobilitás hiányától szenved, és ezen változtatni kellene. Ha választás van, akkor nem ezen a nyelven kell ezt megfogalmazni, nem is ezen fogalmaztuk meg, csak ez a háttértudás ott volt mögötte.

Halkan és csendben jegyzem meg, hogy az értelmiségnek sincs képviselete, ha már itt tartunk.

Tudom, de ezt már nem is mondom.

Jó, hogy értelmiségi mentalitással próbáltad intézni, a dolgokat?

Az mindig is kérdés, hogyan lehet és kell az értelmiségi gondolatokat olyan érthetően megfogalmazni, hogy minél több emberhez eljussanak. Én nem szeretek három szavas mondatokban beszélni, ahogy te sem, nem szeretem a végtelenségig leegyszerűsített közlendőt, mert annak a közönségnek a tagjairól, amely engem hallgat, feltételezem, hogy értelmes, okos, kíváncsi. Legfeljebb nem tanultak sokat egy adott területről. De azért lehet nekik arról beszélni, meg is értik, jó kérdéseket tesznek fel. Azt hiszem, azért is voltak sikereim korábban és remélem, hogy még lesznek is a közéletben, mert mindig partnernek tekintem a közönséget és a saját tudásom szintjén kommunikálok, nem „megyek le kutyába.”

Nem ez az oka annak, hogy a politikában soha nem volt tömegbázisod?

Volt énnekem tömegbázisom, amikor a nőket képviseltem, nagyon is volt. De hát igazi tömegbázisa nem tudom kinek van Orbán Viktoron kívül. Azt a stílus, azt a beszédmodort viszont nem szeretném átvenni.

Roppant hatásos, nagyon okosan ki van találva.

Nem ő találta ki, átvette, de ügyesen alkalmazza, így van. Bázis felépítéséhez egyébként idő kell, elismerem hibaként, hogy nem tudtunk igazi, országos bázist felépíteni, támogatást sem tudtunk igazán szerezni, s ezek mind nagyon-nagyon hátráltattak minket. De azért mentünk előre, mert változatlanul azt gondoltuk, hogy most már mérettessük meg magunkat. A választás a demokrácia ünnepe. Meg akartuk nézni, lehetséges-e az, hogy nem csak két oldal áll egymással szemben, hanem akár új pártok is megmutatkozhatnak. Érdekelt, hogy lesz-e olyan társadalmi vonzerőnk, hogy magunkhoz tudjuk vonzani a csalódott, kiábrándult embereket. Hát ez nem sikerült.

Miért nem?

Mert ezek az emberek nem mozdultak meg. Mindig vártuk, vártuk, sok választáskor vártuk, hogy majd megmozdulnak, de ők valószínűleg el sem mentek szavazni. A sajtó nem segített nekünk, így nem tudtunk eljutni hozzájuk. Az országjárás pedig, amit saját autóval, saját erőből csináltunk, kevés volt.

Miért kerültetek szinte rögtön a párt megalakításakor fasírtba az ellenzéki sajtóval?

Ennek igen egyszerű oka van,

politikai riválisai voltunk az ellenzéki pártoknak, akik nyilván utálták, hogy elindul még egy párt, amikor ők maguk is egymással hadakoztak.

Négy-öt-hat párt próbált megegyezni, szövetségre jutni, nem sikerült. És akkor megjelenik még egy, te jó ég, még elvisz szavazókat!.

Ez nem volt reális veszély?

Reális volt, de ilyen a választás. Aki jobb, vagy vonzóbb programot tud nyújtani, az elviszi a választókat. Ezt nevezik választásnak.

A kétharmad létrejöttében nyilván szerepet játszott az, hogy nem sikerült megegyezni, és az ellenzéki pártok egymástól vonták el a szavazatokat.

De előre lehetett látni, hogy megegyezés nem lesz.

Ezt honnan lehetett látni?

Őszintén szólva, ki nem látta!? Ki nem látta, aki követte a pártok mozgásait, hogy hónapok alatt, fél év alatt, egy év alatt hányszor jelentették be, hogy összefognak, aztán hányszor mentek szét? A mozgásukból lehetett látni, hogy nem sikerül összefogniuk.

Miért van az, hogy a jobboldalon katonás rendbe sikerül állítani a párt híveit, a baloldal esetében pedig még a tört része sem jön össze ennek az egységnek?

Amikor van egy erős vezér, erős személyiség, aki meghatározza és uralja a politikai életet, akkor általában ilyen katonás rend könnyebben megvalósítható, mint amikor nincsenek vezérfigurák, hanem sok apró kis alakulat van.

Sokféle egyéniség, sokféle dolgot gondol a világ folyásáról. Az ellenzék soha nem volt valóságos közösség, ez egy elképzelt közösség, mesterséges konstrukció.

Vágyálom, hogy az ellenzék együttesen, közösen tud fellépni. Lehet, hogy egyszer sikerülni fog és kívánom, hogy sikerüljön.

De a baloldalon miért nem termelődnek ki erőteljes, vezető politikus egyéniségek?

Nem tudom, hogy miért nem termelődtek ki, de ebben az országban pillanatnyilag tényleg csak Orbán Viktor alakja olyan, hogy mögötte gondolkodás nélkül felsorakozik kétmillió ember. Több ilyen politikust jelenleg nem ismerünk az országban, egyszer talán lesz a baloldalon is. Hogy miért nincsen, arra én is keresem a választ, de ugyanúgy, ahogy te, megakadok. Ha nem alakul ki lassan egy új közbeszéd, azt mondanám, hogy polgári kultúra, ha ez a szó nem lenne annyira lejáratva, akkor nem lesz változás. Ebben a kultúrában evidencia, hogy te mint állampolgár beleszólsz a közügyekbe, és beleszólhatsz akkor is, ha kicsi vagy, ha kezdő vagy, és ezért nem gyilkolnak le. Fontos, hogy lehessen más véleményed, mint másoknak, és ha tisztességesen, értékek alapján politizálsz, van hited, van meggyőződésed, akkor elindulhatsz a pályán. Nyilván egy ilyen új politikai erőre van szükség. Tudom, hogy ez egy 19. századba visszanyúló értékrend. Akkor alakult ki az a fajta polgári mentalitás, amelyikről most beszéltem. Nekem ez a polgári kultúra az életem bázisa, ehhez tartom magam és azért is bénultam le annyira, amikor olyan vádak értek, hogy én netán csalok, mert életemben nem követtem el semmiféle csalást és gyűlölöm a hazugságot. Ez az igaztalan vád annyira lebénított és olyan traumát okozott bennem, hogy nagyon nehezen tudtam túljutni rajta.

Azt hányták a szemedre, hogy a ti és a Fidesz listáján azonos aláírók voltak Zuglóban.

Egészen pontosan most sem tudjuk, mi történt, mert a zuglói választási iroda szúrópróbaszerűen vizsgálódott. Egy választási iroda nem alkalmas nyomozásra, nincsen olyan eszköztára, amivel meg tudja állapítani, hogy tényleg ugyanaz az aláírás, másolt valaki vagy egymás mellett volt két gyűjtőív és mindkettőn aláírtak? Érdemi vizsgálat nem támasztotta alá az állításokat. Ez csak arra volt jó, hogy kiüssenek vele.

Valódi vizsgálatra csak a rendőrség lenne alkalmas, neki vannak olyan eszközei, hogy kinyomozhassa, pontosan mi történt, hogyan és kik manipuláltak.

Ha választási csalást tételezünk fel, akkor elvileg ezt vizsgálhatta volna a rendőrség.

Hát nem vizsgálta, persze. Most mit mondjak erre? Valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy mi történt. Ez

arra volt jó, hogy egy jószándékkal, jó programmal elinduló kis pártot kiüssenek a versenyből.

Hogyan reagáltak a barátaid, ismerőseid arra, hogy téged le Fidesz bérenceztek?

Hála istennek szép nagy baráti köröm van és szép nagy családom. Huszonöten üljük körbe az asztalt karácsonykor és ez még csak az anyai ág. Nagyon mellettem álltak, a baráti körömből nem volt olyan ember, aki egy pillanatig is elhitte volna ezeket a vádakat. Elsősorban a férjem, a lányom, a családom, a szűk kör volt erősen támogató, de az akkori kétségbeesésemben ebből a támogatásból szinte semmit nem tudtam érezni, átélni. Lebénultam, mozdulatlanná dermedtem ettől az ügytől, nem tudtam védekezni és nem is akartam, teljesen visszavonultam. Eldöntöttem, hogy ebből kivonulok, mert nem tudom kezelni. Bizonyítékaim nincsenek. Egyébként én jelentettem be, hogy manipulálják az adataimat. Azonnal írtam egy beadványt és bevittem a választási irodához, amikor meghallottam, hogy valami disznóság történik. Én kértem a vizsgálatot. Az ilyen csalásgyanús ügyekben semmilyen tapasztalatom nincsen, azt gondoltam, így kell eljárni. De nagyon rossz, hogy ez az egész megtörtént. Szerintem mindenkinek rossz, hogy nem derült ki, mi az igazság, ki manipulálta az íveket, és jó lenne, ha ez valamikor tisztázódna. Az pedig különösen rosszul érintett, hogy azok a kollégák, akikkel korábban együtt dolgoztam a rádióban, azok az újságok, amelyekhez korábban sok évig, évtizedig publikáltam, sajnálatos módon nem voltak kíváncsiak arra, hogy mi történt, vagy nekem mi a véleményem. Csak a vádakat írták le. És a közönségük ezeket el is hitte. Kevesen gondolkoztak el az olvasók közül azon, hogy van egy ember, akinek soha semmilyen gyanús ügy nem tapadt a nevéhez, az egyszeriben csak így megváltozik?

Többen azt gondolták, hogy bekattantál.

De nem kattantam be!

Benned mennyire ülepedett le ez az egész?

Még mindig nagyon felkavar. Nem is adtam eddig erről senkinek interjút, te vagy az első. A magam számára ezerszer végiggondoltam. Hogy ez történt, az nem csak nekem ártott, de rossz az országnak, rossz a demokráciának, nem szerencsés, hogy nem indulhat egy kis párt úgy, hogy azonnal veszélybe ne kerülne, ilyen támadások ne érnék.

Nyilván megírod ezt egyszer. De, ahogy téged ismerlek, ez valamilyen módon beszüremlik abba a regénybe is, amin most dolgozol.

Ez így van. A dédszüleim történetét végig követve elkezdtem írni egy család- és társadalomtörténetet. Szerb család az én anyai ágam. A monarchián belül élő szerb rokonaim faluból költöztek fel Budapestre az 1870-es években, mondhatjuk, hogy egy bevándorló családról van szó. Bár határt nem léptek át. Amikor a kiegyezés után lehetővé vált, hogy a nemzetiségiek egyenrangú polgárként éljenek a Monarchiában, elindult egy hatalmas vándorlás a vonzó Budapest felé. A dédszüleim még Kőbányán, tehát a külvárosban telepedtek le, de a következő generáció már Pest belvárosában, iparosként, kereskedőként, a harmadik generáció pedig értelmiségiként élt. Asszimilációról, bevándorlásról, kirekesztésről, a kisebbségeknek a többséghez való viszonyáról, szólnak ezek a családtörténetek, amelyeket társadalomtörténeti keretbe helyezek. Ötvözöm a személyest a történelmivel. És ez erősen rímel azokkal a fontos társadalmi kérdésekkel, amelyek ma felmerülnek.

Most főleg ezt csinálod?

Kutatással, olvasással együtt ez napi tíz óra munka. És az unokámmal szinte minden este franciát tanulunk, mert francia gimnáziumba jár, ahol a matematikától a földrajzig, mindent franciául tanulnak. Tehát van a család, az írás, könyvklubbot, irodalmi szalont csinálunk többen, és még sokféle szociális műhelymunkában veszek részt emellett. De az unoka és az írás első helyen van. És, ahogy mondod, valamilyen módon majd földolgozom ezt a traumát. Csak még nem tudtam eldönteni, hogyan írjam meg, milyen formában. Hogy ebből regény legyen vagy esszé, tanulmány, ezt még nem tudom. Most ennél sokkal nagyobb örömöt és igazi alkotói boldogságot, mondhatni tömör gyönyört jelent a családtörténet írás. Ami persze identitás keresés, ha az őseid múltját kutatod, nem csak róluk tudsz meg többet, hanem magadról is.