Kezdőlap Címkék Szaúd Arábia

Címke: Szaúd Arábia

A magára hagyott cédrus – Ki jár jól?

0

A „Közel-Kelet lökhárítója” – gyakori kifejezés, amellyel Libanont illetni szokták. Ugyanis bármi történik a régióban, azt az ország mindig megérezi magán. Nincs ez másképp azóta sem, hogy november 4-én Szaad Haríri miniszterelnök lemondott a hatalomról, amellyel kapcsolatban még mindig találgatják, hogy valójában mi vezetett a távozásához. 

Állandó válságban 

Először is folytatva az előző cikket, legelőször fontos kitérni arra, hogy az elmúlt években nem ez az első eset, hogy Libanon ilyenfajta válságos időszakon megy keresztül. Sőt, az ország történelmében igazából a „nyugodt korszakok” mennek csodaszámba. Tavaly például a libanoni kormány egyike volt azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak a szaúdi állampolgárságú Nimr an-Nimr síita vallástudós január 2-ai kivégzése ellen, ami viszont kivívta Szaúd-Arábiának és szövetségeseinek a haragját, és komoly feszültségeket idézett elő a két ország kapcsolatában.

Akárcsak az elmúlt napokban, 2016 elején az Öböl-menti államok (Omán kivételével) visszahívták az állampolgáraikat és a diplomáciai személyzetük nagy részét Libanonból. A szaúdi kormány február 19-én felfüggesztette a Libanonnal – és egyben Franciaországgal – kötött megállapodását, miszerint 3 milliárd dollár értékben francia fegyverekkel látták volna el a libanoni hadsereget. Azt is bejelentette, hogy nem utalja át a libanoni rendőrségnek ígért egymilliárd dolláros támogatást sem.

Az Öböl-menti monarchiák leállították a libanoni befektetéseiket, egymás után adták el libanoni ingatlanaikat,

és még a GCC (Öböl-menti Együttműködési Tanács) tagállamai is elkezdték kivonni a tőkéjüket a libanoni bankszektorból.

Mivel Szaúd-Arábia volt Libanon legfontosabb exportpartnere, és 2015-ben Libanonban az arab beruházások több mint kilencven százaléka (12 milliárd dollár) az Öböl-menti monarchiákból jött, ezért a feszült viszony igencsak érzékenyen érintette az ország gazdaságát. Odáig fajult a helyzet, hogy eddig közel 100 libanoni vendégmunkást toloncoltak ki Szaúd-Arábiából, több száznak befagyasztották a bankszámláikat. Ez pedig annak tükrében volt fájó, hogy

Libanon a világ egyik leginkább eladósodott országa,

már eddig is közel 10 milliárd dollárjába került a közel kétmilliónyi szíriai menekült ellátása, és ezért kénytelen volt újabb hiteleket felvenni a Világbanktól, és több segítséget kérni az ENSZ szervezeteitől.

Libanonban tavaly az egyik legnagyobb probléma a „szemétválság” volt, amikor Bejrút utcairól nem szállították el a szemet, mivel összeomlott a szemétszállítás. A kép forrása: Twitter.

Politikai vákuum 

Ezek a szaúdi  lépések már akkor is komoly belpolitikai válságokat idéztek elő: Asraf Rífi igazságügyi miniszter lemondott, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat összefogó Március 14-ei Koalíció azonnal nekiesett a síitáknak, a Hezbollahot és a Michel Aún vezette keresztényeket tömörítő Március 8-ai Koalíciónak, ismét megbénítva az ideiglenes kormány működését és tovább növelve a politikai bizonytalanságot. Összecsapások robbantak ki és nem úgy tűnt, hogy egyhamar sikerül megoldani az országban 2014 óta tartó politikai vákuumot.

Akkoriban nem volt elnöke az országnak, csak „ügyvezetője” Tammám Szalám személyében. Végül ennek a belpolitikai káosznak 2016-ban lett vége.

Michel Aoun. A kép forrása: Wikimedia Commons

Folytatva az év eleji egyeztetéseket, Szaad Haríri október 20-án bejelentette, hogy elfogadja a nyolcvan év feletti maronita keresztény Michel Aún tábornok elnöknek való kinevezését. Ebben semmi meglepő nincs:

Libanonban már évtizedek óta az a gyakorlat, hogy az államfőnek a keresztény maronita, a parlament elnökének a síita, a miniszterelnöknek a szunnita közösségből kell származnia,

mivel csak így tartható fenn a kényes egyensúly az országban, ahol 18 különböző felekezet van jelen. Mivel mindegyik koalíciós tömb elfogadta Aún kinevezését és a parlamentben abszolút többségben kapott, ezért október 2016. október 31-én, majdnem 30 hónap után újra lett elnöke az országnak. Egy hónappal később pedig a szokásoknak megfelelően Harírit nevezték ki Libanon kormányfőjének.

Miért pont most újult ki a libanoni válság? 

Jogosan merülhet fel a kérdés, hiszen úgy tűnt, hogy sikerült stabilizálni az országot. Olvasva a különböző elemzéseket és cikkeket a nemzetközi és az arab sajtóban, az alábbi három fő magyarázatot adják a libanoni eseményeknek.

  1. Belpolitika: 

Az első magyarázat szerint a mostani válság gyökere az ország belpolitikai helyzetéből adódik. 2018 májusában parlamenti választásokat tartanak Libanonban, amely elég érdekesnek ígérkezik. Ugyanis idén nyáron új választási törvényt vezettek be az országban. 15 választási kerületre osztották az államot, szigorítottak a jelöltségeken (pl. nem indulhatnak két párt színeiben), és a parlamenti küszöb 10 százalék lett.

Ám a választási reformokat nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Például kimaradt a női kvóta, a szavazati korhatár levétele 21-ről 18-ra, illetve a hadsereg szerepének megnövelése. Ugyanúgy a választási reformnak nem hivatalosan az volt a feladata, hogy a Hezbollah hatalmi bázisát gyengítse, de eddig úgy tűnik, hogy pont fordítva sült el a dolog: Haríri járt rosszabbul, aki egyre több anyagi veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, miközben a szaúdiakkal való barátsága miatt támadták őt és jelentősen megcsappant a korábbi népszerűsége. Ezért

a lemondás Haríri számára egyfajta előremenekülést jelent

a választások előtt, mivel nem akar leszerepelni és időt biztosít a pártjának és a libanoni szunnitáknak arra, hogy „újjászervezzék” magukat jövő év májusára.

2. A Hezbollah megerősödése 

A másik nézet szerint, bár éppen most a sok országban terrorszervezetként számon tartott Hezbollah nem tervezett merényeltet Haríri ellen, ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben esetleg ne próbálnák meg őt eltávolítani a hatalomból. Ugyanis Szaad Haríri már hónapok óta a síita szervezet kritikáinak középpontjában van, főleg azért, mert továbbra sem hajlandó érdemben javítani a libanoni-szíriai kapcsolatokon vagy mindenáron „Szaúd-Arábia érdekeit akarja megvalósítani”.

Ezzel együtt az is aggodalmat keltett a libanoni kormányban, hogy a Hezbollah és a libanoni hadsereg az elmúlt hónapokban gyakran együttműködött egymással. 2014-ben az Iszlám Állam betört az országba és egy hétig megszállás alatt tartotta Arszál városát. Bár a városból egy hét alatt kiűzték őket, a harcok egészen nyárig nem értek véget. Viszont augusztusban a Hezbollah a hadsereggel együtt pucolta ki a libanoni-szíriai határ mentén lévő utolsó terrorista fészkeket.

A libanoni hadműveletekkel egy időben történt a barcelonai ámokfutásos merénylet. A libanoni katonák így fejezték ki szolidaritásukat. A kép forrása: Twitter

Szorosan kapcsolódik ehhez, hogy az ISIS „fővárosát” a kelet-szíriai Rakkát október folyamán felszabadította az amerikai vezetésű nemzetközi koalíció által támogatott, kurd és arab milíciák alkotta Szíriai Demokratikus Erők nevű ellenzéki szervezet. November elején pedig sor került Abu Kamal ostromára, és a szíriai hadsereg közleménye szerint két nappal ezelőtt kiűzték a terroristákat a városból. Ezzel gyakorlatilag minden területét elvesztette az  Iszlám Állam Szíriában.

Habár Bassár el-Aszad szíriai államfő továbbra is azt ígérte, hogy a hadjáratoknak nem vet véget, mert a többi, mérsékelt ellenzéki csoporttal is leszámol, az már kérdéses, hogy ezekben a Hezbollah mennyire fog részt venni. Ugyanis ott is jelentek meg olyan hangok, akik az ISIS utáni kivonulást követelik, mivel túlságosan kimerültek, és állításaik szerint sokkal inkább az „ősellenség” Izraelre, Szaúd-Arábiára vagy a libanoni belpolitikára kellene koncentrálniuk.

Ha valóban bekövetkezik a szíriai kivonulás, akkor annak következményeit elsősorban Libanon érezné meg.

A győztesként hazatérő és komoly harci tapasztalatokkal rendelkező fegyveresek felboríthatják a politikai egyensúlyt, csökkenthetik a hadsereg jelentőségét és ezzel együtt Haríri hatalma is rendkívül meggyengülne, hiszen nem tudna már befolyással lenni az eseményekre. Azt is képtelen lenne megakadályozni, hogy 2006-hoz hasonlóan egy újabb fegyveres összetűzés robbanjon ki Izrael és a Hezbollah között, amelyről már 2017 tavaszától  így is egyre gyakrabban suttognak. Ha ez megtörténik, függetlenül attól, hogy mi lenne egy ilyen összecsapásnak a kimenetele, akkor abba Haríri és a teljes libanoni kormány belebukna és a Hezbollah venné át a hatalmat. Tehát a libanoni miniszterelnök lényegében nem akarta megvárni, amíg otthon eltávolítják őt a hatalomból és inkább az események elébe ment.

3. A szaúdi „hosszú kések éjszakája” 

A harmadik elképzelés szerint pedig egyértelműen Szaúd-Arábia áll Haríri lemondásának hátterében, kényszerítették arra, hogy így tegyen. Ez a vélemény tökéletesen egybecseng a szaúdi Mohamed bin Szalmán jelenlegi trónörökös napokban is zajló tisztogatási akcióival. Vagyis a koronaherceg nemcsak a belső ellenzéktől vagy a hatalmára nézve veszélyt jelentő hercegektől akar megszabadulni, hanem mindazon külföldi szövetségeseitől, akiket korábban anyagilag és diplomáciailag is támogatott, de valami miatt „csalódott” bennük. Ezért felmerült az is, hogy Abed Rabbó Manszúr al-Hádi jemeni miniszterelnököt szintén eltávolítják a hatalomból, mivel abszolút nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Haríri nagy csalódás volt a jelenlegi szaúdi vezetés számára,

mert egyrészt ő inkább még az előző szaúdi uralkodó – a 2015-ben meghalt Abdullah – egyik embere volt. Másrészt azért küldték őt vissza 2016-ban, hogy csökkentse Irán és a Hezbollah hatalmát, valamint egy zászló alá gyűjtse a helyi szunnitákat, és intézze el, hogy a jövőben Libanon mindenben a szaúdiak „szája íze szerint” cselekedjen.

Ám ehelyett Mohamed bin Szalmánnak arra kellett ráébrednie, hogy túl sokat gondolt Haríriről, aki nem rendelkezik az apjához hasonló karizmával és kapcsolatokkal. Ráadásul az is csalódást váltott ki a szaúdi körökben, hogy Haríri belegyezett Michel Aún elnöki kinevezésébe, és bár bírálta a Hezbollahot, valójában nem volt olyan intézkedése (pl. a választási törvény), amivel ténylegesen is meggyengítette volna a síita szervezet pozícióit.

Október elejétől pedig tényleg látni lehetett, hogy a szaúdiak részéről egyfajta szervezkedés indult meg először a Hezbollah, majd a libanoni kormányfő ellen. Még érdekesebb volt, hogy amikor november 3-án Szaad Haríri gépe leszállt Rijádban, rendőrök szállták meg a repülőgépet, elvették a telefonokat a libanoni miniszterelnöktől és annak testőreitől. Ugyanúgy gyanúsnak találták, hogyha Haríri valóban régóta készült a lemondásra, akkor miért tervezett november 6-ra találkozókat az IMF-fel vagy a Világbankkal, amelyek az újabb kölcsönök felvételéről szóltak volna. Mások pedig azt emelik ki, hogy

Haríri végig olyan szöveget olvasott, amelyet nem ő írt, mivel a papíron lévő szavak teljesen eltérték a libanoni elnök által használt kifejezésektől.

A fő kérdés viszont továbbra is megválaszolatlan, és még a szakértők részéről is nagy a tanácstalanság: mi fog történni Libanonban Haríri lemondását követően? A legrosszabb eshetőség, hogy kiújul a múlt században kirobbant, tizenöt évig tartó, 120 000 halálos áldozattal járó polgárháború. Mások szerint viszont a jelenlegi közel-keleti helyzet miatt sem Iránnak, sem Szaúd-Arábiának nem érdeke, hogy háborút robbantson ki.

Egy dolog azonban biztos: nem ez az első, de nem is az utolsó politikai válság az ország történetében.

Letartóztattak több szaúdi herceget

0

Szaúd-Arábia új korrupcióellenes testülete 11 szaúdi herceget tartóztatott le, köztük jelenlegi és volt minisztereket, illetve a királyi család külföldön legismertebb tagját.

A BBC beszámolója szerint a letartóztatások néhány órával azután történtek, hogy felállt volna az új bizottság, amelyet királyi rendeletre hoztak létre, Mohamed bin Szalmán koronaherceg vezetésével.

A letartóztatások okát, illetve a királyi családtagokat nem nevezték meg, de a New York Times szerint köztük van al-Valíd bin Talál bin Abdel-Azíz al-Szaúd herceg is, aki

az uralkodóház külföldön legismertebb képviselője, és a világ egyik leggazdagabb embere.

A New York Times szerint al-Valíd herceg letartóztatása sokként éri a külföldi pénzügyi központokat is. Ő irányítja ugyanis a Kingdom Holding beruházási társaságot, és jelentős részvényei vannak többek között a News Corpban, a Time Warner-nél, a Citigroup bankcsoportban, illetve az Apple-nél és a Twitternél. A herceg amerikai egyetemeket támogat, köztük a tekintélyes washingtoni Georgetown Egyetemet is.

Mohamed bin Szalmán a szaúdi király, Szalmán bin Abdel-Azíz fia, az első számú trónörökös, és már az ország védelmi minisztere is (MTI/EPApool/Olivier Douliery)

Al-Valíd herceg októberben még több interjúban arról beszélt, hogy Szaúd-Arábia az Aramco állami olajvállalat nyilvános tőzsdei bevezetését tervezi.  A New York Times felidézte azt is, hogy al-Valíd nyilvános vitába keveredett Donald Trumppal 2015-ben, amikor kiderült, hogy Trump elnökjelölt szeretne lenni.

A lap szerint szombaton kiürítették a rijádi Ritz Carlton hotelt, mert állítólag ott helyeznék el a királyi család letartóztatott tagjait. Lezárták a rijádi repülőtér magángépeket fogadó részét is. Lehetséges, hogy Mohamed bin Szalmán koronaherceg így szeretné megakadályozni, hogy mások, akiket még le akarnak tartóztatni, esetleg külföldre meneküljenek.

A trónörökös reformok bevezetésére készül, és a BBC szakértői szerint a letartóztatásokkal már így is jelentős hatalmát akarja megszilárdítani. Bin Szalmán nagyszabású reformtörekvéseiről ebben a cikkünkben olvashat részletesen.

Lemondott a libanoni miniszterelnök, mert félti az életét

0

Váratlanul bejelentette lemondását Szaad Haríri libanoni kormányfő. Haríri szombaton, egy Szaúd-Arábiában felvett televíziós beszédben mondott le a hivataláról azért, mert attól fél, hogy megpróbálják megölni.

Haríri szerint Irán „félelmet és rombolást” szít több országban, köztük Libanonban is. 2016 decembere óta volt az ország miniszterelnöke, illetve korábban 2009 és 2011 között.

Szaad Haríri Iránt helyi szövetségesét, a Hezbollahot is támadta beszédében, és azt mondta, attól fél, hogy apjához hasonlóan őt is meggyilkolják.

„A Hezbollah Irán karjainak meghosszabbítása. Nem csak Libanonban, hanem más arab országokban is”

– mondta a Szaúd-Arábiával szövetséges, szunnita muzulmán Haríri, aki megválasztásakor egy új korszak beköszötét ígérte az országnak.

Most arról beszélt, hogy olyan a légkör, mint apja, Rafik Haríri meggyilkolása előtt. „Érzem, hogy ellenem is tervet szőnek, és az életemre törnek” – mondta. De Haríri arról is beszélt, hogy Irán „ismét fel fog kelni, és levágja a felé nyúló karokat”.

Szaad Haríri kétszer is járt Szaúd-Arábiában az elmúlt egy hét leforgása alatt, és a nagyhatalmú Mohammed bin Szalmán trónörökössel is tárgyalt – írja az MTI. Az al-Dzsadíd bejrúti televízió úgy tudja, hogy Haríri szombati televíziós beszédét is Rijádban vették fel, és onnan is sugározták.

Irán a libanoni miniszterelnök lemondására úgy reagált, hogy Haríri csak feszültséget akar szítani, és a vádjai alaptalanok – írja a BBC.

Szaad Haríri apjával, Rafik Harírivel autóba rejtett bomba végzett 2005-ben, és az ügyben a Hezbollah négy feltételezett támogatója ellen indult eljárás távollétükben.

A szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán évek óta hol enyhülő hol erősődő konfliktusban áll egymással, mert mindkét ország vezető szerepre törekszik a térségben.

Nagyratörő vízió – Szaúd-Arábia egy vallásreform küszöbén?

0

Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg nem kis dologba vágta a fejszéjét, amikor a héten a kijelentette, hogy Szaúd-Arábiába „visszatérne egy mérsékelt és toleráns iszlámhoz”. Vajon ezt lehetséges megvalósítani? Egyáltalán mi vezetett oda, hogy a szaúdi uralkodócsalád egy több évszázados hagyományt és a helyi vallási vezetéssel kötött megállapodást rúgjon fel?

A 32 életévét betöltő Mohamed bin Szalmán koronaherceg, aki idén nyáron apja látványos politikai húzásával lett a szaúdi trón várományosa, kedden több mint kétezer ember előtt arról beszélt, hogy ő egy teljesen új Szaúd-Arábiát hozna létre. Elsősorban egy olyan projektet jelentett be, amely felülmúlná a sivatagi királyság minden korábbi fejlesztési tervét:

a NEOM projekt célja, hogy egy 26500 négyzetkilométeres megaváros építsenek a Vörös-Tenger partvidékén.

A koronaherceg az 500 milliárd dollárból megvalósítani kívánt várost egyfajta „jövő innovációs központjának” szánná, ahol sofőr nélküli autók és drónok közlekednének, megújuló energiaforrással termelnének áramot, miközben szaúdi fiatalok és külföldi szakértők közösen dolgoznának az új technológiák és módszerek kifejlesztésén.

Azonban a nemzetközi médiában Mohamed bin Szalmán beszédének nem ez a része váltott ki óriási visszhangot, igaz, a NEOM ránt is nagy lett az érdeklődés azt követően, hogy Rijád tőzsdére tervezi vinni a mesterséges várost. Hanem az, amikor a koronaherceg az ország ideológiai és politikai megváltoztatására tett utalást.

„Visszatérünk egy mérsékelt iszlám gyakorlásához, amely nyitott a világra és minden más vallásra”

– jelentette ki a trónörökös, hozzátéve, hogy „a közel-keleti ország nem azzal fog újabb 30 évet eltölteni a szélsőséges ideológiákhoz való alkalmazkodással”.

Természetesen amiatt, hogy korábban Szaúd-Arábia engedett a szélsőséges eszméknek, nem magát, hanem más országokat okolt. Elsősorban a nagy geopolitikai riválisát, Iránt. Itt 1979-ben forradalom robbant ki, amely során Ruholláh Khomeini ajatollah vezetésével egy teokratikus rendszert vezettek be. Teherán elkezdte exportálni az ideológiáját, szélsőséges iszlamistákat támogatva szerte a közel-keleti régióban, hogy a perzsa országhoz hasonlóan egy iszlamista forradalmat robbantsanak ki. (Szaúd-Arábiában a az iráni támogatta fundamentalisták a mekkai Nagymecsetet foglalták el, ami több mint 100 halálos áldozattal járó ostrom után tudtak csak visszafoglalni).

Sőt, a szaúdi koronaherceg a szunnita szélsőséges mozgalmak megjelenéséért és térnyeréséért a szomszédos Katart tette felelőssé. Dohával ugyanis nyáron (ismét) látványosan megromlott Rijád – és ezzel párhuzamosan a többi szunnita arab ország – viszonya, amely már majdnem Katar totális elszigetelésével fenyegetett. Ennek egyik oka, hogy a katari uralkodócsalád nagyra törő regionális ambícióin kívül támogatta az olyan iszlamista mozgalmakat, mint a Muszlim Testvériség, amelyet 2014-ben betiltottak Szaúd-Arábiában és tagjait elűzték vagy terrorizmus vádjával börtönbe zárták.

Mohamed bin Szalmán nem győzte hangsúlyozni, hogy a szélsőséges iszlamizmusért pont ez a két ország a felelős, mivel a radikális szunniták és síiták együtt akarják tönkretenni az iszlámot és lejáratni a muszlimokat. Ezért most Szaúd-Arábia feladata, hogy példát mutatva, „visszatérjen a mérsékelt és toleráns iszlámhoz”. Ezt lényegben egy új „társadalmi szerződéssel” valósítaná meg, ahol háttérbe szorulna a szalafizmus szélsőséges oldalágának tartozó vahabita iszlám irányzata, amely az ország fő ideológiája.

Csakhogy továbbra is kérdés marad: Vajon a Szaúd-Arábia 1932-es létrejötte óta jelentős politikai hatalmat kiépítő és nagy befolyással rendelkező vahabita papságnak mi a vélemény a koronaherceg elképzeléseiről? Mennyire lenne hajlandó beletörődni ezekbe a „történelmi” változásokba? Egyáltalán milyen gazdasági-geopolitikai és biztonságpolitikai okok vezettek oda, hogy Mohamed bin Szalmán ilyen „radikálisnak nevezett” lépésre szánja el magát?

Ezen kérdések megválaszolásához lásd az alábbi elemzésünket.

Palesztin kiegyezés: Illúzió vagy valóság?

0

Figyelve a palesztin Fatah és Hamász közeledését, még korai beszélni egyfajta „történelmi összeborulásról”, mégis kétségtelen, hogy ez az esemény komoly előrelépéssel kecsegtet az izraeli-palesztin békefolyamatok számára. Azonban tekintettel a két szervezet közötti korábbi megállapodásainak sorsára, vajon valóban hosszú életű lesz-e mostani egységkormány?  És mit szól ehhez Izrael, különösen a Netanjahu-kormány? 

Amikor a gázai Hamász szeptemberben bejelentette, hogy nemcsak hajlandó megállapodni a ciszjordániai Fatahhal, hanem lemond a szükséges irányításról is, akkor több médium is szenzációs hírként tálalta a dolgot. Ugyanakkor a háttérben már régóta számítani lehetett arra, hogy valami komoly változás van készülőben. A terrorszervezet döntése ugyanis egy hosszú, évekig tartó folyamat végeredménye volt, mintsem egy hirtelen jött ötlet a vezető tagok részéről. A Hamász 2017-re

politikai, gazdasági és katonai szempontból is a kimerülés határára került.

Az elmúlt hónapokban pedig már inkább a fennmaradásért, semmint Izrael ellen harcolt. A szervezet politikai vezetése egyszerűen oda jutott, hogy vagy kiegyeznek az örök riválisnak számító Mahmúd Abbásszal, a Palesztin Hatóság elnökével és egységkormányt hoznak létre a Fatahhal, vagy vállalják a totális gazdasági és politikai összeomlást.

Se veled, se nélküled…

Természetesen még korai arról beszélni, vajon a Hamász vezetése tényleg komolyan gondolja-e „kapitulációt”, vagy be fogja-e tartani az ígéreteit. Nem idén volt az első eset, hogy a gázai terrorszervezet a ciszjordániai politikai vezetéssel egyezett meg. 2014-ben Iszmail Haníje – a Hamász akkori vezetője, aki 2017-ben visszakerült a szervezet élére – bejelentette a palesztinok megosztottságának végét és közölte, hogy öt héten belül közös kormányt hoznak létre Abbásszal. Akkor is úgy tűnt, hogy

2007 után szintén valósággá vált a „palesztin egység”. 

Ugyanakkor ez nem tartott sokáig, hiszen a két szervezet azonnal összevitatkozott a hatalmi és a választási kérdéseken, a közös jelöltek személyén, a fegyveres erőik sorsán, az anyagi forrásokon és a közigazgatási ügyeken. Ezért aztán 2015-ben felbomlott az egységkormány, és a Hamász és Fatah ismét külön utakon kezdett el járni.

A 2014-es egységkormány létrehozásáról szóló megállapodás aláírása. A kép forrása: Wikimedia.

Ugyanakkor mi változott 2015-höz képest, hogy most a gázai terrorszervezet mégis komolyan gondolja a Fatahhal való együttműködést?

Pechszériában 

Izraeli tüzérség lövi a gázai állásokat a 2014-es hadműveletek idején. A kép forrása: Wikimedia.

Először is a 2014-ben Izrael által indított „Erős Szikla” szárazföldi és légi hadművelet súlyos veszteségeket okozott a Hamásznak. Hiába szerveztek donorkonferenciákat, csupán pár ország támogatta ténylegesen a gázai felújításokat és annak a kevés pénznek is, amit kaptak, legtöbbször

a felső vezetésben uralkodó korrupciónak köszönhetően nyoma veszett.

Emiatt a gázaiak felé érkező szimpátia folyamatosan elapadt, ahogyan a terrorszervezet a hatalom megtartása terén egyre nagyobb nehézségekbe ütközött.

Például, amikor úgy tűnt, hogy küszöbön áll a harmadik intifáda 2015-ben vagy 2017-ben, vagy

egymás után zajlottak a különböző késeléses és gázolós merényletek Izraelben,

a Hamász egyértelműen az események után futott, nem pedig ő alakította őket. Gondot jelentett, hogy a terrorszervezetben egyre nagyobbá váltak az ellentétek a katonai szárny –  pl. az Ezzeddín el-Kasszám Brigádok – és a politikai vezetés között, ami már szakadással fenyegetett. Más problémák is felütötték a fejüket: nem tudták a közalkalmazottaikat kifizetni, rendszeresek voltak az áram és ivóvíz-kimaradások, 50-55 százalékra ugrott a munkanélküliség és az izraeli blokád miatt továbbra is kevés áru – például építőanyag – érkezett be a gázai területekre.

Ezzel párhuzamosan az is tetézte a terrorszervezet problémáját, hogy az általa uralt Gázában a régi-új szervezetek aktivizálták magukat. A radikális palesztinok „csalódtak” a Hamászban, ezért egyre többen fordultak a még szélsőségesebb csoportok felé. Ennek következtében az Iszlám Államnak szintén sikerült megvetnie a lábát a térségben. Sőt, 2015-től folyamatosan erősödött a Hamász rovására: annyira, hogy nem egyszer nyílt összecsapások törtek ki a felek között, mert a dzsihadisták úgy vélték, hogy a

Hamasz túlságosan engedékeny Izraellel szemben és megbukott az iszlám állam megteremtésére tett kísérlete.

Az Iszlám Dzsihád harcosai. Ők lettek az ISIS legfontosabb szövetségesei és a Hamász legnagyobb kihívói Gázában. A kép forrása: Pinterest

Ebben a vádban volt némi igazság. 2015-től ugyanis katari közvetítéssel egyeztetések zajlottak a Hamász és az izraeli vezetés között. Mindkét fél ugyanis közös ellenségnek tartotta az ISIS-hez hasonló szervezeteket, ezért egy

lehetséges tűzszünetről tárgyaltak,

amit hivatalosan ugyan nem sikerült elérni, de azóta a Hamász politikai vezetése által szervezett és indított támadások száma jelentősen lecsökkent.

Nyugati nyitás és lecserélt szponzorok 

Izraeli katonák egy gázai övezetbe tartó alagutat szemlélnek. 2013 óta gyakran az egyiptomi haderővel közösen robbantották be.A kép forrása: Wikimedia

A Hamásznak nemcsak belső problémákkal kellett szembenéznie. 2013-ra elvesztette a két korábbi legjelentősebb szövetségesét, vagyis Bassár el-Aszadot és a libanoni Hezbollah nevű síita szervezetet. Mindkettőt azért, mert a damaszkuszi kormányzat ellen harcoló szunnita, gyakran szélsőséges iszlamista csoportok oldalára állt. Ennek következtében

a korábbi fő szponzornak számító Irán is csökkentette a Hamásznak nyújtott támogatását.

Ugyanúgy a terrorszervezetet nehezen érintette, amikor Egyiptomban Mohamed Murszi iszlamista elnök és a Muszlim Testvériség megbukott. A helyébe lépő katonai kormányzat felrobbantotta az Egyiptomból a Gáza övezetbe vezető 1200 csempészalagutat és szintén kiutasították a tagjait az országból, valamint felszámolták a jelenlétét az országban.

Ezért a Hamász kapkodva próbált meg külföldi támogatókat szerezni: „dobták” Iránt, mégpedig annak régióbeli riválisáért, Szaúd-Arábiáért. 2015-ben Háled Mesaal az egykori szaúdi uralkodóval találkozott, és nyíltan Rijád mellé állt az olyan kérdésekben, mint a jemeni háború, ezzel jobban magára haragítva Teheránt. Ugyanakkor ez nem érdekelte őket, mert a

szaúdi pénzekben reménykedtek,

amit megadtak nekik. Igaz a szaúdiak nagy árat kértek érte: kötelezték a Hamászt, hogy engedjen az Izrael-ellenes álláspontjából, szakítsa meg az iráni kapcsolatait és fokozatosan távolodjon el a Muszlim Testvériségtől, amit Szaúd-Arábiában 2014-ben terrorista szervezetnek minősítettek és betiltottak.

Ennek a politikának és az Öböl-menti szunnita monarchiák közvetítésének gyümölcse 2017-ben kezdett beérni. Az egyik jele az volt, hogy a terrorszervezet kiegészítette az alapító okiratát, vagyis

már nem Izrael állam megsemmisítését jelölte meg elsődleges prioritásának,

hanem az 1967-es hatnapos háború előtti határok elfogadását. (Ami természetesen az izraeli vezetésnek ugyanúgy elfogadhatatlan).

Új időszámításban reménykedve

Mindezen külső és belső tényezők következtében korántsem véletlen, hogy a Hamászban úgy véljék: a mozgalom számára az egyetlen menekülőutat a ciszjordániai elittel való (újra)megállapodás jelenti. Már csak azért is volt sürgető a számukra, mert Abbász bejelentette, hogy többé nem fizeti ki a gázai övezet villanyszámláit, miközben Rijád azzal fenyegetőzött, hogyha a Hamász továbbra is akadályt gördít az Egyiptom vezette palesztin-palesztin tárgyalások elé, akkor elbúcsúzhat a további segélyektől.

Ezért október 4-én,

közel három év után a Hamász és Fatah közös  kormányülést tartott.

Ezen részt vett Háled Favzi tábornok, az egyiptomi felderítés feje, aki nagy szerepet játszott a palesztin közeledésben, ezzel szimbolizálva Kairó nélkülözhetetlen szerepét  a megállapodásban. A Hamász beleegyezett abba, hogy minden politikai, gazdasági és közigazgatási ügyét Rámi Hamdalláh palesztin miniszterelnök vezette kormány felügyelete alá helyezni. Egyedül a Hamász fegyveres szárnya az, amely önálló egységként továbbra is fennmaradhat, illetve a gázai övezetben ők látnák el a rendőri, védelmi feladatokat.

Öröm és üröm 

A nemzetközi közösség mély elégedettséggel fogadta a bejelentés hírét. Egyiptom és Törökország üdvözölte, Szaúd-Arábia újabb pénzügyi támogatásokat ígért. Az Egyesült Államok szintén kifejezte örömét a palesztin egységkormány létrehozásában, de

kötelezik őket arra, hogy ismerjék el Izraelt.

Ráadásul Washingtonban úgy tekintenek erre a megállapodásra, mint ami majd kikövezi az utat egy izraeli-palesztin békeszerződés előtt.

Csakhogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és kormánya számára a legrosszabbkor jött a Hamász-Fatah megállapodás híre. Hiszen szeptemberben a folyamatos korrupciós botrányok hullámai már nemcsak a minisztereit érték el, hanem a családtagjait is. A szíriai háború még borzolja a kedélyeket az országban, hiszen izraeliek szinte havi rendszerességgel intéznek légicsapásokat szíriai célpontok ellen, miközben a libanoni Hezbollah akciói miatt is egyre gyakrabban fáj az izraeli katonai és politikai vezetés feje.

Netanjahu a miniszterelnök az október 4-i találkozó hírére kijelentette, hogy

„Izrael csak akkor hajlandó a valamennyi palesztin szervezetet képviselő kormánnyal tárgyalni, ha a Hamász lefegyverzi fegyveres szárnyát, szakít Iránnal és elismeri Izrael államot”.

Számukra ugyanis gondot jelent, hogy a palesztin egységkormány létrehozásával tovább gyöngülhet az izraeli kormány azon érvelését, miszerint a másik oldalon nincs tárgyalópartner. Ez belpolitikailag téren az izraeli ellenzék megerősödését hozhatja magával, akik továbbra is a tárgyalások vagy akár a kétállami megoldás hívei. Ugyanúgy ezek a csoportok rámutatnak arra, hogy a Hamász már évek óta „csak árnyéka” önmagának, és azért is szükséges a palesztin megegyezés melletti izraeli kiállás, mert ellenkező esetben az ISIS és a hozzá hasonló szélsőséges csoportok erősödnének meg igazán.

Ugyanakkor a Likud kormánypárt és az izraeli jobboldal továbbra sem hajlandó egyezkedni. Például Avigdor Liberman védelmi miniszter szerint azért, mert mostantól a Hamász és a Fatah

„A libanoni-modellt fogja megvalósítani, ahol a civil és a kormányzati szolgálatokat Bejrút adja, de a biztonságiakat a Hezbollah látja el.”

Amennyiben az izraeli kormány most elutasítja a palesztin egységkormánnyal való tárgyalásokat, azzal nemcsak belpolitikailag, hanem külpolitikai téren is nehéz helyzetbe hozhatja magát.  Donald Trump amerikai elnök nem titkolt célja, hogy az Egyesült Államok „tető alá hozza az évszázad megállapodását, vagyis az izraeli-palesztin békét”.

Azonban nemrég az az amerikai elnök úgy fogalmazott: Netanjahu ezen a téren „sokkal problémásabb”, mint Abbász. Amennyiben Trump továbbra is meg akarja valósítani a közel-keleti békéről szőtt elképzelését, azzal lényegében visszahozza azokat az Barack Obama elnök alatti időket, amikor az amerikai-izraeli kapcsolatok számtalan nehézséggel küszködtek.

Trump és Netanjahu találkozója 2017. május 23-án. Vajon a palesztinokkal kapcsolatos véleménykülönbség jelenti az első komoly repedéseket a két politikus „barátságában”? A kép forrása: Wikimedia.

Ugyanúgy, ha Izrael folytatja az elutasító magatartását, akkor azzal

könnyen semmissé teheti azokat az eredményeket, amelyeket az arab országokkal való kapcsolatok javítása terén sikerült elérnie.

Nyílt titok ugyanis, hogy egyes szunnita arab államok a háttérben gazdaságilag és katonailag is együttműködnek Izraellel. Egyiptom és Izrael között még soha nem volt ilyen jó a viszony, hiszen nagyon intenzív biztonságpolitikai kooperáció zajlik a felek között. Az Öböl-menti monarchiák pedig idén olyan ajánlatot tettek Izraelnek, miszerint feloldanának minden kereskedelmi megszorítást az országgal szemben, és akár diplomáciai képviseletet nyitnának Izraelben, de cserébe ők állítsák le a telepek építését és folytassák a tárgyalásokat a palesztinokkal.

Quo vadis? 

Mindenezek tükrében tehát még nagyon

korai egyértelmű hosszan tartó sikerről beszélni,

hiszen még kérdéses, hogy a Hamász-Fatah megállapodása mennyire fogja kiállni az idő próbáját. Ezzel együtt Izrael hozzáállása és reakció szintén kulcsszerepet játszanak a palesztin egységkormány jövőbeli működésében. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az évek óta a káoszba, válságokba és fegyveres konfliktusba süppedt Közel-Keleten végre felcsillant egy apró reménysugár.

Szaúd-Arábia is gyárt majd Kalasnyikovot

0

Most először kereste fel szaúdi uralkodó Oroszországot, és Szalman király küldöttsége megállapodott arról Moszkvában, hogy Szaúd-Arábia is gyárt majd Kalasnyikovot.

A fő téma természetesen az olaj hiszen ez a két állam a világ két legnagyobb exportőre, de a fegyverek is fontos szerepet kaptak a tárgyalásokon. Szaúd Arábiában az AK-103 géppisztolyt gyártják majd, mely a legendás AK-47-es továbbfejlesztett változata. Ebből a géppisztolyból állítólag jelenleg is 100 millió van forgalomban az egész világon. Könnyen kezelhető, és ezért nagyon kedvelik a különböző milíciák is a Közel-Keleten.
A sivatagi királyság nemcsak a géppisztolyok iránt érdeklődött Moszkvában hanem az S 400-as rakétavédelmi rendszer is felkeltette a szaúdiak figyelmét. A trónörökös, Mohamed ben Szalman egyben hadügyminiszter is, ezért kíváncsi arra a légvédelmi rendszerre, melyet Törökország – az USA ellenkezése ellenére – már meg is vásárolt. Most Moszkvában előszerződést kötöttek erre az orosz rakétavédelmi rendszerre.

Putyin elnök egyébként mind aktívabb a közel-keleti diplomáciában.

Nemrég találkozott Szocsiban Benjamin Netanjáhú izraeli miniszterelnökkel, és villámlátogatást tett Törökországban Recep Tayyip Erdoğan elnöknél. Oroszország Szíriában Asszad elnök rendszerét támogatja míg Törökország, Szaúd-Arábia, Izrael és az USA rendszerváltást szeretne Szíriában. Az orosz diplomácia közvetíteni szeretne az ellentétes érdekek között, miközben Moszkva igyekszik mindenkivel jóban lenni. Ezért járult hozzá, hogy a jövőben Kalasnyikov géppisztolyt Szaúd-Arábiában is gyártsanak, abban az országban, amely évtizedeken át a halálos ellenségének tartotta a Szovjetuniót.

Vörös szőnyeg a szaúdi királynak Moszkvában

0

Először látogat az orosz fővárosba szaúdi uralkodó. Az idős Szalman király azért érkezett, hogy a két állam számára a legfontosabbról, az olajról tárgyaljon Vlagyimir Putyinnal.

Szaúd-Arábia és Oroszország a világ két legnagyobb olajexportőre. Az ő megállapodásuk tette lehetővé az olajkitermelés csökkentését, mellyel az OPEC az olaj árának növelését akarta elérni. Putyin ennek kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a termelés csökkentést továbbra is fenn kellene tartani. Az OPEC a következő ülését novemberben tartja meg Bécsben.

A szovjet időben halálos ellenségnek tekintette Szaúd-Arábia Moszkvát, de azóta rádöbbentek:

az érdekeik sokban közösek az olaj globális piacán.

Különösen azt követően, hogy amerikai hatásra az olaj és a földgáz ára drámai mértékben csökkent. A globális rezsicsökkentést ajándék volt a fogyasztóknak, de utolsó figyelmeztetés a nagy olajexportőröknek, hogy a szép napok immár a múltat jelentik, és a jövőben át kell állniuk valami másra.

Erről is tárgyal a szaúdi küldöttség Moszkvában, ahol közös gazdaságfejlesztési alap létrehozását kívánják bejelenteni.

A közös orosz-szaúdi alap egy lépés lenne a jövő felé, amikor már sem Oroszország sem pedig Szaúd Arábia nem az olajból és a földgázból kívánna megélni.

A gazdaságon túl megvitatják a közel-keleti helyzetet is, ahol a két állam sok helyen szemben áll egymással. Ez a helyzet mindenekelőtt Szíriában, ahol az oroszok Aszad elnököt támogatják, míg Szaúd-Arábia azokat a szunnita milíciákat, amelyek szabadulni kívánnak az államfőtől, és az alavita kisebbséghez tartozik. Aszad hívei győzelemre állnak- nem utolsósorban az orosz támogatásnak köszönhetően.

Szaúd-Arábia az USA stratégiai szövetségese, de ez nem akadályozta meg Szalman királyt, hogy hazája képviseletében először ellátogasson Moszkvába, ahol immár az együttműködés a tét, nem pedig a szembenállás, mely Oroszország és Szaúd Arábia kapcsolatait évtizedeken át jellemezte.

Szaúd-Arábiában a jövőben a nők is vezethetnek autót

0

Szalman király már aláírta a rendeletet, de az csak jövőre lép érvénybe a ramadan után. A hivatalos indoklás szerint azért, hogy a szebbik nem tagjai megszerezhessék a jogosítványt. Eddig azokat a nőket, akik külföldön jogosítványt szereztek és otthon autót vezettek, letartóztatták és megbüntették Szaúd-Arábiában.

A sivatagi királyságban nagy az öröm a hölgyek körében, akik az idős Szalman királytól nem számítottak ilyen merész lépésre. Szaúd-Arábia még fényévnyi távolságban van a női egyenjogúságtól, de ezzel a lépéssel népszerűséget szerzett otthon és külföldön.

Mindez része annak a nagy reform programnak, melyet a trónörökös, Mohamed ben Szalman jelentett be korábban. Ez a Vision 2030. A lényege Szaúd Arábia modernizációja: az ultrakonzervatív wahabbita befolyása mérséklése a társadalomban és a gazdaságban a teljes függés felszámolása az olaj exportjától. Ugyanakkor a szaúdi monarchia meg akarja őrizni a teljhatalmat:

több mint egy tucat mérsékelt ellenzéki személyiséget vettek őrizetbe a napokban.

Ők alkotmányos monarchiát kívánnak teremteni Szaúd-Arábiában, ahol a trónörökös modernizációt akar, de nem kívánja kiengedni a kezéből a hatalmat.

Trump elnök sietett gratulálni a szaúdi uralkodónak. Amikor a Trump házaspár nemrég Szaúd-Arábiában járt, akkor az ultrakonzervatív wahabbita szekta bírálta Melania Trumpot, mert nem fedte el fejét, ahogy azt egy nőtől a muzulmán világban elvárják. Az Egyesült Államok több mint 70 éve Szaúd-Arábia stratégiai szövetségese. Még Roosevelt elnök állapodott meg abban Szaúd királlyal, hogy az amerikai hadsereg garantálja az uralkodó hatalmát, ha cserébe biztos lehet abban, hogy az olcsón kitermelhető szaúdi olaj folyamatosan áramlik az Egyesült Államokba.

Geopolitikai verseny Afganisztánért – II. rész: A Jó, a Rossz és a Csúf

0

Nem a világ nagyhatalmai az egyetlenek, amelyek a saját geopolitikai és gazdasági játékaikat játsszák Afganisztánban, mivel a regionális középhatalmak szintén állandóan versenyeznek egymással a közép-ázsiai feletti befolyásért. A Trump-beszédet követően pedig még intenzívebbé válhat a rivalizálás az olyan „természetes ellenfelek” között, mint India és Pakisztán, vagy Irán és Szaúd-Arábia, amely nem éppen előnyös következményekkel járna Kabulra nézve.

 

Trump augusztus 21-én elmondott Afganisztán-stratégia egy újabb érdekes és kevésbé vizsgált részlete az volt, amikor az amerikai elnök többször tett említést Indiáról és Pakisztánról. Miközben az amerikai elnök Új-Delhi szerepéről pozitívan nyilatkozott, addig Iszlámábádot nagyon kemény szavakkal illette.

A Jó…

Az amerikai elnök augusztus 21-én lényegében „meghívta” Új-Delhit Afganisztánba, hogy vállaljon nagyobb szerepet az ország stabilizálódásában és gazdasági fellendítésében. Habár szó szerint nem tett róla említést, a sorok között kiolvasható, hogy Washington úgy tekint Indiára, mint akivel tökéletesen ellensúlyozhatja a kínai-orosz-pakisztáni együttműködést. Ugyanakkor India egyáltalán nem számít új jelenségnek Afganisztánban: igazából a háttérben eddig is komolyan hozzájárult az ország biztonságpolitikai és gazdasági megerősödésében.

Az indiaiak építették meg az afganisztáni parlament épületét, amely mintegy 90 millió dollárba került. Ma már az afgán exportoldalon India a második legfontosabb ország, és a két állam kereskedelmi volumene elérte a 700 millió dollárt. Kabul és Új-Delhi között pedig már biztonságpolitikai téren is jó együttműködés alakult ki: indiai kiképzők oktatnak  afganisztáni katonákat és rendőröket, és orosz gyártmányú Mi-25 helikopterekkel látják el a helyi haderőt.

A két ország közötti jó kapcsolatokat szimbolizálja, amikor 2016 -ban Narendra Modi indiai elnök és afgán kollégája, Asraf Gáni együtt „megnyomták a piros gombot”, vagyis üzembe helyezték az Afganisztán-India Barátság Gátat. A kép forrása: wikimedia.

India számára ugyanis korántsem számít lényegtelennek, ami Afganisztánban történik: már négy konzulátusuk működik az országban, egyre több indiai üzletember és állampolgár van jelen, akik könnyen áldozatul eshetnek egy terrorista merényletnek. A másik ok, hogy Afganisztánon keresztül vezetne a TAPI (Türkmenisztán-Afganisztán-Pakisztán-India) gázvezeték, amely az indiai gazdaság energiahordozók iránti éhségét csökkentené, mert amennyiben elkészülne, akkor 33 millió köbméternyi földgázzal látná el a dél-ázsiai országot.

Tehát  India számára egy amerikai meghívás és hátszél nagy előnyökkel járhat. Ezzel nemcsak borsot törhetne az örök riválisnak számító Pakisztán orra alá, mivel így annak „hátába kerülne”, hanem ellensúlyozhatja az egyre nagyobbá váló kínai jelenlétet is. Idén már egyszer Új-Delhinek sikerült Pekinggel összerúgnia a port: nyáron ismét fellángolt az ellentét a két ország között a Doklam fennsík  hovatartozása miatt, ami eredetileg Kína és Bhután között zajlott, de India, mint a himalájai ország egyetlen komolyabb szövetségese, szintén belefolyt a vitába. Bár úgy tűnik, hogy augusztus végére már véget ért a viszály, de a feszültség izzó parazsa korántsem hunyt még ki, ami bármikor kiújulhat a jövőben India és Kína között. Végül pedig India számára az amerikai elnök kijelentései lehetőséget kínálnak az Egyesült Államokkal való viszony javítására is, hiszen már júniusban tartott Modi-Trump találkozón megállapodtak arról, hogy közösen szállnának szembe a dél-ázsiai és közép-ázsiai térségben észlelt erőteljes kínai expanzióval szemben. Ha ezt az indiai Modi-kormány elfogadja, akkor Új-Delhi szakít a korábbi külpolitikai gyakorlatokkal:

már elsősorban nem Moszkva fele orientálódni az ország, hanem a világ legnagyobb demokráciája aktívabban fog együttműködni a világ legerősebb demokráciájával.

…a Rossz…

Miközben egy júniusi kongresszusi jelentés úgy emlegette Indiát, mint „Afganisztán legmegbízhatóbb és legkifizetődőbb partnerét”, addig Pakisztánt egy olyan államnak nevezte, amely megfolytja és kihasználja szomszédját, jelentősen hozzájárulva az országban évtizedek óta tomboló kaotikus állapotokhoz. Pakisztán már a (fiatalabb) Bush-adminisztráció óta az amerikai bírálatok kereszttüzében van, mivel Washington szerint a pakisztáni kormány folyamatosan beleszól a szomszédos ország politikájába, a titkosszolgálatán (ISI) keresztül aktív kapcsolatokat tart fenn az afgán militánsokkal és folyamatosan fegyverrel látja el őket. Ugyanúgy ezek a vádak gyakran kitérnek arra a kellemetlen tényre is, hogy

az ország gyakran szolgált menedékhelyül nemzetközileg körözött terroristák számára, mint az ahogyan az egykor Oszama Bin Láden esetében történt. 

Ezért az Obama-adminisztráció alatt is a Pentagon számtalan dróntámadást (pilóta nélküli gépek) hajtott végre a közép-ázsiai ország területén, amelynek pakisztáni civilek is áldozatul estek. Ez pedig csak tovább szította a feszültséget az országon belül, számtalan Amerika-ellenes tüntetést robbantva ki az országban, amely miatt Iszlámábád is Washington között is hűvösebbé vált a viszony. Ezután pedig csak hab volt a tortán, hogy a pakisztáni kormány – mintegy válaszlépésként – mindig szorosabbra fűzte a kapcsolatait  Kínával: nemcsak szignifikánsan megnövekedett a Pekingből érkező segélyek és üzletemberek száma, hanem egyre intenzívebb volt a katonai és titkosszolgálati együttműködés a két ország között.

A Gvadar-kikötő Pakisztánban: Kína 2013-ban átvette a kikötő üzelmetetését, amely azóta az Új Selyemút elképzelés legfontosabb egyik legfontosabb csomópontjává vált. A kép forrása: wikimedia.

Miközben az előző amerikai elnökök még azért viszonylag óvatosak voltak a Pakisztánnal kapcsolatos kritikák terén, és vigyáztak arra nehogy túlságosan megromoljon a viszonyuk egy nukleáris hatalommal, addig úgy tűnik, hogy Trump esetében ez már a múlté. Az amerikai elnök nem rejtette el véka alá a véleményét, amikor kijelentette: „az Egyesült Államok többé nem hallgathat arról, hogy Pakisztán teret enged és menedéket biztosít a káosz, az erőszak és a terror erői számára”. Kifogásolta, hogy Pakisztán túlságosan beleszól a szomszédos országb működésébe és sok olyan tálibot és militáns csoportot támogat, amellyel az amerikai és más nemzetközi erők harcolnak. Ugyanúgy felvetette, hogy nemcsak Afganisztán, hanem Pakisztán esetében is alaposan megvágja majd a pénzügyi forrásokat.

Pár nappal később Rex Tillerson amerikai külügyminiszter  megismételte Trump állításait. Sőt, azt is elismerte, hogy

„az új amerikai külpolitika Pakisztán destabilizációjával járhat, de ezt az árat Washington hajlandó megfizetni az afganisztáni ügy rendezéséért”

Természetesen emellett a pakisztáni vezetés nem ment el szó nélkül, és tiltakoztak a Fehér Házból érkező bírálatok ellen. Kiemelték, hogy ők is harcolnak a terrorizmus ellen, amelytől az országuk szintén szenved. Azonban a pakisztáni kormányt még nagyobb nyugtalansággal tölti el Trump indiai kormánynak intézett szavai. India már az 1947-es függetlensége óta  „természetes ellenfele” Pakisztánnak, amellyel három háborút vívott egymással a Kasmír nevű tartományért. Iszlámábád és Peking aktívan együttműködött azért, hogy „bezárják” Dél-Ázsiába az országot és csökkentsék Új-Delhi világban betöltött szerepét. Ám egy intenzívebb Afganisztán-politikával India kitörhet ebből az izolációs törekvésekből, ráadásul megnyílhat az út Közép-Ázsia és a Közel-Keleti országok felé, ami még nagyobb aggodalommal töltheti a kínai és pakisztáni döntéshozókat.

…és a Csúf(ak)

Ha még ez nem lenne elég, még két olyan rivális állam is versenyzik Afganisztánért, amelyeket ugyan Trump nem említett, de befolyásuk a közép-ázsiai országra megkérdőjelezhetetlen és nem éppen pozitív értelemben. Ez a két ország pedig Irán és Szaúd-Arábia. Tudvalevő, hogy a két közel-keleti ország már évek óta vívja a maga kis hidegháborúját a térségben, amelynek geopolitikai, gazdasági és vallási (szunnita-síta ellentét) okai vannak. Akárcsak egykoron az Egyesült Államok és a Szovjetunió, Rijád és Teherán nem közvetlenül háborúzik egymással, hanem úgynevezett proxykon (helyetteseken) keresztül harcolnak Irakban, Jemenben és Szíriában. Afganisztán sem volt kivétel, igaz, itt kevésbé volt „látványos” az iráni-szaúdi párharc, mint az előbb említett országok esetében.

Az ma már közismert tény, hogy Szaúd-Arábia pénzelte azokat a mudzsahedín (szent harcosokat), akik a Szovjetunió ellen harcoltak még a hidegháború utolsó évtizedében. A szoros anyagi és személyes kapcsolatok azóta is fennálltak egyes szaúdi üzletemberek és a tálibok között, elég csak Oszama Bin Láden szaúdi származására gondolni. Rijád ma is dollármilliárdokkal szponzorálja az afganisztáni (szunnita) mecsetek, kulturális központok és szervezeteket, de néha a szélsőséges nézeteikről ismert prédikátorokat és tálibokat is. A szaúdi vezetés a diplomáciai téren mindig maga mellé akarja állítani a kabuli kormányt, mint ahogyan a 2015-ös Jemen elleni intervenció során tette. Ugyanúgy mivel Pakisztán szoros szövetségese Szaúd-Arábiának, ezért a két ország Afganisztán esetében is együttműködik egymással. Csakhogy mindketten olyan tálibokat és militáns csoportokat  (is) szponzorálnak, amely ellen az amerikaiak ellen harcolnak. Az „afgán szálak” pedig eddig is nehéz árnyékot vetettek az amerikai-szaúdi kapcsolatokra. Valószínűleg Trump – vagy inkább annak külpolitikai tanácsadói – is úgy ítélték meg, hogy India preferálása sokkal kevésbé lenne kockázatos vagy „ütne vissza”, mintha engednék azt, hogy Szaúd-Arábia nagyobb szeletet hasítson ki magának Afganisztánból.

Ezzel párhuzamosan Irán is jelen van a közép-ázsiai országban, igaz, az eddigiektől eltérően sokkal kisebb mértékben. Habár a becslések szerint Afganisztánban mindössze 15 százalék körüli a síiták aránya, mégis Teherán kiemelten figyelemmel követi a sorsukat. Mivel a közép-ázsiai országban nemcsak a kormányerők és a külföldi állampolgárok ellen követnek el merényleteket, hanem más vallási kisebbségek ellen is, ezért Irán igyekszik a védőszárnyai alá helyezni őket. Amióta pedig az ISIS is felbukkant, az emberrablások, a síita mecsetek elleni támadások és gyilkosság száma jelentősen megugrott.

A zaranji afgán-iráni határátkelő.  A két ország közötti határ csak egyes szakaszokon ellenőrzött,  így rendszeresen szivárognak át afgán militánsok Iránba vagy törnek súlyos ki harcok a hátőrök és a fegyveres csoportok között.A kép forrása: wikimedia.

Az iráni vezetésnek azonban nemcsak emiatt lényeges Afganisztán, hanem azért is, mert 900 kilométer hosszú közös határon osztozkodnak. Ennél sokkal égetőbb az afgán menekültek száma:Iránban még a legszerényebb becslések szerint is 2,5 millió afgán menekült lakik, ebből 1 millió menekült-táborokban, és vannak  olyanok, akik az 1979-es szovjet invázió óta a perzsa országban élnek. Habár az iráni kormány többször próbálta megoldani a helyzetüket, továbbra is attól tartanak, hogy az afgán állam totális összeomlása vagy a polgárháborúk eszkalálódása esetén a harcok átterjednek egész Nyugat-Iránra. Éppen ezért Teherán szintén igyekszik beleszólni a kabuli kül- és belpolitikába, de ezt sokkal kevesebb eredménnyel és sikerrel járt, mint Szaúd-Arábia esetében, nem is beszélve arról, hogy a helyi afgán síiták sem feltétlenül örültek mindig az iráni védernyőnek.

Tehát a közép-ázsiai államért egy olyan intenzív verseny folyik, amely a háttérben évek óta zajlott, de Trump-beszéd után ez sokkal intenzívebbé és látványosabbá válhat. Az országgal kapcsolatban gyakran megjegyzik, hogy „Afganisztán a birodalmak temetője”, de a kétrészes elemzés szerző véleménye szerint ezzel együtt a „nagyhatalmak geopolitikai játszmáinak a bölcsője is”.

Az imámok már nem bánják, ha Szaúd-Arábia Kínával üzletel

0

Dzsiddában, Szaúd Arábia gazdasági fővárosában végképp egymásra talált a dinamikusan fejlődő Kína és az alacsony olajár miatt pénzügyi problémákkal küzdő Szaúd Arábia.

Khalid al Falid energia miniszter a Reuters tudósítójának elmondta: összesen 40 milliárd dolláros közös bizniszre van kilátás. Ennek egyik része egy 20 milliárd dolláros befektetési alap, melyben 50-50 százalékos részesedéssel venne részt mindkét fél. A másik 20 milliárd dollár azokból a magánszerződésekből jön össze, melyeket a dzsiddai tanácskozáson írtak alá a kínai és a szaúd-arábiai felek-közölte az olaj monarchia energia minisztere.

Régebben a kommunista Kínával való gazdasági együttműködés tabunak számított Szaúd Arábiában,

ahol a wahabbita imámok a pokolba kívánták az istentelen kommunistákat. Azóta viszont megváltozott egy és más: a tartósan alacsony olajárak miatt Szaúd Arábiának váltania kell! Már nem támaszkodhat kizárólag az olajra és kizárólag az Egyesült Államokra. Annális kevésbé, mert

Kína gőzerővel nyomul előre a térségben.

Nemrég megnyílt Kína első külföldi katonai támaszpontja Dzsibutiban. A szuezi csatorna és Szaúd Arábia közelében. Az Új Selyemút program keretében a kínaiak minden irányban próbálják növelni befolyásukat: a nyugati irány Európa, a déli a szövetséges Pakisztánon át az egész muzulmán világ. A világ második számú gazdasági hatalma bevásárol: Hszi Csinping elnök 164 milliárd dolláros programot hirdetett meg Pekingben idén májusban. A kínai cégek kedvező hiteleket kapnak, hogy külföldön könnyen vásárolhassanak. A kínai állam pedig 20 milliárdos közös alapot hoz létre Szaúd Arábíával, amely a vallásos középkorból lassan-lassan belép a huszonegyedik században.

Hol és mire költ majd a 20 milliárd dolláros kínai-szaúd-arábiai befektetési alap? A döntésekben milyen  lesz az üzleti és a politikai szempontok aránya? A politika mindkét államban felülírja a gazdaságot, de vajon mi a közös Kína és Szaúd Arábia politikájában? Ezekre a kérdésekre is választ kapunk, ha a 20 milliárdos közös alap munkához lát. Azt mindenesetre elmondta Khalid al Falih a Reuters tudósítójának, hogy a profiton is 50-50%-ban osztozik Kína és Szaúd Arábia.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK