„Vona Gábor nem ért egyet a Jobbikkal” – olvashattuk néhány napja a hvg.hu-n, egy csütörtöki beszélgetés apropóján, ahol a Jobbik volt elnöke Stumpf András újságíróval beszélgetett videóblogján. A figyelemfelkeltő címadás arra készteti az olvasót, hogy utánanézzen, valamilyen marginális kérdés kapcsán merült fel nézetkülönbség az ex-pártelnök, influenszer és a Jobbik jelenlegi döntéshozói között, esetleg mélyebb, stratégiai jellegű véleményütközés húzódik a háttérben.
Vona nem ért egyet a Jobbikkal „ebben a nagy összefogásban”. Az ő számára a néppártosodásba nem fér bele az MSZP-vel vagy a DK-val való együttműködés, csak az LMP és a Momentum. „Én továbbra is azt képviselem, hogy se Orbán, se Gyurcsány” – mondta Vona Gábor, mintha csak a Mi Hazánk kampányszlogenjét idézte volna (igaz, 2006-ban a Dávid Ibolya vezette MDF használta ezt). „Az ellenzéki politikus nagy hibának tartja – nem csak a Jobbik, hanem az egész ellenzék részéről -, hogy összekeverik az önkormányzati választások logikáját az országos politikai stratégiákkal. „Az önkormányzati választásokon ne legyenek pártok”, […] nem jó, ha a helyhatósági választásokon a pártpolitika érvényesül – szól a cikk.
Furcsa olvasni, hogy Vona Gábor, aki az EP-választási kampány alatt, május 8-án, egy sajtóbeszélgetésen hitet tett amellett, hogy
„Orbánt egy rajtunk kívül álló külső történés mozdíthatja el, belülről nem lehet megdönteni”, most számon kéri volt pártján, hogy az miként próbál ellensúlyt képezni az állampárttal szemben – egyensúlyozva a jobboldali alternatívaállítás és a kormány-ellenzék pozícióból, valamint a választási rendszer logikájából adódó kényszerek között.
A realitás most mégiscsak az, hogy a Jobbik-LMP pólusképzés az EP-választási eredménnyel együtt süllyedt el. A 20-21. századi pártok narratíva a pártrendszer új rendezési logikájaként aligha tartható tovább – hacsak a Momentum fel nem veszi ezt a zászlót, és nem törekszik valamiféle együttműködésre a mára szintén rendszerpártokká vált formációkkal. A Jobbik jelenleg a teljes választókorú népességen belül egy körülbelül 8 százalék körüli támogatottságú párt, aminek jelentősen csökkentek az alkupozíciói az önkormányzati választások előtt.
A legközelebbi általános választást ősszel rendezik (tisztújítás is csak azt követően várható a Jobbikban), ami a jelenlegi helyzetben a 2022-es parlamenti választás előszobája lesz sok szempontból. Az országos politikát így tehát nem kis mértékben érinti az önkormányzati választás tétje, s ennek megfelelően ahol esély van ellenzéki győzelemre, ott az ellenzéki pártoknak feladata a széles körű koordináció (ez az egyik legkényesebb része az úgynevezett összefogásnak, hiszen itt kőkemény pártérdekek feszülnek egymással szemben). Vona Gábornak egy bizonyos településméret alatt igaza van: az már valóban nem a pártpolitika színtere, de ne feledjük, mennyire fontos egyrészt a mozgósítási képesség szempontjából, másrészt a helyi (ön)kormányzásban nyújtott minta (alternatíva) megjelenítésében, a szakmai-politikai tapasztalatszerzésben (rekrutáció, káderpolitika) és a központi kormányzattal szembeni ellenállási gócok megszervezésében a nagyobb önkormányzatok „birtoklása”. Ez pedig a legtöbb helyen csak széles körű ellenzéki alkukkal kivitelezhető.
Bizonyos szereplők kihagyásának gondolata épp a Jobbiknak árthat a legtöbbet, hiszen a párt legutóbbi eredménye tükrében – az LMP-vel együtt – a fővárosban már megkerülhetővé vált.
Május 26-án Budapest 23 kerületéből 16-ban a Jobbik és LMP nélküli, releváns ellenzéki erők, tehát az MSZP-Párbeszéd, a DK és a Momentum együttesen több szavazatot kaptak, mint a Fidesz-KDNP. És mi legyen azokkal a városokkal, ahol a függetlenként induló, Jobbikos polgármester-jelöltnek szüksége van az úgynevezett baloldali pártok támogatására is? Ne legyünk naivak, ezek a kérdések nem települési szinten dőlnek el, szükség van a pártközpontok utasítására/jóváhagyására is. Az országos (párt)politika tehát erőteljesen jelen van az önkormányzati (választási) szférában is.
A Jobbik volt elnöke azt helyesen látja, hogy a Jobbiknak – ahhoz, hogy visszanyerje erejét – minden bizonnyal meg kell erősítenie identitását, markánsabban és értékorientáltabban kell politizálnia – ami nyilván nem hagyja hidegen a szövetségi politikát sem. Ez azonban már nem történhet a korábbi pozícióból, ugyanis mára világossá vált: a pártpaletta jobb széléről a politikai centrumba való áttérés hibás koncepció volt. A jobb- és baloldali protesztszavazók egyesítésére nem volt elegendő „gravitációs ereje” a Jobbiknak, hiszen a kiábrándult fideszesek nem áramlottak automatikusan a Jobbik-táborba, a pártrendszer „baloldala” pedig javarészt az MSZP és a DK helyfoglalása által volt meghatározható. Még nem volt példa arra, hogy a politikai centrumból indult volna ki egy integratív politikai erőtér, ami a bal-jobb kettéosztottságot felülírta volna, épp ellenkezőleg: a centrumot idáig jobbról vagy balról sikerült csak meghódítani. A Jobbik és az LMP tehát nem a jobb-bal törésvonal „20-21. századi pártok” narratíva menti tagadásával tudta volna maximalizálni a rájuk leadott szavazatokat, hanem megfelelő szerepleosztással.
A Jobbiknak és a LMP-nek is célszerűbb lett volna, ha egyikőjük világos, markáns jobboldali alternatívát testesít meg, míg a másik centrumpozíciót, ökoszociális baloldali, globalizációellenes vonalat. A kettő között egyébként rengeteg átfedést és közös pontot lehetett volna találni.
Ehelyett két olyan pártnak a képét láthattuk, melyek igyekeznek kerülni mindenféle társadalmi konfliktusgeneráló kérdést. Úgy próbálnak integratívak lenni, hogy az értékválasztás tekintetében semleges területen maradnak. A 20-21. századi pártok narratíva (ami egyébként nem volt teljes tévedés, hiszen a politikai generációváltás, egy modern, fiatalos szemlélet ígéretét hordozza) és a „hídépítés” motívuma kibillentették a Jobbikot a jobboldali pozíciójából. Vona elnök úr gyakran hangoztatta, hogy a jobboldal-baloldal felosztás mennyire elavult, és ahhoz – a sérelempolitikából élő 20. századi pártok mellett – csak a mindent kategorizálni akaró politológusok ragaszkodnak görcsösen.
2016 őszén megjelent hosszú elemzésemben már kitértem arra, hogy a jobboldal-baloldal koordináta-rendszer mentén valóban nem írható le korunk pártpolitikai valósága, e fogalmak (fogalomkategóriák) kiüresedésük ellenére két területen azonban továbbra is fontos szerepet játszanak: a szimbolikus (önmeghatározó/csoportképző dimenzióban), valamint a narratíva szintjén.
A narratívagyártás kapcsán pedig érdemes hangsúlyozni a politikai narratívák és a politikai valóság közti szoros összefüggést, ami nem csak elemzői szempontból érdekes, ennek hiányában a versengő politikai szereplők számára sem adott az effektív stratégiaalkotás lehetősége.
Számomra az szűrhető le Vona Gábor mostani megnyilatkozásából, hogy saját politikai sorsából, és korábbi politikai közösségének közelmúltbeli kudarcaiból nem a megfelelő tanulságokat vonta le. Minden joga megvan hozzá – még ha személyes tekintélyével épp annyira árthat is a Jobbiknak, mint amennyire használhat neki a jövőben. Ha viszont markánsan másként képzeli a párt irányvonalát, és ennek esetleg gyakran hangot is ad, talán érdemes lett volna alaposabban átgondolnia a vezér(ön)áldozatot.
(2018. április 8-án a Jobbik és az LMP is történetének legnagyobb szavazatszámát kapta. A jobbikos egyéni jelölteknél összességében jelentős mértékű átszavazási többlet jelentkezett a listás szavazatszámhoz viszonyítva, mégis mindkét közösség döntő vereségként szenvedte el a választások eredményét. A választást követően mindkét párt „lefejezte” magát, és kilépésekkel, etikai vizsgálatokkal vegyes agónia következett.)
Kovács János politológus
