Featured

Kósa Lajos karácsonyi ajándéka  

„Szó sincs arról, hogy a jövőben hagynánk kiszolgáltatni a magyar munkavállalókat (…) Sokkal inkább lehetőséget kapnak, hogy erősödjön az alkupozíciójuk a bérek és a munkavégzés feltételrendszerének kialakításában a cégekkel való tárgyalások során”. Ezt mondta a Magyar Időknek Kósa Lajos a munka törvénykönyvének tervezett módosításáról, amely a túlórakeretet a jelenlegi 250 óráról 400 órára növelné januártól és egy helyett hároméves időszakra tenné lehetővé a munkáltatók számára az elszámolást. Dávid Ferenc, a VOSZ korábbi főtitkára, közgazdász, ezt kissé másképpen látja.

  • szakmaiatlan javaslat
  • hol marad mögüle a kormányzat?
  • kivégezték a cafeteriát, mit adnak cserébe?
  • hallgat a Pénzügyminisztérium

Maradjunk a „tiszta forrásnál”: Kósa képviselő azt mondta, nem érdemes aggódni, a héten leülnek egyeztetni a munkaadókkal és a munkavállalókkal, megkérdezik a véleményüket a módosításról. Ez meglehetősen szokatlan „ajánlat” egy fideszes politikustól. Ön mit gondol erről?

Ami a megtárgyalást illeti, egy munkaadói szervezet korábbi tisztségviselőjeként ezt csak támogatni tudom. De ebben az ügyben annyi szakmai, szakmapolitikai hibát látok, hogy erről a javaslatról képtelen vagyok kíméletesen nyilatkozni.

Éspedig?

Az első az, hogy egy ilyen javaslat nem a kormány előterjesztéseként került az asztalra. Egy ilyen súlyú ügyet nem lehet rábízni két ilyen „kiváló” szakértőre, mint a Kósa és a Szatmáry urak.

A volt debreceni polgármester korábbi megszólalásaiból is kiderült már, hogy olyan dolgokban is van véleménye, amelyet nem lát át.

Persze nem kell mindenkinek, mindenhez értenie, de ez a mostani javaslat ennél fajsúlyosabb. Mindjárt az elején azt állította, hogy ez a túlmunka kiterjesztés ott léphet életbe, „ahol a kollektív szerződés ezt megengedi”. Én megnéztem, ő aligha, a Munka törvénykönyvében (Mt.) szó sincs ilyen követelményről. Négyszáz óra túlórát Magyarországon bármikor el lehet rendelni. Ebből is látszik, olyan javaslatot visznek a parlament elé, amelyet tartalmilag sem ismernek.

Mit gondol, miért „bízták” erre a két képviselőre ezt a javaslatot?

Vagy az lehet a háttérben, hogy meg akarják alázni a munkaadókat, vagy letérdeltetik a szakszervezeteket.

Kifejtené?

A közelmúltban kivégezték a cafetériát, a bértárgyalások során az álláspontok fényévnyi távolságban vannak egymástól, és mellesleg a tárgyalásokat megzavarják a Mt. egy ilyen súlyú módosításával. Ha valamiféle szakmai megközelítést keresnénk ebben az ügyben, akkor az összes érdekeltet le kellett volna ültetni az asztalhoz, megbeszélni, ki, mit szeretne elérni. Akkor,

a csomagtárgyalások során, volna mozgástér: kiterjesztem a túlmunka idejét, de cserében engedek a cafetériában…

És még valami: advent és karácsony küszöbén a munkavállalóknak egy ilyesmit elővezetni, finoman fogalmazva, sem vall jó ízlésre.

Mikor lett volna itt az ideje egy ilyen előterjesztésnek?

Nem ördögtől való ilyesmiről beszélni, de ha ezzel Kósa úrék, mondjuk, az ősszel rukkolnak ki, el tudtam volna fogadni. Persze akkor, ha mindez egy szakmai csomagban kerül az illetékes szakszervezetek, szakmai szövetségek, munkaadók és munkavállalók elé. Akkor

feltételezhettük volna, hogy van mögötte egy szakmai koncepció,

amit a húzd meg – erezd meg tárgyalási módszerrel a helyére lehet tenni. Szóval a módjával, és a szociális párbeszéd ilyen lenullázásával van bajom.

Nem ez az első alkalom, hogy a kormányzat növeli a dolgozók munkaterheit…

Már mondtam, erről lehet beszélni. Megnéztem az 1992-es, a jobboldali Antall-kormány Mt. módosítását, amelyet az Országos Érdekegyeztető Tanács elfogadott és akkor a parlament elé került. Abban az időben 144 óra volt az éves túlóra keret, amelyet felemeltek 200 órára.

Harminc évvel később elértük azt a „technikai fejlettséget”, amikor az élőmunka felhasználhatósági keretét kell megduplázni a gazdaság működtetésének érdekében.

Talán azok a multinacionális cégek követelték ezt a kormánytól, amelyek ide akarnak telepedni, vagy már itt működnek.

Én ezt nem tudom, de ha így volna, akkor is illett volna megtisztelni a szociális partnereket azzal, hogy bemutatják nekik, melyek azok az ágazatok, ahol indokoltnak tartanak egy ilyen intézkedést. Bemutatni, mi a helyzet e téren a többi európai országban.

A Pénzügyminisztérium, a maga hivatali tekintélyével, előterjeszthetett volna egy komoly anyagot,

és nem nézik le a társadalmat annyira, hogy két képviselő jegyez egy ilyen súlyú előterjesztést.

Nem illet volna valami ellentételezésre is gondolni?

A döntéssel a cégek extraprofitot tudnak majd realizálni, amiből mondjuk a cafeteria juttatásokkal vissza lehetett volna adni a munkavállalóknak. Lehetett volna ilyen módón „osztozni”, ha még lett volna cafeteria. Azt mondják, a magyar dolgozók bérérdekeltek, akkor nem kellett volna a Nagypénteket szabadnappá tenni, és ezzel lerövidíteni a munkaidő-alapot. Előbb redukálják a munkaidő-alapot, aztán ripsz-ropsz növelik. Hol van ebben a szakmaiság? Hol van a koncepció?

Manapság egyre csak arról szól a kormány propagandája, hogy nálunk minden a családokért történik. A plusz 400 óra munkaidő a családoknak kedvez?

A javaslat egy másik pontja: a túlmunka elszámolását három évre kiterjeszti. Ezt hogyan kell érteni? Három év múlva kapja meg a dolgozó a túlórájáért járó pénzét?

Ezt is sajátosan magyarázták az előterjesztők. Csak arról van szó, hogy három évenként kell a túlórák szaldóját elkészíteni. Ez is sántít. A vállalkozókra elképesztő mennyiségű adminisztratív terhet rónak ezzel, ráadásul nálunk a gazdasági év januártól decemberig tart. Évente változnak az adózási szabályok, egy éven belül minden ilyesmit illik lezárni, mert különben követhetetlenek lesznek a kimutatások. Ha kilép valaki, vagy megszűnik a cége, akkor milyen szabályok szerint kell neki fizetni? Az akkori, vagy a tényleges időpont szerint?

Elképzelhetőnek tartja, hogy a Kósa-Szatmáry javaslat ebben a formájában átmehet a törvényhozáson?

A parlamenti bizottságon már átment, miért ne fogadnák el a plénumon? De valami azt súgja nekem, tesznek majd még engedményeket az előterjesztők.

Embercsempészet állami támogatással

A magyar diplomácia lejáratása. A világ szégyene. Példa nélküli embercsempészet állami támogatással.

Macedóniáról, az ott zajló eseményekről, az elmúlt években nem túl sokat közölt a hazai média. Mintha az Orbán Viktorral kapcsolatos eseményekre annyira odafigyelő ellenzéki média és közösségi oldalak elfelejtették volna időnként tájékoztatni olvasóikat a macedóniai korrupcióról, mely állítólag egy húron pendül az orbánival. A legmeglepőbb számomra a napokban kirobbant szöktetési botrány hazai tálalása volt. Hiteles magyarázatok még mindig akadozva, nagyon lassan érik el az érdeklődőt. Az első hazai jelentések (magyar ellenzéki körök) arról tájékoztattak, hogy „a volt macedón kormányfő egy köztörvényes bűnöző, aki törvénytelenül jutott egy több százezer eurós páncélozott Mercedes-hez, és ezért két év börtönre ítélték, de annak letöltése elől Magyarországra szökött.” Valójában ez a „köztörvényes bűnöző” megbélyegzés gondolkoztatott el. Vajon mekkora lehet Macedóniában a korrupció, ha egy miniszterelnök tíz évi kormányzás alatt („csak”) egy páncélozott Mercit tudott eltulajdonítani? Egyáltalán miért egyenlő az „eltulajdonítás” (a lopás) a korrupcióval? A (magyar) wikipédia szerint:

„… A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, amely során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, orvosi, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról.

A politikai, gazdasági stb. korrupciónak egyöntetűen elfogadott definíciója nincsen, mint ahogy a korruptnak tekintett tevékenység határai is kultúráról kultúrára és korszakról korszakra változnak. Egyes definíciós kísérletek a közérdek vagy a társadalmi feladat fogalmán alapulnak, mások a piaci folyamatok elnyomásán.

Ezzel szemben az egyes államok büntetőjoga ismeri, pontosan meghatározza és büntetni rendeli a korrupciós bűncselekményeket. Igen gyakori eset, hogy a sajtóban politikai korrupciónak nevezett cselekmény jogilag nem minősül korrupciós bűncselekménynek….”

Nem tudom miért, de Magyarországon összemossák a korrupciót a populizmussal. Pontosabban, minden, ami rossz azért Orbán a felelős. A világban szinte ismeretlen ez a magyarországi (nevezhetjük „baloldali”?) felfogás. Egy populista politikus, politikai program azon alapszik, hogy megnyerje a többséget (a népet). Ezért olyan programot hirdet meg, ami sokaknak tetszik, azaz „népszerű” (populáris), miközben megvalósíthatatlan. A magyar wikipédia szerint:

„……A populizmus a politikai ideológia egyik ága, latin eredetű szó, jelentése: népszerű. A nép többségi akaratával összhangban tett erőfeszítések – esetlegesen a választók bizalmának megszerzéséért, gyakran kivitelezhetetlen ígéretekkel operáló irányzat. A populizmus bizonyos nézetek szerint a népet egy, kizárólag a saját érdekeit szemei előtt tartó (szűk) hatalmi elit elnyomásban tartja, megfosztja a hatalomba való beleszólástól, ennélfogva a populisták elsőszámú célja a gazdasági, politikai és egyéb (köz)intézmények „visszahódítása” az „elittől” a „népnek”. A populizmus politikai fogalom, lényegét tekintve: mesebeszéd. A populizmus megtévesztés, megvalósíthatatlan ígérethalmaz hangoztatása, olyan szöveg, amit szívesen hallanak a választók, de a – többnyire hataloméhes – politikusok nem veszik komolyan, választási kampányfogásnak tekintik. A populizmus árát a félrevezetett választók fizetik meg…..”

Orbán sajátos rendszere is (részben) ezen alapul. Borzasztóan ismeri a magyar néplelket. Minden megnyilvánulása erre utal. Tettei már nem. Azt mondja, amit a nép hallani akar. A nép pedig nem arról híres, hogy (megválasztott) vezetője szavában kételkedjék. Közben elhatározta, hogy a hatalmat nem csak megszerzi, de meg is tartja. Visszagondolva, ez vezeti Orbánt a (Fidesz) pártalapítás óta. A politikában való feltűnése első percétől látható volt, hogy (Gyurcsányhoz hasonlóan) szélhámos. Orbán az önjelölt „jobboldali”, Gyurcsány pedig az önjelölt „szociáldemokrata”. A valóságban egyiknek sincs kapitalista múltja, élettapasztalata, honnan is lenne? Mindketten a Kádár-korszak szülöttei. Úgy, ahogy az ország lakosságának többsége sem élt soha kapitalizmusban, pláne nem demokráciában. Ez az egész hazai helyzet rákfenéje, amitől 30 éve nem sikerült megszabadulni.

Közben Orbán rájött, hogy hatalmát (erőszakmentesen!) csak úgy tudja fenntartani, ha gazdasági függőséget teremt. Ez különben nem új, hiszen ez mozgatta a proletárdiktatúrának nevezett hatalmi rendszert is. Ott az ideológiához való (párt)„hűség” volt a létalap. A párttagság és a velejáró privilégiumok (kiváltságok) adták a nyomorból való kitörés lehetőségét. Ezt váltotta fel a vezetőhöz való hűség, aminek jutalma a „közbeszerzés”. Az állami beruházásokat, azaz az állam (pontosabban az adófizetők) pénzét csak kormány- és párthű személyek, cégek kaphatják. Valóban, milyen találó (és mosoly fakasztó) ez a „köz-beszerzés” fogalom, jelző.

Vissza Macedóniához! Vajon hányan ismerik Magyarországon ennek a balkáni országnak az újkori történetét, különös tekintettel a hazai „baloldalra”?

A balkáni háborúk (1912-13) valamint az első világháború idején három királyság (görög, bolgár és szerb) osztozott ezen a területen, ami addig az Oszmán Birodalom része volt, és a többségében szláv nyelvű macedónok bolgároknak vallották magukat. Területének északi része 1912-15 között Vardar Macedónia néven a szerb királyság része volt, ahonnan elüldözték a bolgár szerzeteseket és tanítókat, valamint megkezdődött a „szerbesítés” (ahogy ezt a hazai „magyarosítás” korszakából ismerjük)

Közben kialakult egy pro-bolgár jobboldali „forradalmi” mozgalom (IMRO), mely Németország és Olaszország védelme alatt képzelte az ország további sorsát. Ezzel egy idővel létrejött egy baloldali IMRO is, melyben a bolgár kommunista párt is aktív volt, olyannyira, hogy még az első világháború kitörése előtt egy „szovjet Macedónia” megteremtésén gondolkoztak a szerb királyság területén.

Az újabb fordulat 1941-ben következett be, amikor Magyarország, mint náci szövetséges, megszállta az egykori Délvidéket. Bulgária pedig megszállta Macedóniát, Kelet-Szerbiát és Koszovót. Macedónia északnyugati része a fasiszta olasz királyság fennhatósága alá került. A bolgár hadsereget örömmel fogadta a helyi lakosság, miközben megállapodás született, hogy a német, olasz és magyar hatóságok szabadon engedik a mintegy 12.000 macedóniai jugoszláv hadifoglyot.

A második világháború éveinek krónikája igen bonyolult, talán a legjellemzőbb a macedóniai zsidók sorsa. Amíg a történelembe úgy vonult be Bulgária, hogy ellenállt a náciknak, és a megszállt Bolgár Királyság 48.000 zsidó állampolgára közül egyetlenegyet sem engedett deportálni, addig a Bulgária által megszállt Macedóniában szinte valamennyit (7.000) legyilkolták, illetve haláltáborba hurcolták. Ennek oka: a macedón zsidókat nem tekintették bolgár állampolgárnak. (lásd magyar pandanját: Kamjanec-Pogyilszkij (cirill betűkkel Кам’янець-Подільський, lengyelül Kamieniec Podolski, oroszul: Kamenyec-podolszkij)

Macedónia 1945 után a Jugoszláv Köztársaság szövetségi állama lett. 1991-ben Jugoszlávia szétesése idején vált önálló állammá, vette fel a Macedón Köztársaság nevet, melyet elsőnek Bulgária ismert el. 1993-ban elnyerte ENSZ tagságát. Közben az EGK (Európai Gazdasági Közösség) országai is elismerték a macedón államot. Egyedül Görögország nem volt hajlandó erre. Névváltoztatást követelt, és beígérte, hogy ameddig ez nem következik be, addig blokkolni fogja Macedónia felvételét az EU-ba és a NATO-ba egyaránt.

1999-ben (koszovói háború) Macedónia a koszovói albánok ezreit vette fel, mint menekülteket és látta el. 2005-ben az EU-tagság hivatalos jelöltje lett. A 2006-os parlamenti választáson győztek a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták ellenzékbe kényszerültek. A törvényesen megválasztott miniszterelnök Nikola Gruevszki 2016-ig volt kormányon.

Tehát, a 2015-ös menekültválság idején is Nikola Gruevszki irányította az országot, aki (Orbánhoz hasonlóan) nehezen tudott megbirkózni a kialakult helyzettel. A probléma oka Görögország volt, ahol gazdasági nehézségekre (államcsőd) hivatkozva nem voltak hajlandók regisztrálni a Törökország felől, a tengeren, érkező – elsősorban szíriai – menekülteket. Megjegyzendő, hogy néhány kilométer választja el a görög szigeteket a török szárazföldtől. Lásd Lesbos = Ayvalik 36,66 km.

Igazából ez volt az akkor kezdődött menekültválság kirobbantója. Törökország (Erdogán) felismerte, hogy a nála felgyülemlett mintegy 3-4 millió menekültet Görögországon keresztül rá lehet szabadítani az EU-ra, amiért az Unió évtizedek óta nem hajlandó tagjai sorában felvenni Törökországot. Ankara már 1963-ban az EKG tagja akart lenni. 1961 óta csak a németek voltak hajlandók vendégmunkásként befogadni a törököket (a muszlimokat). Mindig találtak valami kifogást, elsősorban az emberi jogok terén, hogy elhalasszák a felvételt. Egyes (német) politikusok meg is jegyezték, hogy 80 millió muszlimra nincs szüksége az Európai Közösségnek. A 2015-ös menekültáradat megfékezésére végül Merkel találta meg a megoldást, EU-török szerződést kötött, melynek értelmében néhány milliárd euró fejében Erdogán leállította a tömeges „elvándorlást”. Orbán belföldre szánt propagandája azonban továbbra is azt harsogja, hogy a határzár tartja távol a tömegeket, elvégre a muszlimokkal való riogatás remekül illeszkedik a külső (liberális) erőkre mutogató gyűlöletkeltésre.

A német sajtó már 2015 őszén jelezte, hogy meg kell szüntetni a „Balkán útvonalat” (Balkanroute), azaz vissza kell küldeni a dél-szláv háború idején elmenekülteket. Hiszen, miközben a szíriai menekültek tömege közeledett Németország felé, a volt Jugoszlávia területe már nem volt háborús övezet. Az menekültek visszatérhettek otthonukba. A valódi probléma ekkor kezdődött: hogyan lehet a relatív jóléthez szokott menekültet visszaküldeni a gazdaságilag sokkal gyengébb hazájába? Különben a mai napig nincs megoldva Koszovó helyzete, ahol pl. az euró a hivatalos pénz, és a volt jugoszláv tagköztársaságokból bárki vízum nélkül érkezhet max. 3 hónapi tartózkodásra az EU-ba. Egy müncheni szálloda macedón portása mesélte, hogy mennyire rossz a gazdasági helyzet, hogy 350 euró egy havi bér, a munkanélküli segély 250 euró, ezekből nem lehet megélni. Déli szomszédjuk, a görögök, megzsarolták őket: az egykori jugoszláv tagköztársaságnak a Macedón Köztársaság nevéhez sohasem járulnak hozzá, és megakadályozzák az EU-ba és a NATO-ba való felvételüket. Nagyon szomorú volt, látszott az arcán, hogy az Észak-Macedónia elnevezés nem tetszik neki, de legyen, ha ez a feltétele a gazdasági fellendülésnek, amit Merkel nemrég tett látogatásakor is megerősített. Igaz, a névváltoztatási népszavazás kudarcba fulladt, de nagyon bíznak a németekben, hogy hozzá segítik őket az EU-tagsághoz.

Idén (2018) május 23-án (tehát, ellentétben a magyar médiával, nem most, novemberben!) jelentette a BBC,  hogy egy skopje-i bíróság két év börtönre ítélte a korábbi macedón miniszterelnököt. A BBC jelentése szerint 2012-ben történt a hatalommal való visszaélés, amikor Gruevski egy „közbeszerzési pályázat”-ról (tender) döntő bizottság egyik tagját befolyásolta azzal, hogy egy bizonyos autókereskedőt nevezzenek meg győztesnek, aki a miniszterelnök kívánságának megfelelő gépkocsit (páncélozott Mercedes) szállít majd, és aminek fejében Gruevski pénzt fogadott el a kereskedőtől. A vádhoz az ügyészség egy titokban felvett hanganyagot használt fel, amit a bíróság hitelesnek fogadott le.

Gruevski lemondását 2016-ban egy óriási lehallgatási botrány előzte meg. Nyilvánosságra került, hogy mintegy 20.000 személyt hallgattak le titokban a miniszterelnök emberei. A botrány utcára vitte az embereket, és állandó tüntetések (összecsapások) voltak Gruevski hívei és ellenfelei között. Kb. egy évvel később a miniszterelnök lemondott, és az előrehozott választáson a jelenlegi miniszterelnök, a szociáldemokrata Zoran Zaev győzött.

Az ugyanaznapi (május 23.) Reuters jelentés szerint ez volt az első ítélet Gruevski hat vádpontos korrupciós ügyében. A vádpontokat egy 2015-ös EU megállapodás alapján kinevezett különleges ügyész állította össze. Gruevski lemondása, távozása és új választások kiírása ugyancsak ennek az EU-s megállapodásnak volt a része. Az EU akkor lépett közbe, amikor elszaporodtak a politikai zavargások és az ellenzéki pártok azzal vádolták Gruevskit és a belsőelhárítás főnökét, hogy több mint 20.000 embert hallgattak le.

SZER (RFE/RL) május 23-i, tehát ugyanaznapi, jelentésében azt is megemlíti, hogy Gruevski nem volt jelen a tárgyaláson, ill. az ítélethirdetésen, és (esetleges fellebbezéséig) továbbra is szabadlábon maradhat. A SZER tudósítása megjegyzi, hogy a bíróság hiteles bizonyítéknak fogadta el a megvesztegetésről készült titkos hangfelvételeket, azzal, hogy azok nyilvánosságra hozatala közérdek.

Az új választásokhoz vezető nagyméretű (20 ezer embert érintő) lehallgatási botrányt a Gruevski kormány tagadta, és külföldi ügynökökre fogta.

Vajon ezek az információk (2018. május 23.) mikor jutottak el hazai (ellenzéki) médiához, mikor olvashattunk róluk először?

Úgy látom, a hazai ellenzék sem érti a menekült jog „finomságait”, amit Orbán nagyon ügyesen alkalmazott. A menedékjogot a genfi konvenció, illetve annak aláírása teszi kötelezővé az aláíró országok számára. Tessék csak visszaemlékezni 1989-re! Magyarország csak akkor írta alá, amikor hirtelen megjelentek a falurombolás áldozatai, a Ceaușescu rendszere elől menekülő román állampolgárok, elsősorban magyarok, akiknek befogadását az akkori szovjetrendszer nem engedte meg. Elvégre a szocialista országokban nincs üldözés, pláne politikai üldözés. A keményvalutára éhes magyar vezetés viszont úgy ítélte meg, ha aláírjuk ezt az egyezményt, akkor nemcsak a menekültek befogadásának adunk nemzetközi hátteret, hanem az ENSZ-en keresztül „fejpénzt” (dollármilliókat) is kapunk a menekültek megsegítésére hivatott nemzetközi szervezettől (Az ENSZ minden egyes menekült után fizet a napi ellátásra.) A genfi konvenció aláírása mindezt biztosította. Nem kellett sok, hogy erről az NDK-s „szamizdatosok” is értesüljenek, hogy a magyar hatóságok nem küldhetik vissza a Balaton mellett kempingező keletnémeteket, amennyiben azok hazájukban politikai menekültnek, üldözöttnek tekintik magukat. Ennek megfelelően tárgyaltak a magyarok (Horn külügyminiszter) a nyugatnémetekkel és a keletnémetekkel.

A politikai menedékkérők után az ENSZ nem fizet „fejpénzt”, és annak megadása minden ország és kormány saját hatáskörébe tartozik. Azt fogad be, akit akar, akit szerinte üldöznek, vagy politikai nézetével egyetért, azonosul. Ezért Orbánt tettéért nem lehet felelősségre vonni. Emlékeztetőül néhány közismert eset, ill. név, pl. Bettino Craxi vagy Carles Puigdemont, akinek példája rácáfol a kormánypárti hülyeségre, miszerint Gruevski szabadon közlekedhet a világban, különösen az EU-ban. A magyar igazságügyi miniszter nagyot téved!

Aki ellen nemzetközi elfogató parancs van, azt bárhol elkaphatják és kiadhatják. Ez ellen csak a menekültet befogadó ország adhat védelmet.

Viszont, sokkal komolyabb és nagyobb probléma, és nemzetközileg is elítélendő az állami szöktetés. Különös tekintettel ebbe bevonni a külügyet, a magyar diplomáciát. Jó időre elvesztettük a bizalmat, a nemzetközi diplomáciában. Elsőre ’56 jutott az eszembe, amikor mentőautókban szállítottak fegyvereket. Aztán, belegondoltam, hogy a jelenlegi államvezetés ezzel a jogellenes, aljas akciójával ugyanolyan bűnözővé vált, mint a kábítószer-, fegyver- vagy embercsempész. Tettükkel példa nélküli precedenst állítottak, miszerint ellenőrzés nélkül bármit és bárkit országokon keresztül lehet szállítani a diplomácia égisze alatt. Ez pedig a civilizált világban megengedhetetlen! A többi ország tudta nélkül így fel- és kihasználni a diplomáciai védelmet, becstelen dolog! Arról nem is szólva, hogy ezentúl nincs biztonságban senki, akit az orbáni Magyarország el akar fogni, némítani bárhol legyen a világban! Csodálom, hogy ez ellen az akció ellen még senki sem emelte fel a szavát.

A szakértő ukrán kezet lát az incidensben

Szinte mindegy, ki kezdte, a történtek Porosenko érdekében állnak – mondta a Független Hírügynökségnek a volt kijevi nagykövet. Bársony András szerint az ukrán elnök rosszul áll a márciusi elnökválasztás előtt, a hadiállapottal a kampányt lehet eltörölni.

Konfliktusnak látszó bicepszmutogatásként értékeli a vasárnapi orosz-ukrán-incidenst Bársony András. A korábbi kijevi magyar nagykövet úgy látja, hogy Petro Porosenko ukrán elnök 19-re húzott lapot: a májusi európai parlamenti választás, új Európai Bizottság megalakulása előtti „béna kacsa” állapotát megelőzően

szeretne Oroszországgal szemben további nemzetközi nyomást szerezni.

Szinte mindegy, ki kezdte – mondta Bársony, hozzátéve: az események lefolyását senki se ismeri, tehát nem jelenthető ki az ukrán provokáció, de az igen, hogy az incidens inkább a jelenlegi ukrán hatalomnak jött jól.

Amint azt megírtuk, vasárnap egy orosz határőrhajó nekiment három, terv szerint haladó ukrán hadihajó egyikének. Az ukrán hadihajók az odesszai kikötőből indultak el és a Kercsi-szoroson át az Azovi-tenger partján fekvő Mariupolba tartottak. Útjukat a nemzetközi normák szerint előre bejelentették.

Oroszország tüzet nyitott az ukrán haditengerészet hajóira a Kercsi-szorosnál, az orosz különleges erők három hajót elfoglaltak, és az incidens során két ukrán tengerész megsérült.

Kijev az incidenst a nemzetközi jog megsértésének és katonai agressziónak minősítette. Moszkva viszont azt állítja, hogy az ukrán fél provokálta ki az egészet, amire „megdönthetetlen bizonyítékai” vannak.

Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat szerint Ukrajna a felelős a Krím félsziget és Krasznodari terület közötti Kercsi-szorosban vasárnap történt incidensért. A krími kikötők igazgatósága szerint Oroszország lezárta az Azovi-tengert a Fekete-tengerrel összekötő Kercsi-szorost.

Az ukrán vezetés (az orosszal együtt) az ENSZ Biztonsági Tanács azonnali összehívását kérte, és délután a parlament (Rada) megszavazhatja Porosenkóék kezdeményezését, a 60 napra szóló hadiállapot kihirdetését. Egyúttal készültségbe helyezték a haditengerészet teljes állományát.

Porosenko rosszul áll a márciusban esedékes elnökválasztás előtt, legnagyobb ellenfele, Julija Tyimosenko (korábbi miniszterelnök) előnyre tett szert vele szemben – mondta Bársony András. A volt diplomata szerint Porosenko szinte semmit se tudott teljesíteni ígéreteiből,

nem volt képes helyreállítani Ukrajna szuverenitását

– vagyis visszaszerezni az Oroszország által de facto elcsatolt két krími „népköztatársaságot” -, közben pedig gazdaságilag is romlott a helyzet.

A krími terület elvesztésével a bruttó hazai terméket (GDP) termelő képesség 60 százaléka lett oda – magyarázza Bársony András.

Szerinte az ukrán „kéz” verzióját erősíti, hogy az Azovi-tenger – ahová állítólag tartottak az ukrán hadihajók – haditengerészeti szempontból értéktelen az alacsony vízmagasság miatt. Az igazi csapás a szevasztopoli kikötő és tengerészeti bázis elvesztése, ezt se tudta visszaszerezni Ukrajna Porosenko elnöksége alatt.

Ha tényleg a Kercsi szorosban, a kercsi hídnál történt az incidens, akkor lehetséges, hogy valóban az oroszok támadtak, mert attól tarthatnak. hogy az ukránok lerombolják a krími összeköttetést lehetővé tevé építményt – mondta a magyar szakértő.

A hadiállapot bevezetésével egy sor polgári jogot (tüntetés, sajtószabadság) korlátozható. S szinte bizonyos, hogy az elnökválasztás idejére ugyan a 60 nap lejár, de

az elnökválasztási kampány nagyja „elmarad”.

Az ex-nagykövet szerint ez egyértelműen Porosenko érdeke.

Bársony András úgy látja az ukrán közvélemény hangulata alapján, hogy a hadiállapot két élű fegyver: bár van erős hazafias érzület, amit Porosenko igyekszik meglovagolni, de a szélsőjobbos nacionalistákon kívül senki se akar háborút.

Porosenko most a nemzetközi közvéleményre játszik, az EU és a NATO útján akar nyomást gyakoroltatni Oroszországra. Az eddigi lanyha reakció ezek részéről azonban arra mutat, hogy ez esetleg nem sikerül, maradnak az eddigi nemzetközi szankciók és ezek nem lebecsülendő gazdasági hatása az orosz gazdaságra – mondta Bársony András.

A Pinkini-ügyirat

Tulajdonképpen mi történik a Facebookkal? Mi okozza a közösségi oldal állandó botrányait, és most már nyugodtan mondhatjuk, válságát? Ha rövid választ kéne adnunk, azt mondanánk: a tulajdon sikere és méretei. Bár, ez sem ennyire egyszerű, sajnos. Az utóbbi napok egyre meghökkentőbb hírei arra utalnak: Mark Zuckerberg világában tényleg minden elképzelhető.

Sőt, mindennek az ellenkezője is, ami még riasztóbb. Hiszen – és ez benne a valóban fontos – ez már rég nem csak Zuckerberg világa, ez a közösségi oldal köt össze körülbelül 2,13 milliárd embert a világ többi részével akár magánéleti, akár baráti szinten és ez a mai sajtó legfontosabb platformja is – a hirdetési üzletág pedig szó szerint meghalna nélküle. Épp ezért azok, akik azt mondják, „elvoltunk nélküle, nincs rá szükség” meglepően rövidlátóak. Igen, elvoltak, akkor – de most a Facebook összeomlása, megszűnése vagy feldarabolása olyan világméretű krízist idézne elő, aminek csak a gazdasági vetületei súlyosabbak volnának az 1929-33-as Nagy Gazdasági Világválságénál, a társadalmi következmények pedig beláthatatlanok.

De mi a baja ennek a virágzó mamutvállalatnak? Leginkább az, hogy emberek használják… és emberek is vezetik. Az elmúlt másfél-két évben három olyan komoly botrány rázta meg a techóriást, amiből egy is elég lett volna egy kisebb és nem monopolhelyzetben lévő cég teljes bukásához. Az első az amerikai elnökválasztást befolyásoló orosz befolyás ügye, a második a Cambridge Analytica-botrány, a harmadik pedig a nemrég tapasztalt monstre hackertámadás. Józan gondolkodás szerint mindhárom könnyebben kezelhető lett volna, ha a cég egyrészt felkészül az ilyesmiknek a lehetőségére, másrészt, ha már megvan a baj, beismerik azt, és tétovázás nélkül lecsapnak a felelősökre. Nem ez történt, többek között azért nem, mert Mark Zuckerberg válságkezelő módszere három szóban összefoglalható:

Delay, deny and deflect – halogatás, tagadás és hárítás”.

Mindhárom esetben felvetődött, hogy a közösségi oldal működését szigorúan és jogi úton szabályozzák, csak hát ez a módszer alkalmatlan: nem csak azért, mert a jogi elveket technikai alapon roppant nehéz, sőt, lehetetlen volna érvényesíteni (gondoljunk csak az Európai Unió nemrég elfogadott szerzői jogi irányelvére, ami a jelek szerint arra fogja kényszeríteni a You Tube-ot, hogy elhagyja az európai piacot, ugyanis algoritmusokkal képtelenség megállapítani, mikortól plágium egy zenei vagy vizuális elem, és meddig idézet vagy bevett művészi eszköz – de ugyanilyen okokból kívánja leállítani Európában a Google a hírszolgáltatását is). Azért is lehetetlen a jogi szabályozás, mert a Facebook nagy.

Nagyon nagy, bolygó méretű.

Zuckerberg és a Facebook vezetősége – lévén IT-szakemberek –  tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy világméretű szabályozást létrehozni egyelőre lehetetlen, ha pedig államszövetségi-nemzetállami szintű szabályozások jönnek létre, az végleg szétdarabolná a céget, ami így kikerülne a központi irányítás alól, és a helyi centrumok a különböző kormányzatok befolyása alá kerülhetnének. Ez természetesen minden nemzetállam vezetésének kéjes álma, egy erős propagandaeszköz, ami az ölükbe hullana – és ha nem kaphatják meg, legalább megpróbálják elpusztítani, betiltani, hogy akkor másé se legyen, sőt, általában ne legyen. Ez magyarázza a magyar kormánymédiumokban a dühödt, gyakran már komikus Facebook- és Google-ellenes kampányt.

De lássuk az alapvető gondot, ami nem más, mint az adatbiztonság mértéke. Valamikor, a közösségi oldalak hajnalán még feltételezték a felhasználókról, hogy becsületesek és jóhiszeműek, és a felhasználók is ugyanezt tételezték fel az oldalak üzemeltetőiről. Nem kellett volna: a közösségi oldalon, ami a személyre szabott reklámokból él (azért lehet ingyenes a felhasználók számára) a legfontosabb árucikk a személyes adat. És nem nagy, fontos dolgokról van szó, jobban érdeklik az oldalt a böngészési szokásaink, a hobbink vagy netán a szexuális beállítottságunk, mint a politikai nézeteink – ugyanis az apró adatok alapján lehet személyre szabni a nekünk célzott hirdetést. Ez talán még nem is lenne baj, hiszen mindennek van ára, néhány reklám nem a világ – csakhogy ezek az adatok alkalmasak a politika hirdetésére is. Igaz, hogy nem ugyanaz fogja érdekelni a politikai kalmárt, mint mondjuk a játékkereskedőt, de a célzott, személyünkre szabott hír a hírfolyamunkban bizony ugyanúgy befolyásolás, mintha egy új játékot ajánlanának nekünk, sőt, a legtöbben észre sem veszik, ha politikailag manipulálni akarják őket.

Ezért fontosak tehát a Facebook-adatok, ezért lett az információ az új kőolaj vagy urán.

Mármost az adathalászat, adatszivárgás már nagyon régen megkezdődhetett, csak most kezd kiderülni a jelenség. De épp a minap került angol bíróság elé a Pinkini alkalmazás ügye, ami viszont alapjaiban rázza majd meg a Facebook-birodalmat.

A 2013-ban megjelent Pinkini egy jelentéktelen és elég undorító alkalmazás volt, lényegében véve arról szólt, hogy – kihasználva az adatbiztonsági lyukakat – nem csak a mi képeinket látta, hanem az ismerőseink képeit, az ő ismerőseikét is, tehát lényegében véve bárki privát fotóihoz hozzáfért. Ha a Pinkinivel ellátott telefon kameráját ráirányították valakire, az alkalmazás megpróbálta felismerni, ha sikerült, átnézte a képeit és amennyiben volt fürdőruhás képe az illetőnek, azt megmutatta. Randa dolog embereket minden engedély nélkül vetkőztetni, de nyugtasson meg mindenkit a tény, hogy a két év alatt, amíg működött ez az app, összesen 4500 ember használta, nem több. 2015-ben a Facebook rájött, hogy ez az alkalmazás – és rengeteg másik is – engedély nélkül használja a legérzékenyebb személyes adatbázisokat, ezért 2015-ben változtatott az adatkezelési gyakorlatán, elkezdte korlátozni a külső fejlesztők hozzáférését a felhasználók ismerőseinek adataihoz. Ezzel a Pinkini gyártója, a Six4Three szerint tönkretették az üzleti modelljüket, így aztán beperelték a Facebookot.

Megérte? Nem érte meg? Nem lehetett akkora üzlet ez a Pinkini, hogy akár csak a perköltséget érdemes legyen rákölteni, de most már folyik az eljárás, nincs visszaút. Viszont a per során a Six4Three betekintést nyert a Facebook témába vágó belső feljegyzéseibe, köztük Zuckerberg leveleibe is. Ezek jelentősége pedig bőven túlmutat az ügyön, nagyobb botrányok, például a Cambridge Analytica részleteire is fényt deríthet.

És itt kezd rázóssá válni a történet.

A CNN és a Guardian már kérte is a bíróságot a közérdekre hivatkozva, hogy tegyék nyilvánossá ezeket az információkat, az egyelőre elutasította a kérvényt, ám lehetővé tette a betekintést a brit parlament egyik bizottsága számára, mely a Facebookkal kapcsolatos vizsgálatot folytat. Illetve, az iratokat le is foglalták, némi fenyegetés kíséretében. A Six4Three kérte a bizottságot, hogy tartózkodjon a betekintéstől az iratokba, és juttassa vissza azokat vagy neki, vagy a Facebooknak. A Facebook szóvivője pedig közleményben jelezte, hogy a parlamenti bizottság birtokába került iratok nyilvánosságra hozatalát bírósági határozat korlátozza.

Márpedig ezek az információk végtelenül fontosak: hiszen az amerikai elnökválasztás befolyásolása éppúgy, mint a Cambridge Analytica-botrány gyakorlatilag az adatok nem elég bizalmas kezeléséről szólt. Nagy vihar fenyegeti a közösségi oldal hajóját.

És nem használ neki a teljesen felesleges, értelmetlen Soros-botrány sem. Amire – tegyük hozzá – véletlenül, hanyagságból került sor. Az Egyesült Államokban is sok a Facebook-kritikus hang, ami azért veszélyes, mert a vállalkozás ott van bejelentve, az ottani törvények érvényesek rá. Az, hogy a világ többi országában mit beszélnek róluk, jóval kevésbé vagy egyáltalán nem fontos az amerikai közhangulathoz, közvéleményhez képest. A Facebook tehát megbízott egy pr-céget, hogy kommunikációs téren javítson a közösségi oldal megítélésén.

Ez nagy hiba volt.

Az említett cég – nevezzük nevén, a Definers Public Affairs – ugyanis lehet, hogy a sikereit tekintve magasan jegyzett, de hogy módszereiben nem különbözik kicsit sem a Cambridge Analyticától, az is biztos.

A kampányuk egyik lépése az volt, hogy Soros Györgyöt igyekeztek a Facebook kritikusai mögött álló titkos hatalomként, anyagi támogatóként beállítani. Mármost Soros bizony bírálta többször a Facebookot is, a Google-t is, a monopolhelyzetük miatt, a kétes adatkezelés miatt, a hosszú távú gondolkodás hiánya miatt – de soha senkit nem bérelt fel ellenük. A tulajdon véleményéhez meg neki is joga van, amint Mark Zuckerbergnek is.

A megbízáskor elfelejtették ellenőrizni, csak később derült ki: a Definers Public Affairsnek markáns republikánus háttere van. A Facebook megrendelt tőlük egy sikeres kampányt, és kapott is egy olyant, ami sikeres lehet – a republikánusok között.

A kirobbanó botrány hatására a Definers Public Affairs megbízását azonnal visszavonták, és mennie kellett Elliot Schragenak, a Facebook kommunikációs vezetőjének is, aki magára vállalt minden felelősséget, majd távozott a balfenéken (feltehetően nem üres zsebbel). Sheryl Sandberg vezérigazgató-helyettes is némi bűnbánatot tanúsított, bár ő a lemondásig nem ment el. A botrány ebben a mostani helyzetben rengeteget ártott a közösségi oldal megítélésének

Itt tartunk most, a Pinkini-iratok nyilvánosságra kerülése előtt. Mi várható?

Botrány mindenképpen, és a Facebook további reformja. Ami nem is volna rossz gondolat, de másként kéne nekifogni, mint idáig. Ez az oldal eredetileg egyetemisták ismerkedését szolgálta, és alapvetően máig nem írták át, annak dacára, hogy több, mint kétmilliárdan használják. Ha nem újabb módosítgatásokat eszközölnének rajta – amik csak a működését bonyolítják, és a kívánt jogi szabályozást vagy sehogy, vagy csak alig oldják meg – hanem átírnák az egészet, teljesen, most már tömegekre szabva, komoly adatvédelmi garanciákkal és olyan védelemmel, ami valóban gondot okozna a támadóknak, meg lenne oldva a problémák legnagyobb része.

Ugyanis Facebookra, általában véve közösségi médiára szükség van, lényegében erre a közegre terelődött a nyilvánosság legtöbb formája, enélkül valóban atomizálódna a társadalom.

De ha kell, ha szükség van rá, legalább csináljuk jól…

Nos, ezt kéne valahogy megoldani.

Meghalt a holokauszt magyar származású nemzetközi hírű kutatója

A 96 éves korában meghalt Randolph L. Braham két hónappal ezelőtt még nyílt levelet írt a Mazsihisz elnökének, amelyben tiltakozott a Sorsok Háza projekt szellemisége ellen. 2014-ben visszaküldte a 2011-ben kapott Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést, mert úgy ítélte meg, hogy a magyar kormány „a Horthy-korszak tisztára mosására” törekszik.

Randolph L. Braham Észak-erdélyi szegény zsidó családban, Ábrahám Lajos és Katz Eszter fiaként született. Kevéssel születése után a család Bukarestből visszaköltözött korábbi lakhelyükre, Désre, az általános iskolát és a gimnáziumot is Désen végezte. Iskolás éveiben délutánonként egy műbútorasztalos műhelyében dolgozott. 1943. október elején behívták munkaszolgálatra, ezredével 1944 márciusában a szovjet frontra került. Decemberben néhány társával együtt megszökött és egy magyar tanyán rejtőzött. 1945 januárjában rövid időre szovjet fogságba került, ahonnan egy szovjet zsidó tiszt a zsidó foglyokat elengedte.

Miután 1945-ben befejezte a gimnáziumot, egy marosvásárhelyi ismerősével Budapesten át eljutott az ausztriai, majd a németországi amerikai megszállási övezetbe. Mivel több nyugati nyelven is beszélt, a menekültek ügyeit intéző egyik szervezetnél sikerült álláshoz jutnia. Felvették a müncheni Maximilian Egyetemre, ahol közel két évig tanult, többek között politológiával foglalkozott.

1948 januárjában külföldi egyetemi hallgatóként érkezett az Egyesült Államokba és ott folytatta tanulmányait. Közben egyik rokona üzletében, a szünidőben pedig nagybátyja szállodájában dolgozott.

1949-ben doktorált a City University of New York City College-ben, 1952-ben szintén New Yorkban PhD-fokozatot szerzett.

1956-tól nyugdíjba vonulásáig, 1992-ig összehasonlító politikatudományt tanított.

Tizenöt közeli rokona közül tizenhárman pusztultak el a holokauszt idején. Ő maga – a fronton munkaszolgálatot teljesítő zsidó férfiak nagy többségéhez hasonlóan – a koncentrációs tábort elkerülte.

1954-ben megnősült. Németországban született felesége 1946-ban Olaszországból érkezett az Egyesült Államokba, ahol vegyészmérnöki képesítést szerzett, de sokáig számítógépes mérnökként dolgozott. Két fiuk közül az idősebbik, Steven közgazdász diplomát szerzett; a fiatalabbik, Robert zenetudománnyal foglalkozott, majd egy internetes újság főszerkesztője lett.

Randolph L. Braham tudományos tevékenységének középpontjában a közép-európai, elsősorban a magyarországi holokauszt kutatása áll. Nem sokkal a PhD megszerzése után fogott hozzá a holokauszt történetének kutatásához, bekapcsolódott az akkoriban létesült jeruzsálemi Jad Vasem Intézet ilyen irányú munkájába. Az 1950-es évek végétől több ország, köztük Magyarország és Izrael levéltárainak erre vonatkozó anyagát tanulmányozta át.

Legismertebb, fő művének tekinthető munkája a kétkötetes The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary című könyve (New York, 1981), ezt nálunk

A magyar Holocaust címen 1988-ban adták ki.

A bővített, átdolgozott változat az Egyesült Államokban 1994-ben, Magyarországon 1997-ben jelent meg, ekkor már az eredeti cím fordításával: A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon.

Munkásságát itthon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2011) kitüntetésekkel ismerték el. Az utóbbi kitüntetést 2014-ben visszaküldte, mert úgy ítélte meg, hogy a magyar kormány „a Horthy-korszak tisztára mosására” törekszik.

Isten óvja Angliát!

Ugyanis a kormányzata nem fogja. De Isten óvjon minket is, hasonló okokból: tegnapi írásunkban kitértem arra, hogy Orbán Viktor mintha nem lenne teljesen tisztában a Brexit fogalmával, mibenlétével és következményeivel, ám bátor ember, és nyilatkozik róla, kár, hogy szamárságokat – nos, a nemzetközi helyzet tegnap óta jelentősen fokozódott.

Éspedig két elem változott meg. Egyrészt pár perccel ezelőtt vált hivatalossá: aláírták a megállapodást a brit EU-tagság megszűnésének feltételrendszeréről, valamint a politikai nyilatkozatot a jövőbeli kapcsolatokról a Brexit után is bennmaradó európai uniós tagországok vezetői Brüsszelben. A jóváhagyás várható volt, mivel előző nap Gibraltár kérdésének megoldásával elhárult az utolsó probléma is.

A két dokumentumot Theresa May brit kormányfőnek is alá kell írnia, aki a tervek szerint hamarosan csatlakozik a huszonhetekhez.

A litván elnök Dalia Grybauskaitė azt mondta a döntés előtt: „Támogatni fogjuk ma a megegyezést, de ez egyik oldalnak sem jelent semmi jót.”

„Az Egyesült Királyság kiválása az EU-ból egy tragikus pillanat. Nincs rajta semmi ünnepelnivaló. De elértük a lehető legjobb egyezséget” – osztotta meg a véleményét reggel az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker.

Ha most azt hisszük, eldőlt Britannia sorsa, nagyot tévedünk.

Theresa May kormányfőként aláírhatja a ma megszületett dokumentumot, azonban azt még a brit parlamentnek is meg kell szavazni, különben érvénytelen lesz a megállapodás.

De hát mi van ebben az okmányban végső soron, milyen lesz vagy inkább lehet a Brexit?

Alapvetően a legszigorúbb, majdhogynem a „megállapodás nélküli” (no-deal) Brexit-változatról van szó. Tehát Nagy-Britannia kikerül úgy az európai vámunióból, mint a szabad munkaerő-áramlás rendszeréből, nem kér és nem kap európai uniós támogatásokat, nem fizet be semmit az Uniónak, és egyáltalában véve, jogi szempontból olyan külföldi országgá válik a kontinens felől nézve, mint Marokkó vagy Tunézia.

Részletesebben: a 2019. március 29-i kilépéstől 2020. december végéig egy átmeneti időszak következik, amelynek az ideje alatt a Nagy-Britanniában élő uniós állampolgárok, és az EU-ban élő britek megtarthatják a korábban élvezett jogaikat. Nagy-Britannia és az EU vállalja, hogy a britek tagsága alatt vállalt be- és kifizetési kötelezettségeiket mindketten teljesítik, akkor is, ha kilépés dátuma után esedékesek. A szétválás lebonyolításának része például a meglévő szerzői jogok védelme, a folyamatban levő rendőrségi és más igazságszolgáltatási ügyek befejezése, és hogy az átmeneti időszak előtt kereskedelmi forgalomba bocsátott áruk eljuthatnak a célállomásukra.

Vannak szankciók is a megállapodásban, arra az esetre, ha valamelyik fél esetleg nem tartaná be a rárótt kötelezettségeket, de egyébként 2019. március 29. és 2020. december 31. között majdnem minden úgy történik majd, mintha Nagy-Britannia még tag lenne az EU-ban, az egyetlen kivétel az, hogy nem vehet részt az EU-s intézmények munkájában, tehát például nem lesz EP-képviselője, EU-biztosa, és a brit kormány nem vehet részt az EU-s miniszterek Tanácsának ülésein és az üléseket előkészítő találkozóin. Az átmeneti időszak egyszer meghosszabbítható, ha az Egyesült Királyság és az EU közösen eldönti, hogy meg szeretné hosszabbítani.

Mint láthatjuk, ez nem teljes megállapodás,

mert például az ír-északír vámhatár kérdését, ami alapvető gondot jelentett a megegyezés szempontjából, úgy oldották meg, hogy létrehoznak egy közös vámterületet az EU és az Egyesült Királyság között, ami lehetővé teszi, hogy Írországból ellenőrzés nélkül lehessen árukat szállítani Észak-Írországba, ugyanakkor Észak-Írország korlátozások nélkül kereskedhet Nagy-Britanniával is. Ezzel elhárult annak a veszélye, hogy Ulster harcedzett fiai (és lányai) sorompót látván maguk és anyaországuk között, azt minimális gondolkodási idő után egyszerűen a levegőbe röpítsék, és megszakítsák a kapcsolataikat Londonnal, a hosszú évek alatt megszokott módon.

Skócia kérdése azonban továbbra is rendezetlen maradt: márpedig Nicola Sturgeon skót miniszterelnök álláspontja kérlelhetetlen és szigorú. Eszerint amennyiben lehetséges, kormánya szinte bizonyosan támogatni fog egy második brit népszavazást az európai uniós tagságról. Sőt garanciát követelnek arra, hogy ha a referendumon Skócia az EU-tagság fenntartása mellett voksolna, miközben az Egyesült Királyság többi része a kilépést erősítené meg, akkor Skóciát ne kötelezzék a többiek óhajának elfogadására. Ráadásul akkor egyeznének bele egy második népszavazás ötletébe, ha cserébe Skócia ismét szavazhatna a függetlenségről.

Tehát sok kérdés még nyitott, tulajdonképpen egyelőre csak az Unió részéről született megegyezés. De lássuk azt, ami minket érdekel:

mi lesz az Egyesült Királyságban élő magyar munkavállalókkal?

A kiszivárgott részletek alapján az új bevándorlási rendszerben – amely a kormány szándékai szerint a brit EU-tagság megszűnése után tervezett huszonegy hónapos átmeneti időszak lejártával lépne életbe – megszűnnének a számszerű korlátozások a magasan képzett külföldi munkavállalók esetében, így például az EU-országokból érkező orvosok és más, magas szakképesítésű munkavállalók is állandó nagy-britanniai letelepedési engedélyt kaphatnának, hozzátartozóikkal együtt.

Ezzel szemben ilyen magyar munkavállaló kevés van, még a magyar diplomások is inkább alacsonyabb presztízsű, kevesebb képzettséget igénylő munkákat végeznek Nagy-Britanniában. Ők a jövőben csak tizenegy hónapra szóló tartózkodási és munkavállalási engedélyhez juthatnának, és családtagjaikat sem vihetnék magukkal. Természetesen szó sem lehet arról, hogy szociális juttatásokban részesüljenek.

Hát, erre mondta azt pénteken Orbán Viktor, hogy a tervezet magyar szempontból kielégítő, megvédi az Egyesült Királyságban élő és dolgozó magyarok érdekeit. Szerinte a magyar munkavállalók jogai nem fognak sérülni.

Ha ez nem jogsérelem, akkor nem tudom mi az – a Napnál is világosabb, hogy a magyar kormányfő nem olvasott el semmiféle dokumentumot, csak beszélt bele az éterbe, és biztos abban, hogy más sem olvasta az idevágó iratokat.

Téved, mint már annyiszor. Nagyot téved.

De térjünk vissza a munkavállalóinkhoz:

mi lesz a brit gazdasággal?

Azzal, kérem, baj lesz: a külföldi EU-munkaerő alkalmazása a Brexit után is alapvető fontosságú lesz a brit gazdaság és a közszolgáltatások számára, a munkavállalók szakképesítésétől függetlenül. Adataink szerint a brit vendéglátóipar felszolgálóinak hetvenöt százaléka, szakácsainak huszonöt százaléka, takarító és fenntartó személyzetének harminchét százaléka érkezett az Unióból – más megoldást nem látok, valószínűleg be kell zárni London szállodáinak egy részét, nem sokat, csak úgy a háromnegyedét.

És a vendéglátóipar csak egy példa – az energiaszektor, más okokból ugyan, de szintén össze fog omlani (a brit atomerőművek egy része elavult, alkatrész-utánpótlása uniós támogatáshoz kötött lett volna), így nem lehetetlen, hogy visszatér a híres londoni szmog, hiszen rá lesznek kényszerülve, hogy a jövőben szénnel fűtsenek, gázlámpával világítsanak.

Theresa May, Boris Johnson, Nigel Farage és társaik visszalökték Angliát a viktoriánus korba.

Egy jelentős különbséggel.

Nincs a világnak az a Brexitje, amitől visszakapnák Indiát.

Vagy a többi gyarmatot.

Isten óvja Angliát, isten óvjon minket is!

Orbán Viktor és a kacsák

Kérem, óhatatlan, hogy Orbán Viktor tegnapi rádióinterjúnak álcázott programbeszédjéről Brezsnyev kacsái jussanak eszünkbe. De próbáljunk komolyak maradni, elvégre nem kismiska a kéthetenkénti agymenés: abból kéne kiderüljön, mi a magyar bel-, kül- és gazdaságpolitika aktuális csapásiránya.

Más kérdés, hogy soha nem az derül ki.

A miniszterelnök kéthetenként ismétlődő rádióbeszédei – amikhez jár egy nagyon pici alákérdezés, hogy műfajilag interjúnak tűnjenek – sokkal inkább tükrözik a kormányfő pillanatnyi kedély- és idegállapotát, tehát orvosi célokra alkalmasabbak volnának, diagnózis felállítása esetén, mint politikaiakra: de ne panaszkodjunk, elemezzünk.

Hát mit mondott ez a drága ember tegnap?

Sokat és nagyot. De forduljunk olyan forráshoz, amit még ő maga sem cáfolna meg, használjuk a kormany.hu által közölt szöveget. Ezek szerint:

„Az úgynevezett migránskártyákról a kormányfő azt mondta: miközben a pénzmosás elleni harcra hivatkozva folyamatosan „szorongatják az európai emberek torkát a hatóságok” – rögzítik a tranzakciókat, a neveket -, aközben valakik – úgy tűnik, az Európai Bizottság – névtelen bankkártyákat osztogatnak olyanoknak, akiket nem ismerünk, nem tudni, mit akarnak, és akik közül sokan válnak terroristává, bűnözővé, tehát fenyegetik az európai emberek biztonságát.”

Hát azt elhiszem, hogy szeretné, ha megszűnne a pénzmosás és a korrupció elleni harc Európában, tán még meg is ünnepelné, de ez nem egészen így működik: ez gyerekes, mondvacsinált érvelés, hiszen nem is úgy vetődik fel a kérdés, akkor sem, ha ő így teszi fel, hogy vagy menekültkártya, vagy pénzmosás elleni harc, hanem úgy, hogy is-is. És a kettőnek nincs köze egymáshoz.

De hát mi ez a sokat emlegetett menekültkártya végül is? Titkos eszköz mindenféle mordályégető, országháborító támogatására, maga a setét Ármány? Ördögöt, kérem.

Na, most jönnek Brezsnyev kacsái

Az úgy van, hogy aki már próbált segélyt osztani sok embernek, tudja: nem lehet uniformizálni a támogatást. Készpénzt egyetlen szervezet sem szeret adni (bár, mint látni fogjuk, néha muszáj), mert abból akármi lehet. De ételt sem egyszerű osztani: a muzulmán menekülő nem eszi a sertéshúst, a hindu a marhát, a kelet-ázsiaiak nagyon nagy része laktóz-érzékeny, nekik a tejtermékek és a tejpor okozhat súlyos, esetleg halálos betegséget, egyes kultúrák a kenyeret nem ismerik, mások – például rögtön az európai – a jamgyökérrel nem tudnak mit kezdeni. És mivel kicsi lett a világ, a modern közlekedésnek köszönhetően bárhol, bármilyen származású, eredetű ember felbukkanhat és bajba kerülhet. No, akkor mi a jó módszer?

Amit a kolhozelnök mondott Brezsnyevnek. A régi vicc szerint Brezsnyev körbelátogatja a kolhozokat, az egyikben meglátja a kacsákat

– De szép kacsák! Mit kapnak enni?
– Kukoricát, Brezsnyev elvtárs.
– A nép kukoricáját? Ez pazarlás! Tíz év Szibéria a kolhozelnöknek!

A második kolhozba még elér a futár a kertek alatt, és közli, hogy mindent mondhatnak, csak azt nem, hogy kukoricát kapnak a kacsák.

– De szép kacsák! Mit kapnak enni?
– Búzát, Brezsnyev elvtárs.
– A nép búzáját? Ez pazarlás! Tíz év Szibéria!

A harmadik kolhozban már tudnak a dologról.

– De szép kacsák! Mit kapnak enni?
– Tudja, Brezsnyev elvtárs, minden reggel adunk nekik öt rubelt, aztán vesznek maguknak, amit akarnak…

Hát ilyen megoldás a „menekültkártya” is

Van rajta egy minimális összeg, magát a kártyát a segélyezett család feje kapja, nem hitelkártya, csak bankkártya, ilyent csak 18 év feletti, regisztrált menedékkérő kaphat, aki továbbra is az adott ország területén tartózkodik, és nincsen semmilyen egyéb jövedelme. A kártya ugyan valóban nem tartalmazza az arra jogosult családfő nevét, de minden kártya tartozik valakihez, akinek a jogosultsághát az ENSZ munkatársai havonta ellenőrzik.

Mellesleg ez a módszer sem tökéletes, hiszen csak olyan országokban működik, ahol van ATM-automata, és – van a boltban étel, amit meg lehet venni. Mondjuk a pakisztáni Cox’s Bazaar környékén semmi haszna nem volna, ott nem is használják.

Hát ezt a rendszert nevezte ki főellenségnek a miniszterelnök, és nem is ügyetlenül: ugyanis ha látunk valakinél egy bankkártyát, azt értelemszerűen nem látjuk, mennyi pénz van rajta, csak azt, hogy van neki egy ilyenje. Csodásan ki lehet használni paranoid célokra. Koldusokat is milliomosnak láttathat ily módon.

De nem csak ennyiről szólt a könnyed kis kormányfői esztrádműsor pénteken.

Szóba került a Brexit is

„A brit uniós kilépéssel, a Brexittel kapcsolatban a miniszterelnök úgy fogalmazott: miután Brüsszel nem tudta kívül tartani a migránsokat Európán, így nem tudta benntartani Nagy-Britanniát az Európai Unióban.”

A kettőnek egymáshoz semmi köze nincs ugyan, de miért is ne venné egy kalap alá? Azért érdekelne, mit és mennyit tud a Brexitről ez az ember, mert a jelek arra mutatnak, hogy több éves fáziskésésben szenved. Miért? Ezért:

„Ugyanakkor az a dokumentum, amelyet a vasárnap esedékes rendkívüli EU-csúcs előtt kézhez vett, magyar szempontból kielégítő, megvédi az Egyesült Királyságban élő és dolgozó magyarok érdekeit – közölte Orbán Viktor, kijelentve: a magyar munkavállalók jogai nem fognak sérülni.”

Elnézést, de ez egészen egyszerűen nem így van. Theresa May világosan leszögezte a BBC-nek adott interjújában, október másodikán, miszerint „Egyszer és mindenkorra véget ér a munkavállalók szabad mozgásának korszaka.” Az uniós kilépést követően nem tesznek majd különbséget aközött, hogy az érkezők az Európai Unió valamelyik tagállamából, esetleg egy harmadik országból származnak-e, Nagy-Britannia egységesíti az unióból és az azon kívüli országokból érkező külföldiekre vonatkozó szabályokat. A már Nagy-Britanniában élő uniós állampolgárok ugyanakkor maradhatnak az országban. Ha másként nem intézkednek felőlük – ugyanis pillanatnyilag semmi de semmi nem biztos ebben az ügyben, a legvalószínűbbnek egy keményvonalas „no-deal” Brexit megvalósulása tűnik, ami mindenkinek rossz lesz, de angol részről egyszerűen semmiféle jel nem mutatkozik a megegyezésre.

Ez bizony egyáltalán nem kielégítő magyar szempontból és semmiféle garanciát nem láthatunk arra, hogy a magyar munkavállalók jogai nem csorbulnak majd. Ennyi erővel a két hét múlva várható időjárást is garantálhatta volna a magyar kormányfő a kedves közönségnek, ha már úgyis a rádióban van.

De félre bánat, félre bú, most jön a kis pénteki kabaréműsor legszórakoztatóbb része, a Nagy Szám, a Gruevszki-jelenet!

Fanfárokat kérnék!

„Azok a szervezetek, amelyek az ügyet leginkább a magyar kormány szemére hányják, mind Soros György szervezetei, és miután Macedóniában miniszterelnökként Gruevszki lépett fel a legkeményebben a Soros-féle hálózatokkal szemben, ezért nyomon követik az életét.”

Kifejtette: Nikola Gruevszki macedón miniszterelnökként a migráció szempontjából egy kulcsországot vezetett, és nélküle sokkal nehezebb lett volna megvédeni a magyar határt, ezért mindig is szövetségesként tekintettek rá és országára. Felidézte: Gruevszki volt az első balkáni politikus, aki kerítést épített, elkezdte feltartóztatni a migránsokat, amihez Magyarország segítséget adott.

„Az ember tisztességesen bánik a szövetségeseivel. Ha hozzánk fordul, akkor jár neki a tisztességes eljárás” – jelentette ki Orbán Viktor.

Kitért továbbá arra, hogy a menekülteljárást nem a kormány folytatja le, hanem a hatóság, és „minél messzebb tartja magát a kormány az ilyen eljárásoktól, az annál jobb”. A kormánynak csak az a dolga – közölte -, hogy biztosítsa a fair eljárás kereteit, majd elfogadja a hatósági döntést, „most is ez történt”.

Nikola Gruevszki Magyarországra utazásáról annyit mondott: „van az egésznek egy izgalmas története, minden krimi izgalmas.”

Álljunk meg egy pillanatra, ízlelgessük a gondolatokat. Tehát: egyrészt Gruevszki kormánya – nem ő maga – valóban építtetett 2015-16-ban egy körülbelül ötven kilométer hosszú kerítést a macedón-görög határon. Ezért nekik védelem jár. Én is ismerek embereket, akik, ha kisebb méretekben is, de már építettek kerítéseket, igaz, ők a kertjük köré, és mégsem illette meg őket sem védelem, sem amnesztia, ha netán sikkasztottak.

És különben is, Soros

Azonban „az ember tisztességesen bánik a szövetségeseivel.” Az ember igen, de a kormány nem, ugyanis nem a kormány adta a menedékjogot, hanem az arra illetékes hatóság, melyhez az elmondottak szerint a kormánynak semmi köze. Akkor tehát sem nem az ember bánik így vagy úgy a szövetségesével, sem nem a kormány, hanem a hatóság, amihez senkinek semmi köze, sőt, itt nem is történt semmi, nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni.

Hát ennek már nem csak izgalmas története van, de izgalmas logikája is.

Tűkön ülve várom, a legközelebb mivel fogja meglepni a hálás közönséget ez a nagy mókamester.

Ez a miniszterelnök.

Mert ez bizony show volt, nem komoly politika, kérnék is mindenkit, hogy ne tessék komolyan venni.

Bár mondjuk nem is lehet.

A szingapúri példa – megoldás a migráns problémára

Érdekes cikkre leltem a Social Europe nevű portálon. A szingapúri modellt javasolja az Európai Unió tagállamainak Branko Milanovic, ide küldte el megoldási javaslatát.
Szingapúr a sikeres felzárkózás mintapéldája mindenütt a világon, hiszen az egy főre jutó GDP-je ma már megközelíti az Egyesült Államok szintjét. Dúsgazdag állam egy szegény régióban. Óriási a migrációs nyomás hiszen korunkban a szegények már látják és tudják, nem is olyan messzire tőlük sokkal jobban élnek. Ráadásul a közlekedés is olcsóbb lett. A globalizáció pedig megkönnyíti a határok átlépését. A migráns munkaerőre szükség van, de a helyi lakosság nem akar más vallású más szokásokkal rendelkező bevándorló tömeget. Milyen megoldást talált ki Li Kuanjü, a rendszer alapítója Szingapúrban?

Határozott idejű munkavállalói vízumot kapnak a gondosan megszűrt bevándorlók, akik maximum öt évig maradhatnak az országban. Utána menniük kell. Ha szükséges, akkor más migránsok állnak a helyükre, akiknek a vízuma és a munkavállalási engedélye szintén határozott időre szól. Lényegében ezt a modellt vette át az Egyesült Államok is, és valami hasonlót alkalmaznak a dúsgazdag Emirátusokban az Öbölben. Ez hosszú távra megoldást jelenthetne Európa számára is – javasolja Branko Milanovic. Az Egyesült Államokban élő szerb közgazdász szerint a jelenlegi rossz alternatíva nem jelent megoldást.

A határok lezárása az egyik megoldás, de ennek komoly következményei lehetnek a gazdasági növekedésre, mely amúgy is évek óta gond az Európai Unió legtöbb államában. A fejlettebb országokban tartós munkaerőhiány várható és a keleti, szegényebb uniós tagállamok munkaerő forrásai is kimerültek. Migráns munkaerőre tehát szükség van és méginkább szükség lesz. Csakhogy a lakosság jelentős része nem kíván nagyszámú bevándorlót a saját városába vagy falujába.

Ez nem rasszizmus vagy idegengyűlölet. Egyszerűen kulturális jelenségről van szó – hangsúlyozza a szerző, aki szerint ezzel számolni kell mint gazdasági és politikai realitással. Ha a bevándorlók nem kapnak állampolgárságot, és záros határidőn belül távoznak, akkor ez jóval kisebb társadalmi feszültséget okoz – legalábbis ez derült ki Szingapúrban és az Emirátusokban.

Nem reális ötlet Fekete Afrika felfuttatása európai pénzekből. A Szahara sivatagtól délre élők száma 1980-ban még kisebb volt mint a 15 nyugat-európai uniós tagállamé. Ma már két és félszer nagyobb. Két generáció múlva 2,5 milliárd lesz! Ilyen hatalmas embertömeget csakis évtizedek vagy évszázadok alatt lehet kiemelni a nyomorból. Migráns nyomás tehát lesz méghozzá egyre erőteljesebb. Ha viszont cirkulál a külföldi munkaerő, akkor mindkét fél számára elfogadhatóbb megoldás születik.

Ugyanakkor mi a helyzet Németországban?

A migráns invázió elsősorban Németországot érintette 2015-ben és alaposan felbolygatta a kedélyeket. Angela Merkel kancellár pozíciója alaposan megrendült. A probléma viszont megmaradt: hiány van ácsokból és ápolónőkből. Ezenkívül jóval több informatikusra lenne szükség – írja a Deutsche Welle közszolgálati portál, amely hangsúlyozza, hogy alacsony a munkanélküliség Németországban. Vagyis elkelne a plusz munkaerő.

Az új bevándorlási törvény tervezetét megszerezte a Süddeutsche Zeitung. Ebből kiderül, hogy Németország a jövőben a szakemberek importjára koncentrál. Jelentősen meg akarják könnyíteni a bejutást, nehogy a szakképzett munkaerő hiánya hátráltassa a gazdaság növekedését. Jelenleg egy unión kívüli munkavállaló csak akkor kaphat munkát legálisan Németországban, ha igazolja, hogy német állampolgár vagy más uniós polgár nem vállalja ezt a feladatot. Most ez megszűnik. A hiányszakmákban egyből munkához lehet majd jutni. Ha a bürokrácia engedi.

Sok német hivatalban nem kedvelik a külföldi munkavállalókat. A Deutsche Welle közszolgálati portál több példát is sorol arra, hogy a hivatalnokok kifejezetten kiszúrnak a bevándorlókkal vagyis minden eszközzel nehezítik a beilleszkedésüket. Az új törvény ezen is változtatni akar. Míg Németország alkotmánya arra az alapelvre épült, hogy bevándorlókra nincs szükség, mert sok németet telepítettek ki Kelet Európából az akkori Nyugat Németországba, de ma már más a helyzet: tartós munkaerő hiányra kell számítani. Ennek megfelelően az új bevándorlási törvény szeretné előmozdítani a szakemberek beáramlását Németországba. Kemény politikai viták várhatóak annál is inkább, mert már folyik a  kampány az európai választásokra. A fő téma épp a bevándorlás és a vele kapcsolatos problémák. Ebből a szempontból is hasznos lehet Branko Markovic javaslata a szingapúri modellről: jöjjenek a külföldi munkavállalók, de csak meghatározott időre Európába!…

Kásler miniszter háborúra készül

Őseink generációi hozták létre egyedi kultúránkat, más nemzetektől megkülönböztető világszemléletünket” – ezt mondta Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a Magyar Rektori Konferencia ülésén.

Jelentsen ez bármit. Ha csak ennyi lenne, nem kellene foglalkoznunk vele, tegyük oda a NER többi baromsága közé, oszt jó napot!

Hanem hát, van még más is: azt is mondta még a miniszter, hogy „a negyedik ipari forradalom korszakában élünk, halmozódnak az ismeretek, ezért fel kell készülni az előttünk álló háborúra, amely nem feltétlenül véres háborúkat jelent.”

Nem feltétlenül. Ami azt jelenti, hogy azért a véres háború is benne van a pakliban.

Megszokhattuk már a kormánytól a háborús metodikát, emelik a hadkötelezettség korhatárát, puskaporszagról beszélnek, nemszeretem pocakos tábornokokról, zsoldosokról. Csapataik időtlen (idétlen) idők óta harcban állnak. Az ő csapataik. Nekünk, magyar polgároknak nincsenek csapataink. Nekünk gyerekeink vannak, családunk, barátaink. Mi nem harcolunk, mert békében élünk magunkkal és a világgal. Nem vágyunk háborúzni senkivel, utáljuk az ellenségeskedést, nem keressük a bajt ott, ahol nincs.

A kormány ezúttal is azt teszi, amihez egyedül ért. Nem igazgatja az országot, mert az macerás, helyette izgatja: uralkodik és csatázik. Harcban áll a világgal, megvédi a magyar embereket az őket bántó idegenszívűektől.

Abcúg Ejrópaji Junijó! Aggyad ide a pénzt, mi pedig nem leszünk gyarmat!

Sokkal egyszerűbb hülyeségeket gondolni a világról, mint reagálni a valóságra.

Harcban Orbán Viktor kormánya, de nem csupán a vélt ellenséggel, hanem a saját démonaival is küzd. Van egy kényszerképzete a világról, és ehhez próbálja igazítani a valóságot. Avítt, árvalányhajas, urambátyámos ez a valóság, félázsiai, vagy tán egészen az.

Idehaza ez még elmegy, mert a kétharmad mindent megszavaz, ami formailag törvénytervezetnek látszik. Ám a valódi világ, az, ami Magyarország határain kívül esik, bonyolultabb ennél. Vannak a Földnek olyan országai, ezeket általában demokráciának hívják, ahol a verseny nem bűn, hanem állapot, és a szabad véleménynyilvánítás nem kegy, hanem alapvető emberi jog.

Ebben a létező világban szintén vannak lököttek és normálisak, tisztességesek és gazemberek, ám ezeken a helyeken még véletlenül sem keverik őket össze egymással.

Magyarország mára egy ideges, rosszkedvű, magával és a világgal veszekedő, nemzetközi szinten lesajnált országgá vált. Versenyképességünk romlik, presztízsünk a béka feneke alatt.

Ne csodálkozzunk, hogy ilyenek lettünk. Megmondták a derék urak már 2010 előtt, hogy ha megszerzik a hatalmat, akkor úgy átalakítják az országot, hogy rá sem ismerünk.

Ha valamit, ezt az ígéretüket tényleg megtartották.

Macedón válaszok: akár súlyos diplomáciai lépések jöhetnek

Kevés jogi, annál több politikai-diplomáciai lehetőséggel élhet Macedónia, ha a magyar kormány nem adja ki Nikola Gruevszkit. Az pedig érdekes kérdésnek ígérkezik, hogyan dönt a hazai bíróság a kiadatási kérelemről.

Egyelőre a belpolitika hangos a volt macedón miniszterelnök ügyében, aki két éves jogerős börtönbüntetés ellen Magyarországra szökött, s azóta erősen vitatott érvekkel politikai menedékjogot kapott.

Szkopjében már a múlt héten bejelentették, hogy hivatalos kiadási kérelmet nyújtanak át Magyarországnak. Kedden ezt meg is tették. Macedónia lehetőségeiről Valki László nemzetközi jogászt, egyetemi tanárt kérdeztük.

Macedónia lehetséges nemzetközi jogi és diplomáciai lépései azután következhetnek, hogy hivatalosan is elküldték a Gruevszki kadására vonatkozó kérelmet. Ennek gyorsasága érthető, még úgy is, hogy egy ilyen több száz oldalas jogi anyag összeállítása nem egyszerű.

Ennek megérkezése után következik a magyarra fordítás itt, Budapesten – feltéve persze, hogy a macedón hatóságok nem takarítják meg Magyarországnak ezt a munkát – mondta Valki László.

Vagyis a magyar kormány

jó sokáig elhúzhatja az eljárást

anélkül, hogy állást foglalna a kiadatási kérelemről.

Valki László nem ért egyet azokkal a véleményekkel, hogy a menekült státusz megadása akadálya lenne a kiadásnak. Az európai kiadatási egyezmény és ennek kiegészítései egyértelműen szabályozzák az országok kötelezettségeit.

A macedón politikust a korrupció miatti ítélet nyomán éppenséggel kötelező kiszolgáltatni hazájának.

A kiadatási kérelmet először a Fővárosi Törvényszék bírálja el. Ha úgy látja, hogy az abban foglaltak meggyőzőek, akkor a kérelem teljesítéséről dönt. Ezt a kormánynak – elvben – kötelező végrehajtania. Az igazságügyminiszter azonban minden jogi következmény nélkül

megteheti, hogy nem írja alá a kiadáshoz szükséges papírokat.

Macedónia nem EU-tagként csak a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulhat, amely aztán hosszú évek múlva kötelezheti Magyarországot Gruevszki kiadására.

Ennél előbb is eredményre juthatnak a macedónok, igaz, ehhez külső segítségre lenne szükségük. Az EU működését szabályozó alapszerződés előírja a köztörvényes bűncselekmények esetében a kiadást. Nem EU-tagként Macedóniának „nem osztottak lapot” ebben, de az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indíthat Magyarország ellen.

Ezt az unió luxemburgi bírósága bírálja el,

s ennek döntése már kötelező.

Nagy súlya, kötelezést előíró eredménye viszont nincs annak, ha Macedónia az Európa Tanácshoz vagy az ENSZ menekültügyi főbiztosságához fordul.

Teljes magyar visszautasítás esetén a macedón kormány természetesen végigjárhatja a diplomácia le nem írt, de a nemzetközi gyakorlatból ismert „büntetőintézkedéseit”. Éleződő konfliktus esetében szokták határozatlan időre hazarendelni az ország nagykövetét; az ezt megelőző lépcsőfokot már elérte Szkopje, amikor a múlt héten berendelték a magyar nagykövetet a külügyminisztériumba és szóbeli jegyzékben követelték Gruevszki kiadását.

Ha ez hatástalan marad, netán „fokozódik a helyzet”, akkor

nem kívánatos személynek nyilváníthatnak

a küldő országból egy vagy több diplomatát (ezzel az eszközzel élt Ukrajna nemrégen, amikor kiutasította az egyik magyar főkonzult az oktatás nyelvhasználata miatti vita keretében).

A súlyos válaszlépések sorába tartozik

a diplomáciai kapcsolat felfüggesztése, végül megszüntetése.

Előbbire láttunk példát, amikor a „baltás gyilkos” hazaengedése miatt Örményország ehhez az eszközhöz nyúlt Magyarországgal szemben.

Mindezekkel párhuzamosan a kormányok szoktak élni azzal a lehetőséggel is, hogy egyes kétoldalú kapcsolatokat, programokat felülvizsgálnak, megszakítanak. Ezek országspecifikusak, konkrét állami kapcsolatok függvényében választható megoldások.

A nemzetközi jogi-diplomáciai lépésektől valamennyire függetlenül megindulhatnak olyan nyilvános vagy informális nyomásgyakorlások, amelyek jellemzően Magyarország NATO-szövetségesi és uniós tagsága mentén várhatók.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma már két ízben adott ki határozott közleményt Gruevszki kiadását szorgalmazva. Az EU-n belül eddig távolságtartó megnyilatkozások voltak olvashatók. A legmagasabb rangú megszólaló az Európai Bizottság bővítési biztosa volt, aki „alapos magyarázatot” vár a magyar kormánytól arról, hogyan egyeztethető össze Macedónia EU-tagságának támogatása és a menedékjogi döntés.

Azt természetesen nem tudjuk, hogy a nyilvánosság kizárásával milyen megkeresések érkeztek már eddig is a magyar kormányhoz. Az viszont biztos, hogy az USA erőteljes megszólalása annak következménye, hogy Orbánék beletenyereltek a balkáni amerikai-orosz rivalizációba. Pontosabban nyugati szövetségesként

a magyar kormány szembekerült az orosz beavatkozás visszaszorításáért küzdő amerikaiakkal.

Ebben az érdek-összecsapásban figyelemre méltó, hogy Gruevszki megszökése után szinte azonnal nyilvánosságra került tiranai magyar nagykövetség szerepe, a politikus útvonala és határátlépéseinek pontos ideje, a közreműködő magyar diplomataautók rendszámai és diplomatáinak nevei, majd az esetleges külföldi (fehérorosz) közreműködés is. Később aztán, hogy Gruevszki szeptemberben kiürítette bankszámláit, megszabadult minden vagyontárgytól. Vagyis legalább azóta készült a szökésre.

Ez arra utalhat, hogy akár több ország titkosszolgálata figyelhette Gruevszkit, s az sem kizárt, hogy tudtak arról a sokak által valószínűsített ígéretről (a menedékjog esetleges megadására), amit tavaly tehetett Orbán, amikor a már egy éve ellenzékben lévő macedón politikust meglátogatta.

Abban vita van a hivatalos információk és értesülések tengerében, hogy mi az érdeke a mostani szocdem macedón kormánynak. Kívül tudni Gruevszkit, vagy éppen mielőbb otthon rács mögé dugva végleg leszámolni előző és lehetséges jövőbeni riválisával. Véletlen volt-e, hogy szem elől tévesztették Gruevszkit, akkor is, amikor november 8-án nem vonult be a börtönbe, s csak három nappal ezután adták ki ellene a nemzetközi körözést (egy nappal azt követően, hogy a politikus világgá kürtölte Budapestre érkezését).

Mert az mindenesetre tény, hogy Gruevszkit eddig az alighanem legkönnyebben bizonyítható korrupciós ügyben, a méregdrága Mercedes törvénytelen megszerzésében ítélték el, de további négy büntetőper még folyamatban van. Ezekben klasszikus korrupció („visszaosztás” közbeszerzésekben), tömeges törvénytelen lehallgatások, szélsőségesek erőszakos cselekményre bujtogatása és hasonlók találhatók nem csak Gruevszkivel szemben. Ezek alapján a végső ceh a mostani két év sokszorosa lehet.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK