Blogolda

És ha szétesik?

0

A “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei.

Továbbra sincs semmiféle közös nevező az augusztus tizedikei tüntetések és erőszakos cselekedetek, valamint az egyre nyilvánvalóbb rendőri/csendőri túlkapásokkal kapcsolatos értelmezésekben. (Egyetlen “érvet” hallok a brutális, megtorló csendőri intézkedések indoklásaként, hogy a tüntetők meg akarták dönteni a kormányt. Ezt pedig onnan lehet tudni, Liviu Pop, pészédés exminiszter, fődemagóg szerint, hogy “aláírásokat gyűjtöttek a büntetett elöljárók ellen”. Érthető? Ha valaki büntetett elöljárókról beszél, akkor a kormányt akarja megdönteni, és ennyi elég ahhoz, hogy a csendőrök elgázosítsák, gumibottal fejbeverjék, punktum). A probléma, a szélsőséges polarizáció, már nem csak a politikai mezőny sajátja – talán ezt mérik a napvilágra került közvélemény-kutatások – hanem egyre inkább társadalmi léptékű és jellegű. Különös fejlemény ez a centenárium évében, amikor a szolidaritást, az együvé tartozást, a nemzeti büszkeség megannyi jelét szándékoztak össztársadalmi szinten ünnepelve fölmutatni, és ennek éppen az ellenkezője a stabilitás, az integráció és a konszolidáció hiánya látható. A nacionalista lózungok már elfödni sem tudják a társadalmi széttöredezettség, a megosztottság egyre láthatóbb jeleit, nincs szőnyeg, ami alá besöpörhetők az ellentétek. Ezért a politikában vagy “mi” vagy “ők” szintre radikalizálódott a helyzet, a társadalom pedig fölfogta mi a tét: modernizálódni, és ennek szimbóluma a korrupció ellenes föllépés (apropó nincs már funkcióban Kövesi, akit fő mumusnak tekintettek, és semmi sem változott, nincs is feje a DNA-nak és a dolgok ugyanúgy állnak, mint előtte. Elmozdítása, és a gyalázatos miniszteri pávatánc, ami az új főügyész kinevezésének elszabotálását illeti, kontraproduktív. A főügyész feje álcélpont volt, fake target, meghurcolása, kiátkozása, bűnbakká maszkírozása semmit nem hozott a Dragnea-félék konyhájára, hacsak nem tovább polarizált), vagy keletre, korszerűtlen és visszahúzó tradíciók fele fordulni. Az etnonacionalizmus ez utóbbi alternatíva kelléke, már nem az össztársadalmi szolidaritás összekötő ideológiája.

Nem mellesleg év elején, a “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei /a név is sokat mond, nemde?/. Bár szóval sem említik, a jóslat nem következett be, a diagnózis elhibázott volt, nem úgy működnek a dolgok a román belpolitikában, ahogyan azt a budapesti kormányzat és nyúlványai szeretnék. A pofon egyszerű nacionalizmus-élesztgetésre – ami aztán, tükör-effektusként, a “megtámadott vár” szindrómát alakítaná ki a rommagyar kisebbség összefogására – nem vevő a román társadalom nagyrésze, és különösen nem a mostani főszereplő az úgynevezett “diaszpóra” nem, és nem mozdul a rommagyar társadalom se a régebbi hívószavakra, sőt.

Kötélhúzás folyik, melynek nem lesz, nem lehet győztese a reakciós hatalom, amely szándékait már alig leplezve – Dragnea and Co “igaztalan harcának” kezdetektől fogva látszott a tétje, fölmenteni saját magát és társait a korrupciós vádak alól, a “megúszni, minden áron”, pedig nem lehet politikai program – fennmaradásáért küzd,  bűnös módon áldozatot hozva, egyre több területen. Végső soron, a teljes politikai mezőnyt blokkolta a “rejtett kormányprogram” erőltetése, és már-már lerombolni látszik a teljes, úgy-ahogy demokratikus rendet, fölfüggeszteni a kormányzást és a törvényhozást is (Most az az egyik mantra, hogy Băsescu – aki hol is van már? Van-e egyáltalán még szerepe a politikában, hacsak nem az, ami Dragnea-é is, menteni a bőrét – rombolta le a parlament tekintélyét, és nem a Iordache és társai által erőltetett elvtelen, reakciós, és amatőr törvénykezési kísérletek). A kormányzatnak semmi sem drága a populista ígéretek és intézkedések terén – ezek egyrészét klientúrája és az államapparátus fizetésének, valamint várható nyugdíjának irracionális megemelésével életbe is léptette – nyakló nélkül ígér és költekezik. A kormány fölrúgta az eddigi egyensúlyokat, csökkentette a beruházásokat, hátrányos helyzetbe hozta a magángazdaság szereplőit, a vállalkozókat, megnövelte a közadósságot, és azután inflációt gerjesztett, hogy fékezze a vásárlóerőt. Most már nem az a kérdés, hogy veszélybe sodorja-e a gazdaságot, felborítja-e az államháztartási egyensúlyt, hanem csak az, hogy mikor? Meddig lehet a populista intézkedéseket finanszírozni és főként miből?

Nagy kérdés, hogy létezik-e középút, kialakítható-e olyan kompromisszum, mely működőképes? Feltételezem, hogy rövid távon nehéz ilyesmit találni. Az etnonacionalizmus fölmelegítésének társadalmi léptékű sikere, bár sokan dolgoznak rajta, számomra elég valószerűtlennek tűnik. Hogy lesz giccses parádé december elsején az nem vitás, csak abban nem hiszek, hogy mondjuk mikuláskor még tart majd annak patetikus-avittas pátosza, és hogy valódi mozgósító, összetartó erőt, perspektívát adna. Közép és hosszú távon csak modernizációs projekteknek van esélye a kompromisszum kialakítására és mindenekelőtt az államapparátus, az adminisztráció radikális reformja, teljes megújítása lehetne egy következő lépés. Persze ehhez a liberális demokrácia intézményeinek a megtartása és megerősítése, és egy hiteles parlament stb., is szükséges. Viszont azt gondolom, hogy ma az adminisztráció a modernizáció kerékkötője. (Egyébként ennek van usque százéves hagyománya, amikor is a máshonnan áthelyezett, inkompetens, a helyi viszonyokat, politikát, sőt kultúrát hallomásból sem ismerő közhivatalnokokat neveztek ki az új román hivatalokba. Ezen elhibázott lépés máig hatóan meghatározza a közigazgatás elidegenedését, amit a prefektus intézménye erősít és tart fönn). Azt hiszem senki nem vitathatja, akárcsak saját tapasztalata alapján sem, hogy az apparátus meghatározó, legbefolyásosabb része, inkompetens és/vagy korrupt. Ennek föltárási és bizonyítási kísérlete, mely a DNA, és volt főügyésze nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódik, bőszítette föl a hatalmasokat, tört ki a háború. Az apparátus saját érdekeinek esik áldozatul a parlamenti munka, és végső soron a kormányprogramok is. Semmiféle párhuzamos állam, vagy netán deep state nincs, és így aztán nem is szabotál senkit, az apparátus teszi, ő téríti el a legjobb politikai szándékot is, saját rövidlátó érdekeinek megfelelően, és őket jutalmazza, helyezi privilegizált pozícióba, a Dragnea-féle hatalom. Az apparátus, a klientúra, Dragnea reakciós terveinek és saját privilégiumainak a támogatója, ezért a modernizációs tervek sikere elsősorban ennek a hatalomnak a leépítésén múlik. Ezt a reakciós “hadsereget”, a helyi kiskirályságok már-már intézményesített rendszerét, vagy hálózatát támogatják, mentegetik és promoválják a Fidesz itteni fiókpártjai, ehhez használják felhatalmazásunkat, és nem látom, hogy kihátrálnának mögüle, sőt. Az “illiberális” megoldásoknak nemcsak támogatói, hanem olykor kezdeményezői is névleges vezetőink, a reakció (a főpárt főideológusának alt-right elkötelezettségéről volt alkalmunk tájékozódni egy fb bejegyzéséből. Jó tudni kik és merre viszik a jobb időket megélt politikai formációt) elkötelezettjei.

Románia lesz az EU soros elnöke a jövő év első felében és úgy tűnik egy hiteltelen és inkompetens (egyszer valaki csak elmagyarázza, hogy a teleormányi iskola-titkárnőt mi minősíti a belügyminiszteri funkcióra, hogy ne ismét a miniszterelnök asszonyt hozzam példának) kormány és egy több részre szakadt ország próbálja majd minden perspektíva, reálisan elérhető közös cél nélkül, az EU-t vezetni. Az a hatalom, kormány és apparátus, mely nem képes Románia ügyeit intézni és előbbre vinni, hogyan vezethetné Európát? A Dragnea bábja, Dăncilă vezette Európa – már a röhejességen túl – a szkeptikusoknak fog kedvezni, föltéve, hogy odaengedik.

Magyari Nándor László

 

A legbirkább barakk

Nem a kormányzásként eladott populizmus, a demokratikus intézményrendszerek lerombolása, a használaton kívül helyezett fékek, a hazug tájékoztatás a legnagyobb veszély, ami ma Magyarországra leselkedik. Vagyis, nem az, amit Kétharmad elvtárs a falkaforradalom révén eladott a népnek.

A megszokás a legnagyobb baj, és a beletörődés. Ez a legnagyobb veszély: hogy fokozatosan, lépésről lépésre elfogadjuk azt, ami van. Morgunk egy kicsit, nem túl hangosan, aztán csináljuk tovább, amit megengednek nekünk.

Elfogadjuk a szabályokat. A szabályaikat. Ez az igazán veszélyes dolog. Hogy az ő szabályaik a mi szabályainkká lettek, s már fel sem tűnik e szabályok embertelen, erkölcstelen és irracionális volta. Már azzal is megelégszünk, ha legalább a saját maguk által kitalált szabályokat betartják.

Persze, azokat sem tartják be. És amikor ez már kezd kínossá válni, új szabályokat hoznak. Olyanokat, amelyeket mi betartunk, mert lássuk be, nekünk találták ki ezeket az új szabályokat is, nem maguknak. Úgy tesznek, mintha rájuk is vonatkoznának, közben meg, ott játsszák ki, ahol csak tehetik. Csókosok kapják a földek javát, a zsíros, uniós pénzből finanszírozott megrendeléseket, az állam a mi pénzünkből fizeti ki az eladósodott önkormányzatok tartozását.

Mindezt lehet, mert azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Vagy majd azután, de legkésőbb valamikor.

Lesz pénz, persze, de csak annak, aki megérdemli. Mi is kapunk majd – vissza a sajátunkból – valamennyit. Volt már ilyen, szocializmusnak hívták. Aki élt benne, és nem szelektív az emlékezete, tudja. Mi voltunk a legvidámabb barakk, és sajnálkozva néztük a nálunk is reménytelenebb helyzetben lévő sorstársainkat. Magunkban persze, csöndben örültünk: mennyivel jobb nekünk, mint a bolgároknak, a keletnémeteknek, a románoknak.

Szegény szovjetek, róluk nem is szólva.

Az övékénél több szabadság, pontosabban, kevesebb szolgaság jutott nekünk. És elhittük a Nagy Magyar Tündérmesét, hogy addig jó, míg Kádár él.

Ma, úgyis, mint a legbirkább barakk lakói, ugyanebben a hazugságban hiszünk. Csupán a nevet kell behelyettesíteni. Ötbetűs ez is.

1968 kontra 2018

0

Ismét folyik a harc 2018. augusztus 21-ért. Pontosabban a történelmi megítéléséért.

Micsoda? Hogy a társadalom döntő többsége nagyjából egyformán ítéli meg az 1968-as eseményeket? Hogy a Kreml parancsára végrehajtott katonai megszállás volt? Hogy a szovjet hatalom brutális módon eltaposta a kezdődő demokratizálódási folyamatokat az egykori Csehszlovákiában? Igen, valahogy így áll a dolog, és mégis…

Tetten érhető az ezzel ellentétes szándék. Kisebbíteni 1968 történelmi jelentőségét, elhallgatni, elmaszatolni az eseményeket. Nehogy a tankok és a megszállók bakancsainak látványa miatt negatívan ítélje meg a lakosság a mai Oroszországot, amely most is ugyanazt teszi, mint ötven évvel ezelőtt. Csak nem velünk.

Mert mi más lenne a Krím megszállása és a kelet-ukrajnai konfliktus? A Kremlnek most is ugyanaz a célja, mint akkor: megakadályozni, hogy egy ország a saját útját járja és a Nyugatot válassza. Az orosz nagyhatalmi törekvések miatt már körülbelül 11 ezer ember vesztette életét ebben a fegyveres konfliktusban, jóval több, mint Csehszlovákia 68-as megszállásakor.

Talán nem véletlen, hogy éppen a szomorú évforduló előtt hívta fel magára a figyelmet az Éjszakai Farkasok elnevezésű orosz motoros banda. A barátaitok vagyunk, Oroszország is a barátotok, üzenik nekünk innen, Szlovákiából, a drótkerítéssel körbevont alsókorompai „európai főhadiszállásukról”. És sokan hisznek nekik.

Persze nem mindenki. „Nem hívtunk titeket 1968-ban sem, 2018-ban sem akarunk itt látni benneteket” – ezt írta óriásplakát-méretű képeslapokon a farkasoknak egy fiatal mérnök, Rastislav Kalnovič.

És láss csodát, akadtak cégek, amelyek visszautasították ezeknek az óriásplakátoknak a kiragasztását.

Azt mondják, azért (is) kell ismerni a történelmet, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, amiket elődeink. Arról van szó, hogy ne ismétlődjön a történelem, ne ismétlődjön meg a 68-as megszállás.

Időközben persze megéltünk egy demokratizálódó, fejlődő, útmutató Oroszországot is. Ilyen volt például a peresztrojka. De ha ötven év után nem tudunk nemet mondani az orosz politikára, az orosz világlátásra, akkor az annak a biztos jele, hogy a történelem valóban ismétli önmagát. Kellemetlen érzés.

Márius Kopcsay (TASR hírügynökség)

Koreanapló 23. – Augusztus 20.

Ma csak egy normális hétfő van itt Koreában, természetesen itt nincs ünnep, érdekes módon a Magyar Nagykövetségen sincs, ugyanis a szükséges nyolc diplomatából mindössze kettő van meg, kicserélnek majd mindenkit, és pénzt is csak október 23-a megünneplésére kaptak, akkor nagy fogadás lesz, amennyire egy családi ház emeletén lévő, körülbelül 6o nm.-es nagykövetségen ez egyáltalán lehetséges, bár lehet, hogy a fogadást máshol tartják, nem tudom. Kétségtelen, hogy hamarosan itt lesz a harminc éves évfordulója a két ország diplomáciai kapcsolatfelvételének, ami azért is érdekes, mert Dél-Koreának is az első ország volt Magyarország a vasfüggöny mögül, ahol nagykövetséget nyitott, és Magyarország is az elsők között tartja számon Dél-Koreát azon országok közül, amellyel diplomáciai kapcsolatra lépett, és nem a szocialista táborból került ki. Akkor nyílt a mostani nagykövetség, az épület azóta sem változott, nagykövetek, konzulok, és egyéb munkatársak viszont gyakran. Személy szerint nekem egyik garnitúrával sem volt különösebb problémám, mindegyik korrektül végezte a munkáját, bár a kiszabott illetékek, és díjak mértéke idővel a csillagos ég magasába emelkedett, hiába, tudjuk, Magyarország jobban teljesít, az illetékeket, és díjakat pedig ott szabják meg, nem a nagykövetségen.

Láttam tegnap egy kedves barátnőmnél a budapesti tisztavatás főpróbájáról egy képet. Olyan, piros alapon keresztes, hosszúkás, alul cakkos vagy tépett zászlók lógtak mindenfelé, mint egy középkori filmben, gondoltam küldik őket keresztes háborúba, kereszténységben most úgyis olyan nagyon erősek vagyunk ha jól hallottam, hogy épp éheztetjük a határon rekedt menekülteket, mert az olyan roppant keresztényi dolog. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon az én buddhista magyarságom mennyire képes a regnáló hatalom elképzelését megvalósítani, attól tartok semennyire, ezért aztán távol is tartom magam Magyarországtól, nehogy zavart okozzak a mátrixban, mindazonáltal nem venném rossz néven, ha az ott élő, valamilyen oknál fogva szintén kilógó honfitársaim mégiscsak megtennék, mondjuk helyettem is.

Visszatérve Koreára, azért itt is történnek érdekes események, ma például a szétszakított családok találkoznak Észak-Koreában egymással, a Kümgáng hegy egyik resortjában, két éjjelre, és három napra. Ez a mostani találkozó már nem lesz olyan tragikus, mint a 25 évvel ezelőtti, alig él már néhány közvetlen érintett, a legtöbb aki utazik, közvetett rokon, az élők is 1oo éves kor körül vannak, olyankor a találkozás, a búcsúzás is más értelmet nyer már, mint fiatalabb korban, azt hiszem. Szimbolikus jelentősége azért mindenképp van a dolognak, hiszen ezt a találkozót erősen forszírozta Dél igen rég óta, azonban Észak nemet mondott egészen addig, amíg létre nem jött az első találkozó Mun Dzse In déli elnök, és Kim Dzsong Un északi diktátor között. Már akkor augusztusra ígérte Kim, és ma reggel kilenc busz útra is kelt, az ígéret szerint.

Szeptemberben Pompeo megint Északra megy, fel szeretnék gyorsítani a leszerelést, Mun elnök is Északra látogat, a végleges békeszerződést szeretnék Kimmel aláírni, ami ellen Kínának nincs kifogása, Amerikának nem annyira tetszik az ötlet. Nagy lesz a forgalom Pjanjángban a jövő hónapban, mert Si Dzsin Ping, örökös kínai csá.. izé, párttitkár is Észak-Koreába látogat, nem tetszik neki, hogy Kim nem engedi be a turistákat, holmi teltházra és renoválásra hivatkozva.

Trump sem szeretne kimaradni a buliból, úgyhogy ő meg azt erőlteti, hogy Kína, Észak-Korea, és Amerika csúcstalálkozzon, mert (és ebben bizony igaza van) Kína jóindulata nélkül a Koreai-félszigeten nemigen lesz egyhamar béke, amerikai katonák hazamenetele, és szabad közlekedés, meg az ENSZ szankciók megszüntetése sem, márpedig ez így most veszélyes pálya Kimnek, és mindenkinek, mert ott épp akkora az aszály, a hőség, mint itt, épp úgy tönkrement a termés, csak ott nincs miből pótolni, és az éhező, békét, prosperitást ígéretként kapott nép csak egyszer lesz nagyon dühös, de az átírhatja mindenki elképzelését a békés átmenetről, háború és halál pedig van elég a világban, nem kéne még egyet ostobán kiprovokálni.

Jön egy tájfun, igen, igen nagy, és ennek nincs „a”, „b”, és „c” útvonala, mint az eddigieknek, ma reggel azt mondta a meteorológus, hogy ez bizony telibe kap bennünket, nagyon erős, és a felettünk lévő tűzforró, magas nyomású levegő miatt, vélhetőleg csak erősödik, mire ideér. Izgi lesz a 28. emeleten egy olyan tájfun, ami amúgy is párját ritkítja Korea történetében.

Közben két újabb rejtélyre derült fény a lakásban. Az egyik egy keskeny fiók a sütő mellett, hermetikusan elzárva mindentől, tetején egy nyitható tolóajtóval, alul egy tálcával, és egy karral középtájt. Ez idáig csak néztük, és fogalmunk sem volt, vajon mi lehet az, mígnem a gyermek kiderítette, hogy az bizony rizstartó, és adagoló egyben. Így aztán beleöntöttük a rizst, a kölest, és az édes rizst, persze előtte alaposan összekevertük őket, lezártuk a tolóajtót, meghúztuk a kart, és láss csodát, egy személyre való rizs esett a kihúzható fiókba. Nagyon tetszik, azóta azzal szórakozom, amikor sokat huzigáltam, visszaöntöm felül. Egy szem sem megy mellé, ami nagyon jó, mert rizsre lépni hasonló élmény a legóra lépéshez, pláne, hogy Koreában senki sem megy cipőben a lakásba, azaz a mezitlábas élmény garantált. A másik, a konyhai mosogató baloldali pedálja.  Azt tudtam korábban is, hogy a pedálos vízcsap takarékos, higiénikus, és kényelmes, az ember rálép, a víz elindul, még egyszer rálép, a víz eláll. Csakhogy ebben a lakásban baloldalon is van egy pedál, azt nem tudtam mire való, hiába nyomogattam, nem jöttem rá, mígnem a férjem kiokoskodta, hogy az a még takarékosabb forma, azaz addig folyik a víz, amíg az ember a lábát rajta tartja. Most annak is nagyon örülök, majdnem annyira, mint a rizsadagoló szekrénynek. Közben a légkondi magától bekapcsolt a nappaliban, ahol kikapcsoltuk, ez az AI rovására írandó, ami viszont a nyitva lévő ablakokat nem csukta be, úgyhogy mégsem tökéletes, majd elkérjük tőle a villanyszámla összegét hó végén, mert jó néhány órán át hűtöttük a 28. emelet környékén a kinti levegőt, és a hűtő számítógépe is felvillan, ahányszor csak elsétálok mellette, mondhatni csalogat, hogy gyere, rendelj valamit, hallgass zenét, de legalább törölgess meg, úgyhogy megtörölgettem, biztos neki is van lelke alapon.

S.Lee

Ma főztem először rendes ételt, ugyanis a férjem még hozott ezt, azt a csangdzsui lakásunkból, és közben vásárolt egy csige (amolyan igen sűrű leves) főző alkalmatosságot, ami nagyon hagyományos, és agyagból van, persze nem lehet vele indukciós főzőlapon főzni, de itt nem is kell, nem dísznek van az elszívó, se ételszag, se meleg nincs főzéskor a lakásban, úgyhogy ma abban készült a késői ebéd, vagy a korai vacsora, még nem döntöttük el. Bejelentkeztünk szedzsongi lakosnak, én el se mentem, a férjem öt perc alatt lezavarta a dolgot a személyes jelenlétem nélkül is, és kaptunk egy koreai zászlót ajándékba, hogy ki tudjuk tűzni ünnepek alkalmával.

A lányunk tegnap szerencsésen megérkezett Hollandiába, nemsokára kezdődik az egyetem, ő sem fog unatkozni azt hiszem, anyám is örül, hogy láthatja végre. A héten mi még a földszinten rendezkedünk, aztán ha a tájfun lehűti majd a levegőt, jön az emelet, és a tetőterasz berendezése, de az már csak nekem, a férjemnek a dolgos hétköznapok következnek a tedzsani iroda új vezetőjeként.

Éljen augusztus 26.50!

1979. augusztusában külső munkatárs voltam a Ludas Matyinál. Ez (a fiatalabbak kedvéért) azt jelentette, hogy nem ott volt a munkahelyem, de a humoros hetilap már rendszeresen közölte az írásaimat. Mindez csak azért lényeges, mert bármennyire is csábító lenne állítani, szellemi termékként még részben sem volt közöm a képen látható rajzhoz.

Endrődi István készítette a karikatúrát. A képen nem látszik, de Pistának zseniális keze volt, Ludas haknikon sokszor szórakoztatta azzal a nagyérdeműt, hogy egyszerre két kézzel rajzolt. Karikatúrát bűn elmagyarázni, most sem az következik. Már csak azért sem, mert anélkül is látható, hogy az eladó hölgy a sok árváltozástól annyira megzavarodik, hogy az Éljen augusztus 20 feliratot is átjavítja.

Ebben az érdekesség, ha úgy tetszik, bátorság, hogy a politikának annak idején is voltak hívószavai. Akkoriban persze nem Brüsszelt, és a migránsokat kellett megállítani, hanem a határainkon begyűrűzni szándékozó inflációt. Ezt hallottuk évtizedeken át, hogy megállítjuk a határokon az inflációt, nem hagyjuk begyűrűzni. Így is történt – egészen a hetvenes évek végéig, amikor kiderült, hogy ez mégsem olyan egyszerű. Az inflációt ideig-óráig fel lehet tartóztatni, de ha nagyon akar jönni, idővel, legalábbis részben, be kell engedni.

Kezdtek is szépen emelkedni az árak, ha nem is rohamosan, de az előző évtizedekhez képest azért meglehetősen szignifikánsan. Ezt illusztrálja a rajz, amely a maga idején bátornak volt mondható. Ha nem is nagy, de kis botrány azért lett belőle. Igaz, Árkus József, a Ludas Matyi főszerkesztője megúszta ezt a címlapot, amiért másnak bizonyára a fejét vették volna. Árkus újságíróként meglehetős tekintélynek örvendett, feltehetőleg annak köszöntette, hogy nem lett nagyobb baja belőle. Meg hát, minek is tagadnánk, volt neki egy jó barátja, aki úgy hívtak, hogy Lakatos Ernő. (Megint csak a fiatalabbak kedvéért: ő volt az akkori egypárt agitációs és propaganda osztályának a vezetője.)

Így azután, ahogyan azt Árkus később sokszor előadta, haknikon és társaságban, csupán egy néhány hónapos fejtágítóra kötelezték. Magyarul: továbbképzésre. Ahol, elmondása szerint, az árképzés rejtelmeit tanították neki és a többi kollégának.

Los Angeles: Magyar Ház, magyar ecsettel

Áll a bál a Los Angelesben a magyar főkonzulátus és a Magyar Ház között, mert Széles Tamás főkonzul arra kívánta rávenni a Magyar Ház igazgatóját, Pereházy Miklóst, hogy rúgja ki helyettesét, Sárvári Álmost. Utóbbi bűne az volt, hogy kritizálta a magyar kormányt. Pereházy közölte, hogy helyettese magánvéleményt közölt a magyar kormányról, és Amerikában szólásszabadság van.

Éppen tíz évvel ezelőtt, 2008. októberében mintegy két hétig laktam a Los-Angeles-i Magyar Házban. Feleségemnek volt kiállítása Los Angelesben és a magyar főkonzulátus vendégeként a Magyar Ház egyik szobájában szállásoltak el bennünket.

Pereházy Miklós, akivel többször is találkoztunk, kedves és korrekt házigazdának bizonyult. Viszonylag hamar kiderült, hogy konzervatív – ha lenne értelme, azt mondanám, jobboldali ember. Barátságos volt és segítőkész.

Mi a főkonzulátus, azaz a magyar állam vendégei voltunk. Mely magyar állam – akárcsak az azóta eltelt évek alatt – anyagilag nem támogatta a Los Angelesben lévő Magyar Házat. Akkoriban, tíz évvel ezelőtt – és gyanítom, hogy a helyzet azóta nem változott – a Magyar Ház abból tartotta fenn magát, és abból rendezett kulturális eseményeket (kiállításokat, koncerteket), hogy szombatonként az amúgy igen illusztris nagytermét bérbe adta a mexikóiaknak. A mintegy százéves Magyar Ház ugyan az úgynevezett koreai negyedben található, ám a környéken már régóta nem koreaiak – ők egy szinttel „feljebb” költöztek – hanem mexikóiak élnek. Akik minden héten nagy parti keretében ünnepeltek.

Amíg ott voltunk, két ilyen mexikói ünneplésbe futottunk bele. Meglehetősen kemény dolog volt ez: az előkészületek már délben elkezdődtek, feldíszítették a termet, megterítették az asztalokat és töménytelen mennyiségű ételt, és főleg italt hoztak magukkal. Éjjel 2 körül ért véget a dáridó, és reggelre, hála a Magyar Ház személyzetének, akik hajnalig takarítottak a nagyszámú és kulturáltnak nem mondható módon szórakozó vendégsereg után, már nyoma sem volt az éjszakai örömködésnek. (Bár Budapesten, a bulinegyedben sikerülne ilyen gyorsan eltüntetni a nyomokat).

Szóval csak azt akartam mondani, hogy Pereházy és a Magyar Ház, amennyire én meg tudtam ítélni, korrekt és kölcsönösen előnyös kapcsolatot ápolt a magyar főkonzulátussal. Utóbbiak ott tartották a nagyobb rendezvényeiket, ami, mint most kiderült, egészen az idei augusztus 20-ig így volt. Most ennek vége lett, a magyar főkonzulátus felmondta az együttműködést, mert a Magyar Ház egyik alkalmazottja a kormánynak nem tetsző véleményt fogalmazott meg a magyar kormányról.

Pereházy, aki nem tekinthető a mai magyarországi ellenzéki pártok szimpatizánsának, a szólásszabadság jegyében kikérte magának, hogy valaki – legyen az illető akár főkonzul – odaszóljon neki és utasítsa. A debreceni város televíziótól a Los Angeles-i főkonzulátusig emelkedett Széles Tamás a hazai, mi több, a debreceni viszonyokhoz van szokva. Olyan helyzetekhez, ahol ha egy nagyember felemel egy telefont, és mond valamit, azt nem kérésnek, hanem azonnal végrehajtandó parancsnak tekintik. Széles Tamás nem tanult diplomata, hanem Kósa Lajos és Halász János urak jó barátja, ám ez a tulajdonsága kevés ahhoz, hogy jó főkonzul lehessen Los Angelesben.

Ha mást nem, egyéves regnálása alatt annyit megtanulhatott volna, hogy a szólásszabadság Amerikában nem azt jelenti, mint idehaza: én szólok valami, te pedig ugrasz és haptákba vágod magad.

Miről beszéljenek a szónokok augusztus 20-án?

Egy évvel ezelőtt még minden könnyű volt: a kormány akkor eligazította a külképviseleteket, megmondta nekik világosan, hogy ünnepi beszédeikben mire helyezzék a hangsúlyt. A melegen ajánlott üzenet akkor így hangzott: „Választás előtt állunk: Szent István Magyarországa és a Soros-terv között.”

Megvolt a választás, Magyarország Szent Istvánra szavazott. (Soros mehet a levesbe.) Ami persze nem csoda, hiszen Szent István sokkal jobb fej, mint Soros György. Gyorsabb száz gáton, mint Soros, több fekvőtámaszt tud lenyomni és távolugrásban is kenterbe veri.

Szent István már gyerekként is megette a spenótot, míg Sorosról köztudott, hogy válogatós volt. Szent István evés előtt mindig megmosta a kezét, Soros Györgyről ez nem mondható el. Szent István zsebre tett kézzel is messzebbre tudta köpni a szotyola héját, mint Soros György.

Idén nincs ilyen eligazítás, vagy legalábbis nem jutott el hozzánk. Pedig nemcsak külföldön, de idehaza is számos településen mondanak beszédet a különböző rendű és rangú szónokok, akik most gondban vannak és törhetik a fejüket, hogy mi legyen Szent István üzenete. Nem mindegy ugyanis, hogy mit mondanak a magyar embereknek. Akik, mint köztudott, isszák választott vezetőink szavait, amit tőlük hallanak, az számukra iránytű a zavaros világ útvesztőiben.

Lehet persze migránsozni, ha valakinek még megvan a tavalyi beszéde, előveheti, de aki ad magára, az idén is új műsorral kedveskedik a nagyérdeműnek.

Ha még nincs mindenki kész a beszéddel, azt javasolnám, hogy beszéljenek az embereknek a gender tudományokról. Ez érdekli az embereket, és nem az, hogy megfizethetetlenül drága a gyümölcs. Ha bemegy egy ember egy vidéki kocsmába, de elég csak végigsétálni a főutcán, biztos, hogy az emberek a genderről beszélnek. Vagy, ha nem arról, akkor arról, hogy a kormányszóvivő öreg bigott kommunistának nevezte Heller Ágnes filozófust.

Tessék találékonynak lenni kedves politikusok, van téma bőven, csak meg kell találni.

Az öreg bigott, a kopasz hazudós, meg a többiek

Azt mondta a kormány szóvivője a nemzetközi hírű filozófusra, hogy öreg bigott kommunista. Az ötös számú párttagkönyv birtokosa szerint a pápa demens vénember.

Mostantól igy élünk.

Buzi!

Enyveskezű!

Tolvaj!

Hazudós!

Barom!

Kopasz!

Kancsal!

Kurva!

Nőverő!

Pedofil!

Szemétláda!

Geci!

Hazaáruló!

Gerinctelen!

Pávatáncos!

Oroszbarát!

Soros-bérenc!

Migránssimogató!

Gendermagos!

Alkoholista!

Kétkarú rabló!

Suttyó!

Kövér!

Dagadt!

Zsírdisznó!

Kommunista!

Fasiszta!

Idegenszívű!

Libsi!

Illibsi!

Mélymagyar!

Agyalágyult!

Barom!

Király, te tetted ezt!

A Fideszes média nem győzött, most szűnik meg

1

A Hír TV„megpuccsolása”, „átvétele”, „átszervezése”, „visszavétele”, a Magyar Nemzet és a Heti Válasz megszűnése után két vélemény kap hangot a magyar közéletben. Az egyik szerint a Fidesz egykori hátországát, „szellemi szálláscsinálóját” is elérte a végzet, bedarálták, arra a sorsra jutott, szinte ugyanúgy, ahogy az ellenzéki sajtó elvérzett – a cél pedig az, hogy új Fideszes média szülessen. A másik értelmezés szerint viszont csak „helyreállt” a rend, érvényesültek a piaci szabályok, revánsot sikerült venni a kilencvenes és a kétezres évek aránytalanságai (vö. „balliberális túlsúly”) miatt. Egyik interpretáció sem fedi a valóságot.

Amit most látunk, az a magyar sajtó eltűnése – pártállástól függetlenül. Ami marad sajtós fogalmakkal, sajtós műfajokkal alig írható le, és ezt a maradékot minden, csak nem a piac tartja fent. A nagy lapok, kiadványok, portálok, csatornák felszámolásával eltűnnek a komplex hierarchia szerint szervezett szerkesztőségek, ahol a tartalomgyártás többszöri minőségi, stiláris szűrőn keresztül zajlott. Eltűnnek a tudósítói hálózatok, a helyszíni riportok, a bizonyos szakterületekkel szisztematikusan foglalkozó újságírók, az elemzések, a mély vagy nagy interjúk, a tárcarovatok. Eltűnik az a fajta sajtó, amellyel együtt élve a polgár követi a politikai közösséget, amelynek része.

A komplex struktúrák mögött eddig is voltak pártpreferenciák, gyanús, indokolatlan finanszírozási trükkök, politikai befolyás, nem volt tiszta soha a rendszerváltás utáni sajtó. Egyik „oldali” sem. De épp a műfajok sokrétűsége, a nagy szerkesztőségben dolgozó sokféle ember, a feldolgozott, ellenőrzött információk mennyisége, minősége tette azt, hogy mégis, az aránytalanságok, a rejtett vagy nyilvánvaló szabálytalanságok ellenére volt olyan tartalom, amely a politikai közösség egészének – mindegy, hogy bal vagy jobb oldalról, vidékről vagy fővárosról, humán vagy reál értelmiségről, nőkről vagy férfiakról, népiekről vagy urbánusokról beszélünk – adott valamit. Kinek többet, kinek kevesebbet, de adott. Volt magyar sajtó.

Most nincs. Sem ilyen, sem olyan, semmilyen sem. Úgyhogy nem pusztán egyik lap, ment a másik után – a Magyar Nemzet a Népszabadság után, nem jóvátétel történt, vagy bosszú, hanem a magyar politikai közösség szerkezete változik meg. Nincs évtizedes tapasztalattal, átadott tudással, kiterjedt infrastruktúrával szolgáltatott, sok műfajú tartalom. Nincsenek egymással versengő, egymást kiegészítő, vagy egymást ellenpontozó információ. A polgár, aki választani tud, és akar, aki mondjuk kormánypárti és ellenzéki lapokat is olvasni szeretne, aki egyszerre várja a tárca- és riportrovatot, és követi a gazdasági rovatot – nos az a polgár ebben az új magyar rendszerben elvesztette a polgárjogait. Tömörített, ellenőrizetlen, vagy épp hamis információkat kap, stilárisan leegyszerűsítve, lebutítva, előre emésztve, ismétlődő hívószavakba, szókapcsolatokba csomagolva: ugyanazt a hírügynökségi csomagot különböző formákban, központi és megyei lapokban, rádiós és tévés híradókban, bejátszásokban.

A Fideszes média nem ez volt, nem így indult. A Heti Válasz valamikor tényleg mozgósítani akarta és tudta a Fideszes értelmiséget. Tematizált, vitát gerjesztett, véleményeket versenyzett. Nem volt „aranykor” a Heti Válasz működése, hiszen valóban, amíg a hetilap talpon volt, azalatt dőltek ki az ellenzéki fórumok, már akkor látszott – hogy mennyire törékeny a magyar sajtó, hogy a régi struktúrákat semmi más nem tartja életben, mint a politikai kegy és főleg az érdek. De azt azért látni engedte, hogy van egy autonóm véleményformálásra, információfeldolgozásra igényt tartó „polgári” olvasóközönség (hagyjuk most nyitva a kérdést, hogy a Népszabadság olvasói nem voltak-e ugyanennyire „polgárok”). Ennek a hetilapnak a hasábjain lehetett követni, hogy melyek az elvárásai, témái, vitái (!) ennek a „polgári” közösségnek, itt született az az illúzió, hogy mégiscsak van valami koncepció a frázisként puffogtatott „polgári Magyarország” szlogen mögött, és sokan hajlandóak ezt a koncepciót megvitatni, tudással, tapasztalattal, információval hozzájárulni.

A Heti Válasz ledarálásával ezt a „polgári Magyarországot” darálta be a hatalom, épp oly szenvtelenül, mint ahogy rég beszántotta a az ellenzéki Magyarországot is. Nem volt véletlen ez a leszámolás, ugyanilyen demonstratív kíméletlenséggel szabadultak meg a Magyar Nemzettől. Nem, nem Simicska miatt. Semmi nem jelent meg a Magyar Nemzetben a „Simicska korszakban” sem, ami ellent mondott volna a polgári Magyarországot ígérő Fidesz egykori koncepciójának. Semmi, ami megrendítette volna a kormányt. Ami meglegyintette volna a hatalmat. Ez azonban mit sem számított, mint ahogy nem számított a Magyar Nemzet patinája, múltja sem. A cél ezeknek a lapoknak, szerkesztőségeknek a megszüntetésével nem a politikai ellenféllel, hanem az újságíróval való leszámolás. Annak a szemléltetése, hogy nincs negyedik hatalmi ág (csak egy). Ehhez ki kellett rúgni évtizedek óta párt- és kormányhűséggel dolgozó újságírókat is, szemléltetni kellett, hogy itt nem csak a szakmai teljesítmény, de a lojalitás sem véd. Hogy az újságíró a semmi, a hatalom meg minden.

A mai nap hír a Kommentár című folyóirat átvétele. Ki más végzi el ezt? A „kulturkampfban” is fontos szerepet vállaló Békés Márton. Kitől veszi át a főszerkesztést? A korábbi felelős szerkesztőtől, Ablonczy Bálinttól, aki a megszüntetett Heti Válasz munkatársa is volt. Békés Márton azt ígéri, hogy a lap „konzervatívabb lesz, mint valaha”. De mitől lenne, hogyan lehetne konzervatív? Ha a konzervatív értelmiség azt látja, immár hosszú ideje, hogy megszüntetik a fórumaikat, hogy évtizedes műhelymunkák eredményét nullázzák le, újságíróikat, szerkesztőiket rúgják ki? Hogy nem jelent védelmet sem az egyetemi státusz, sem a kulturális státusz. Hogy nincs már jelentése és jelentősége a „polgárságnak”, sem semminek, amit az utóbbi másfél évtizedben a konzervativizmusról, polgárságról ez a közösség mondott.

Nota bene a Kommentárt ott hagyja Ablonczy Balázs is, aki történészként oroszlánrészt vállalt a Trianon évforduló szakszerű előkészítéséből, s aki a Trianon 100 munkacsoport vezetője. Ablonczy Balázs és a munkacsoport heves támadások célpontja volt Bukarestben, Romániában. Az, hogy a Kommentár műhelye felbomlik, és így bomlik fel, szomorú, elkeserítő üzenet Budapest felől. Mit lehet erre mondani? Hogy összeérnek a közép-kelet európai kisállamok nyomorúságai.

Parászka Boróka (Éljen Eduárd!)

Barmok vagyunk, nem látunk a szemünktől

Nem látsz a szemedtől, te barom? Ezzel indít a szőke nő, miközben kiugrik az autójából. A szeme villámokat szór, szájából négybetűs szitkok gördülnek elő. Néhány másodperccel korábban fékcsikorgást hallottunk, egy Ford nem adott neki elsőbbséget, épp, hogy elkerülték az ütközést. A másik autóban szintén fiatal nő ül, bocsánatkérően int a kezével, ijedtség és megkönnyebbülés látszik rajta. Elnézést, szól ki a nyitott ablakon. Elbambultam, de szerencsére, mindketten megúsztuk.

A vétlen vádló azonban csak mondja a magáét, feltartva a forgalmat, és önmagát is persze. Már mehetne dolgára, örülhetne, hogy nem történt baj, időben odaér a tárgyalásra, a gyerekért az óvodába, nem várakoztatja meg a kedvesét. De még nem megy sehova, mert neki most ez a legfontosabb. Hogy kioktassa a másikat, és nevelő célzattal elküldje melegebb éghajlatra.

Nem siet sehová? Ezt kérdezem, mert látom, torlódnak már mögötte.
Jobb lett volna, ha hallgatok. Abban a pillanatban én lettem a hunyó, a haza ellensége, az emberiség szégyene. Hogy mit szólok bele, amikor semmi közöm hozzá? Miért ütöm bele az orromat, vak vagyok, vagy mi, hogy nem láttam, mi történt? Majdnem megölte őt az a gyilkos. Miért kap jogosítványt az ilyen?

Amikor végre visszaül, padlógázzal indul. Nekem meg az jut az eszembe, milyen kár, hogy ennyire nem tudjuk elviselni egymást. Nemcsak a közutakon, és a villamoson, de máshol sem díjazzuk a másikat. Tolakszunk, ha nyílik egy új pénztár a boltban, lökdösődünk a postán, hogy előbb fizethessük be a csekket, mint a többiek.

Meg is ütnénk a másikat, ha tehetnénk. Elfojtott indulatok dolgoznak bennünk – otthon, munkahelyen, utcán szerzett sérelmek halmozódnak. Jó, tudom, én könnyen beszélek: már egy ideje rájöttem, hogy minden, a mások utálatával elvesztegetett perc fölösleges energiapocsékolás.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK