Nehéz rosszat írni a Budapest Noirról, mert az első képkockától az utolsóig egyértelmű, hogy hihetetlen gondossággal és odafigyeléssel készült a film. Jót viszont sajnos nem nagyon lehet, mert korántsem lett olyan izgalmas és stílusos, mint amiben reménykedni lehetett az alapanyag, Kondor Vilmos regénye miatt.
Azoknak, akik olvasták a könyvet, biztosan nem sok újat fog adni a Budapest Noir, pedig Gárdos Éva rendező és alkotótársai hatalmas energiákat fektettek abba, hogy megfilmesítsék a Gordon Zsigmond-sorozat első kötetét. A helyszínek, a díszletek, a jelmezek mind nagyon jól néznek ki, és a színészek kapcsán sincs az az érzése az embernek, hogy valamelyik karaktert nagyon másként képzelte volna el. A film valahogy mégsem áll össze, nem ragadja magával a nézőt,
nem képes úgy berántani a világába, mint az alapjául szolgáló regény.
Kicsit olyan, mintha a rendezőnek nem lett volna önálló víziója arról, hogyan ültesse át Kondor szövegét a mozivászonra, pedig Gárdos évekig dédelgette a projektet.
Természetesen nem az a baj, hogy a forgatókönyvben néhol módosítottak a történeten, bár nem mindig érthető, hogy miért volt erre szükség. Bátran elszakadni ugyanis nem mertek a szövegtől, hogy egy teljesen önálló alkotás jöjjön létre, viszont az sem sikerült, hogy filmes eszközökkel adják vissza a regény hangulatát.
Az eredeti Budapest Noirban a történet mellett nagyon fontos az atmoszféria, a korabeli Budapest megidézése, és persze a hard boiled krimikre jellemző sötét hangulat, ez viszont valamiért nem lett szerves része a történetnek a filmvásznon. Félreértés ne essék: élvezet nézni a budapesti helyszíneket, az általában nemcsak korhű, hanem egyenesen korabeli ruhákat és a gyönyörűen berendezett belső tereket. Viszont Budapest inkább csak díszlet lett a filmben, nem pedig a történet fontos szereplője, a noiros elemek pedig néha bántóan előtérbe tolakodnak ahelyett, hogy megtámogatnák a cselekményt.
A fordulatokban gazdag nyomozás mégsem sikerült igazán izgalmasra a filmben,
és azt sem sikerül átéreznie a nézőnek, hogy miért olyan fontos Gordon számára ez az egész ügy.
Pedig a színészethez hosszú idő után visszatérő Kolovratnik Krisztián tényleg tökéletesen alkalmasnak tűnik Gordon szerepére. De hiába van nagyon jó orgánuma, zavaró, hogy narrációval akarják hozzátenni a történethez azt, amit képekben nem sikerült. Az így elhangzó gondolatai mellett Gordon karakterét egy rakás kliséből építi fel a forgatókönyv, csak néha vannak természetesnek tűnő reakciói. És igen,
a klisék egy része magában a könyvben is benne van, de ami ott működik, a filmvásznon már erőltetettnek hat.
Az alkotók rengetegszer elmondták, hogy modern film noirt akarnak csinálni, annál is inkább, mert a zsáner hiányzik a magyar filmtörténetből, de sajnos a legtöbb jelenetben nem sikerült túljutniuk a 40-es, 50-es évekbeli hollywoodi noirok kötelező elemeinek felvonultatásán. Kolovratnik Krisztiánt például szinte soha nem látjuk cigaretta nélkül, minden jelenetben az az első, hogy rágyújt. De nem csak ő, hanem gyakorlatilag mindenki más is, viszont ez egy idő után már nem építi a film világát, hanem elkezd feltűnővé válni, ezért inkább eltávolítja a nézőt.
A történelmi kort, az egyre erősebbé váló zsidóellenességet is sokszor ügyetlenül érzékelteti a Budapest Noir: nem elég megmutatni a trafik betört ablakát, a trafikosnak meg is kell magyaráznia, hogy miért rongálták meg az üzletét éjjel. De sajnos nem ez az egyetlen esetlen és kiszámítható párbeszéd a filmben.
A Budapest Noirban éppen ezért
azok a részek működnek a legjobban, amelyekben az alkotók valami váratlant, látszólag oda nem illőt húztak.
A film utolsó nagyjelenetben például egy olyan budai villában járunk, ami modernségével, bauhausos enteriőrjével nagyon más, mint az addig bemutatott Budapest. Elsőre meghökkentő ez a váltás, és nincs is alapja a regényben, mégis úgy érződik, hogy itt az alkotóknak sikerült érdemben továbbgondolniuk a Kondor által megteremtett világot. Kulka János, Kováts Adél és Kolovratnik Krisztián hármasa pedig igazán feszültté tudja tenni a jelenetet.
Az is pozitívum, hogy Gordon barátnőjének, Krisztinának fontosabb szerepet szántak az alkotók, mint amit a regényben betölt, és Tenki Réka tudott is élni a lehetőséggel.
De sajnos az ilyen, emlékezetes jelenetekből és alakításokból van kevesebb a filmben, és összességében olyan, mintha egy jobban sikerült, hihetetlenül igényes tévéfilmet néznénk (ezt az érzést képileg a nagytotálok hiánya is erősíti), amely kellemesen felidézi Kondor Vilmos regényét, de igazán érdekes legfeljebb csak azoknak lehet, akik még soha nem hallottak Gordon Zsigmondról. Viszont nekik is inkább a könyveket ajánljuk.
