„Elég, ha ugyanúgy szeretjük ezt a közös hazát, ahogy szüleink és azok szülei tették. Határtalanul. Mert a haza minden előtt”. Ezt mondta ünnepinek szánt beszédében Áder János augusztus 20-án.
Honnan tudja Áder, hogy a szüleink és azok (helyesen: az ő szüleik) szülei hogyan szerették ezt a hazát?
Jobban, mint mi? Rosszabbul? Hogyan kell szeretni egy hazát?
Nincs nekem bajom a szüleinkkel, sem az ő (nem azok) szüleivel. Bár nem ismertem az összes magyar szülőt és nagyszülőt, feltételezem, hogy jó emberek voltak, és bizonyára szerették ezt a hazát. Miért ne szerették volna? Ez itt, ami nekünk van, alapjában véve egy szerethető haza.
Vannak persze rossz napjai, időszakai – kinek nincsenek. De a haza azért is van, hogy legyen mit szeretnünk.
Az a legjobb, ha a szeretett haza viszontszeret bennünket. Nincs ez mindig így, voltak idők, amikor százezreket taszított el a hazájuk. Nem tetszett neki a származásuk, világnézetük. Pontosabban, nem a hazának volt baja az eltaszítottakkal, hanem azoknak, akik a haza képviseertében ilyen ügyekben eljártak. Uralkodtak élet, s halál fölött, ítételetet mondtak.
Hiába írta Radnóti Miklós a magyar irodalom legszebb hazafias versében, hogy „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország” a haza nem volt vevő a költő szeretetére. A haza akkori urai úgy döntöttek, hogy ennek a hazának nincs szüksége Radnótira. Szerb Antal, Rejtő Jenő, Bálint György sem kellett nekik. Nagyon sokakra nem volt szüksége akkoriban a hazának, neves és névtelen személyekre. Olyanokra, akik halálukig magukénak tudták és szerették ezt a hazát.
Áder János most azt mondta augusztus 20-án, hogy a szüleink és azok (sic!) határtalanul szerették a hazát. Hogy miért így fogalmazott, biztosan oka van annak is. Talán megfelelési képnyszerből, szoktak mostanában így fogalmazni. Lázár János például néhány héttel ezelőtt Magyarország jelenlegi határairól beszélt.
De nemcsak ez a baj Áder mostani mondatával. Hanem az, hogy volt már ez a mondat, sok évvel ezelőtt. Dinnyés József daltulajdonos egyik dalszövege így hangzott: Határtalanul szeretem hazámat.
A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ennek a mondatnak súlya volt. Akkoriban háromévente lehetett nyugatra menni. Nem mindenii mehetett, csak az, aki jól viselkedett. Később már az is elég volt, ha az illető nem viselkedett rosszul.
Mást jelentett akkor határtalanul szeretni a hazát, mint most. Ha Áder nem érzi a különbséget, ne mondjon semmit, maradjon csendben.
