- Egy megszállott művészettörténész-galerista, Kieselbach Tamás és egy kiváló művészettörténész, Molnos Péter sok évvel ezelőtt elkezdtek dolgozni a magyar gyűjtéstörténeten, ennek legfrissebb darabja az „Elveszett örökség” című könyv, amely a XIX. század vége és a XX. század elejének öt kiemelkedő képzőművészeti gyűjtőjének és az ő kollekcióiknak állít emléket.
Ezek a magyar gyűjtők olyan művészek képeinek voltak birtokosai, mint Van Gogh, Cézanne, Renoir, Monet, Picasso, El Greco, Rembrandt, nem elfeledkezve a legkiválóbb magyar művészekről sem, példaként megemlíthető Rippl-Rónai, Mednyánszky, Munkácsy vagy a nagybányai iskola tagjai. Kieselbach egyébként eddig összesen 40 könyvet adott ki annak a programnak a keretében, amelynek célja Molnos szavaival „a műtárgyak szimbolikus visszaszerzése”. De hogyan lehet kiállítást csinálni arról, ami nincs? Az öt kiválasztott műgyűjtő, Andrássy Gyula, Hatvany Ferenc, Nemes Marcell, Kohner Adolf, Herzog Mór Lipót gyűjteményeinek darabjai
szinte mind külföldre kerültek,
a tulajdonosok és a művek sorsa izgalmasan tükrözi Magyarország egyik legfelívelőbb korszakának a történetét.
Egy „igazi” magyar gróf, négy zsidó bankár/nagyiparos (persze ők is megkapták a nemességet, még ha csak a báróságig vihették) életét és gyűjtő-szenvedélyének különböző korszakait veszi számba a könyv. Négyen közülük meghaltak a II. világháború kitörése illetve a Vészkorszak tombolása előtt. Az ötödik, Hatvany Ferenc, sikeresen elmenekült az országból, Svájcban halt meg 1958-ban.
Nagyon különböző személyiségekről beszélünk, ezt a kiállítási tablók is nagyon egyértelműen jelzik, a kurátorok egy-egy találó jelzővel illették a főszereplőket. Andrássy a politikus, Kohner a tudós, Nemes a műkereskedő, Herzog a befektető, Hatvany a művész jelzőt kapta. Akad közöttük akadémikus, a tudományok doktora meg tanulatlan zseni. Vagyonukat Nemes kivételével a szüleik alapozták meg, a gyűjtés számukra nem volt alapvető egzisztenciális tevékenység. Mi motiválhatta őket a műtárgyak megvásárlására? Andrássynál viszonylag könnyű a válasz, a kulcsot Batthyány Gyulától kapjuk meg: „A parlamenti csaták után fáradtan ment haza. Ilyenkor meggyújtott egy lámpát valamelyik képe fölött és leült.
Nézte a képet és így enyhült meg a művészet szemlélődésében.”
Kohner esetében talán az impresszionizmus lenyűgöző hatása lehet a válasz. Nemes – talán a legregényesebb életű a csapatban – a művek felfedezésében és gyors forgalmazásában talált örömöket és természetesen rengeteg pénzt. Herzog – Nemes hatására – sokáig elsősorban befektetésként tekintett a műgyűjtésre, később azonban megtanulta élvezni a tárgyakat. Hatvany maga is festő volt, ő tudta igazán értékelni a külföldi és a magyar „kollégák” műveit. Itt említem meg, a Kieselbach Galériában látható kiállítás Hatvany Ferenc műveit mutatja be, jó rácsodálkozni a ritkán kiállított, nagyon magas színvonalú képekre.
A kiállítás, de különösen a könyv nem csak azért felemelő, mert csodálatos képzőművészeti alkotásokat tár a közönség elé, hanem azért is, mert ennél nagyobb az ambíciója:
be akarja mutatni egy speciális nézőpontból Magyarország több évtizedes társadalomtörténeti metszetét,
különös tekintettel a zsidó nagypolgárság asszimilációjára. A műtárgyak gyűjtése sok, korábban zárt kaput megnyitott a nagyon gazdag és nagyon művelt zsidók számára, bizonyára ez lehetett a gyűjtési szenvedély egyik oka.
Szomorú, de nagyon tanulságos történetek bontakoznak ki a gyűjtemények széthordása, külföldre kerülése ügyében. Gazdasági válság, háború, megszállások – a történelem pillanatok alatt elsodorta az évtizedek alatt összegyűjtött tárgyakat. Egyes esetekben a gyűjtőnek sikerült néhány művet a Szépművészeti Múzeumra hagynia, de ez csak töredéke a széthordott kollekcióknak. Számos mű külföldi múzeumok, galériák, magángyűjtemények dísze, sok közülük eltűnt, sokról lehet sejteni, hogy Oroszországba került, de ezek visszaszerzésére nincs esély.
Erről nyilatkozott a megnyitón részt vevő Lázár János is. Az ő személyét azért érdemes megemlíteni, mert egyrészt támogatta a kiállítást és a könyvet, másrészt európai stílusú, elegáns, szellemes, a magyar politikai osztályt kigúnyoló beszédet mondott, ahol még a bevétel egy részét megkapó Bátor Tábor Alapítványt (civil szervezet!) is igen pozitív megközelítésben említette.
Hadd fejezzem be ezt a cikket a miniszter egyik nagyon aktuális gondolatával:
„Akinek pénze van, annak kötelessége is van:
ma sok gazdag ember él Magyarországon, de nekik sajnos nincs igényük a művészi minőséget támogatni. A kiállításon és a könyvben bemutatott gyűjtők és gyűjtemények egyszerre voltak magyarok és európaiak, a művek pedig a világszínvonalat képviselték. Biztos vagyok abban, hogy a Kieselbach Galéria további kiállításai és könyvei is ebben a szellemben készülnek.”
