A test és a lélek kizsigerelésével, meg némi csalással, a csúcsra lehet jutni, mondjuk az olimpiai dobogó legfelsőbb fokára. Ehhez meg kell alkudni, akár a saját elveinkkel, hazudni kell, háttérbe szorítani a partnerünket, feladni mindent, és akkor ott állhatunk legeslegfelül, hősökként tekintenek ránk. Lesz pénzünk, hírnevünk, de ott lesz bennünk a rettegés attól, hogy valaki mégiscsak talál valami szabálytalanságot, ha a doppingvizsgálat nem is mutatott ki semmit, akkor is csak megneszelhető valami svindli, és hullhatunk a porba íziben, oda a hú, de nagy dicsőségünk.
Karikírozom persze, de leginkább erről regél Jonathan Maitland Tagadj, tagadj, tagadj! című darabja, amit a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt, mutattak be, Szabó Máté rendezésében. A sport körüli őrületről, tébolyult szenvedélyről beszél, arról, hogy sokan az életüket adnák azért, és ezt felmérés is bizonyítja, hogy az ő dicsőségükre szólaljon meg hazájuk himnusza. Hogy ott legyenek fent, fent, legfelül. Ami a mi hősünk, egy rövidtávfutónő esetében, akár egy századmásodpercen is múlhat, hogy ő nyargal-e be ennyivel előbb a célba, amit esetleg már nem is látunk, csak a célfotó mutatja ki. És ezért a nagy felhajtás! Ezért kell gyötrődni, szenvedni, akár a kínok kínját kiállni, pokoli sok nehezen elviselhető, lélekölően monoton tevékenységet folytatni, azért a kis pöttömnyi időkülönbségért!
És már régestelen régóta nem lehetünk biztosak a verseny tisztaságában. Nem tudhatjuk, hogy ahogyan az érdeklődés is mesterségesen felturbózott, úgy nem mesterségesen felturbózott-e az a test is, ami ezt a bravúrt végrehajtja. Bár a Lovas Rozi által játszott főhősnőnk azt mondja, hogy ez legalább tiszta sor, az mérhető, hogy valaki előbb sprintel be a másiknál. Ha viszont valaki például Oscar-díjat kap, szavazás alapján nyer, és hát ugye ízlések és pofonok, ez már vitatható. Mondja ezt ő, aki tudja, hogy rafinált módon génmanipulálációt hajtottak rajta végre, amivel abszolút átlépett egy határt. Olyan határt, amire nincs még szabály, mert új eljárásról van szó, így nem is büntethető, mert ami ugye nem ütközik törvénybe, szabályba, az nem megtorolható. Csak hát morálisan totálisan megengedhetetlen, meg nem tudni még hosszútávon milyen veszélyes, adódik is némi vérzés, látásprobléma, és ebből fakadó rémület, de kicsire nem adunk, hajrá előre!
Jonathan Maitland izgalmas, fontos kérdéseket, bizonyos tekintetben létkérdéseket tesz fel, és ezzel nem csupán a sportról szól. Hiszen az, hogy valaki átlép-e egy megengedhetetlen határt, vagy sem, már általános kérdés. Ahogy az is, hogy ezt manipuláció, erőteljes ráhatás, netán zsarolás kényszerétől megtörve teszi-e. Ugyanakkor problémának érzem a darabban, hogy szinte alig van benne cselekvés, ezért az előadásban sem nagyon, azonkívül, hogy néhány szépen kivitelezett, pantomim jellegű futóverseny imitációt látunk.
Leginkább szócsata folyik, mondhatnám azt is, hogy ez lényegében egy vitadráma, ami kétségtelenül érdekes, hiszen kiélezett szituációkról vitatkoznak a szereplők, és ettől fel is hevülnek kellőképpen, ami gyakran izgalmas. De szinte törvényszerűen le-leül a produkció időnként, szerencsés lenne, ha több lenne a játszható momentum.
Lovas Rozi remek a lelkét az ördögnek, azaz az edzőjének eladó, mindenáron hatalmas karriert befutni akaró sprinter szerepében. A totális magabiztosságot, és a teljes kétségbeesést, elanyátlanodást, meg a számító rafinériát, és a már-már butaságnak vehető naivitást képes egyik pillanatról a másikra váltogatni. Ullmann Mónika olyan edzőt testesít meg, aki számára már teljesen természetes, hogy a győzelemhez csalni kell, és hát valószínűleg nem csak a sportban, hanem máshol is. Eljátszik egy csökönyös, megkérgesedett, alamuszi nőt, aki látszólag kedvesen cseveg, miközben, ha kell, abszolút kész a hátba döfésre. Nagy Dániel Viktor az a volt férj, akire a nagy versenylázban nem maradt idő, és tán ezért is, újságíróként akár képes vastagon volt felesége ellen írni. Sztarenki Dóra a feljelentő vetélytárs, aki lehet, hogy tisztán versenyzik, mégis immorális. Ficzere Béla az a vizsgálóbíró, aki bár kilát a szabályok mögül, de mégis csak azok szerint cselekedhet, azaz tehetetlen.
Szóval a rossz nem nyeri el méltó büntetését, jó pedig talán már nincs is. Meglehetősen nyugtalanító!
