Nem szeretem a hajléktalanokat. Pontosabban: attól, hogy valaki hajléktalan, még nem lesz automatikusan szerethető. S ha már itt tartunk, be kell, hogy valljam: úgy általában a bicikliseket sem kedvelem. Vannak biciklisek, akikkel jóban vagyok, másokat meg ki nem állhatok. És így vagyok a hentesekkel, a sakkozókkal és a sárkányrepülőkkel is. Magyarokkal, németekkel, oroszokkal, olaszokkal, franciákkal.
Az, hogy valaki sárkányrepül, számomra még önmagában semmit sem jelent. Attól még az illető lehet egy agyatlan állat, vagy épp ellenkezőleg: briliáns gondolkodó, szeretetre méltó személy.
Nem hajléktalanokra és hajlékosokra osztom a világot. Konkrét emberek vannak, akik közül egyeseket kedvelek, másokat meg nem. Az agyatlan barmoktól, akik csak rombolni tudnak és pusztítani, például undorodom. Feszíthetnek bármilyen mezben, cipelhetnek magukkal akármilyen zászlót. Kivétel nélkül utálom azokat, akik úgy gondolják, hogy nekik mindig igazuk van, és ezért ők akarják megmondani, hogy másoknak mit szabad. Sőt, azt is, hogy másoknak mi a jó.
Volt már ilyen, nem kell nagyon öregnek lenni ahhoz, hogy emlékezzünk rá. Elegendő, ha kellően középkorúak vagyunk. Amikor Állam Bácsi elvtárs mondta meg, mert jobban tudta nálam, hogy nekem mi a jó. Hogy mit olvassak, milyen színdarabokat nézzek meg. Hova utazzak.
Jót akart nekem az Állam Bácsi elvtárs, mert nem szerette volna, ha olyan élmények érnének, amelyek szerinte nem tesznek jót nekem. Nem akarta az Állam Bácsi elvtárs, hogy frusztrált legyek, mert akkor nem tudok rendesen teljesíteni.
Akik kriminalizálják a hajléktalanokat, jobban tennék, ha az időjárást próbálnák megakadályozni. Nem azt, hogy essen az eső, vagy hogy süssön a Nap. Hanem hogy egyáltalán legyen időjárás. Mert majdnem mindig kiszámíthatatlan, és az esetek többségében nincs semmi értelme.
Ami azt illeti, nekem a hanyatt esés is gyanús. Ha rajtam állna, biztos, hogy nem engedélyezném. Haszon nincs rajta, esztétikailag pedig kifejezetten necces. Lehet, hogy vannak, akik szépen tudnak hanyatt esni, de én még nem láttam ilyen embert. Akiket idáig hanyatt esni láttam, magamat is beleértve, mindegyik csúnyán, nevetségesen tanyázott el a földön. Arról nem is szólva, hogy a legtöbben jól meg is ütötték magukat.
A tudomány jelenlegi állása szerint valaki nem attól lesz hajléktalan, mert fiatalon elhatározza, hogy felnőttként majd nem lesz fedél a feje fölött. Nem úgy van, hogy erre készül már gyermekkorától, képezi magát, hogy ő legyen a legjobb. Focistának készülhet az ember, orvosnak, mérnöknek úgyszintén.
Csak azt szerettem volna mondani, hogy nem kell szeretnünk a hajléktalanokat. Pontosabban: azért mert valaki hajléktalan, még nem kell őt szeretni. Mint ahogyan azt sem, akinek van hajléka.
Sem ez, sem az nem érdem.
Ha valaki agyatlan, baromarcú, ráadásul tolvaj és hazudozó, na azt lehet nagyon utálni.
Akár van hajléka az illetőnek, akár nincs.
