Belenéztem a közmédia híradójába. Ne kérdezzétek, hogy miért, ne mondjátok, hogy magamnak kerestem a bajt. Szakmai ártalom, néha ezt is kell. Nem túl gyakran, mert az egészség mindennél fontosabb, de azért időnként előfordul. Már nem bosszankodom, nem is röhögök ezeken a műsorokon, úgy nézem őket, mintha egy múzeumban soha nem volt, vagy régen kihalt állatokat látnék.
Borzonganék, ha lenne hozzá kedvem, hánynék, ha nem volna erős a gyomrom.
A rendszerváltozás után azt hittem, szerintem sokakkal együtt, hogy már soha nem lesz ilyen. Hogy a pártállammal együtt ez a fajta híradó is kihalt De nem: van, ráadásul a mi pénzünkön. Mi dobtuk rá össze a lóvét, hogy legyen miből hazudni a mi képünkbe.
Ez nem tájékoztatás, hanem propaganda. Azt a pártállami propagandát, amit most híradóként adnak a pártállami médiában, amúgy nem túl bonyolult összerakni. Gyomor persze kell hozzá, de ember nem nagyon, újságíró meg még annyira sem. Utóbbi amúgy is idejétmúlt fogalom – vannak még elszórtan apróbb szigetek, ahol előfordul, de valójában kihalófélben lévő, veszélyeztetett faj.
Nincs is rá szükség. Mindössze egy központ kell, ahol reggelenként az eligazításon megmondják, hogy aznap miről mit kell gondolnunk. A megfogalmazásra, képi megjelenítésre sem kell odafigyelni, mert a pártállami híradót már úgyis csak azok tudják végignézni, akiknek már mindegy, hogy mit látnak, hallanak. Akiknek lényegtelen, hogy mit mondanak, és mit mutatnak nekik – a sörüket és a csipszüket úgy is el tudják fogyasztani.
Böfögni is tudnak a képernyő előtt, valódi hír sem kell hozzá.
Elég néhány hívószó, például Brüsszel, Soros, migráns. Ezeket bele kell tenni egy szógenerátorba, majd ami kijön, azt az ügyeletes robot felolvassa. Időnként be lehet hívni egy politikusnak, vagy szakembernek kinevezett robotot, és úgy tenni, mintha kérdeznének tőle valamit.
De ez se fontos. Semmi sem fontos, kivéve az, hogy folyamatosan hazudjanak. Az sem baj, ha nem hihető a hazugság – ha sokszor mondják, mindig lesznek olyanok, akik elhiszik.
