Mohácsi János rendező mesteri ábrázolója annak, amikor rémisztően felhorgadnak az indulatok, és az emberből előtör a fenevad. Kivetkőzik önmagából. Vagy hát sajnos, lehet, hogy éppen ekkor önmaga. Lidérces, hogy azt követően, hogy a háborúban megöltek 600 ezer magyar zsidót, Kunmadarason még zsidók elleni borzadályos pogromok voltak. Závada Pál eredeti dokumentumokat felhasználva írt ebből regényt. Ennek alapján készült a Radnóti Színház mellbevágó produkciója, amihez a darabot Závada, a rendező és Mohácsi István írták.
Mohácsi, aki nagyon tud hatalmas tömeget ábrázolni, szemléletesen mozgatni, ütős kifejezőerővel felruházni, amióta kénytelen volt eljönni a kaposvári teátrumból, megtanult kis színpadon, viszonylag kevés színésszel is, hathatós tömeget képezni. Most is, amikor az előadás elején felmegy a függöny, már dugig a színpad. A Kovács Márton vezette zenekar intenzív, felpörgetett tempójú, hangos zenét játszik, és egy piachoz illően, hangosak az
emberek is. Kapásból él, lüktet a színpad, nincs ráhangolódás, felvezetés, máris benne vagyunk az események sűrűjében, és kapkodhatjuk a fejünket hová is nézzünk. Mohácsi ugyanis azt szintén fenemód tudja, hogy paralel akár temérdek minden történjen. Ellenpontozni is imád, nem ritka, hogy ugyanabban a pillanatban látunk tragikus és komikus szituációkat, netán ezek teljesen összekeverednek. Ahogy a múlt is állandóan a jelenre hajaz, és viszont.
A zsidó téma is vissza-visszatér, pár éve az Örkény Színházban, e föld befogad, avagy számodra hely címmel, Mohácsi a Kamenyec-podolszkijban történt borzalmakról készített előadást. Arról, hogy magyarok, 1941-ben, 28 ezer zsidót toloncoltak a határon túlra, akiket aztán lemészároltak.
Hol volt akkor még a német megszállás?! Ebben a produkcióban is keveredtek a lórúgásszerűen fájdalmas, lidérces momentumok és a humor. Az egyik szituációban például, amikor az áldozatokat gödörbe lőtték, bornírtul fotózó turisták jelentek meg, akik ráadásul ügyetlenkedtek az exponálással, így csaknem bohózati elemek elegyedtek hátborzongatókkal. Az Örkény Színházban még mindig műsoron lévő Dohány utcai seriffben pedig zsidó viccek garmadája hangzik el, amiken röhögünk, miközben a döbbenettől gyakran meg-megáll a levegő.
Örkény István is elképesztően tudta ezt, a Pisti a vérzivatarban című darabjában egyenesen a Dunába lövéssel viccel. Ez azonban nem blaszfémia, nem kegyeletsértés, hanem még inkább érzékletessé teszi a történelemnek ezt a véresen, gyilkosan abszurd szituációját, aminek semmiképpen nem lett volna szabad megesnie.
Mohácsi segélykiáltásszerűen arra hívja fel a figyelmet újra és újra, hogy bizony hasonló szituációk ismétlődhetnek, és látszólag jámbor, eddig hétköznapinak tűnő emberekből, belőled, belőlem, csaknem bárkiből, előtörhet a vadállat. Ez a produkció is erről regél. A gyűlölködő tekintetekről. Az eltorzult arcokról. Az artikulálatlan hangokról és mondatokról. A szitokszavak és káromkodások áradatáról. Az elvakult indulatokról. Arról, hogyan lehet uszítani mások ellen, és, hogy az aljas uszításnak, hogy lesz meg a förtelmes eredménye, hogyan alakul ki lincshangulat, válik az is hihetővé, ami egyáltalán nem hihető. Hogy „szopják be” azt is sokan, hogy gyerekekből csináltak a zsidók kolbászt, vagy azt, hogy több zsidó jött vissza, mint amennyit elhurcoltak.
A színpad baloldalán ül két barátnő, Martinovics Dorina és Radnay Csilla megformálásában, akik szintén gorombán szembekerültek egymással, most vitatkozva elevenítik fel a múltat. Ki-kihagy, szépíteni próbál az emlékezet. De azt nem lehet szépíteni, hogy a háború után is üldöztek el otthonukból zsidókat, tombolt, és akár tombol az antiszemitizmus, nagyüzemben folyik a gyűlöletkeltés. A színészek, Pál András, Porogi Ádám, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Róbert Gábor, Józsa Bettina, Konfár Erik, Némedi Árpád, igazi csapatot alkotnak, ha kell félelmetesen lúdbőröztető tömeget képeznek, amiből ki-kivillan egy mégiscsak emberi, vagy totálisan elembertelenedett arc. Khell Zsolt díszlettervező a játéktérrel, Remete Kriszta a jelmezekkel, időtlenítik az eseményeket. Ők is érzékeltetik, hogy valami nagyon hasonló, szinte bárhol, bármikor megtörténhet. És ez torokszorító.
