Soha sem tekinthető véletlennek, hogy a katolikus egyház egy adott korban, egy sajátos történelmi helyzetben kiket avat boldoggá vagy szentté. Minden időben üzenni akar a gondokkal küzdő világnak, az oltárra emelt személyek példamutatásával. Október 14-én is ez a gondolat vezérelte a Vatikánt, amikor szenteket és boldogokat avattak.
Szolidaritáshiányos korunkban különös jelentősége van annak, hogy a minap Ferenc pápa a szeretet civilizációját hirdető VI. Pált, a katonai junta ellen küzdő Oscar Romero salvadori érseket szentté avatta. De az öt boldoggá avatott személy életében is egyaránt fellelhető a szegények és a társadalmi perifériára kerültek iránti szolidaritás.
Francesco Spinelli atya (+1913) életrajzában olvasható, hogy a „Bergamóhoz közeli Rivoltában működő közössége a szegények, a kirekesztettek között kereste Krisztust, itt és a világban másutt is, olyan szolgálatokat hoztak létre, amelyekre nagy szükség volt:
iskolákat, oratóriumokat, betegellátót, magányos idősek gondozását végezték.
A másik boldoggá avatott, Vincenzo Romano plébános (+1831), aki a természeti katasztrófa, a Vezúv kitörése következtében lerombolt város lakóinak vigasztalásának és támogatásának szentelte az életét.
A két, ugyancsak boldoggá avatott apáca – a német Katharina Kasper (+1898) és a spanyol származású Nazaria Ignacia (+1943) – életét is
a kiszolgáltatott és elhagyott embertársaik áldozatvállaló megsegítése jellemezte.
A korábban földművesként és szövőnőként dolgozó Katharina a Jézus Krisztus Szegény Szolgálóleányai Kongregációt alapította, háza nyitva állt a falu szegényei előtt. Később új házakat is megnyitott külföldön, hogy a német bevándorlókat segítse. A másik apáca, Nazaria Ignacia számos latin-amerikai országban tevékenykedett: Bolíviában a nők társadalmi helyzetéért, munkavállalásukért folytatott küzdelemben vállalt szerepet, Argentínában számos intézményt hozott létre a rászoruló fiatalok és a szegények szolgálatára.
Sokat mondhat nemcsak a hívő emberek számára, hogy az egyházi személyek mellett egy abruzzói munkás, Nunzio Sulprizio (+1836) boldoggá avatása is megtörtént. Ő 19 esztendős korában hunyt el, halálát az embertelen munkakörülmények okozták.
A szentté avatott San Saldor-i érseket, Óscar Romerót (+1980) bizonyára jobban ismerhetjük. A katonai junta terrorja ellen lépett fel és levelet írt az akkori amerikai elnöknek, Carternek, hogy az elnyomó rezsimet ne támogassa. Egy kórházban bemutatott mise közben gyilkolták meg. Személye az úgynevezett felszabadítási teológia jelképévé vált:
az egyház társadalmi küldetésének és a szociális igazságosság apostola volt.
Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódott Ferenc pápának a Márk evangéliumában olvasható, a gazdag ifjúról szóló (10,17-22) történetét felidéző homíliája: „Nem követhetjük igazán Jézust, ha a dolgok ballasztja terhel minket. Mivel
ha a szívet javak népesítik be, akkor nincs ott hely az Úr számára, aki végül maga is csak egy lesz a sok dolog közül. Ezért veszélyes a gazdagság,
és – Jézus szava szerint – még azt is nehézzé teszi, hogy üdvözüljünk. Ennek nem az az oka, hogy Isten szigorú, nem! A mi térfelünkön van a hiba: a túl sok birtoklás, a túl sokat akarás megfojtja a szívet, és képtelenné tesz minket a szeretetre. Ezért emlékeztet Szent Pál, hogy „minden bajnak gyökere a kapzsiság” (1Tim 6,10). Látjuk is ezt: ahol a pénz kerül a középpontba, nincs hely Isten számára, és nincs hely az ember számára sem.”
A több mint fél évszázaddal ezelőtti, 2-ik Vatikáni Egyetemes Zsinat befejezőjének, VI. Pál pápának a szentté avatása jelzi, hogy a zsinati tanítás mind a mai napig időszerű és célkitűzéseiben a világegyház elvégzendő feladata maradt.
A szentté avatási szertartáson, illetve szentmisén a Ferenc pápával koncelebráló Erdő Péter bíborosnak az „Új Ember” című katolikus hetilapnak adott interjújából idézünk, aki arra kérdésre, hogy mit tanulhatunk VI. Pál pápától, a többek között ezt válaszolta:
„Elsősorban azt, hogy a keresztény ember nem egy önmaga megszentelődésével foglalkozó, zárt rendszerben mozgó lény, hanem olyan személy, akinek küldetése van a világ iránt. Ezt a küldetést Jézus Krisztustól kaptuk. Tőle kapjuk a mintát, az Ő nevében, az Ő tanítása és szentségi gazdagsága alapján kell az emberekhez fordulnunk. Ezt nem tehetjük sematikusan, a másik emberre minden tudásunk felhasználásával kell figyelnünk. VI. Pál pápa életében a főparancs teljesítését láthatjuk: szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, és így fordulj a többi ember felé. VI. Pál a többiek tevékenységét szervezve, annak irányt mutatva szolgálta ezt a tanúságtételt.”
Giczy György
