Hadd avassam be az olvasót a vívás egyik fontos szabályába: lehet hátrálni a páston, van is egy vonal, ahol a versenyző a vége előtt valamivel még megvetheti a lábát, de onnan már nincs hátrább. Illetve van, de akkor számolnia kell azzal, hogy a bíró találatot ítél ellene. Azt hiszem a szocialisták is elérték azt a vonalat, ahol, ha nem vetik meg a lábukat, és nem próbálnak valami ellentámadás-félét imitálni, a társadalom engesztelhetetlen bíróként tust ítél majd ellenük. És lehet, hogy ezzel a találattal elvesztik az asszót is.
Amikor a minap beszéltem a szocialista párt sajtósával és jeleztem neki, hogy a pártelnököt arról a már unásig emlegetett „szavazásról” szeretném kérdezni, azt üzente vissza: már elege van a témából, hagyjuk békén. Pedig megannyi tisztázni való kérdés volna, a sok egymásnak ellentmondó nyilatkozat, meg a július 30-ára összehívott elnökségi ülés döntése sem világos, mit is akarnak kezdeni azzal a pénzzel, amit meglehetősen fura körülmények között megszavaztak maguknak?
Úgy éreztem, megint az történik az MSZP térfelén, ami az elmúlt időszakot is jellemezte: ha araszolgatva is, de mindig egyet hátra léptek a „pást” vége felé. Már Molnár Gyula sem szerette, amikor az újságírók újra és újra arról faggatták, szerinte kik az árulók a párt soraiban? Különösen akkor lettek idegesek a vezetőik, amikor ezt a kérdést nem a kormánypárti média feszegette. Mintha mindenkiben ellenséget sejtettek volna, aki úgy fogalmazta meg a kérdését, ami elől nem lett volna ildomos kitérni.
Most a képviselők béremelése az a gumicsont, amit a média elkezdett szorgalmasan csócsálni, és ezzel éppen az a baj, hogy az MSZP megszólaló politikusai adtak okot rá. El tudom fogadni, hogy olyan gyorsan került terítékre a szavazási javaslat, hogy nem volt elég ideje a vezetésnek kimódolni, melyik gombot nyomják meg, és mivel indokolják a döntésüket, ha rákérdeznek. A mellébeszéléssel, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal csak rátettek egy lapáttal a látszólag hibás döntésre, az előállt kínos helyzetre.
Tóth Bertalan is csak hátrál és hátrál akkor, amikor végre nyílt sisakkal oda kellene állnia a sajtó elé, és végre nem nyilatkozatot tenni, hanem valami elfogadható magyarázattal pontot tenni a kínos ügy végére. De hiába ígérték, hogy majd a július végi elnökségi ülésen megadják a választ, a nyilvánosságra került információk alapján alighanem megint fals magyarázatot adtak a történtekre.
Az első körben, ha jól emlékszem, Harangozó Tamás valami olyasmit pedzegetett, hogy azért kellett igennel szavazniuk, hogy ne lehetetlenedjen el a párt működése a rendelkezésre álló források megcsappanása miatt. Rendben, méltányolható. Aztán volt aki a választói megértésére apellált, mások azzal védekeztek, rossz gombot nyomtak meg. A pártelnök most azzal állt elő, hogy azért szavaztak igennel, hogy visszavegyék és társadalmi célra ajánlják fel a képviselők béremelését. Eddig is ki-ki a bruttó bére tíz százalékát fizette vissza a pártkasszába, most még ezt megtetézték személyenként 200 ezer forinttal, amit „jótékony célra” fordítanak majd, jelentették be.
Ismét kérdések sorát generálták ezzel a döntéssel. Miért dolga egy pártnak, hogy azt a kevés működési forrását, amelyet még meghagyott számára a fojtogatóan szűkmarkú kormányzat (ha jól értjük) „világmegváltásra” fordítsa? Miért nem azt kommunikálják a szocialisták, hogy igen, magunk felé hajlott a kezünk, nem vagyunk ugyan szentek, de nem akartuk ellehetetleníteni a szervezet talpra állítását? Ezt a pénzt a pártnak szánjuk, a vidéki szervezeteket fogjuk támogatni belőle, a saját magunk építésére, önmagunk erősítésére fogjuk fordítani.
A hátrálás, az önfeladás soha nem vezetett sehová. A félelmet még a kutya is megérzi az emberen, hát még a politikai ellenfél, vagy a választó. Ezért nem kellett volna Tóth Bertalannak sem leráznia a kérdező újságírót, hiszen csak a döntés mögötti szándékokat megértetni, tisztázni szerettük volna. Mit és miért tettek azon a bizonyos kínos napon?
Ehelyett „lepattintottak” a szocialisták is, pontosan úgy, ahogyan mindannyiszor megteszik velünk a kormánypárti korifeusok. Fél lábbal már leléptek a pástról.
