Cseppet sem szórakoztató, sőt, kifejezetten siralmas immár mindaz, ami a választásokra való felkészülés címszó alatt a baloldalon történik. Ha belegondolok: már erre a mondatra minden szereplő megsértődne, kikérné magának, és azt hangsúlyozná: ő aztán tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy 2018-ban rendszer-, kormány-, és Orbán-váltás legyen.
Itt mindenki rendelkezik a győzelem receptjével, forgatókönyvével, csak ugye az a másik, az amelyik belerondít a tervbe. Arra is megvan a válasz, hogy miért. Természetesen azért, mert valójában a Fidesz kottájából játszanak.
Ebben a műfajban az MSZP még újítani is tudott; belső ellenséget képzett, miáltal a háború beborította nem csupán a komplett, demokratikusnak nevezett ellenzéket, hanem a baloldal vezető pártjának belső világát is. Ma ott tartunk, hogy kijelenthetjük: atomjaira hullott a politikai térfél bal oldala, senki nem állapodott meg senkivel, senki nem biztat megállapodással senkit sem, tulajdonképpen így együttesen tesznek meg mindent a Fidesz újabb kétharmados győzelméért. Akarhat itt bármit a baloldal szavazótábora, próbálhatja nyomás alatt tartani a pártokat, azok csak a nyilatkozatok szintjén hallják meg választóik hangját, a cselekvésig képtelenek eljutni. Hovatovább azt üzenik a hajdan volt szimpatizánsoknak: vagy ne higgyenek abban, hogy választottjuk egy demokratikus párt, vagy ne higgyenek a demokráciában. Hirtelenjében nehéz eldönteni, hogy melyik a rosszabb. (Talán ez utóbbi, mégiscsak…)
Egy hete azt írta Lengyel László: Botkának kell lépnie. Nos,
az MSZP miniszterelnök-jelöltje látványosat akart húzni, amikor kiállt a párt elnökével és választmányi vezetőjével a nyilvánosság elé, és onnan üzent a többi szereplőnek. Lehet, hogy ez az üzenet kilenc hónappal ezelőtt célba talált volna, de így több, mint megkésettre sikeredett. Csak visszautasítás, meg nem értés, újabb hangzavar lett belőle, ráadásul a fő témában, abban, ami az igazi megosztást jelentette, semmilyen előrelépés nem történt.
Sőt, inkább visszavetette, mondhatjuk a null pont alá, a reménybeli együttműködést. Igen, persze, Gyurcsány Ferencről van szó. Botka ugyanis akkor ismételte meg korábbi álláspontját, amikor már nyilvánvalóvá lett: az a pártszavazás, amit feltehetően – amúgy – éppen Botka bosszantására talált ki, pontosan azt az eredményt hozta, amit akart: elmozdíthatatlanná tette a pártlista éléről. (Tegyük hozzá: joggal, ez végül is az ő pártja.) Politikai vakságnak is nevezhetnénk egy ilyen szituációban föltenni a régi lemezt, ám azért legyünk óvatosak a minősítéssel, mert a politikában egy nap alatt is nagyot fordulhat a világ. Volt, aki például Molnár Gyula bejelentését igyekezett pozitívumként felfogni; az MSZP elnöke először azt nyilatkozta, hogy ő maga fog leülni Gyurcsánnyal tárgyalni, vagyis, értelmeztük szabadon az elnöki mondatot, kiveszi Botka kezéből a szövetség-kötés tárgyalásait, de aztán kiderült, hogy Molnár is csak viccel. Illetve olyat húzott, vagy inkább mondott, amely azonnal semmissé tette a pozitív értelmezést: azt nyilatkozta, akkor kerülhet fel Gyurcsány a közös listára, ha mind a hat párt támogatja a szándékot. Haha…- mondanánk, ha lenne kedvünk nevetni. Már csak azért sincs, mert semmi nem a fordulat felé visz.
Sőt.
Szombaton még mélyebbre süllyedt az a hit, ami a fanatikusokat még mindig eltölthette. A DK elnöke váratlan bejelentést tett; feladva eddigi nyitott ajtó politikáját, amelyet még néhány nappal ezelőtt is a bölcs bagoly nyugalmával osztott meg a televízió nézőivel, kijelentette: nincs tovább.
A Demokratikus Koalíció önálló listát állít, és erről nem is hajlandó a továbbiakban tárgyalni sem. Valószínűnek látszik, hogy Gyurcsányt a Medián kutatása tántoríthatta el korábbi álláspontjáról; az általa szárnyalónak hitt pártja elindult lefelé a népszerűségi görbén. Mi mással magyarázná ezt bárki, mint Dugovics-effektussal: az MSZP zuhanása magával ránthatja a Demokratikus Koalíciót is.
Lássuk, be, reális a következtetés. Mert akárhogy igyekszik Gyurcsány a higgadt, távolságtartó, a folyamatokat bölcsen egyszerre kívülről és belülről figyelő, elnök-elemző szerepét eljátszani, a hírek csak eltalálják a választókat. És a hírek arról szólnak, hogy ez a két párt nem tud megbékélni egymással. Gyurcsány miatt. Illetve Botka miatt.
Mondanám: ne akarjunk igazságot tenni, de úgy is mindenki ítélkezik. A többség most úgy látja: Botkának meg lettek volna az esélyei arra, hogy rendbe szedje a baloldalt. Nem ezt tette. Vagy ha ezt akarta tenni, rosszul tette. Rosszul tette, amikor pártja vezetését megkerülve egy újságon keresztül jelentkezett be miniszterelnök-jelöltnek, rosszul tette, amikor nem pártja előtt, hanem egy újságon keresztül hirdette meg programját és rosszul tette, amikor nem belső fórumokon vívta meg a harcait, hanem egy újságon keresztül árulózta le párttársait. De hibázott akkor is, amikkor a megegyezést személyessé tette, személyessé a maga nevében, és személyessé, amikor Gyurcsányt jelölte ki ellenségként. Mindez együttesen juttatta oda, ahol most van. De a kérdés persze az, hogy valójában hol van? Mi lehet a sorsa a szövetség-kötésnek? Mi lehet a sorsa az MSZP-nek? És mi lehet a sorsa Botkának? Ha sorba megyünk a feltette kérdéseken, amelyekre illik rövid választ adnunk, meglehetősen szomorúak leszünk. Mert a szövetség-kötés lehetősége ma a ködbe veszni látszik. Az MSZP, képtelen lévén átlépni saját árnyékát, hovatovább a kispártok kategóriájába sodródik, Botkának pedig mindkét előző pontban megvan a maga felelőssége. Azt kell mérlegelnie, leülve egy hűvös szobában, képes-e ő maga változni és ezen keresztül változtatni, de mondjuk szinte 24 órán belül, vagy…
Vagy mások teszik ezt meg helyette. Mert most egy olyan háború hadvezére, amely háború csak vesztesekből áll. Nem mondhatja, hogy ez túl nagy dicsőség.
