Sikerült kibillenteni a rutinba sorvadt 20-iki népünnepély csúcspontját a megszokás unalmából. A felébredés azonban a múltba röpítette a nézőket, a feléledő etnocentrikus államideológia világába.
„Búcsúzunk a Kárpát-medence központjából” – köszönt el az állami rádió szpíkere a tűzijáték végén, áthatva a megelőző félóra áhítatától. A térségi kishatalmi gondolat sokadik újrafelmelegítését lelke mélyéből ünneplő rádiós közlése betetőzte a látottakat-hallottakat.
Csodaszarvasos felvezetéssel indult és elúszó szentkoronával zárult a hagyományos nyár végi performansz, közte mindenféle újítást nélkülöző koreográfia uralta a – sportnyelven szólva – biztonsági játékot. Csak semmi kockázat, az évtizedek óta megszokott alakzatokkal lehozható a kötelező. A lényeg a felvezető és lezáró kép, ezek közvetítették az üzenetet.
A nép megkapta, amit igényel. A nemzeti nagyságot, a kiválasztottság bizonyosságát.
Az aláfestő zene – bizonyos Szarka Tamásé – jelképezte az este lényegét. A jól ismert darabok hangulatából (István, a király), olykor klasszikusokból (például Dvorzsák) merítkező összetákolt kísérőzene teljesítette be a giccsparádét.
„Hány éhező ember látja ezt?” – kérdezte édesanyám a közvetítés közben. S valóban, meddig lehet elfedni a súlyos társadalmi problémákat cirkusszal?
