Frida Kahlo megkínzó és csodálatos szenvedéstörténete

Izgató nő Frida Kahlo. Vonzó és taszító, lágy és kemény, kibírhatatlan és kenyérre kenhető, valóságos nőstény, de közben azért fiús is, a szenvedés, a fájdalom bajnoka, no, meg a kiábrándultságé, miközben az életszeretetet harsogja. Kiismerhetetlen, tán ezért is fölöttébb érdekes napjainkig. Hétköznap délután sorban kellett állnom azért, hogy bejussak a Magyar Nemzeti Galériába, a Lantos Adriána által impozánsan rendezett tárlatra, ahová a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból érkeztek remekművek.

Bámulom a Reményt vesztve című képet, és vele együtt bámulok egy gyönyörű lányt, aki képtelen levenni a szemét a festményről. Amennyire csak lehet, közel megy hozzá, minden részletét külön-külön vizsgálgatja, így aztán hol ezt a szegletét takarja, hol amazt. Dühös is lehetnék rá, hogy zavarja a műélvezetet. De számomra ő összeolvad vele. Egyre csak figyeli ezt a rémes, ugyanakkor mégis szép képet.

A nagy beteg Frida háton fekszik rajta, és sugárban hány fölfelé. Felismerhető, hogy mi mindent evett, malac, hal, baromfi egyaránt reprezentáltatja magát, még egy koponya is előrevetíti a rút jövőképet.

Szürreális vízió ez, még ha Kahlo tagadta is a szürrealizmus rá gyakorolt hatását.

A világ felbomlottságáról, borzalmairól regél rémlátomásszerű vízióval.

Közben meg ott van előtte ez a látvánnyal betelni nem tudó, bámulatosan karcsú, igézően formás lábú lány, csábító testével, szelíd tekintetével. Maga a megtestesült harmónia, aki nézi és nézi ezt a bomlásterméket, ami mint kompozíció nagyon is egyben van. A kicsattanó élet mohón szívja magába a halál leheletét. Meg akarja érteni. Érdekli Kahlo létállapota, ami valószínűleg meglehetősen messze van az övétől. De kíváncsi. Mindennel fel akar töltekezni az élethez.

Nekem ez a kép már örökké összefonódik ezzel a lánnyal. Számomra ők közösen egy műalkotás. Ahogy Kahlo festményei is elválaszthatatlanok a legendává lett életétől, melyben forradalmi hevület, lesújtó kiábrándultság, házasság és meglehetősen szabadon kezelt szexuális élet, lelkesedés és végletes lehangoltság, egyaránt összefértek, vagy éppen hogy nem fértek össze.

A fene tudja, mi jobb, szinte egyedül lenni egy múzeumban, és tökéletesen elmélyülni, néma csendben a képekben, vagy nagy nyüzsgés közepette, nehezen odaférkőzni hozzájuk, állandóan helyezkedve, hogy megfelelően láthassunk. Ez is lehet jó, az is, de én imádom látni, hogy ennyi embert érdekel a művészet, szeretem, hogy fontoskodva

nem tiltják meg a fényképezést,

és sokan kattogtatják a gépeiket, még akár a kísérő szövegeket is rögzítve. Akkor sem rivallnak rá senkire, ha telefonálni mer, ez itt most nem a művészet lábujjhegyen, pisszenés nélkül megközelítendő temploma, itt zsivaj van, dumálás, helyezkedés, hogy odaférjünk a képekhez, ami persze idegesítő is lehet. De vérbő élet költözött a múzeumba, ahol nem porosan avíttas tárgyakat mustrálgatunk némi unalommal, hanem olyanokat, amik segíthetik a mi tovább létezésünket.

Tébolyult sors Fridáé, aki még egyetem előtt, buszbalesetet szenved, majdnem meghal, összetörik temérdek porcikája, ágyhoz kötötten kezd festeni. Láthatunk is fényképet róla, Nickolas Muray jóvoltából, a feje kipányvázva, és jobb karját kinyújtva, a fölé némileg ferdén elhelyezett vászonra, háton fekve fest. Elég borzadályos! De közben szép is, benne van az alkotás küzdelme, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, és közben az is érzékelhető, hogy a legképtelenebb helyzetben is található gyógyító cselekvés.

Lantos Adriána rendezésének az a leleménye, hogy

fényképekkel, mexikói szobrokkal, tárgyakkal, érdekes feliratokkal, nagyra kinagyított idézetekkel kitölti a jókora teret

úgy, hogy 26 festmény, 9 grafika áll a rendelkezésére, vagyis jóval kevesebb, mint például ugyanitt, a Chagallt bemutató tárlat esetében.

Az életmű is sokkal kisebb, mindössze 250 alkotás, jó része magángyűjteményben rejtőzik, jelentős hányada pedig, Frida férjének, Diego Rivera festőnek a végrendelete szerint, el sem hagyhatja az úgynevezett Casa Azul gyűjteményt. A jóval idősebb festő, akit életében Mexikó legnagyobbjának tartottak, sok tekintetben Frida mestere. Se veled, se nélküled viszony volt köztük, elváltak, majd újra házasodták, átkozták és imádták egymást.

A tárlat végén van egy elképesztő alkotás erről. Csigaházakkal, színes kövekkel övezetten. már-már giccsbe hajló környezetben, csaknem úgy, mint egy jókora mézeskalács szívben, ott van Diego és Frida arca. Illetve egyikük és másikuk arcának is csak a fele, ezek a felek viszont összenőve, örökre elválaszthatatlanul. A csaknem csiricsáré kerethez képest, a félarcok elég komorak, mint akik nem találják a helyüket ebben a világban. És annak ellenére, hogy összenőttek, tán igazán egymást sem találják. A keret harsánysága csendes mélabúval elegyedik.

Az ellentétek, ahogy Frida egyéniségében, állandóan ott munkálnak a képeiben is.

Csendéletei például közel sem idillikusak.

Pedig vidáman élénkek a színeik, de az elrendezésük pulzálóan vibráló, esetleg némelyik gyümölcs rothadásnak indult már, érzékeltetve, hogy mindannyian erre a sorsra jutunk. Ahogy Kahlo egyik fő művén, A törött oszlop címűn, is ott egy görög, repedezett oszlop, ami jelzi a balesetben roncsolódott gerincét, előre vetíti az enyészetet.

A kezdeti portréi szelídebbek, akár temérdek szeretet sugárzik róluk, sőt kiegyensúlyozottság, nincs absztrakció vagy kevés, az alany személyisége dominál. Aztán később ott van Az őrület álarca című munka, ez már nem portré, hanem inkább életérzés, pedig ezen is arc van, de torz vonásokkal, rémisztően kidülledő szemekkel, hátborzongató tekintettel. Ez már fiktív figura. Vagy egy kicsit Frida. Netán az egész emberiség.

Saját félelmeit, rémálmait, melyek nagyon is összemosódnak a valósággal, közszemlére teszi. Zárkózottsága zavarba ejtő őszinteséggel párosul. Amit más elhallgat, elénk tárja. Azt a szenvedésdömpinget, amivel más némán elvonul, ő vászonra teszi. A szenvedés festője, de a túlélésé is, megmutatja, hogy még ezt is, azt is, amazt is, amiről már igazán nem gondolnánk, túl lehet élni. Aztán túl korán, 47 évesen meghalt. Mert mindent azért ő se bírt ki. De a műveiben itt maradt velünk letaglózó és felemelő, megkínzó és csodálatos szenvedéstörténete.