Lázár János nevét a szélesebb közvélemény 2011 februárjában ismerte meg. A hódmezővásárhelyi polgármester azzal került az újságok címlapjára, hogy kiderült: szolgálati gépkocsijára lézerblokkoló van fölszerelve.
Persze, nem ez volt a legnagyobb gond Lázár János szolgálati autójával, hanem az, hogy a korábbi kormányok pazarló politikájáról papoló Lázárnak a havi 30, más források szerint 40 millió forintot érő gépjárművet hatszázezer forintért bérelték, a díj egyik felét a Fidesz frakció, másik részét a hódmezővásárhelyi önkormányzat állta.
A lézerblokkoló amúgy a hatályos jogszabályok szerint nem szabálytalan, használata inkább csak etikátlan. Főként azért ütközik a jó erkölcsbe, mert a lézerblokkolók többnyire nem valamiféle nemes, a haza javát szolgáló célt szolgálnak, még csak nem is a nemzet jobbá tétele okán szokás ilyet felszerelni, hanem azért, hogy az autó tulajdonosa a törvény által előírt, és minden jogkövető állampolgár számára kötelező sebességhatárokat ne legyen kénytelen betartani.
Ő volt a polgármester akkor, amikor Hódmezővásárhely az ország legeladósodottabb városaként került be a közelmúlt krónikájába.
Igaz, utóbb az állam átvette az adósság nagy részét, így a Lázár vezette önkormányzat áldozatos munkájának gyümölcseit az ország összes adófizetője a saját zsebén keresztül is élvezhette. Lázár amúgy azzal is kitűnt a többi politikus közül, hogy volt olyan parlamenti ciklus, amikor – ellenzéki képviselőként – ő vette fel a legtöbb képviselői költségtérítést, négy év alatt mintegy 18 millió forintot.
Mindez persze csupán egy röpke epizód Lázár János rövid, ám annál tartalmasabb politikai pályafutásából. A hódmezővásárhelyi évek után frakcióvezető lett a Fideszben, a harmadik Orbán-kormányban pedig a Miniszterelnökséget vezető miniszter.
Egybehangzó vélemények szerint ő volt a kormány legtöbbet dolgozó embere, munkabírása gyakorlatilag nem ismert határokat.
Ez tette őt Orbán Viktor számára pótolhatatlanná, és ugyanez a tulajdonsága okozhatta mostani vesztét – Orbán Lázár esetleges túlhatalmától tartva akart megszabadulni tőle.
Az sem véletlen, hogy Tarlós István, egyike azon nem keveseknek, akiknek feszült volt a viszonya Lázárral, többször is panaszkodott a sajtónak a kancelláriaminiszterre. A főpolgármester szerint Orbán Viktor szereti Budapestet, segítene is a fővárosnak, ám az ügyek mindig elbuknak valahol a kormányfő környezetében.
Lázár János és Tarlós István. MTI Fotó: Kovács Attila
Tarlós utalásaiból nem volt nehéz kivenni, hogy Lázár Jánosra gondol. A főpolgármester szavaiban volt némi igazság, nem mintha Lázár ártani kívánt volna Budapestnek, hanem úgy, hogy a kancelláriaminiszter valóban igyekezett távol tartani őt a miniszterelnöktől. Tarlós ezt nem vette jó néven, különösen a 3-as metró felújításának kapcsán éleződött ki a konfliktus közöttük.
Ami viszont biztos: Lázár János kinőtte magát Orbán mellett.
Olyannyira, hogy volt idő, amikor egyes elemzők szerint gyakorlatilag Lázár döntött a legfontosabb ügyekben, míg mások ezt épp ellenkezőleg látták: szerintük a kancelláriaminiszter – másokhoz hasonlóan – csupán egy bábu volt Orbán kezében.
Az első opció szerint a Miniszterelnökséget vezető miniszter okos, ügyes, dörzsölt, és főképp ravasz. Már megszerzett mindent, övé minden hatalom, ráadásul úgy, hogy még a főnöke sem vette észre. A miniszterelnökhöz csak az ő testén keresztül vezet az út, engedélye nélkül senki sem férhet Orbánhoz, ő osztja be a programját, dönt arról, hogy kivel, és miről tárgyal.
Csak az alkalomra vár, hogy mikor lépjen elő az árnyékból. A várakozás, szerelmesek tudják ezt igazán, gyakran édesebb, mint maga a beteljesülés.
Orbán Viktor két alkalommal is Lázár János házában aludt.
Lázár még vár, hogy belépője minél hatásosabb legyen. Hogy minél többen lássák, és lehetőleg felállva tapsoljanak, amikor majd átveszi mostani főnöke szerepét.
Lázár egy másik olvasata szerint ő valójában egy balek, a miniszterelnök kedvenc játékszere, Orbán rajta szereti kiélni kegyetlen hajlamait. Mint a macska az egérrel, úgy játszik ezzel a maga kreálta lénnyel. Nem öli meg azonnal, mert a stressz ízletesebbé teszi a húsát. Ha Orbán akarná, már rég felfalta volna, nem állna neki semmiből, a fél fogára sem volna elég.
Csak játszogatott vele, mint jóllakott napközis a tányérján lévő ebéddel. Tologatta, néha rászúrta a villájára, esetleg még a szájába is bevette, (hogy azután szépen visszaköpje), közben meg élvezte, hogy mások utálkoznak.
Lázár János szorgalmasan gyűjtötte a barátokat és az ellenségeket.
Épp távozása kapcsán írt arról a Független Hírügynökség, hogy Lázár, a kormány és a Fidesz más tagjaival ellentétben, jó kapcsolatot tartott fenn a sajtó munkatársaival. Tudta, hogy a közvélemény fontos, és a sajtót a saját érdekei szerint használta. Nem bujkált, nem menekült az újságírók elől, a kormányinfókon sokakat közülük a nevükön szólított.
A politikusokkal és a gazdasági élet más szereplőivel azonban még ennél is ellentmondásosabb volt a viszonya. Rogán Antallal, akit a választási kampányban gyakorlatilag eldugott a Fidesz, közismerten nem szívelték egymást. Olyannyira nem, hogy Rogán botrányos ügyei – helikopterezés, letelepedési kötvények, a Pasa parki lakás körüli visszásságok – Lázár János köreiből szivároghattak ki.
Lázár János és Failoni Donatella, a vadásztársaság illusztris tagjai
Rogán stábja ezt a „baráti tüzet” Lázár luxusutazásainak megszellőztetésével, valamint sokmilliós fácánvadászatának kiszivárogtatásával viszonozta, s nem kizárt, hogy az ő keze van abban is, hogy, nem sokkal a hódmezővásárhelyi polgármester-választás előtt a Lázár család birtokai által körülvett, ám nem az ő nevükön lévő vadászkastély meglebegtetése is Rogán ellenlépéseként értékelhető.
Lázár János és Tiborcz István
A miniszterelnök vejével, Tiborcz Istvánnal barátian kávézó Lázárnak Csányi Sándorral is sikerült összerúgnia a port. Az első ütést Csányi vitte be, az OTP első embere azt találta mondani: láthatjuk, hogy Lázár János tehetséges politikus, lám, ezt a trafik-ügyet is milyen szépen elintézte. Csányi ezzel a megjegyzéssel ráadásul nem csupán Lázárról mondott véleményt, de a megfogalmazásból az is kiderül, hogy a trafik-ügyet tisztességtelennek tartja.
Erre Lázár azzal vágott vissza, hogy Csányit az ország első számú uzsorásának nevezte, majd még hozzátette: hiába páváskodik Csányi a devizahitelesektől szerzett milliárdjaival.
Lázár soha nem tartozott a kormányzat héjái közé, ám a választás kampányba – vélhetően Orbán Viktor kérésére – ő is beszállt. Emlékezetesre sikerült az a bécsi videója, amikor egy utcán arról vizionált a kamera előtt, hogy Bécs koszos és élhetetlen város, ahol mindenki retteg a migránsoktól. Ezt a videót a bécsiek kikérték maguknak, és Lázár utóbb hiába kért bocsánatot, addigra már közröhej tárgya lett.
Lázár most távozik a kormányból és visszatér egykori sikerei színhelyére, Hódmezővásárhelyre. Országgyűlési képviselő lesz, vagyis, szűkebb pátriájáért fog dolgozni. Ismerve habitusát, valamint elképesztő munkabírását, nagyon csodálkoznánk, ha a jövőben csak a hódmezővásárhelyi ügyek kapcsán találkoznánk a nevével. Már csak azért is, mert nemrégiben tett egy nehezen félreérthető megjegyzést: azt mondta, hogy húsz év múlva még csak 63 éves lesz.
Hogy ezzel mire célzott? Gondoljon mindenki azt, amit akar.
Tegnap este 7 óra körül ismét „történés” volt a Városligetben. A Ligetvédők egy – állításuk szerint – előre bejelentett tüntetést tartottak, amikor a kormány által előszeretettel foglalkoztatott a Valton biztonsági őrei az épülő Néprajzi múzeum építési területe felől indulva a bejáratnál tartózkodó ligetvédőkre támadtak.
A 168 óra videójának tanúsága szerint volt, akit megütöttek, míg másokat a földre tepertek és fojtogattak.
A Ligetvédők nehezményezik, hogy míg a biztonsági emberek akciója előtt és után a rendőrök a helyszínen voltak, az attak idején eltűntek a helyszínről. A Független Hírügynökség tapasztalatai szerint hasonló eset már korábban is előfordult, például tavaly nyáron, amikor Gulyás Márton ujját eltörte egy biztonsági ember. A rendőrök akkor ugyan a helyszínen maradtak, ám nem tartották szükségesnek, hogy közbeavatkozzanak.
A Független Hírügynökségnek sikerült elérnie a Ligetvédők részéről Székely Balázst, aki elmondta, hogy amikor hírét vették, hogy az OPTZ nevű német cég -a Galapagos Zoo Service megbízásából – újabb fák átültetésére készül, demonstrációt jelentettek be a rendőrségen, majd az épülő Néprajzi múzeum egyik bejárata előtt mintegy 10-15 fővel letáboroztak. (A gyülekezési törvény értelmében a másik bejáratot szabadon kellett hagyniuk.) Székely Balázs szerint
a vegetációs időszakban egyébként tilos fát átültetni,
ez a BTK 241/a paragrafusa szerint környezetkárosításnak, vagyis, bűncselekménynek minősül.
Székely Balázs elmondása szerint a bejelentésüket követően a rendőrség nagy erőkkel jelent meg a helyszínen – becslése szerint mintegy 10 járőrkocsival -, ám este 7 óra körül az egyenruhások érdekes módon hirtelen eltűntek a helyszínről. Ő biciklivel elindult körbenézni, és azt tapasztalta, hogy a rendőrök nem szívódtak fel teljesen, a közelben tartózkodtak, csak éppen akkor nem voltak ott, amikor az OPITZ faátültetéshez használt gépei kiszabadultak a ligetvédők blokkolásából.
Miután ez megtörtént, Székely Balázs számításai szerint mintegy 30-40 biztonsági ember kirontott az épülő Néprajzi Múzeumot körülvevő kordonok mögül és szétszórták a bejáratnál ülő tiltakozókat.
Arra a kérdésünkre, hogy a korábbi híradások szerint az akcióban több ligetvédő és biztonsági őr is megsérült, Székely Balázs nem tudott konkrétan válaszolni, mert mint mondta, ő a történtek dokumentálásával, valamint a rendőrökkel való kapcsolattartással volt elfoglalva.
Ezen a videón viszont sok érdekes dolog történik. 1.30 után kezd brutális lenni…
Máté Gábor volt növendékei felteszik maguknak azt a történelmietlen kérdést, mi lett volna, ha nem színészekké válnak? Ha életük fordulópontjain másként döntenek. A fordulópontok, vagyis a Second life, avagy Kétéletem című produkció kiindulópontjai valódiak. Aztán pedig alaposan meglódul a fantáziájuk, szintén egykori Máté növendék, Dömötör András rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.
Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, az első, legendás Máté osztályba jártak, Ötvös András, Schruff Milán a következőbe. Előbbiek nyaranta, két hétre összejönnek egy-egy elnyújtott osztálytalálkozóra, és valamelyikük életét a középpontba állítva, előadást csinálnak. Az illető rengeteget mesél magáról, majd a megadott szituációkra sokat rögtönöznek. A sikerültebb megoldásokat rögzítik. Többségük lefegyverzően őszinte. Kedvezőtlen dolgokat is közszemlére tesz magáról. Vagy éppen a társai látnak úgy a veséjébe, ami őt is meglepheti, no és persze minket is. Nem kevés a meghökkentő, ütős pillanat. Miközben persze csínytevő rakoncátlansággal, diákos hevülettel, egymást megtréfáló kedvvel, nyilvánvalóan halálra röhögik magukat a próbákon.
FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF
A módszer ezúttal teljesen hasonló. Csak míg eddig a tényekből bontották ki valamennyi szituációt, most csupán az a tény, hogy egyikük rock vagy éppen hollywoodi sztár akart lenni, másikuk orvos, cukrász, pilóta, pap, netán alakulhatott volna úgy, hogy first lady. És akkor már feltételezések, no meg groteszkbe hajló, akár gonoszkodó, kajánkodó, nyelvöltögető elképzelések születnek arról, hogyan is nézett volna ez ki. Mondjuk mi lett volna akkor, ha Kovács Patrícia, akinek tényleg volt egy nagyreményű politikus férje, oldalbordaként feszengett volna kimérten protokolláris fogadásokon. Persze, hogy ezt szurkapiszkálódósan játsszák, hiszen ez a létforma mindannyiuktól a legtávolibb. Kovács bemutatja azt, hogyan iparkodik megfelelni, hiszen szerelmes, és mindent próbál megtenni, de közben azért icereg-ficereg, arcáról lerí, hogy ez nem neki való, kényszeredett a mosoly, hamisak szájából az udvariaskodó mondatok.
FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF
Járó túlművészkedi a cukrászkodást. Agyoncsicsázza, felismerhetetlenségig bonyolítja a süteményeket, mindenki kedvenceit pedig dacosan nem készíti. Félreértett művész módjára bukik meg cukrászként. Schruff pedig már egészen fiatalon, úgy tekint a sztárokra, és köztük magára, olyan rózsaszín ködben, idealizált, szimplifikált módon, ahogy azt Móriczka elképzeli. Mészáros jókora kéjjel éli bele magát a tömegek és önmaga által imádott, üvöltő rocksztár alakjába, markáns karikatúrát rajzolva. De ennél is nagyobb sikert arat az önsajnáló színész gúnyrajzával. Ahogy sírós hangon elpanaszkodja, hogy se éjjele, se nappala, akkor kell dolgoznia, amikor más már pihen, nem tud tervezni, mert utolsó pillanatban is ide-oda rángathatják, és mindenkinek kiszolgáltatott, miközben ő nagy energiát feccöl ebbe a munkába, de ezért cserebe csak a vérét szívják, az oltári.
FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF
Ötvös is sokat mókázik, például azzal a vágyálmával, hogy pilóta akart lenni, még papírrepülők is röpködnek a színpad légterében. De az ő esetében két dolog is igen komolyra fordul. Az egyik az, amikor szembe fordulva velünk, elmond egy prédikációt, mintha most ő valóban pap lenne. És hát nem feltétlenül azt mondja, ami feltehetően általában elhangzik a szószékekről. Időnként megáll a levegő, ahogy akkor is, amikor arról beszél, hogy műtétre kellett bevonulnia a sokak által rettegett Kék Golyó utcába, amitől annyira félt, hogy mindig elkerülte. Érzékletessé teszi a halálfélelmét, a családjáért való aggódást. Lúdbőröztető, de azért ekkor is van néhány élc, ekkor sem hagyja el a humora, a túlélés egyik legfőbb eszköze.
FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF
Tipikus szegény színházat látunk, amit elő lehetne adni akár egy osztályteremben is. Díszlet szinte nincs, a ruhák civileknek tűnnek. Benedek Albert Dömötörrel írta a szövegeket, aki abszolút megbízik a színészekben. És teheti, mert átlelkesítik a színpadot. Megmaradt a diákos hevületük és bájuk, amihez nagy szakmai felkészültség társult. Érezhetően még mindig imádnak együtt játszani. Frappírozzák egymást, amitől megsokszorozódik a játékkedvük. Amikor éppen nincs jelenése valakinek, akkor is rendre ott ül a színpad szélén, és figyeli a többieket. Ennyi év után is kíváncsiak egymásra, sőt gyakran még szeretet is kiül az arcokra, amikor a többieket éppen „akcióban” nézik. Az a helyzet, hogy ők öten, miközben érződik a produkcióba fektetett munka, ott fent a deszkákon örömködnek. És ezt az örömet át tudják ragasztani a hálás publikumra.
A választást követő másnap olvastam el a közösségi hálón a bejegyezését. Néhány megrázó sor volt az egész: „Barátnőimet kirúgták a munkahelyükről, mert részt vettek a civil tüntetés szervezésében; édesanyám megjegyzéseket kap miattam a faluban; rokonaim, barátaim nem mernek velem egy fotón szerepelni… Tényleg erre szavaztatok? Ilyen országot szeretnétek?” Ráczné Földi Judit, a DK elnökségi tagja alighanem nem ilyenre vágyik.
Mi másra számított ellenzéki képviselő-jelöltként?
A véremben van, hogy ki kell állnom a véleményem mellett. A barátaim azt szokták mondani, Jeanne d’Arc vagyok. Igazuk van, gyerekkorom óta ő a példaképem.
A közvélemény akkor ismerte meg, amikor a felcsúti kisvasút avatását követő nap néhány társával tiltakozásul lefeküdt a sínekre.
Mindez május 1-én, anyák napján volt, anyukám is csak a híradóból értesült róla. Gondolhatja mennyire
megviselte, amikor ott látott feküdni a sínen a mozdony előtt.
Az egész arról szólt, hogy megmutassam, bátornak kell lenni, és ki kell állni magunkért.
Volt értelme? A kisvasút azóta is üresen pöfög, de ez senkit nem zavar.
Sokunkat zavar. Maga is emlékszik rá, és biztosan sokan mások is. Talán arra is, hogy Orbánék felcsúti portájára kitűztük az uniós zászlót, hadd értse meg a miniszterelnök, mi a „nép” véleménye az Unióhoz való viszonyunkról. Sajnos az elmúlt nyolc évben egyre mélyebbre süllyedtünk, már nem csak Soros és Európa az ellenség, családok, barátságok mentek rá a gyűlölködésre. Most már a félelem is belopódzott az emberek szívébe.
Ez jó ideig ott is marad.
Nagyon remélem, hogy nem. A múlt szombati tüntetés azzal ért véget, hogy vagy százezren fogtuk meg egymás kezét. Tudom, sokaknak ez a templomi szeretet és megbocsátás jele volt, nekem azt jelentette, hogy
nem engedjük el egyetlen olyan ember kezét sem, aki felénk nyújtja, aki segítséget, védelmet kér.
Ha egyre többen leszünk, akkor az embereknek is reményt tudunk adni: ne féljetek! Nem hiszem, hogy bárki szeretne egy olyan országban élni, ahol tartani kell attól, meghallja-e a szomszéd, miről beszélünk a barátainkkal a kertünkben. Ha a hivatalban kerülni kell a véleménynyilvánítást, és a telefonban is meg kell válogatnunk, mit mondunk. A közösségi hálón mit posztolunk az oldalunkon, kivel mutatkozunk egy fotón.
Vasárnap Fehérváron is tartott a „Mi vagyunk a többség” egy tiltakozó gyűlést. Hányan voltak?
Ötszázan.
Elégedett ezzel?
Tökéletesen. Mert már van a városunkban ötszáz ember, aki nem fél a hatalomtól. Mellesleg jellemző a helyi média „pártatlanságára” az a minapi hír, ami ezzel kapcsolatban megjelent Mészáros helyi lapjában.
Egymás mellé rakták a mi, ötszázas tüntetésünk képeit, és a választást megelőző, fideszes, országos kampányzárón készült fotókat.
Oda az ország minden részéből buszokkal hozták az embereket, akik tőlünk kérdezték, merre van az Országalma. De a mostani tudósítás alá csak annyit írtak: Ki is a többség? Szégyellhetnék magukat, hogy ilyen igaztalan támadásnak tették ki azokat, akik a demokrácia, egy jobb Magyarország érdekében ki mertek jönni a rendezvényünkre.
Miért csodálkozik ezen? Ilyen a közhangulat.
Nem igaz! Miért van az, hogy én egyetlen fideszest sem támadtam meg soha személyében, csak azért, mert mást gondol az ország sorsáról.
A Hóman-szobornál kiszúrták a kocsim kerekeit, összekarcolták az oldalát,
hogy lássam, nem szívelnek. A városi közgyűlésben is sértegetések sorát kellett elviselnem.
Tényleg: nem fél?
Soha nem féltem semmitől.
Pedig megszívathatnák. Vállalkozóként ráküldhetnének mindenféle ellenőrt.
Tisztességes vagyok a politikában és tisztességes a vállalkozásomban. Engem ilyennek neveltek. A családban is, a politikai nézeteimmel is már a kezdetek kezdetétől én voltam a kissebség, az ellenzék. Az édesanyám és a nagymamám mindig balra húzott, néhai édesapám volt közöttünk a jobboldali. De ebből soha nem volt otthon vita.
A férjem is, a családom is, mindig támogatott.
Innen a bátorság?
Minden olyan dolog, ami az elmúlt években ellenem irányult, csak még erősebbé tett. A harciasság bennem van, és nem hiszek abban, hogy ma Magyarországon a békésebb közhangulatot el lehet érni más eszközökkel. Nem régen négy napig Londonban voltam. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ott milyen nyugalomban és békében élnek az emberek, nemzetiségükre, bőrszínükre, vallásukra tekintet nélkül. Barátságosak egymással és ÉLNEK – csupa nagybetűvel. Nem úgy, mint mi, akik idegesen lenyomjuk a napi nyolc óránkat, utazunk napi 1-2 órát, amíg hazaérünk, és beülünk a tévé elé. Ennyi az életünk. De én nem ilyen életet szeretnék a magyar embereknek! Azért nem megyek el innen, mint a többi fiatal, mert
hiszek abban, hogy lehetne csinálni idehaza is egy jobb országot.
A mostani tüntetéssorozat egyik eredménye az én szememben az, hogy a vidéki emberek is kezdik megszólítani egymást, kezdenek kételkedni a töméntelen hazugságban. De még sok a teendő. Édesanyám egy kis faluban él, ahol mindenki ismer mindenkit. Április 9. után kapott hideget-meleget, hogy a lánya DK-s, egy „szemkilövető párthoz” tartozik. A családtagjaim is kérték, hogy vegyük le a hálóról a közös fotóinkat, mert bajuk lehet belőle.
Tiltakozás a felcsúti kisvasút ellen
Tényleg: miért pont a DK-t választotta?
Mielőtt pártot választottam, elolvastam mindegyik szervezet programját. Alapvetően liberális vagyok, és náluk találtam meg, amit kerestem. Meglehetősen önjáró vagyok. Vannak időnként olyan „húzásaim”, amiről ők sem tudnak. A kisvasutas tüntetés is partizán akció volt, amikor leszedtek a sínekről, azonnal hívtak: „Úristen, mit műveltél!” Nem akartam nagy hírverést csapni, de véletlenül ott volt a Bors, a Hír Tv és a Mancs, így kapott nyilvánosságot. Miért pont ők? Mert elviselnek olyannak, amilyen vagyok.
Hogyan tovább?
Szerintem keményen kell harcolni, de végre nem vagyunk egyedül, megmozdultak a civilek is. Nem csak Budapesten, Székesfehérváron is. Elnökségi tagként most már országosan is szervezhetem a „bátorság kampányokat”.
Nagyon szerettem volna bekerülni a parlamentbe,
mert azt gondolom, ott is szükség lett volna erre a Jeanne D’Arc-i elszántságra. De a lista 16. helye ehhez nem volt elég. Valószínűleg kezdőnek tartanak még a pártban.
A választók meglehetősen csalódottak az eredményükben.
De nem azokban az értékekben, amelyeket például a DK is képvisel. Lehet, hogy ha majd új arcokat is megismer a nyilvánosság, akkor a politikusokról alkotott rossz véleményen is fordítani lehet. A következő években
olyan politikusokra lesz szükség, akik szót értenek a falvakban Mari nénivel, Pista bácsival is.
Ezzel nem lesz túl népszerű a pártjában…
Nem zavar. Ez a véleményem.
Ráczné Földi Judit Forrás: Facebook
És lát ilyen fiatalokat, új arcokat maga körül?
Biztosan vannak, de még nagyon keveset ismerek közülük. A DK-ban biztosan tudok nyolc-tíz olyan lelkes fiatalt, akiknek ez az első pártja, akiknek a képét akár a választási plakátjainkra is ki lehetett volna tenni, és a fotóik alá odaírni:
itt vagyunk, lelkesek vagyunk, és előttünk az élet.
Meggyőződésből akarunk segíteni.
Nagyon kemény vélemény.
Vállalom. Így gondolom. Öt éve arra tettem fel az életem, hogy az embereknek segítsek. Nagyon kemény kampány áll a DK politikusai mögött. Lejártuk a lábunkat, annyi helyen próbáltuk meggyőzni az embereket, de mégis – valamiért – megbüntettek minket. Az mégsem járja, hogy egy húszéves fiú, aki 2006-ban nyolc éves volt, azzal vádoljon, hogy szemkilövető vagyok. Generációk nőttek fel a hazugságon! Meg a többin, a migránsozáson, a sorosozáson, pedig ha nem erre pazarolják a pénzünket és az energiát, akkor nem kapok ma olyan üzenetet a kórházból, hogy segítsek, a csecsemőosztályon nincs mérleg.
Nem sokat lehet tudni magáról, a cukrász Rácznéról…
Közgazdasági szakközépiskolában könyvelő-statisztikusként végeztem. Szerettem volna továbbtanulni, de vannak kisebb testvéreim, és a szüleimnek nem volt erre pénze. 18 évesen bejöttem Fehérvárra, elmentem fagyislánynak abba a cukrászdába, ami ma az enyém. Két napot, reggeltől estig ott dolgoztam, másik kettőt egy szoláriumban. Négy hónapig bírtam, aztán kivettem egy kis szobát, mert nem bírtam a napi utazgatást. 2001-ben az albérletért 10 ezer forintot fizettem az 50 ezer forintos fizetésemből. Fagyis lányból előléptettek felszolgálónak, az első az volt, hogy megbotlottam és egy tálcát beleborítottam egy vendég ölébe. Azt mondta, biztosan én vagyok a Hamupipőke, mert a cipőm is leesett. Aztán pultos, műszakvezető, majd üzletvezető lettem. 26 évesen elmentem egyetemre, közgazdász diplomát szereztem.
Szép karrier, de mitől az a híres „földijucis” szociális érzékenység?
Attól, hogy onnan jövök, ahonnan… Középiskolásként nagyon szégyelltem, hogy szegények vagyunk. Most már azt szégyellem, hogy akkor próbáltam elleplezni, hogy a szüleim földdel, meg állatokkal foglalkoznak. A nagymamától
mindig azt hallottam: ha ki akarok ebből kerülni, akkor nincs más esélyem, csak ha tanulok.
Ezt ma is nagyon sok fiatalnak el kellene mondani…
Ma még rosszabb a helyzet. Az olyan nehéz sorsú, de kitűnő tanuló gyerekek, mint amilyen én is voltam, most nem kapják meg azt a lehetőséget, hogy az általános iskola után tovább léphessenek. A felsőoktatási intézmények mára olyan drágák lettek, amit a szüleik amúgy sem tudnának kifizetni. Az állam és a kormány kutya kötelessége volna megteremteni nekik a felemelkedés lehetőségét. Ezért szorgalmazzuk, hogy
az első diploma legyen ingyenes, és legyenek kifizethető áru kollégiumok is.
Mi vár rájuk? Az elkallódás, mert normális szakképzés sem létezik. Én is küzdök vele, alig találok felszolgálót, pultost a cukrászdába, és a helyzet évről évre rosszabb.
Munkatársaival a cukrászdában Forrás: Facebook
Mit szóltak a munkatársai a képviselői ambícióihoz?
Inkább azért aggódtak, kell-e nekem ez a sok csattanás. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy ezt a három hónapot végigcsinálták úgy, hogy napokig nem láttak. Nem lett volna kötelességük. Megvonhatták volna a vállukat, nincs kóla, mert én nem rendeltem meg… Nyolc munkatársunk van, de még kellene kettő nyárra a fagyi gép mellé, ahol én is kezdtem. De ha nem találok, május 1-én, augusztus 20-án, hétvégeken, be szoktam állni fagylaltot árulni. De nem szeretik a lányok, tavaly, augusztus 20-án például rám szólt a műszakvezető, hogy menjek hátra mosogatni, mert áll a sor, túl sokat beszélgetek a vevőkkel.
És?
Berakott a hátsó, fekete mosogatóba. Ha azt mondta, hogy ott kell segíteni, szót fogadtam. Zárásig suvickoltam a koszos edényeket.
A közmunkarendszer folyamatosan fenntartja az ország gazdaságának lemaradását. Megalázó és kiszolgáltatott helyzetben tartja a közmunkásokat, akik még a létminimum összegét sem képesek megkeresni. És mégis a közmunkarendszernek köszönheti kétharmados győzelmét a Fidesz. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Kis Ambrus, a Policy Agenda ügyvezetője szerint ez mindössze néhány százmilliárd forintba került.
Amikor elkezdték a kutatást, amely végül is azt mutatja, hogy a közmunkások a Fidesz szavazói, vizsgálták azt is, hogy a közmunkáról milyen negatív kép alakult ki a társadalomban?
A helyzet csalóka. Jóllehet sok ellenzéki kritikát kapott, de politikai értelemben a közmunka bevezetésével a Fidesz már a 2014-es választáson, illetve az azt követő 2016-os menekültkvótáról szóló népszavazáskor is nagyot nyert. A kormánypárt ugyanis kimutathatóan jobban szerepelt azokon a településeken, ahol létezik közmunka. De ez igazolódott be az idei országgyűlési választásokon is, mert
ott szerepelt az eddigieknél is eredményesebben a Fidesz, ahol fenntartják a közmunkát.
Ez a tény még nem lepett volna meg bennünket, viszont a kormánypárt győzelmének mértéke már igen. Ha megnézi a választási térképet, akkor egyértelműen látszik, hogy a kistelepüléseken taroltak a kormánypártok, s legfeljebb a Jobbik van még jelen. A baloldali pártok teljesen visszaszorultak, pedig a kistelepüléseken eddig a hagyományos szociáldemokrata pártok bizonyultak erősnek.
Teljesen hatástalan maradt az ellenzék szövege, miszerint a közmunka konzerváltja a lemaradását, sokszor csak a segély helyett adnak egy minimális összeget, és aki bekerül a rendszerbe, képtelen lesz a piacon munkát találni?
Mindezt nem csak az ellenzék, de a munkaügyi kutatók is mondják, mert a közmunka valóban korszerűtlen foglalkoztatási forma, ami a segély helyett lépett be, ráadásul a minimálbérnél is szerényebb összeget kapnak az érintettek. De ha a falun élő munkanélküliek számára az ellenzék nem képes a közmunkánál vonzóbb lehetőséget kínálni, akkor még a jelenlegi rossz közmunkarendszer is jobbnak bizonyul, mint a bizonytalan, nem létező rendszer.
Vagyis azt lehet mondani, hogy az érintetteknek, tehát a közmunkásoknak eleve jobb a véleményük az elavult foglalkoztatási formáról, mint a társadalomnak?
Van róla véleményük, mert van róla tapasztalatuk. De nehéz lenne megfogalmazni, hogy az ellenzéki pártok valójában mit ígértek a közmunka helyett. Néhányan mondogatták, hogy emelni kéne a béreket, amit a falun élők vagy elhittek, vagy nem. Az ellenzék másik ajánlata az volt, hogy a legrászorultabbak dolgozzanak „szociális szövetkezetekben”. Miközben ezt a szót a hazai közbeszéd sem használja, tehát a gyakorlati tartalmáról is keveseknek van fogalmuk. Így aztán nem is csoda, ha a falun élő képzetlen, munkanélküli tömegek nem villanyozódnak fel, s nem csapnak azonnal a homlokukra, hogy „aha” tudom, miről beszélnek. A közmunkás létet egyáltalán nem szeretik, kiszolgáltatottnak érzik magukat, de legalább már tudják, mit várhatnak ettől.
Úgy tűnik tehát, hogy az ellenzék semmit sem tanult az elmúlt négy év kudarcából, ámbár az is igaz, hogy a helyi fideszes vezetőktől függ a közmunkások léte, akik emiatt már félelmükben is a kormányra szavaznak. Erről mi a véleménye?
Kétségtelen, lehettek erőszakos megoldások, hisz a „láncszavazások”, vagy más erőszakos megoldások valóban előfordulhattak. De nem csak emiatt nyert a Fidesz, ezért
nem is menteném fel az ellenzéket a felelősség alól.
Ugyanis ebből az következne, hogy amíg a Fidesz kormányon van, addig a hatalmát később is biztosítani tudja.
Pedig erről nincs szó. Érdemes ránézni a térképre, a kistelepüléseken leginkább független polgármesterek vannak hivatalban. Ezek a szereplők tehát nem a Fidesz pártlistájáról kerültek hatalomba, viszont a párt elvégezte azt a politikai munkát, amelynek révén kiépítette csatornáit ezekhez a kistelepülésekhez, illetve annak vezetőiéhez. A Fidesz vezérkara tehát legalább tudja, hogy néz ki egy kistelepülés polgármestere, s mi az ő problémája. Nyilván a legnagyobb gond az aktív korúak számára mindenhol a megélhetés, amire azonnali válasz volt a közmunka. Ennek ostorát a kormány átadta a falu polgármesterének, vagyis megkapta a „kvótát”, amibe bele kell férnie.
Ez hatalmas felelősség, de egyben lehetőség is, hiszen ki kell sakkozni, hogy ki kap munkát, és ki nem. A meglévő pénzből az önkormányzat hány család megélhetéséről tud gondoskodni, esetleg részmunkaidőben. A polgármester kezébe tehát komoly hatalmat adott a Fidesz, véleményvezérré vált, hisz minél kisebb egy telepelülés, annál inkább meghatározó a falu első emberének befolyása. Persze ez függőséget is jelent, emiatt aztán elfogadják a véleményét. Választás előtt nagyon fontos, hogy az ilyen véleményvezér szerint a kormány jól végzi-e a dolgát, vagy sem. Tudni kell, hogy a Fidesz 2017 januárjától a kistelepüléseken felemelte a korábban takarékosság miatt csökkentett polgármesteri fizetéseket.
Gondolom, emiatt aztán a polgármester jobb hangulatban dicsérte a kormányt.
Persze! Amikor a polgármesterek fizetésének emeléséről döntött, akkor a Fidesznek már nem volt meg a kétharmada, holott erre szükség lett volna. Ezért aztán az ellenzék segítségét kérték – nem gyakran fordult elő – de rájöttek a korábbi hibára. Emiatt vesztette el a Fidesz a tapolcai, és a veszprémi időközi választást, hisz mindkettőben sok volt a falusi körzet, s ezzel veszett a kétharmad is. Ez a pofon kijózanító volt, s egyértelművé tette:
ha a kistelepülések polgármesterei nem aktivizálják a választókat, akkor mindez a Fidesz politikai támogatottságában is meg fog jelenni.
Így aztán a felemelt fizetés, illetve a migránsozás megtette a hatását, a polgármesterek vezetni tudták a választók kezét a szavazólapon. Ez egy nagyon fontos összefüggés. Még ott is nyerni tudtak, ahol évek óta nincs háziorvos, és a helyben élőknek ezáltal rosszak az életesélyei. Ezt egészségügyi kutatások is kimutatják: Magyarországon 213 betöltetlen praxis van az 5 ezer fő alatti településeken, s még itt is 57 százalékot kapott a Fidesz pártlistája. Ez pedig a polgármesternek, a papnak és a tanítónak, illetve a migrációs kampánynak köszönhető.
Meg a helyi lapok, a közmédiumok elfogultságának, hisz a kistelepülésen élők kizárólag azokat a híreket fogyasztják, amivel a kormány eteti őket.
Ez valóban sokat számít, de nem mindent. A vidékiek is tudnak az internetről tájékozódni. Az viszont világos, hogy hiába képes a fővárosban többséget teremtő politikára az ellenzék, ugyanaz a program a falvakban semmit nem ér, mert ott más a „probléma-lista”. Ez nem azt jelenti, hogy a községekben butábbak az emberek, hanem hogy ott más a probléma-térkép.
Ha az ellenzék továbbra is csak a nagyvárosoknak beszél, akkor a falvakban ismét elbukik.
Erre egyébként már négy éve is felhívtuk a figyelmet, de az ellenzék nem tanult belőle.
Ha a közmunkások továbbra is a Fidesz kliensei maradnak, akkor a kormány bebetonozta magát. Képes az ellenzék erre rálicitálni?
Azért képes, mert a kormány időközben a nagyvárosokban leépíti a közmunka rendszerét. Korábban ugyanis óriási gömböcként felfújták az egész rendszert, igyekezve ebbe egyre nagyobb társadalmi csoportokat integrálni. Ám ezzel a nyílt munkaerőpiacon hiányt idézett elő. Még a hagyományosan Fidesz-barát agrárkamara is kritikusan jelezte, hogy a szezonális munkaerőpiacról elszívja a munkaerőt a közmunka. Ezután kezdték leépíteni a közmunkások számát. Az egyelőre nem világos, hogy a párt a kistelepüléseken is rászánja-e magát erre a döntésre, vagy ott a politikai logika érvényesül.
Mindez több száz milliárdba kerül…
Az elmúlt években egy „túlárazott” budapesti olimpia ára ment el közmunkára, tehát jócskán többszáz milliárdot költöttek rá.
Erre valóban nem könnyű rálicitálni, de a vidéki támogatás nélkül az ellenzék soha nem kerülhet hatalomra. Hacsak nem erre készül…
Ez nem csak akarat kérdése, mert a Fidesznek van felülről kialakított hálózati rendszere, említettem a polgármestereket. A Jobbiknak pedig van egy alulról létrehozott struktúrája, amelyben kiválóan működnek a hagyományőrző körök. Ha a kistelepülések parlamentje ebből a két pártból állna, a baloldal teljesen visszaszorulna; sem az MSZP, sem a DK, sem az LMP nem jutna be egy ilyen országházba. Hagyták szétporladni, vagy meg sem teremtették a vidéki bázisaikat. De említhetném a magyar pártrendszer üdvöskéjének számító Momentumot is, amely azt hirdeti magáról, hogy elvégezte a hálózatépítés nehéz munkáját. Ehhez képest a párt 36 választóköri delegáltat tudott kiállítani, az önmagát progresszív színekben feltüntető LMP 423, az ellenzék legerősebb szerepére törő DK 2168, az MSZP 5600 delegáltjával szemben. Ezzel szemben a Fidesznek 15 400 ezer delegáltja volt. Ezek ma a politikai erőviszonyok Magyarországon.
Miközben tavaly a nemzetközi sajtó a küszöbön álló újabb koreai háborúról cikkezett, most azzal van tele, hogy a két ország egy „történelmi megállapodás” küszöbén áll. Ugyanis az április 27-én megrendezésre kerülő elnöki találkozó legjelentősebb eredménye egy békeszerződés aláírás lehet, habár ennek megvannak a maga buktatói.
A dél-koreai Phjongcshangban tartott XXIII. téli olimpiai játékok óta látványosan enyhült a feszültség Kelet-Ázsiában: egy évvel korábban még úgy tűnt, hogy Donald Trump bármelyik percben elindíthatja az Észak-Korea elleni támadást, ami végső soron Kínával való közvetlen konfrontációval és egy atomháború kitörésével fenyegetett. Ezzel szemben a februári nyitóünnepségen Kim Dzsongun (Kim Yo-jong) észak-koreai diktátor húga és egyben különleges megbízottja Kim Jodzsong (Kim Yo-jong) személyesen vett részt. Találkozott Mun Dzseinnel (Moon Jae-in), átadta neki bátyja meghívóját, amelyre a dél-koreai elnök igennel válaszolt.
A február 9-i nyitóünnepség egyik legérdekesebb eseménye volt, amikor Mike Pence amerikai alelnök látványosan ignorálta Kim Jodzsongot. A kép forrása: MTI/EPA/Yonhap.
Ettől kezdve gyakorlatilag nem volt megállás, egymást követték a látványos gesztusok. Április elején bejárta a világsajtót, hogy dél-koreai popsztárok léptek fel a phenjani Nagyszínházban. Az előadásukat Kim Dzsongun szintén megtekintette, s utána többször hangot adott a tetszésének. Ezen a héten a dél-koreai vezetés leállította a propaganda híradásokat sugárzó hangszóróit az észak-koreai határon, illetve a két koreai elnök közötti közvetlen telefonvonal, az ún. „forró drót” (újbóli) létrehozásáról döntöttek.
felfüggeszti a 2006 óta tartó nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, valamint bezárja az ország nukleáris kísérleti telepeit.
Sőt, egyenesen garanciát vállalt arra vonatkozóan, hogy nem fog alkalmazni atomfegyvert, csak akkor, ha ellene ilyet vetnek be. Ugyanúgy biztosított arról, hogy senkinek sem adja tovább az atomfegyverek előállításához szükséges műszaki és tudományos ismereteket, illetve eszközöket.
Észak-Korea visszatérése a nukleáris leszereléshez már önmagában komoly eredmény, de a péntekre szervezett csúcstalálkozó egy még nagyobb horderejű áttöréssel kecsegtet. Ugyanis felmerült annak lehetősége, hogy Phenjan és Szöul véget vet egy 65 éven át tartó állapotnak:
vagyis de jure vége lenne az Észak-Korea és Dél-Korea közötti háborúnak.
Egy koreai híradást néznek az emberek a szöuli főpályaudvar egyik kijelzőjén 2018. április 21-én. Kim Dzsongun ezen a napon bejelentette, hogy Phenjan felfüggeszti nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, továbbá bezárja nukleáris kísérleti telepét. A kép forrása: MTI/EPA/Dzson Hon Kjun.
Kétségtelen, hogy ez történelmi jelentőségű esemény lenne, amely azonkívül, hogy lezárna egy évtizedek óta fennálló vitát, alapvetően hozzájárulna a kelet-ázsiai térség stabilizálódásához.
A 2017-ben megválasztott baloldali Mun Dzsein dél-koreai elnök mindent erre tett fel: kezdettől fogva elkötelezett híve az északi szomszéddal való viszony rendezésének. Több tucatszor kritizálta Trumpnak az Észak-Koreával alkalmazott agresszív politikáját, egyesülést és a megbékélést támogató miniszterek ültetett a tárcák élére, számtalan kölcsönös gazdasági és kulturális programot hirdetett. Ráadásul az Észak-Koreával „megértőbb” kormányzati propaganda azt is elérte, hogy a dél-koreai fiatalok a saját országuk biztonságára nézve nagyobb veszélynek lássák az Egyesült Államokat, mint Kínát, Japánt vagy Észak-Koreát.
Csakhogy minden előzetes remény ellenére korántsem egyszerű békét kötni, ebben az elemzésben a négy legjelentősebb akadály kerül terítékre.
A békekötés joga
Az első problémát mindjárt az jelenti, hogy nemzetközi jogi szempontból egyáltalán van-e joga Phenjannak és Szöulnak békét kötni egymással. Ugyanis hivatalosan még fegyverszünetet sem kötöttek: a koreai háborút lezáró 1953. július 27-i panmindzsoni fegyverszünetet lényegében két nagyhatalom – az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság – írta alá, mégpedig az ENSZ, a dél-koreai kormány és az észak-koreai kommunista vezetés nevében. Sőt, az akkori dél-koreai elnök, Li Szin Man (Syngman Rhee) kezdetben még a tűzszünetről sem akart hallani, mivel mindenképp ő akarta egyesíteni az Koreai-félszigetet. Idővel az amerikai pénzügyi és katonai támogatás meggyőzte őt a harcok befejezéséről, de a fegyverszünetről szóló egyezményt a dél-koreaiak a mai napig nem írták alá.
A Panmindzsonban lévő határátkelő és legfontosabb „érintkezési pont”. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Ezért sem véletlen, hogy a pénteki csúcstalálkozó megszervezése rendkívül körülményes és mindkét fél különösen ügyel a hivatalos keretek betartására. A találkozó helyszínének a tűzszüneti egyezmény által a 38. északi szélességi foknál meghúzott határvonalat jelölték meg, amely a mai napig a világ egyik legismertebb és legveszélyesebb demilitarizált övezete (DMZ). Ezen a „senki földjén” fogják tartani az április 27-i Dzsein-Dzsongun-találkozót, mégpedig úgy, hogy
a vonal fölé emelnek egy asztalt, s mindenkét elnök lényegében a saját országa területén írna alá a szerződést.
Szúrós szemmel
Tavaly nyáron még úgy tűnt, hogy Donald Trump, ha kell a szövetségesei nélkül indít katonai hadjáratot Észak-Korea ellen, ami miatt az ENSZ elmarasztalta Washingtont, mert egy nukleáris háborút kockáztatott. Ez (szerencsére) nem történt meg, de függetlenül az amerikai külügyminiszter személyétől, Észak-Korea még mindig központi szerepet tölt be Washington kelet-ázsiai politikában, s a katonai opció semkerült le a Pentagon asztaláról. Egy koreai békeszerződéshez pedig mindenképp szükséges rendezni Phenjan és Washington közötti viszonyt, főleg mivel még csak el sem ismerik egymást.
Már a téli olimpia alatt – a dél-koreaiak közvetítésével – megindultak az óvatos egyeztetések az amerikai és az észak-koreai diplomácia között, amelynek megvoltak az eredményei. Az észak-koreai diktátor jelezte, hogy legszívesebben a Fehér Házban találkozna az amerikai elnökkel, ahol megegyeznének a kapcsolatok normalizálásáról, a feszültség csökkenéséről, illetve a szankciók enyhítéséről. Donald Trump elfogadta Kim Dzsongun meghívását (bár azt még egyelőre nem tudni, hogy erre esetleg Svédországban vagy valóban az Egyesült Államokban kerülne sor). Amikor az amerikai elnök a múlt héten Japánban járt, akkor lényegében „áldását adta” a békére.
A legfontosabb bázisok és létesítmények a Koreai-félszigeten. A kép forrása: BBC.
Viszont egyelőre még nem tudni, hogy mi lenne a koreai béke és az amerikai-észak-koreai kapcsolatok rendezésének az ára. Ugyanis Kim Dzsongun már 2016 óta követeli az amerikai csapatok kivonulását Dél-Koreából, és nem alaptalan feltételezés, hogy ehhez köti a leendő békemegállapodást is. Ha így történne, akkor több mint 28 ezer főt számláló amerikai kontingensnek a lehető leggyorsabban kellene elhagynia az országot és bezárnia a katonai bázisait. Még, ha ezt Trump elfogadná, az esetleges kivonulást megtorpedózhatja a Szenátus, vagy akár az elnök közvetlen környezete. A nemrég kinevezett John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó vagy a külügyminiszteri pozíció küszöbén álló Mike Pompeo még mindig nem mondtak le Észak-Korea megtámadásáról, valamint a republikánusok és a neokonzervatívok szintén a kommunista rendszer összeomlásában reménykednek, nem pedig a kiegyezésben.
Az utolsó „barát”
Miközben Dél-Korea szempontjából az Egyesült Államok hozzáállása az elsődleges, addig Észak-Koreának Kína reakciói a mértékadóak. Évtizedeken át Peking számított Phenjan egyetlen komoly külföldi támogatójának. Észak-Korea a kereskedelemének 90 százalékát Kínával folytatta, tőle vásárolta az energiahordozókat, élelmiszereket és gyógyszereket, miközben az ENSZ-ben megvétózta az ország elleni szankciókat.
Csakhogy miután 2011 decemberében Kim Dzsongun hatalomra került, Kína fokozatosan elvesztette az irányítást Észak-Korea felett. Az észak-koreai diktátor teljesen kiszámíthatatlanná vált, és sorban végezte ki a Kínához-közel álló politikusokat, tábornokokat, illetve még a saját rokonainak sem kegyelmezett. A kínai vezetés hiába gyakorolt nyomást Észak-Koreára, például leállította bizonyos áruk – főleg a luxustermékek és a elektrotechnikai eszközök – bevitelét, vagy zárta le ideiglenes a határátkelőket, nem tudta megakadályozni az észak-koreai műholdfellövéseket, a rakétateszteket vagy a kísérleti földalatti atomrobbantásokat. Sőt, már azt rebesgették, hogy Kína Kim Dzsongun mostohafivérét, Namot (Kim Jong-nam) akarta felhasználni egy puccs megszervezésére, ezért gyilkolták meg őt idegméreggel a malajziai nemzetközi repülőtéren.
Egyre nehezedett a nemzetközi nyomás Kínára, hogy „regulázza meg végre” a patronáltját. Kim Dzsongun kiszámíthatatlansága és lépései nem kevés vitát szültek a Kínai Kommunista Párton belül is. Végül a tavaly októberben tartott XIX. KKP-kongresszuson megállapodtak abban, hogy mivel Kína egy felelős szuperhatalommá szeretne válni, ezért térség stabilitása érdekében meg kell oldaniuk a „koreai kérdést”. Akkor is, ha ez a gyakorlatban az Egyesült Államokkal való bizonyos fokú együttműködést jelenti. Trump a 2017-es novemberi kelet-ázsiai útja során szintén felvetette a kooperáció ötletét. Miután távozott a kínai fővárosból, a kínaiak egy különleges elnöki megbízottat menesztettek Észak-Koreába. Végül együttes diplomáciai-gazdasági nyomással sikerült „észhez téríteni” az észak-koreai diktátort. Ennek legfőbb jele az volt, amikor Kim Dzsongun március végén három napig tartó nem hivatalos látogatáson vett részt Pekingben, s megbeszéléseket folytatott Hszi Csin-ping (Xi Jingping) kínai államfővel.
A KCNA észak-koreai hírügynökség által 2018. március 28-án közreadott dátummegjelölés nélküli képen Kim Dzsongun észak-koreai vezetőt és feleségét, Zsi Szol Dzút (b) fogadja Hszi Csin-ping kínai államfõ (j2) és felesége, Peng Li-jüan Pekingben. A kép forrása: MTI/EPA/KCNA.
Ugyanakkor az továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy Peking miképp reagálna egy koreai békeszerződésre. Ezzel ugyanis felborulna a kínai vezetés által évtizedek óta preferált status quo, és így a két Korea egy lépéssel közelebb kerülne az egyesüléshez (mégha magára az unifikációra évtizedeket kellene várni). Valószínűleg az amerikai katonai jelenlét csökkentése (ha a teljes kivonulás nem is), Kim Dzsongun „maradék nukleáris ambíciójának” visszafogása, és a dél-koreai kormánnyal való viszony szorosabbá tétele lennének a kínai vezetés feltételei. Viszont a helyzetet rendkívül bonyolítja, hogy a koreai béke megkötése miatt Pekingek sűrűn és részletesen kellene egyeztetnie Washingtonnal. Csakhogy ezeket a tárgyalásokat beárnyékolhatja az idén januárban kitört amerikai-kínai kereskedelmi háború, amelynek egyelőre messze a vége.
A mosolyok mögött
A Koreai-félsziget történelmét vizsgálva látható, hogy a felek 1953 óta nem egyszer próbálkoztak egy békeszerződést a tető alá hozásával. 1972-ben egy közös kommünikét adtak ki, amellyel szerintük „megteremtették a béketárgyalásokhoz szükséges pozitív légkört”, de a határmenti konfliktusok miatt hamar elhalt a kezdeményezés. A két ország diplomáciája 1992-ben megállapodott arról, hogy a „fegyverszünetet egy szolid államközi békévé” alakítják át, de a tárgyalások az észak-koreai rakétatesztek miatt félbeszakadtak.
A kettészakítás óta 2000-ben tartott először csúcstalálkozót a két ország elnöke, de itt sem tudtak átütő sikert elérni. Maga Kim Dzsongun még 2013-ban arról beszélt, hogy békülne a déli szomszédjával. Viszont pár héttel később önkényesen felmondta a fegyverszünetet, bezáratta a közösen működtetett Keszong ipari parkot, valamint megszüntette a Phenjan és Szöul közötti forró drótot. Azóta pedig az észak-koreai vezetés hol Dél-Koreát, hol Japánt, sőt, nem egyszer az Egyesült Államokat fenyegette meg. Mindezekből a történelmi előzményekből kifolyólag aa térségbeli országok (Japán) és a dél-koreai lakosság felől érezhető némi szkepticizmus Kim Dzsongun szándékait illetően. Szerintük ugyanis könnyen arról lehet szó, hogy Phenjan csak időt akar nyerni, pénzt szeretne kicsikarni a déli szomszédjától, vagy a nemzetközi szankciók enyhítését akarja elérni.
B-2 Spirit lopakodó bombázó Dél-Korea felett egy 2013-as hadgyakorlat során. A kép forrása: Youtube.
Egyik kezével ad, a másikkal…
A koreai békét illetően egyelőre minden ütőkártya Kim Dzsongun kezében van. Ebbe, ha fogcsikorgatva is, de a nagyhatalmak kénytelenek beletörődni és türelemmel kell várniuk az észak-koreai diktátor következő lépésére.
Már csak pár nap és választ kapunk az elmúlt hetek legnagyobb nemzetközi talányára. Vajon ez az egész megbékélés nem más, mint Kim Dzsongun újabb, egyáltalán nem komolyan vehető „szeszélyének” megnyilvánulása? Vagy pont ellenkezőleg: kiderül, hogy a korábbi vélekedésekkel ellentétben mégis több racionalitás és jobb manőverezési képesség szorult az észak-koreai diktátorba?
„Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más – ezt nyilatkozta a többi között Tamás Gáspár Miklós filozófus a Független Hírügynökségnek. Szó volt még orbánista és antiorbánista magyarokról, nemzetpolitikáról, baloldalról…
A választási kampányban a végsőkig kiéleződött az anyaországi és a határon túli magyarok közötti feszültség. Viszont az eredmény nem igazolta ezt a nagy „felhajtást”. Megérte?
Nem hiszem, hogy a választók között éleződött volna ki a feszültség: egyszerűen a határon túli magyar nemzeti kisebbségek – akár bizonyos nyugat-magyarországi területek – a mai kormánytábor és a negyedik Orbán-kormány tartós, szilárd hívei. Az ellenzék és az orbánista jobboldal között pedig rendkívül éles az ellentét. Erdélyben az Orbánnal nem rokonszenvezők (akik nem szavaznak, mert a legtöbben közülük soha nem vették föl a magyar, a „kettős” állampolgárságot) és Orbán hívei között épp akkora a kölcsönös utálat, mint Budapesten vagy Pécsett. Ez nem kisebbségiek és magyarországiak ellentéte, hanem az orbánista és az antiorbánista magyarok közötti általános, elkeseredett konfliktus. Magyarországon és egyebütt.
Mindezek után a magyarországi baloldalnak nem kellene újragondolnia a nemzetpolitikáját, vagy már mindegy, mert hosszú távra mérgeződött meg a magyar-magyar viszony?
A magyarországi baloldal nem Gyurcsányból áll, sőt: Gyurcsány egyáltalán nem baloldali, hanem a jobboldal „neoliberális” vagy „neokonzervatív” változatát képviseli, különösen gazdaságpolitikai fölfogásában. Jellemző a magyar politikai műveletlenségre, hogy őt – ismert ultrakapitalista kormányzása ellenére – „balos”-nak nevezik. Ez hajmeresztő. A kisebbségi magyarok elleni akcióit én többször is elítéltem – hadd utaljak ezekre az írásaimra: ― , minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy én inkább reprezentálom a magyar baloldalt, mint Gyurcsány Ferenc; ezeket az írásokat sokan vitatták az olvasók közül, de a külhoni magyarok választójogtól való megfosztását a Fidesz és a Jobbik választói is támogatják, ami sajnálatos. A baloldali vezetők (Gyurcsány kivételével, ha őt ugyan mégis odasorolnánk) egyetértettek velem, bár választóik nem: itt a magyarországi állampolgárok és a mindenoldali politikai vezető csoportok között áll fönn ellentét, nem a bal- és jobboldali tömegek között, amelyek (majdnem valamennyien!) az összes külföldiek mindenfajta jogaival szemben (tehát a külhoni magyarokéival szemben is) bizalmatlanok. A hivatalos magyar baloldal (MSZP, Párbeszéd, LMP, Együtt) nagyjából egyetért Orbánnal „nemzetpolitikai” tekintetben, ahogyan egyetért avval is, hogy a menekülteket („migránsokat”) nem szabad beereszteni Magyarországra. (Jellemző, hogy a félreinformált közönség ezt nem is tudja. Mint ahogy az erdélyi magyarokat is csak most tájékoztatják róla értelmesen, hogy még Soros György se azt mondja, amit neki tulajdonítanak tévesen, lásd Fayk Emese ritka világos cikkét. Én magam is erdélyi magyar vagyok, természetesnek tartom, hogy a mindenkori magyarországi parlamenti többségnek támogatnia kell a külhoni magyar nemzeti kisebbségeket politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, diplomáciailag. És küzdenie kell az összes kisebbségek jogaiért mindenütt, különös tekintettel a magyarországi és Duna-medencei cigányságra.
A baloldal mintha történelmi vereség előtt (után) állna Magyarországon, hiszen alig kétszámjegyű a támogatottsága?
A baloldal (a balközép) az egész világon – olyan apró kivételekkel, mint Portugália – mindenütt pokoli rosszul áll. A szélsőjobboldal befolyása nő egész Európában, valamilyen formában mindenütt kormányon is van már (főleg úgy, hogy a konzervatívok is szélsőjobbra hajlanak, és szövetkeznek a „hivatalos” posztfasisztákkal), s ahol meg nem, mint Franciaországban, ott a hagyományos, „bonapartista” típusú antidemokratizmus uralkodik az egészen kivételesen kártékony Emmanuel Macron elnöksége alatt. Magyarországon még nem tartunk ott, mint Lengyelországban, ahol formailag sincs baloldal a parlamentben egyáltalán. De miféle baloldal Ivica Dačić, Robert Fico vagy Liviu Dragnea „szociáldemokrata” vagy „szocialista” pártja? Ezek csak címkék, az említett pártok meg konzervatív, nacionalista, szexista (antifeminista), tipikusan jobboldali pártok, akárcsak Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM). A név: az semmi. A gyakorlati, konkrét politika számít. A baloldal kisebb, főleg fiatal értelmiségi csoportok és a sztrájkoló munkások között található. A parlamenti baloldal (középbal) jelentéktelen, nem jelentene alternatívát akkor se, ha több mandátuma lenne. Vannak árnyalatnyi különbségek és ritka kivételek, de velük nem fárasztom az olvasót.
A választások után már kétszer is tömegtüntetés volt Budapesten. Úgy tűnik azonban, hogy pontosan nem lehet tudni merre terelődik az elégedetlenség. Lehet ebből valamilyen új ellenzékiség?
Ez az elégedetlenség nem politikai jellegű. A tüntetők (szerintem joggal) utálják az Orbán-rezsim zsarnoki jellegét, médiauralmát, mindenre kiterjedő abszolút hatalmát, a balkáni országokénál is rettentőbb korrupcióját, sok vezetőjének pimasz fönnhéjázását és dilettantizmusát – mindez erkölcsileg helyes, de ez nem politikai gondolat, hanem (ismétlem: indokolt) fölháborodás. A tüntetéseken európai és árpádsávos lobogók lengenek, balos meleg hippik és náci meg irredenta szimbólumokkal tetőtől talpig tetovált újfasiszták együtt tiltakoznak Orbán ellen. Ezt a megmaradt, csonkolt ellenzéki sajtó mulatságosnak, olykor egyenesen meghatónak találja. Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más. Egyébként nagy semmi.
Üzleti ügyeire akar koncentrálni a jövőben Mészáros Lőrinc, ezért lemond a felcsúti polgármesterségről. A hír bombaként robbant; aligha van még egy polgármester az országban – beleértve a főpolgármestert is -, akinek lemondása ilyen hangsúlyt kapna a médiában. Pedig, ha belegondolunk, hogy egy egyszerű gázszerelőről van szó, akit feltehetően Orbán Viktor szemelt ki erre a posztra, nehezen érthetnénk meg, hogy mitől olyan jelentős egy négyezres falu éléről a távozás. De mindannyian tudjuk, hogy itt sokkal többről van szó, annál is többről, hogy maga a miniszterelnök jelölhette erre a posztra, és arról is, hogy történetes ők ketten jó barátok.
És még az sem lenne annyira izgalmas, legfeljebb érdekes, ha ez a gázszerelő történetesen Magyarország leggazdagabb emberei közé katapultálta magát; nyilván csodájára járnának a világban a ritka tehetséget emlegetve.
Mészáros Lőrinc azonban nem tartozik a legtehetségesebb emberek közé, legalább is erről az oldaláról nem sikerült megmutatkoznia.
Annál inkább volt összeköthető mesés gazdagodása Orbán Viktorral;
ki így, ki úgy találta meg azt a kapcsot, ami a két szereplőt összeköti. Mészáros ugyanis nem talált fel semmit, nem specializálta magát egy területre, ahol nagyot alkotott, ezzel szemben igazi polihisztorként, tényleg mindenhez értve ártotta bele magát az üzleti életbe. A dolog pici szépséghibája csupán az volt, hogy ezeket a lépéseket jobbára az állam is támogatta, úgymond, pályázati pénzekkel. A turizmustól kezdve a bankolásig, az útépítéstől a szállodaiparig mindenben otthon volt. És mindenütt, a háttérben –állították sokan – felsejlett a miniszterelnök.
Itt állunk tehát most ezzel a hírrel szemben, és nem tudunk vele mit kezdeni. Azt biztosan merjük állítani, hogy sokféle igazság lehet ebben az ügyben, csak az nem, amit hivatalosan mondanak. Ha valaki sok éven polgármesterként fungál, és egy átrepülő légy sem tudja megzavarni az egyéb területeken tapasztalható – de magyarázatokban szűkölködő – mesés pályázati sikereit, és gazdagodását, akkor vajon miért mond le ily hirtelenséggel? Miért nem tudta kivárni a jövő évi választásokat, illetve miért nem adott magának egy értelmes határidőt?
A választ persze nem tudjuk,
lehet, hogy soha nem is fog kiderülni.
Amit most ideírunk csak fantáziálás, miközben be kell látnunk: a mi fantáziánk messze nem volt képes követni azt a szárnyalást, amit ez a gázszerelő-miniszterelnök páros bemutatott az utóbbi években. Egyszer, majd az Orbán utáni korban, talán egy egyetemista megírja majd a diplomamunkájában, hogy a kétezres évek első felében, hogyan lehetett gazdaggá lenni olyasvalakinek, aki semmi egyébbel nem rendelkezett, mint hogy jó helyre született és jókor. Miáltal ő lett a kiválasztott.
És most következzen egy-két lehetséges tipp, ok, ami miatt Mászáros Lőrinc bejelentette távozását. (Azt azonnal dobjuk félre, hogy lehet-e ez is afféle G-nap; Mészáros Lőrinc túl kicsi pont ahhoz, hogy olyan konfliktusba keveredjen Orbánnal, mint Simicska Lajos. Ráadásul Simicskáról tudjuk, hogy van saját vagyona.)
Olyan tranzakcióba kezd Mészáros, amelyet nem akar már a vagyonbevallásában feltüntetni.
Olyan vizsgálat indulhat el az Unió részéről, amelynél jobb, ha Mészárost kivonják az önkormányzati munkából
Olyan tranzakcióba kezd, amelyet polgármesterként nem kezdhetne
Olyan pályázati pénzt fog elnyerni, amelyre csak hétköznapi emberként pályázhat.
A mi szűk fantáziánkkal eddig jutottunk. Lehet, hogy az olvasóknak vannak még ötletei. Persze az lenne a legjobb, ha elárulnák az igazat. Amire azért lenne szükség, mert az újkori demokráciánk legtalányosabb figurája készül eltűnni a szemünk elől. És még csak azt sem mondja, hogy kizárólag a kezét figyeljük…
Az elmúlt évek segítettek neki megérteni, hogyan következhetett be a holokauszt idején a gettósítás, a deportálás – ezt mondta a Független Hírügynökségnek Laczó Ferenc történész, a Maastrichti Egyetem adjunktusa. Ő egyike volt annak a több tucat tudósnak, írónak, akik aláírták a múlt heti, Angela Merkelnek szóló nyílt levelet, amely az Orbán-rendszer demokrácia elleni támadásait részletezte. Laczó Ferenc szerint a magyarok mellett a németeket és az EU-t is felelősség terheli az Orbán-rezsim megszilárdulásáért, a Soros György elleni kampány pedig egy az egyben reprodukálta a holokauszt előtt és alatt bejáratott antiszemita összeesküvés-elméleteket.
Laczó Ferenc
Fotó: Maastrichti Egyetem
Miért döntöttél úgy, hogy te is aláírod a nyílt levelet?
Alapvetően két tényező késztetett erre. Egyrészt a közelmúltban csaknem öt éven át a Német Oktatási és Kutatási Minisztérium által létrehozott kutatói állásban voltam a Jénai Egyetemen. A minisztérium általam is képviselt nagyprojektjének célja a német bölcsészettudomány nemzetköziesítése volt, én ezen belül a kelet-európai huszadik századi történelem kutatásával és annak németországi megjelenítésével foglalkozhattam.
Németországi éveim alatt megbizonyosodtam arról, hogy a jelenkori német társadalom jelentős többségét a demokrácia iránti mély elkötelezettség jellemzi. Az etnikai homogenitás orbáni víziója e társadalomban, melynek tagjai nagyon is tisztában vannak e vízió közelmúltbeli – és mondhatni elkerülhetetlenül – véres következményeivel, kifejezetten rémisztőnek hat. Számukra
ez a szélsőjobboldali eszmék magyarországi uralmát jelzi,
mégpedig jogosan.
Eközben az elmúlt években egyes német üzleti érdekek, továbbá az Európai Parlament-beli erőviszonyok következtében Németország a magyar demokrácia lebontásához asszisztált – számos más európai állammal egyetemben, de kiemelt módon. Úgy vélem, hogy
az Orbán-rezsim megszilárdulásáért a magyar felelősség egyértelmű elsőbbsége mellett az Uniót és németeket is jelentős felelősség terheli.
Ez részben utóbbiak ignoranciájából következett, részben tehetetlenségük hamis tudatában történt. Merkel és Orbán továbbra is fennálló pragmatikus szövetségét, Orbán hallgatólagos támogatását tehát számos német botrányosnak tartja, ahogy azt a nyílt levél írója, Yascha Mounk is megfogalmazta.
Másik személyes okom első hallásra mondhatni némileg banális, de valójában nagyon is súlyos. A CEU egykori doktoranduszaként elfogadhatatlannak tartom, hogy a kormány önkényesen megváltoztatott törvényekkel vegzálja az ország nemzetközileg legelismertebb és alighanem legnívósabb egyetemét.
Nem zsidóként, aki kutatóként mélyen ismeri a magyar antiszemitizmus történetét, felháborítónak tartom a Soros György elleni gyűlöletkampányt. Hivatásos történész vagyok. Nem vagyok politikai aktivista, a politikai fejleményeket pedig próbálom összetetten és kimérten szemlélni. Ezzel együtt is úgy éreztem, hogy
az ország demokráciájának felszámolása ellen, a közszellem drasztikus megrontása ellen morális kötelességem felszólalni.
Ez volt az első nyílt levél, amit az elmúlt nyolc évben aláírtam. Márpedig azért ezt írtam alá, mert az EU-nak, ami a liberális demokráciák klubja és Németországnak, e legbefolyásosabb és szilárdan demokratikus tagállamnak, megvannak a lehetőségeik, hogy az antidemokratikus fordulattal szembeszálljanak és a magyar demokráciát megerősítsék. Csakhogy szemlátomást felelősségükkel és lehetőségeikkel sincsenek még igazán tisztában.
Hogyan szereztél tudomást arról, hogy készül egy ilyen levél, hogy találtak meg az írói?
Régebb óta figyelemmel kísérem Yascha Mounknak, a Harvard Egyetem oktatójának, a nyílt levél kezdeményezőjének munkásságát. Mounk épp az idén adott ki The People vs. Democracy címen könyvet a kortárs politikai válságokról, melynek lapjain Magyarországot is kiemelten tárgyalja. A neten is követem írásait, és így akadtam rá a magyar választások jelentőségét tárgyaló Hungary’s Election was a Milestone in the Decline of Democracy című, a Slate-ben megjelent élesszemű írására.
Mounk ezek után írta meg nyílt levelét, amiről én személy szerint a Twitteren keresztül értesültem. Úgy vélem, hogy lényegre törő, jellemzően pontos és igen hatásos írás. Én egyes helyeken talán némileg máshogy fogalmaztam volna, ami alighanem szakmai ártalom, de a levél legfőbb állításai megállják a helyüket, célja pedig – a magyar demokrácia kiüresítésének további tudatosítása és Merkel felelősségérzetének felkeltése – nagyon is támogatandó.
Miért pont Angela Merkel a levél címzettje?
Bár ez természetesen nem az én választásom volt, úgy vélem, hogy Merkel a legjelentősebb európai politikus, jelenleg pedig – Trump megválasztása óta – a liberális demokratikus Nyugat intézményeinek, a nyílt társadalom eszméjének legszilárdabb védelmezője. 2015 óta egyúttal nemzetközileg elismert morális autoritás is. Úgy gondolom, hogy
a levelet többeknek is lehetett volna még címezni,
éppenséggel Juncker vagy akár Macron neve is ott szerepelhetett volna az elején. Ugyanakkor Merkel megszólítását – azon túl, hogy Mounk épp Németországban született – az imént említett érvek, továbbá a demokratikus alapértékek iránti elkötelezettsége, de helyenként túlzott pragmatizmusa igazolhatják. A levél épp Merkel pragmatizmusának alapértékek általi korlátozását követeli. Úgy vélem, ez rá különös meggyőzőerővel hathat.
Ehhez jön még a német társadalom demokratikus többségének antiszemitizmussal szembeni szilárd elkötelezettsége. A magyar antiszemitizmusra való határozott utalással Merkelre morálisan lehet hatni, hiszen az antiszemitizmus pártolása – vagy annak akár csak látszata is – a holokauszt rémtetteivel érdemben szembenéző Németországban morális öngyilkossággal ér fel.
A levél, ahogy említed is, többek között antiszemitizmus terjesztésével vádolja a kormányt, elsősorban a Soros György elleni hadjárat és Orbán március 15-ei beszéde miatt. Történészként a holokauszt időszakát kutatod, ilyen szemmel mennyire látod antiszemitának a Soros-ellenes kampányt?
Úgy gondolom, hogy
a Soros elleni állami kampány teljesen egyértelműen antiszemita ihletésű volt.
Sőt, legfőbb toposzai az antiszemitizmus radikális hagyományához tartoznak. A kormánypárt híveinek felkínált narratíva nem más, mint hogy a dúsgazdag és liberális spekuláns illegitim eszközökkel próbálja aláásni a magyar kormányt és nemzetet. Nagy nemzetközi terve van és ennek megvalósításáért leleplezendő hálózatot épít és titkon lobbizik, ráadásul csal is – utóbbi az antiszemiták szokásos hamis moralizálása.
A modern európai antiszemitizmus radikális hagyományát valamennyire is ismerők e – reményeim szerint pontos és adekvát – összefoglalóból könnyűszerrel kikövetkeztetik, hogy
a hivatalosan sulykolt történet egy az egyben reprodukálja a holokauszt előtt és alatt bejáratott antiszemita összeesküvés-elméleteket.
A kampány nem antiszemita jellegének vélelmét tudtommal eddig két fő érvvel támogatták meg. Egyrészt azt szokás felhozni, hogy ha nyíltan nem említik, hogy Soros zsidó, akkor a kampányt nem lehet a nyílt antiszemitizmus példájául hozni, illetve, ha Izrael nem ítéli el, akkor hogyan is lehetne az.
Az első érv komolytalan, hiszen a Fidesz által alkalmazott narratívában Soros szimbolikus figura, a zsidó összeesküvő szimbóluma, ráadásul a holokauszt utáni antiszemitizmus egyik gyakori jellemzője épp a kódolt beszéd, mondhatni a nyílt színi antiszemiták nélküli antiszemitizmus. Ez a magyar jobboldal jelentős részére tökéletesen áll, amit már csak az is mutat, hogy számos jobboldali az antiszemitizmus kritikáját hamarabb és erősebben ítéli el, mint az antiszemitizmus jelenségét.
Attól tartok, hogy a morális perverzió iskolapéldája lehetne, ahogy a holokauszt utáni burkoltnak vélt antiszemitizmus itt radikális állami kampányban ölt testet és közvetlenül a holokauszt egyik túlélője ellen fordul.
Az izraeli nagykövet ugyanerről azt mondta: ő óvatosan használná az antiszemitizmus kifejezést, mert szerinte lehet egyes embereket bírálni, amíg ezt nem kísérik antiszemita hangok. Mit gondolsz erről?
Úgy gondolom, hogy Izrael is útban van az illiberális állam kiépítése felé. A liberális demokrácia szempontjából a helyzet bizonyos tekintetben jobb Izraelben, mint Magyarországon, mivel alapvetően jóval plurálisabb az ottani politikai közeg – az izraeli eleve sokkal összetettebb társadalom. Más tekintetben viszont alighanem rosszabb az ottani helyzet, ami elsősorban a mindennapi erőszak romboló hatásával függ össze. Soros Izrael jobboldalán is ellenségnek lett kikiáltva, mert az egyetemes emberi jogok érdekében lép fel és ily módon támogatja a megszállt és elnyomott palesztinok sérelmeinek orvoslását is – e súlyos sérelmekért pedig köztudomásúlag nagy részben épp Izrael állama a felelős.
Izrael és Magyarország viszonyában manapság azt látjuk, hogy az antiliberalizmus felülírja az antiszemitizmus kérdését.
A Likud és a Fidesz közös antiliberalizmusa magyarázza, hogy Orbán politikája egyidejűleg lehet muszlim- és arabellenes és mozgósíthat zsidóellenes érzelmeket, miközben el tud mélyíteni egy – első pillantásra mindkét oldal számára elvtelen – szövetséget Izrael államával. Ahogy Izraelben a baloldaliak fogalmaznak, két nemzetközileg egyre inkább elszigetelődő antiliberális etnokrácia egymás karjaiba omlik. Nem éppen ízléses látvány, de van benne politikai ráció.
A bevándorlók elleni kampány hangvételéről mit gondolsz?
Messziről kezdem: antropológiai tény, egyúttal vallásos civilizációnk alapgondolata, hogy az ember jóra és rosszra egyaránt képes, cselekedeteit pedig gyakran az önzés és az altruizmus sajátos keveréke motiválja. A magyar állam és kormány által az elmúlt években űzött domináns diskurzusban tudtommal fel sem merült, hogy a segítségnyújtás is lehetne prioritás. Nemigen lehetett olyat hallani, hogy a szerencsétlenebb embertársainknak nyújtott segítségnyújtás önmagában helyes cselekedet.
A bevándorlók elleni kampány egyértelműen az emberi természet árnyoldalaira épít,
az emberek gondolattalanságára és érzéketlenségére, sőt egyenesen az ellenségeskedésre. Ezek hátterében pedig a félelem mesterségesen felkeltett és évek óta folyamatosan táplált érzése munkál. Nagyon úgy tűnik, hogy a kampánynak eközben a szíriai polgárháború okozta kolosszális tragédia iránti empátia kifejlődését is sikerült elfojtania.
A kampány számomra az állami propagandagépezet erejét bizonyította, továbbá azt, hogy e gépezetnek már nincs is szüksége tényekre. A társadalomtudósok körében közhelynek számít, hogy a bevándorlás intenzív tematizálása nincs összefüggésben az ország migrációs trendjeivel, attraktivitásával, demográfiai kilátásaival – az ország lakossága csökken, sok képzett fiatal kivándorol, miközben kevesen szeretnének Magyarországra költözni. A kormány e tények nyílt tárgyalása és kezelési kísérlete helyett évek óta
egy öncélú fikciót erőltet, cinikus nézőpontból meglehetősen sikeresen.
E propaganda társadalmi hatása szemlátomást a morális elérzéketlenedés, ami a morális összeomlás közeljövőbeli veszélyével fenyeget.
Többek szerint a hangnem sokszor a 30-as évek antiszemita kampányait idézte fel. Egyetértesz?
Valóban igaz, hogy mindkét esetben mások tömeges dehumanizációját eszközül használó, önkényes és öncélú állami propagandahadjáratról van szó. Bár a következmények jelenlegi tudásunk szerint napjainkban azért – hála Istennek – kevésbé végzetesek. Ez alighanem a két kampány közti legalapvetőbb különbségnek köszönhető. Az antiszemita kampányok és politikák magyar állampolgárok százezrei ellen irányultak, jelenleg viszont a területcsökkenés, valamint népirtások és etnikai tisztogatások – azaz mérhetetlen emberi szenvedés – által létrehozott, etnikailag nagyrészt homogén társadalom őrzése zajlik, mégpedig a magyar állampolgársággal nem rendelkezőkkel, mondhatni az ismeretlen idegenekkel szemben.
Eközben úgy gondolom, hogy szoros összefüggések vannak a két kampány között és e tény mostanáig nem kellően tudatosított. A holokauszt kutatójaként – bár én konkrétabban elsősorban az áldozati perspektívákkal foglalkoztam – azt vagyok kénytelen mondani, hogy
a 2015 óta látott társadalmi reakciók segítettek felfognom, hogy miként következhetett be az 1944-es mélypont, miként lehetett végrehajtani a gettósításokat és a deportálásokat.
A zsidók üldöztetésében való széleskörű állami és társadalmi részvétel, továbbá a tömeges semlegesség és érzéketlenség fiatalkoromban – szerencsés korban nőttem fel – távolinak és rejtélyesnek tűnt. A 2015 óta látott reakciók azonban elborzasztó bepillantást engedtek a propaganda erejébe és az emberi szolidaritáshiány mély bugyraiba. Roppant tanulságos volt, bár természetesen szívesebben spóroltam volna meg az élményt.
Érdemes talán hozzátennem, hogy az antiszemitizmusnak sajátos logikája van. Az antiszemiták ugyanis az elismertségnek örvendő és sokak által tehetségesnek és szorgalmasnak gondolt zsidókat a zsidó uralmi törekvések képviselőiként festik le. Azaz a zsidók sikereit hamis moralizálás által negatív fényben tüntetik fel – a zsidó eszerint nem is szorgalmas, hanem csak törtető, nem is igazán tehetséges, csak utánzásra képes stb. Ezek az antiszemiták morális közhelyei, az antiszemitizmusban tehát a kisebbrendűségi komplexus keveredik a morális felsőbbrendűség sulykolásával. Úgy gondolom, hogy az antiszemitizmust épp e kettősség teszi robbanásveszélyessé.
A bevándorlás elleni kampány kétségkívül a bevándorlók közeljövőbeli hatalomátvételével riogatott. Erre azonban az elesett és megvetett bevándorlók önmagukban nem lehetnek képesek. E ponton került ismét csak elő – mondhatni kiszámítható módon – az antiszemita paranoia és mobilizáció: a hatalmat nem is a szerencsétlen bevándorlók, hanem a hatalmas, elismert és megvetendő Soros György akarja átvenni.
Lesz szerinted bármilyen következménye a Merkelnek címzett levélnek?
Liberális demokrataként azt gondolom, hogy meg kell változtatnunk a jelenlegi rendszert, melyben az Unió vezető politikai tényezői az Orbán-rezsim antidemokratikus lépéssorozatát és radikalizálódását ellenzik, de érdemben nem akadályozzák, sőt helyenként – ignoranciájukból vagy puszta nemtörődömségükből adódóan – egyenesen elősegítik azt. E szomorú tényállásra kell az európai döntéshozók figyelmét felhívni. Én levelünket ezirányba tett kis lépésként értékelem. Nem számítok rövidtávú hatásra. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy
a magyar demokrácia ügye, illetve az ország uniós jogai és kötelezettségei a következő években kiemelkedően fontos európai témává növik majd ki magukat.
A liberális demokrácia magyarországi alapvető működését újfent lehetővé kell tenni, ami korántsem lesz egyszerű vagy rövidtávú folyamat. Ebben személy szerint számítani szeretnék az Unió támogatására, elvégre részben azért lettünk tagok, hogy a demokrácia leépítésére tett kísérleteket jobban ki tudjuk majd védeni. Meglepő és szomorú, hogy az Unió e téren mostanáig kevéssé igazolta vissza a hozzá fűzött reményeket.
A magyar liberális demokrácia híveként a jelenlegi helyzetben kulcsfontosságúnak gondolom, hogy az Unió a demokrácia leépülését megfelelő eszközökkel szankcionálja és a magyar demokrácia erősítését érdemben elősegítse. Először is
létfontosságú, hogy Magyarország az Unió tagja maradjon.
Ez egyszerre kell jelentsen uniós anyagi támogatásokat a szolidaritás nevében – Magyarország elvégre a legszegényebb tagállamok közé tartozik – ugyanakkor a pénzek felhasználásának európai szintű ellenőrzését is.
A hollandiai tudományos életben egyébként mennyire téma a magyarországi helyzet?
Egyre inkább. A holland-magyar gazdasági és kulturális kapcsolatok továbbra is kifejezetten élénkek. A holland társadalom számos tagjának széles nemzetközi a látóköre és ők jellemzően aggodalommal és bevallottan nem kevés értetlenséggel figyelik a magyarországi fejleményeket. A választások idején az egyik holland csatornán színvonalas dokumentumfilmet vetítettek, mely elsősorban a CEU meghurcoltatásáról szólt – Kovács Zoltán és Michael Ignatieff egyaránt hangot adhatott ugyancsak eltérő véleményének. A választások óta Cas Mudde, a populizmus egyik legelismertebb, holland származású kutatója Yascha Mounkéhoz hasonló tartalmú nyílt levelet írt a CDA-nak, a holland kereszténydemokratáknak: a Fidesztől való egyértelmű elhatárolódást sürgette. Luuk van Middelaar, az EU-s ügyek egyik legelismertebb holland kommentátora – akinek Európával kapcsolatos fő műve magyarul is megjelent –az NRC napilapban múlt héten vezércikkben foglalkozott Magyarország tekintélyelvű fordulatával.
Az európai politika tárgyalásakor Magyarország és Lengyelország ellentmondásos fejlődése legkésőbb tavaly óta immár Hollandiában is a legfontosabb ügyek közé tartozik. Bár az Európai Unióval kapcsolatban egyre többen kritikus hangokat ütnek meg, a liberális demokrácia iránti elkötelezettség egyértelműen mérvadó az országban. Az Orbán-rezsim megítélését is ebből érdemes levezetnünk.
A szombati tüntetés legnagyobb vesztese nem Orbán Viktor, az ő helyzete a megjelentek körében ennél rosszabb már nem lehet. A múlt hét szombaton még hezitáló tömeg egyértelmű ítéletet mondott a parlamenti ellenzék felett: ti senkik vagytok! Helyettetek mi vagyunk az ellenzék!
Első etap: a gyülekezés. Egymást vizsgáló, a felismerés örömét kereső, kissé elveszett tömeg, ami érzékelhetően kudarcként élte meg a közepesnél is kisebb méretű sokaságot. Persze sok fiatal és sok idős jelent meg, de az egésznek volt egyfajta ismerős jellege: ez már „megint olyan tüntetés, amelyen voltam már” – érzés. Sokkal homogénebb gyülekezet jött össze ugyanis mint 1 héttel korábban.
Egy tömeg hasonló módon jellemezhető, mint egy hagyma. Különböző rétegei vannak: a legbelső magtól a legkülső peremig. A választói magatartás elméletben használt mag, gyűrű, perem fogalmakat kölcsönözve, a Kossuth téren a tiltakozók magja jelent meg. Azok, akik általában járni szoktak a tiltakozásokra, vagy legalábbis már többször voltak ilyen akción.
Második etap: vonulás. A tömeg még inkább elmagányosodott, legalábbis a vonulás elején mindenképpen. Csenevész, erőtlen Orbán takarodj!, egy-egy Viktátor!, de inkább beszélgető emberek, akik a lelkük mélyén siratták az egy héttel ezelőtt elmulasztott lehetőségeket.
A helyzet valahol az Andrássy út torkolatánál változott meg. Önmagában, a múlt hét kiindulópontjának látványa elkezdte lelkesíteni a tömeget, ráadásul egyre többen csatlakoztak a menethez, és turisták sokasága kezdte el fényképezni a tömeget. Valaki mellettem eleresztett egy poént – jelzem, hogy ez volt az első, amit a Kossuth tértől odáig hallottam – „Bazári majmok lettünk. Akár belépti díjat is szedhetnénk!”. Az elárvult tömeg, mintha ekkor talált volna önmagára. Újra megjött a hangja, a humora, és ismét megérezte önnön fontosságát. Az emberek ismét felfedezték egymást. Magányos sétálókból közösséget építő sokaság lett pillanatok alatt. A mag tiltakozók mellé a gyűrű is felsorakozott.
Mire a Szabad sajtó útjához értünk, egy önmagát erősnek, lelkesnek és kitartónak tűnő tömeg képét mutatta az emberáradat. És várakozót: mi lesz most? Mit kapunk? Miért is vagyunk itt? Mi lesz a jövő? Talán, ezek voltak azok a kérdések, amik a leginkább foglalkoztatták az embereket.
Harmadik etap: a beszédek első fele. Kevés dolog van, ami egy óriási – addigra a sokaság tényleg óriásivá növekedett, a mag, a gyűrű és a nézelődő, ad hoc perem tiltakozók (akár egyszerű bulizók) is jelen voltak – tömeg lelkesedését képes teljesen lerohasztani. Ezek – sorrendben –, ha kevesen vannak, ha rossz a hangosítás és ha rosszak a beszédek. Ebből az utolsó kettő tökéletesen működött. A tömeg kiábrándultsága és csalódottsága kézzel fogható volt.
A szervezők másodjára is elkövették ugyanazokat a hibákat, mint amiket a Kossuth téren egyszer már sikerült. Ritka rossz beszédek sora követte egymást, gyatra hangosítás mellett.
Negyedik etap: beszédek második fele. Gyetvai Viktor és mindenek előtt Márki-Zay Péter mentette meg a tüntetést a teljes kudarctól, a súlyos és beláthatatlan károkat okozó arcvesztéstől. A tömeg fentebb jelzett legfontosabb dilemmájára, a miértre és a hogyan továbbra ugyanis a beszédek többsége nem tudott kézzel fogható választ adni. Az emberek mégis ezt várták: az azonnali megoldás ígéretét. Minden tömeg a „most”, a jelen pillanatában él. Olyan, mint egy mikroorganizmus: addig létezik, amíg táplálják. A táplálék pedig önmagából és a szónokokból ered. A több tízezres tömeg várta, hogy végre vezessék. Megmondják nekik, mi a cél, és ezért mit kell tennie. Szó sem volt már újraszámlálásról, szó sem volt már tömeges csalásokról, ezen túllépett az idő. Ahogy az ellenzéken is.
A szombati tüntetés legnagyobb vesztese nem Orbán Viktor, az ő helyzete a megjelentek körében ennél rosszabb már nem lehet. A múlt hét szombaton még hezitáló tömeg egyértelmű ítéletet mondott a parlamenti ellenzék felett: ti senkik vagytok! Helyettetek mi vagyunk az ellenzék! Túlléptünk rajtatok, mert 1 hét alatt sem értettétek meg a kívánságunkat: nincs LMP, nincs Jobbik, pláne nincs DK és MSZP. Kizárólag Orbán ellenzéke van. Márki-Zay megértette ezt az üzenetet. Nem állítom, hogy szánt szándékkal, de 2018. április 21-én ő volt a tömeg éltetője, vezetője, egyfajta instant népvezér. Lehet, hogy egy közepes város (ideiglenes) polgármestere nem tud ennek a feladatnak hosszú távon eleget tenni, és ő is Pukli István (tegye fel a kezét, aki emlékszik még rá) sorsára jut, de szombat este a nép őt akarta, ő pedig a tömeget. A jövőt meg majd május 8-án meglátjuk. Ha más nem, a parlamentben Orbán Viktor első megszólalásakor.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
