Egész életemben összesen két ember volt rám olyan hatással, ami okán valami nagyon, teljesen, alapvetően megváltozott bennem. Mindkettővel csak rövid időt adott a sors. Az egyiket Dévényi Katának hívták, a tari buddhista központ ügyvezetője volt. Akkoriban vidéken laktunk, mert apám haldoklott, agydaganata volt, de mi még nem adtuk fel, elmentünk a hegyek közé lakni, onnan Tar nem volt messze, kezdetben csak úgy járogattam oda imádkozni, aztán megismerkedtem a boltossal, akiről később kiderült, hogy Katának hívják, és a kezdeti óvatoskodás után nagyon sokat tanultam tőle. Pár hónapot jártam hozzá, a magyar származású szerzetes, aki minden volt, csak az nem, egyfolytában aludt, Katával a boltban beszélgettem egy tea vagy kávé mellett órákat. Nyomorult helyzetben volt tulajdonképpen amellett a pasi mellett, de ő nem feltétlenül élte meg annak, olyan buddhistaként élt, amilyen én csak vágyaimban voltam. Sosem éltem valami nagy szociális életet, soha nem voltak barátaim, legfeljebb egy, nagy ritkán kettő.
Kata felforgatta az életem, megtanultam tőle kiállni a hitemért, egyensúlyt teremteni önfeladás és egészséges kompromisszum között, épp az ő negatív példáján át, és azon keresztül, hogy tökéletesen tisztában volt a helyzetével, látta magát kívülről, mégsem változtatott, betudta annak, hogy saját maga idézte elő, ahogy Buddha mondta, amit tettél tíz éve, az vagy ma, amit teszel most, az leszel tíz év múlva. Így élt, harmóniában a hibás döntéseivel, ugyanakkor mégsem. Agyon dolgozta magát, magas volt a vérnyomása, akupunktúrás tapaszt hordott a fülén, mégis meghalt, egy pillanat alatt, előző nap még beszéltünk, másnap már hívott a kolléganője. Lementem, akkor már visszaköltöztünk Budapestre, apámnak újabb műtétre volt szüksége, és azt láttam, hogy a láma remekül szórakozik a sok odagyűlt emberrel, míg Kata fel volt ravatalozva egy kicsi szobában, tele virággal. Bementem, elköszöntem, de igazából azok, amit az alatt a rövid idő alatt átadott nekem, és az, amit magam láttam, hogy belehal egy viszonzatlan szerelembe, az megváltoztatta az életem, a felfogásom alapjait.
Sok-sok év telt el, elmentem Magyarországra, és nem bírtam megállni, hogy Tarra be ne nézzek. A felújított épületek üresen árválkodtak, a mozaik félig volt kész, állítólag jött egy tibeti szerzetes, a magyar pasival nem tudom mi történt, minden zárva volt, csak az imazászlós diófa volt ugyanolyan, mint régen, égen, földön nem láttam embert. Szomorú volt? Nem tudom. Azt hiszem nem. Kata halálával megszűnt a hitelesség, amit azt megelőzően is csak ő képviselt, az a föld az ő öröksége volt, ő megtette amit tehetett, odaajándékozta a buddhista közösségnek, működtette, szervezett, életet, hitet vitt oda, vele minden eltűnt, csak a föld maradt, és a csillivilli üres épületek.
Ismét hosszú évek teltek el, és én bekerültem egy klubba, aminek nem tudom, hogy szeretnék-e a tagja lenni, írok. Persze, mindig is írtam, csak nem igazán jól, későn érő típus vagyok, most sem a szerkesztett dolgok mennek nekem, hanem ami jön, ami úgy spontán leíródik általam, és nem feltétlen van közöm hozzá, én csak ütöm a billentyűket, a szöveg meg valahonnét jön. Nem tudok helyesen írni, a mentorom egyszer azt írta, hogy nagyon jó, de nézd már meg, hogy használják magyarul az alanyt meg az állítmányt, aztán újra írt, hogy inkább ne nézd meg, neked nem szabad, csak írj, a többi a mi dolgunk. Azóta írok, azt megelőzően is írtam, csak akkor nem volt hiteles, mert amit mond az ember, és nem éli, az sohasem az.
Ebben, az újságoknak írok dologban kicsit zavarban vagyok, mert nem tudok semmit erről a világról, nem vagyok újságíró, nyilván ez egy szakma, tanulni kell, de nekem mindenki azt mondja, hogy nem szabad, csak írjak, majd ők…Persze, jól esik, a népszerűség is, az is, hogy talán pár ember érti is amit mondani szeretnék, sokszor meg csupán az, hogy szerzek pár perc időt másoknak, akik általam tudnak kilépni a gyűlölet fogságába esett világukból.
Hívtak ide, oda, amoda, de valójában mindig is a Huppába szerettem volna írni, nem tudom miért, talán mert Szele Tamással való régi ismeretségem okán azt mindig olvastam, alig találtam benne rossz cikket az évek alatt, szinte soha. Nem tudok kilincselni, soha nem is tudtam, az önmarketingre való képességem nem nulla, hanem erősen mínuszban van, kizártnak tartottam, hogy valaha bárkit megkérjek, hagy írjak ide, vagy oda.
Egyszer csak jött egy üzenet, nem olyan rég, pár hónapja, hogy Török Mónika vagyok, ennyi idős, enyém a Huppa, amit azért hoztam létre, hogy a szakmából kiszorult újságírók kapjanak publikálási lehetőséget, leközölhetem-e az írásod? Nagyon meg voltam illetődve, de azonnal rávágtam, hogy persze, sőt köszönöm. Az volt az első, ami a Huppában megjelent.
Aztán Móni ismerősnek jelölt, de ő nem tudta, hogy hozzám évek óta eljutnak az írásai, az ikrek története csodapasival együtt, akinek most nagyon nagy feladatot adott a sors, és én hiszem, hogy megbirkózik vele, viszont azt nem tudtam, hogy támadták, azt sem, hogy az online barátaim nagy része egy fajta véd és dacszövetséget kötött Móni magánéletének védelmében, amiről ő pont olyan természetes őszinteséggel írt, mint ahogy én sem takargatom a magamét. Mondjuk rá is fáztunk mindketten, de én ezt a részét a történetnek nem tudtam, csak kommentelt nálam, én nála, és annyira sok közös volt, nem az életünkben, hanem valahogy abban, ahogy azt láttuk, talán abban, hogy gátlások nélkül írtunk magunkról, és nagyjából tettünk arra, ki, hogyan él ezzel vissza.
Egyszer csak jött egy másik üzenet, hogy nem írnék-e a Huppának rendszeresen. Ismét roppantul megilletődtem, és azt kérdeztem, hogy jó, de mit és mikor. Azt válaszolta, hogy „tőled bármit, és bármikor, várj megetetem az ikreket”.
Nem hiszem, hogy kaptam valaha nagyobb elismerést bárkitől, mint azt, hogy a Török Mónika nekem azt írja, „tőled bármit és bármikor”.
Írtam, ahogy írok majd minden nap, de nem mertem neki elküldeni, csak egyet, mert úgy éreztem, hogy jövök én ehhez, nekem nincs helyem ebben, valami félreértés lehet. Épp meccs volt, és tudtam, hogy nézi, viszont az írhatnékom nem tudom szabályozni, szóval elküldtem, ahogy kérte messengeren, de nem tudta megnyitni, így emailben is. Nem hazudok, 5 perc múlva kijavítva, bekezdésekbe szedve, tökéletesen lektorálva megjelent. Csak annyit tudtam írni, hogy „mint a villám”, és kaptam egy választ, hogy „harminc éve ezt csinálom, írj még”.
Kicsivel később segítséget kértem, nem pontosan értettem hogy etikus, jó-e ha leírom posztban és utána jelenik meg valahol, rendben van-e az, ha több portál elkéri és én odaadom, hasonló dilemmáim voltak. Azonnal válaszolt, hogy szerzők jönnek, szerzők mennek, a szerkesztőségek nem fognak összedőlni akkor sem ha írsz nekik, akkor sem ha nem, ez egy kegyetlen világ, te vagy a fontos, senki más, ingyen dolgozol, köszönjék meg amit kapnak, te nem tartozol senkinek semmivel. Hmm, elgondolkodtam, pláne, nem sokkal a zoomos, un interjú fényében, és azt gondoltam, hogy igen, igaza van. Elmondta hová ne írjak semmiképp, mert ott ugyan nagyon jó fej a szerkesztő csaj, de az nem mindegy, hogy milyen írások között jelenik meg az enyém, a renomémra vigyázzak.
Aztán jött a távirányítós posztja, és tökéletes volt, úgyhogy pár nap múlva, ennek fényében leüvöltöttem a férjem fejét, azóta sem kapcsolgat másodpercenként. Naponta néztem a cukikat, a patakba rugdalt kerékpárosok történetét, és mindent.
Azt éreztem, mint anno Kata mellett, pedig ő alig volt nálam idősebb, és mégis, mintha még nálam is többet élt volna, mintha egy csomó dolog lett volna, amire megtanított, és amire már nem maradt ideje, hogy megtanítson.
Nem írom le a halálakor érzett jeges kéz markolását a torkomon, nálam sokkal jobban ismerték mások, nálam sokkal régebb óta szerették, védték, kiálltak mellette, dolgoztak vele, a valóságos élete részei voltak. Az ő joguk nekrológot írni, az ő személyes életük része volt, nekem alig maradt egy kis idő, pár tanács, és egy életre szóló boldogság, hogy „tőled bármikor bármit”.
Tegnap elmentünk vidékre, dolgunk volt, nem kirándulni voltunk, mégis roppant érdekes volt. Persze, elmondtam a férjemnek mi történt, hiszen a távirányító óta tudja ki a Török Móni. Nem szólt csak a közeli kolostor felé vette az utat, és bekísért, hogy akkor búcsúzz el. Nem tudom adekvát megoldás e, egy zsidó baráttól három szantál füstölővel búcsúzni, és kívánni neki jobb újjászületést, de ha az, ha nem, én megtettem, nekem fontos volt. Azóta jobb, mert bár nem ad már tanácsot, nem rugdossa a kerékpárosokat a patakba, de hátha meghallgatja valaki amit kértem, és jobb lesz neki, sokkal jobb, megérdemli.
